Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-26-27 / 279. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1994. november 26-27., szombat - vasárnap ARCOK A JELENBŐL Dr. Pásztor Emil, a történész-tanár A pedagógus, aki szerénységben és tisztességben fölöttünk áll... (Fotó: Perl Márton) Addig nem akartam írni róla, amíg nyugdíjba nem ment. Nem szerettem volna, ha visz- keteg lelkű pályatársai a közelben, éppen a jellemzésben megfogalmazott vélemények miatt piszkálnák őt, aki tudásban, teljesítményben - és ami egy pedagógusnál sem elhanyagolandó erény - szerénységben és tisztességben fölöttük áll. Ha van ennek a néhány szónak tartalma még és megmutató ereje, akkor elmondhatom róla, hogy a finomság, a szelídség, a tapintatosság a fő ismertetőjegyei ennek a nyelvész- és történész-tanárnak. (Tudom róla, hogy a kandida- túráig eljutott). Talán ő maga sem emlékszik rá, mikor szólt vissza indulattal valakire, valakinek. Nem is igen támadt összetűzése senkivel, tudása és szorgalma révén befutotta azt a pályát, amit kigondolt magának. Vagy kevesebbet? 1950—54 között tanársegéd a szegedi egyetemen, majd ötvennégytől hatvannégyig Csongrádon taníthat - a volt hallgatójával, feleségével, Klári asszonnyal együtt, akit mi Egerben dobós tanárként tisztelünk. No itt, Csongrádon adódott az egyetlen összetűzése a hatalommal, ami annyiból állt, hogy ötvenhatban, mint osztályfőnök kísérte diákjait a kivonulásra. Amit vállalt, azért is, mert kötelességének tudta diákjai mellett lenni, amikor a túlkapásra, netán összetűzésekre is kellett számítaniok. Ezért aztán meglepő indoklás szerint, „a szolgálat érdekében”, fegyelmileg eltávolították a gimnáziumból, mehetett az általánosba - elgondolkodni a politika és a pedagógia ösz- szefüggéséről. No meg ünnepkor, március 15-e előtt „begyűjtötték", hogy ne szíthassa az „ellenforradalmat”. Pályázat útján érkezett az egri tanárképzőbe nyelvésznek. Szakcikkeket és közérdekű problémákat tárgyaló eszmefuttatásokat írt a helyi lapba igen gyakran, a Magyar Nemzetbe, a Pethö Tibor által jegyzett, akkor virágkorát élő újságba. És mi sem természetesebb: a szaklapokba. Nyelvészkedésének tetőpontja, de nem befejezése az úgynevezett Toldi-szótár, amely a hazai tudományos életben úttörőmunka volt. Feldolgozta Arany János Toldijának a teljes szókincsét. Kapott ugyan visszajelzést, értékelést, de a hazai felsőoktatás máig sem fogta fel, mekkora jelentőségű kézikönyvet szerkesztett számára! (Még mindig nem oldódott a görcs Arannyal kapcsolatban, csak azért, mert neki is adódhattak téves tájékozódásai, de a Toldi és egyáltalán az ő nyelvezete, „szavainak járása” alapélménye annak, aki komolyan veszi anyanyelvét!) Történészként komoly kutatómunkával emelte ki a feledés homályából Kazinczy Lajos honvéd ezredesnek, Kazinczy Ferenc fiának az alakját, a tizenötödik főtisztnek az egyéniségét, aki a negyvennyolcas szabadságharc leverése után ugyancsak áldozatul esett a barbár megtorlásnak. Ez a történészmunka azért is figyelemre méltó, mert eltüntetni igyekszik azokat a fehér foltokat, amelyek valamilyen oknál fogva kialakultak a nemzeti tudatban. A Kazinczy-család - apa, fia és a többiek - nemcsak a nyelvújításnak és a XIX. század romantikus életfelfogásának, a hazai történéseknek is olyan személyiségei, nemcsak jellemei, de példamutató alakjai, akiket így, a szabadságharc áramába, képsorába beállítva is tisztelnünk kell. 1976 óta tagja az MTA Helyesírási, utóbb Magyar Nyelvi Bizottságának. Eddig hétszáznál több publikációja jelent meg különféle folyóiratokban, heti- és napilapokban, tanulmánykötetekben. Lőrincze Lajos folyóirata, a Magyar Nyelvőr 1956-tól máig 41 írását közölte. Lőrincze