Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-12-13 / 267. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1994. november 12-13., szombat - vasárnap FÖLDIK VAGYUNK E TÁJON... Téli parasztház, a vászon másik oldalán Szekrényes József az egyik, németországi ihletésű festményével A képek előtt álldogálva keressük a festészet szenvedélyének gyökereit.- Nem is tudom... - vonja meg a vállát Szekrényes József. Odamegy a festőállvány elé, nézegeti a félig kész alkotást, amelynek még csak a kontúrjait vitte fel a vászonra. Hátrál egy-két lépést, aztán leteszi az ecsetekkel teli poharat. Amolyan gondolkodási idő ez a pár pillanat, kutatva az emlékei között: honnan is az érzék a képi kifejezéshez. - ... Nem törtem még rajta a fejem - folytatja a megkezdett mondatot. - Ha biztatott is valaki, az a markazi iskola tanára, Imre Géza volt, hetedikes koromban. Emlékszem, egy kannát kellett rajzolnunk, jól sikerülhetett, hát megdicsért. Aztán semmi... Hacsak az nem, hogy később - ha órákon ültem, vagy megbeszéléseken vettem részt — azon kaptam magam: önkéntelenül is satírozgatok, különféle ábrákat rajzolgatok. Gyökereknek ezt sem igazán nevezhetném, mert ha ilyenkor körülnéz az ember, azt látja, hogy más is huzigálja a vonalakat több-kevesebb sikerrel...- Egyszer mégiscsak hozzákezdett festeni...- Nagyon prózai módon kezdődött... Kaptam egy csúnya betegséget, ami miatt aztán tizennyolc évi autóvillamossági műszerészi munka után leszázalékoltak. S mint nyugdíjasnak, hirtelen rengeteg időm lett.- És akkor elhatározta, hogy...- ...Szó sincs elhatározásról. Annyi történt, hogy tettem-vet- tem a lakásban, s találtam a gyerek holmijai között egy tizenkét vagy tizenhat színű, már nem is emlékszem, kínai olajfestéket. És felkentem egy darab vászonra, de olyan amatőr módon, hogy szégyellem elmondani... Nagyot legyint rá, s ha bele nem is pirul, az arcára ülő kaján mosolyból rájöhet az ember, hogy jó „sztori” lehetett. Ne hagyjuk ki, biztatom vallomásra, mire belekezd. A gyöngyösi Kékes étterem vezetője, Koós László - talán művészetpártolásból, talán az otthonosabb légkör kialakítására - rendre lehetőséget ad különböző, hivatásos és amatőr festők bemutatkozására - formálódik a történet. S miután Szekrényes József időnként zenélgetett ott társaival, meg-megnézte ezeket az alkotásokat, s amikor megfestette az első képét, és rájött, hogy valami nem stimmel, hát újból szemügyre vette az egyiket.- És akkor jöttem rá, hogy a vászon hátoldalára, az ugyancsak durva, rücskös részre pingáltam a Téli parasztház című miniatűr, 20-szor 15 centis „művemet”. Ilyen amatőr vagyok én...- Ami azt illeti - jegyzem meg -, nem éppen a könnyebbik oldalát választotta á dolognak. Ne értsen félre, a méretekre gondolok...- Nem találtam itthon nagyobb vásznat.- Amint látom, azért később csak akadt több ecset, festék és vászon is - nézek körbe a falakon, keresve-kutatva a „No l.”-et.- Ja, az nincs már itt, elku- nyerálta az egyik barátom - sajnálkozik tárlatvezetőm, s mindjárt kiderül, hogy illik, nem illik, de azon töri a fejét, hogyan kérhetné vissza. Mert mégiscsak az az első és a legkedvesebb. - Adok helyette másikat, többet is... Amint látom, van miből elajándékozni - „pénzért egy darabot sem”, tisztázza rögvest - , a szobák falán lassan nem marad üres hely. Még a konyhába is jut egy csendélet, igaz, kissé fura, mert hideg kék virít a vásznon.