Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-19-20 / 273. szám
1994. november 19-20., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal Kutyaélet - kutyasors Mellső lábait felteszi a combomra, nyirkos orrocskáját hozzányomja a kézfejemhez, s miközben nyűjtóztatja tagjait, még beszél is: „háá-át...” - ásítja, mintha azt mondaná: „Mi lesz már? Indulás!” Kérése számomra parancs - ha nincs egyéb dolgom -, fel- szerszámozom, gondosan becsatolom a nyakörvét, magamhoz veszem hosszú nyelű, piros esernyőmet (ezzel riogatom el harcostársait), s útra kelünk. Barangolásainkkor velünk tart a barátnőm, és az ő kiskutyája, Pepike, „aki” szegről-végről rokon, ugyanis Zebukám - minden idők legkedvesebb welsh terrierje - az apja.- Juj, de cukik! - csapják össze tenyerüket a gyerekek, s mi büszkén kihúzzuk magunkat. Ilyenkor megállunk beszélgetni, új barátokra is szert tettünk már, szokásos kőrútunkon megismernek bennünket. Persze, találkozunk fanyalgók- kal is, lerí az ábrázatukról, miként vélekednek rólunk. Fogalmuk sincs, mekkora öröm „kutyásnak” lenni. Merthogy óriási élmény. Erről csak az beszélhet, aki ezt maga is megtapasztalta. Néhány éve „költözködött” hozzánk Zebike. Két tenyérbe simuló csöppnyi jószág volt. Megrágott mindent, amihez csak hozzáfért, jó étvággyal elköltött egy komplett papucsot. Míg szobatisztaságra nem szoktattuk, apró tócsákkal kedveskedett - „én bizony lakásban nem tartanék állatot”, sopánkodott ismerősünk -, de Zebire nem lehetett haragudni. Puha, meleg gombolyag volt, egy csintalan kis árnyék. S ahogyan nőtt, egyre többet jelentett számunkra. Hozzáigazítjuk programjainkat, szárazdajkát kerítünk mellé, ha több napra elutazunk. Cseppet sem teher a gondoskodás, jó tudni, hogy valakinek legalább fontosak vagyunk. Amíg mi négyesben rójuk utunkat, férjem főz a „gyerekre”. Amint ujjaimmal vizsgálatom az ablakban hűtött „zebi-zaba” hőfokát, lenn, a kukák mellett egy szimatolgató „nyomorfira” leszek figyelmes. Az utcai lámpa fényénél is látható csontjaira aszott bőre, s mikor eredmény nélkül tovairamodik, három lábbal szalad, a jobb hátsót fájósán feltartja. Végtelen szomorúság költözik a szívembe. Zebuka, ha kettőnél többet köhint, azonnal futunk vele az orvoshoz. * De ki viseli a kóbor kutyák gondját? Például Ági néni, a tanárnő - amikor még élt kis pufók tacskója -, két darabba kérte a „libamájast” (értsd: bácskait) a boltban. Az egyik Morzsié lett, a másik az üzlet előtt várakozó Perecé. Perec zászlós farkú, kis fekete kutya volt, régi „ellensége” egy-két utcabelinek. Többször is bejelentették a pe- cémek, ám mire ő kiért, már hűlt helyét találta. Valaki elbújtatta. Aztán egyszer csak sikerült elfogni, rácsos utánfutóra került, azzal utaztatta a gyepmester a vesztőhelyre. Nyomorúságos hely a kutyasi- ralomház. Szűk, alig néhány négyzetméternyi vasketrecben várják a háromnapos türelmi időt a befogott állatok. Többségüknek alig valamicske reménye marad arra, hogy valaki keresni fogja, és visszakéri őket a sintértől. Ha eltelik a három nap, nincs „utolsó kívánság”, csak injek- cióstű van. Elvileg vénába kéne kapniuk az örök álmot adó szérumot, de az veszélyes az oltóra nézve, az állat kapálózik, karmol, mar, harcol az életéért. Meg aztán a szakértelem is hiányzik. A gyepmester nem orvos. így aztán a nyaki tájékon csak a bőr alá fecskendezi be a mérget.- Mindegy már az annak, csókolom! - vélekedik Szomszéd Árpád -, negyedórán belül megszűnik minden... Az egri gyepmester nyilvántartásában 600-800 kutya szerepel évente.- Szakértelem és cselszövés kell ahhoz, hogy befogjunk egy-egy állatot - magyarázza. - De sokan maguk hozzák ide a kutyájukat. Úgy tesznek, mintha nem is az övék lenne, csak találták volna valahol az utcán. Van persze, aki bevallja: azért jött, mert megunták a tartást. Az egyik jószágot azért kell elaltatni, mert jámbor, nem védi meg a házat, semmire sem jó. A másikat viszont azért, mert agresszív, megkapta a gyerek kezét. Ha a gyepmester elvégezte kötelességét, a dögkútba kerül a szerencsétlen pára teteme. Nincs parányi sírhalom, emléktábla fölötte... És nincs állatvédelmi törvény sem. Az úgynevezett „Gazdik” kényükre-kedvükre kínozhatják kutyáikat. Álszeméremből, rosszul értelmezett humánumból nem altatják el „kedvencüket”, csak elegánsan a sorsára hagyják. Az úttesten szaladgáló, autók után futkosó négylábúak nem felejtik el, hogy valakihez tartoztak. ■ * Hogyan lehet megunni egy kutyát? Soha, senki nem örült még nekem annyira, mint Zebikém. Ha meghallja a lépteimet, rohan az ajtóhoz, vadul csóválja a farkincáját, amikor belépek a lakásba. Két hátsó lábán ugrándozik, és hozza a botját, amivel játszadozni szoktunk. Ilyenkor ölbe veszem, s ahogy lekopott fogait elnézem, megérint az elmúlás. Rettegek a naptól, amikor már nem lehet velünk.- Láttad azokat az iszonyatos kutyákat, amik halálra martak egy öregasszonyt? - kérdi ismerősöm, aki fenntartással fogadja az állatvédők törekvéseit. Mintha örülne, hogy ideológiáját - „mindet ki kéne irtani!” - végre alátámaszthatja a hátborzongató esettel. Elintézem egy „igennel”, és témát váltok. Hiába is magyaráznám: az állat az embertől olyan, amilyen. A „gondos” tenyésztés eredménye a vérengző fenevad. Miattuk verné el a port valamennyi szerencsétlenen? Fárasszam őt idézetekkel? Olyannal, mint amilyet Konrad Lorenz mondott: „Lehet kutya nélkül élni, csak nem érdemes”, vagy Gandhi állítását citáljam elő, miszerint a társadalmat az minősíti, miként viselkedik az állatokkal. Lehet, hogy meg sem értené. Négyessy Zita HA BARÁTOT AKARSZ, TARTSÁL KUTYÁT! (Fotó: Kaposi Tamás)