írta neki 1986 nyarán: „A Toldi-szótárt már rég megszereztem, és örömmel forgatom. S örömmel olvastam az eddigi nagyon jó recenziókat is...” Legutóbb 1993-ban megjelent írás: „Javaslat egy széphalmi magyar nyelvtörténeti múzeum létesítéséről” (A Kazinczy Ferenc Társaság 1994. évi Széphalom című évkönyvében). A tudóst a kézzelfogható eredményekkel kell mérni. Erre szolgálnak az írások. De ha az arcot, a mai Pásztor Emilt akarjuk közelebb hozni az olvasó elé, kell egy pillantást vetnünk az egész pályaívre. Ami nem az egyetemen kezdődik. Már tizennégy évesen ír a Magyarosan című szaklapnak, és onnan nemcsak buzdítás érkezik a kamaszfiú címére, de közük is írása tízsoros részletét. Ez a korai, szerény kezdet izmosodik érdeklődéssé, szaktudássá, a szorgalom által teljesítménnyé. Es hogy a gyerek-ember, a középiskolás kamasz bekopog a tudós urak ajtaján - nem a véletlen műve. Az édesapa és a család olyan légkört alakított ki, ahonnan ez az érdeklődés, tá- jolódás kifuthatott. Az sem anekdota, de értett családi hagyomány, hogy az Emil keresztnevet azért kapta, mert az apa, az irodalmi érdeklődésű postatisztviselő éppen Rousseau Emiljét olvasta-ízlelgette a fiú születése előtt. Egy ilyen mozzanat határozott vonással egészíti ki a karakterrajzot. Ma sem elégedetlen mindazzal, ami történt. Ugyan eszébe juthatna, mi lett volna, ha - egyéniségéhez méltatlanul - ő is beáll a törtetők, az érvényesülni akarók közé, megsarkantyúzza az összeköttetéseket, amikről tudhatott, de nem tette. A tudós a nyugdíjba vonulással csak a hivatalos pénzkereseti lehetőségből lép ki, hobbiként tovább csinálja azt, ami az életét tartalmassá teszi. írja cikkeit, küldi a szaklapoknak, jár hangversenyekre, szereti unokáit, részese a családi örö- möknek-gondoknak. A nyelv, ez az örökké mozgásban, fejlődésben, változásban lévő valami, a hangoknak, a szavaknak, a mondatoknak, a gondolatoknak, az érzelmeknek, a szenvedélyeknek, a mának és a történelemnek ez a csodálatos kifejezőeszköze nem hagyja nyugodni azt, akit egyszer vonzása beszippantott, rabul ejtett. A hivatásnak, az emberi értéknek erről az oldaláról, erről a szépségéről győz meg minket egy szerény ember. Erkölcsi hatását írásai és az idő növelik, növelhetik. Csak rajtunk múlik, hogy a példa és a teljesítmény hasznunkra váljék. Farkas András Tomka Ferenc verses válogatása: Istenkeresés a magyar irodalomban A Szent Gellért Egyházi Kiadó most második kiadásban adja az olvasóközönség kezébe Tomka Ferenc nagy sikerű, vallásos szemléletű, olvasmányos, irodalomtörténeti értékű összeállítását. Szép kiállítású könyve előszavában a szerző hangsúlyozza: „Az irodalom, a költészet hozzátartozik az általános műveltséghez, s amikor a vallás- és Isten-ellenes verseket széles körben ismerik és ismertetik, nekünk, keresztényeknek nem lehet tudnunk arról, hogy neves íróink és költőink számos alkotása mély istenkeresést, olykor mély vallásosságot tükröz.” A válogatás az egyes írók Istenhez, valláshoz való viszonyának bemutatásán túl rámutat arra, hogy - amint ez műveikben megfogalmazódik - az emberi lélek mélyén ott van a vágy a teljes igazság, a szeretet, a megértés után: egy végtelen Valaki után; az anyagon túli világ, az örök élet után, ahol a lélek megtalálja, amit egész életében keresett. Az irodalomtörténészeknek, kutatóknak, de középiskolásoknak és egyetemistáknak is kezükre járó munka Balassi Bálinttól Radnótiig 21 klasszikusnak számító magyar költőt, írót emel ki. Megannyi átörökítendő szellemi értéket mutat fel a költők istenkereséséről. A vázlatosság és a rövidség igényéből következően a szerző nem ismerteti az írók-költők teljes életművét. Az összes, a témában jelentősebb vers szövegét sem. Ady és József Attila több szép istenes versének csak a címét kapja az olvasó, mivel köteteik a legtöbb család könyvespolcán is megtalálhatók. Ha belelapozunk e méltán népszerűvé vált könyvbe, rácsodálkozhatunk, hogy Balassi Bálint verseinek nagy része vallásos témájú. Alapvonásuk az Istenbe vetett bizalom s a bűnbánat. Pázmány Péter magyar földön a legnagyobb képviselője volt az irodalmi barokk stílusnak. A kuruc vallásos költészet szép példája a Rákóczi könyörgése című vers. Mikes Kelemen eszmeisége az Isten akaratában való megnyugvás. Nagyon sokszor variálja leveleiben. Csokonai Vitéz Mihály A lélek halhatatlansága című versében bizonyítja: a lélek nem semmisül meg, van örök élet. Berzsenyi költészetének jelentős témája a vallás és az erkölcs. Kölcsey Himnusza nemcsak hazafias vers, hanem imádság. Széchenyi célja olyanná tenni a magyart, amilyen alakban a Teremtő tervében szerepel. Vörösmarty 1823-ban így írt Egyed Antalnak; „Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat szívemre, mert tudok bízni a jó Istenben, s míg ez így van, nem tartok semmitől”. Arany János a későn született gyermek szeretetével szerette szüleit: „Én valék öreg szüleimnek egyetlen reménye, vigasza... Rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán rám ragadt”. Madách Tragédiájában minden kilátástalanság ellenére is Isten a történelem és az ember célja. Gárdonyi Géza lassan, keresés és töprengés révén vált mélyen katolikussá. Babits szerint a költészet tárgya: „ ...az Istent szomjazó lélek örök-emberi lírája”. Kosztolányi katolikus család gyermekeként a naplóírást a Szentháromság nevében kezdte el. Áhítat vezette a szentségek gyakori felvételében. Tóth Árpád lírája egészében ott a szomorú kérdés: „Miért élünk, ha a végén halál a sorsunk?” Radnóti nem véletlenül írta - melegséggel és hálával hangjában - szerelméről, hogy ..... néha azért ö, ha a zt hisziI nem veszem észre, titkon hisz egy istenben/ és ahhoz imádkozik értem”. Domonkos János Gálfalvi György: „Szimultánt játszom...” Amikor találkozunk Marosvásárhelyen, a szekuritáté épületének tövében meghúzódó házban, sosem gondolok arra, hogy ebből még valami baj lehet! Legutóbb sem gondoltam, mígnem jött a szeku. De hiába minden hatalmi igyekezet, itt van a kérdésre adott felelet. (Apropó, a kérdés: Gyuri, jó és rossz óráidról mesélj!) Barátaim hazaárulózzák egymást. Mindketten cinkosaim, világos tehát, hogy kétszeresen is áruló vagyok. Ráadásul én két hazát árulok - máris hatványozhatunk. S ha hazáim válással szaporodnak, mint Csehszlovákia, végül még sokra vihetem. Röhögnöm kellene magamon-magunkon, hiszen valaha teli szájjal tudtam kacagni. De szitává lőve nem lehet hahotázni. Legfeljebb eltűnődni: miért sebez engem minden szó éle, amit barátaim egymásnak szánnak? Tulajdonképpen zord elégtételt kellene éreznem: próféta-lelkem ezt is előre látta. Évek óta rettegek, hogy a gyűlölet ragályos őrülete közénk gyűrűzik - íme, itt van. Prófétának lenni könnyű: valóságismeret kell hozzá. Ösztönöm azt súgja: karanténba kellene vonulni. Ösztönöm ezúttal becsap: már elkéstem vele. Dúvadosodsz, mondom kollégámnak - s tudok róla, hogy magam is dúvadosodom. A vendégjognak fittyet hányva kitessékelek egy fényes társaságot, mert nem bírom tovább hallgatni acsarkodásunkat. Nem válaszolok levelekre, melyek acsarkodókra acsarkodnak, és engem is acsarkodásra szólítanak. Ha tehetném, kikapcsolnám a telefont, nem engednék be senkit, s magam sem mozdulnék ki a házból. Felhúzódnék a padlásszobába, még fennebb, a hegyekbe. Tiszta levegőjű havasi estéken egymásnak távolról felelgető pásztőrtüzeket szeretnénk látni. De félek, azok a pásztortüzek elhamvadtak, s parázs sem maradt, amelyről újra fellobbanjanak. Hát kötelező őrültnek lenni ebben az őrült világban? Lehetetlen ellenszegülni a ragálynak? Olyan jól megy dolgunk, hogy megveszhetünk? Miközben ismét azért altatnak és áltatnak, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant. Miközben ugyanazok kerekednek fölénk, akik eddig is fölénk rendelték maguk. Miközben - nekem elhihetitek - ugyanazok járnak be Sajátosan Demokratikus Társadalmunk Éltető Központjába, mint azelőtt. A verőlegény, aki házkutatáskor „biztosított” - naponta szemembe vigyorog. B. Ezredes ránk köszön, hiszen igaz is, mi ismerjük egymást, sokat beszélgettünk - de azt kihallgatásnak nevezték. Hallom a hangját: vannak nekünk más módszereink. Voltak. Szerencsére menetoszlopban gurultunk a Trabanttal - mellettem asszonyom, hátunk mögött a gyerekeink -, amikor a bal első kerék tárcsástul kiperdült, s átrepült a szembejövő forgalom fölött. Bal kezemben a kormányt - könyökömet combomra támasztva -, jobb kezemmel a kéziféket markolva görcsösen sikerült az autót egyenesben tartani. ___ Előttem Sz. Ő. szerelő arca, ahogy az aknából sápadtan kijött: a jobb első kerék csapszögét is meglazították. Szimultánt játszom az emlékeimmel. Szimultán-látásom állandósult. Vereségek és talpraállások után, amikor valamihez ismét hozzákezdünk, egyszerre látom, mire juthatnánk, s azt is, mibe bukhatunk bele. Dramatizálsz - dorgál barátom, aki dorgálásra született. Én arra születtem, hogy dramatizáljak, s időnként felsóhajtsak: bárcsak ne lenne igazam! Túlságosan sok illúziót vesztettem ahhoz, hogy elringassam magam. „Pálinkát szopogatunk az almafa alatt Max van der X-szel. Rö- vidnadrágos inkognitóban kuncog, azt hiszi, túljárt kísérői eszén, miközben - nagy valószínűséggel - folyamatosan fényképeszke- dik. Laikushoz illően fejtegetem egyik vezérdilimet: azoknak, akik vesztünkre törnek, sikerült lenyomni magukat Európa torkán, anélkül, hogy lényegében tapodtat is engedtek volna terveikből. Max úr fölényesen mosolyogva megnyugtat: ők mindenről tudnak, és majd intézkednek. Lehet, hogy rövidnadrágban így is képzeli. Csak ne látnám másnap csokornyakkendősen a képernyőn, amint balkáni mosoly kíséretében összefoglalja tapasztalatait: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Rémálmaimban azt képzelem, a balkáni mosoly útra kel, s a balkáni gerle nyomán a fjordokig nyomul. De még mindig nem vagyok annyira illúziótlan, hogy ritkuló jó óráimban ne fürkésszek körül: ebben a járványos gyűlölködésben kivel lehetne összefogni? Mert - megvetésre méltó korszerűtlenséggel - nem hiszem el, hogy senki se lenne a régi legények vagy a fiatalok között, akivel e keserves utóvédharcban, a hátrálásnak ellene szegülve össze ne villanjon szemünk: hát ne adjuk ilyen olcsón magunkat, az úristenit! Ritkuló jó óráimban közel engedem magamhoz a kételyt: De hátha mégsem?! Ritkuló jó óráimban, mondom. Rossz óráimban pedig? Rossz óráimban arra gondolok, hogy mindaz, ami velünk történik, ezerszer megtörtént az idők során. Ha nekünk keserves, nem nehéz utánélni, hogy eleinknek is keserves lehetett - tűrjük el keresztényi türelemmel. Rossz óráimban eszembe jutnak Deák Ferenc bölcs szavai, miszerint ha mindnyájan meg akarjuk menteni a hazát, hogy más mentse meg, azt nem viseljük. Rossz óráimban ebből világosan következik, hogy aki másképp akarja megmenteni a hazát, nemzetet stb.-t, mint ahogy azt mi jónak látjuk, az haza-, nemzet-, stb. -áruló. Rossz óráimban tehát megértem egyet-mást hazaárulózó barátaimat. Rossz óráimban belátom, hogy barátaim szemében én is áruló vagyok. Ülök a placcon és árulok. Hazát, nemzetet, barátokat. Amíg a készlet tart. Lejegyezte: Sziki Károly