- Ezt a feleségem külön kérésére festettem ilyenre - magyarázkodik a kékség miatt. - Engem a meleg színek vonzanak, a barna, a mélysárga, a sajátos vörös. Vizuális típus vagyok, azt festek, amit látok, azt pedig ezek a színek fejezik ki a legjobban. Ilyennek érzem a környezetemet, a markazi szülőfalu házait, a városkörnyéki tájat, a vázában hajladozó virágokat. Érdekes ez, mert az egyik barátom felesége azt mondta egyszer: ,Józsikám, olyan szomorúak ezek a képek...” Teljesen meglepett, mert nem így látom őket. S én sem vagyok melankolikus alkat, vagy talán mégis...?- Úgy hallom, ismerősei biz- tatgatják, hogy mérettesse meg magát a műértők előtt.- Nézze, én legfeljebb egy jó értelemben vett amatőr vagyok. És, hogy őszinte legyek, szégyellős. Ezt úgy kell érteni, hogy engem másként ismernek a városban, inkább jó szerelőnek, mint művészkedő embernek. Meg sem fordult a fejemben, hogy kiállítsak, bár, szó se róla, többen noszogattak már, felvetődött egy tárlat rendezése is a helyi tiszti klubban. De hát...- Mitől tart?- Nem is tudom. Talán attól, hogy elvesztem a mostam magabiztosságomat. Most még úgy festek, ahogyan az jön magától. Vannak kedvenc képeim a nagyoktól, Munkácsy- tól, Szinyeitől, Kokastól, Szász Endrétől, nem tenne jót, ha ezeket „beleéreznék”, s mindenféle „másolónak” kiáltanának ki. Mert még ahhoz is többet kellene tudnom...- A szakmától, a műértőktől mindenképpen tanulni lehet.- De nekem most még nincs mivel odaállnom eléjük... Való igaz, elkelne a bátorítás, mert például portrét igazából még nem mertem festeni, ahhoz több kell, mint ami bennem van. S lehet, hogy még az is végképp elveszne, ha meglátnék egy elnéző mosolyt, amellyel az értő szakember azt palástolná: ez tényleg primitív... Szekrényes József így aztán elsősorban önmagának fest. Hogy értelmesen élje jelenlegi életét, amelybe sajátos helyzete szorította. Most egy tájképen dolgozik, s közben töprengve veszi kézbe egy korábbi festményét. Sarki ház sárgállik rajta, ablakok kellenének rá, mutatja a csupasz falakat. Én meg azt mondom erre, ki is kéne tárni azokat az ablakokat, hadd pillantsanak be rajta mások is, olyanok, akikre nem a lekicsinylő mosoly a jellemző, hanem az, hogy segítő szándékkal irányítják az ecsetet tartó kezet... Szilvás István Élő népművészet: a XI. országos kiállítás Második alkalommal ad otthont a budapesti Néprajzi Múzeum a napjainkban hagyományt éltető alkotók munkáinak, Elő népművészet címmel. A kiállítás óriási gazdagsága, sokszínűsége tükrözi kulturális örökségünk napjainkban megjelenő változatos formáit. Az egyéni alkotók mellett szakkörök, kézműves szakiskolák mutatkoznak be az ország csaknem minden részéről. Nyolc teremben csodálhatjuk az alkotásokat, s közben meríthetünk napjaink kömyezetfor- máló lehetőségeiből. Gyapjúszőnyegek köszöntének a hagyományos csángó szőnyegektől az eurázsiai motívumvilágon át az iparművészeti jellegű textilekig. Követi a sort a sokféle hímzéstechnika, melyek közül az úrihímzés arany- és ezüstszálú leheletfinom öltései, a szálhú- zásos, vagdalásos hímzések, a vert csipkék gyönyörködtetik a szemet. Az ívelt formájú intarziadíszes bútoron fehér vászonterítő, zöld cserépedényekkel, fa evőkanalakkal, mindez a nemesen egyszerű ünnepi múltat idézi. A sokszínű látványos viseleti darabok között fölfedezhetők az eredetihez hű öltözetek és a népiből táplálkozó modem ruhák. A sokféle viseletkiegészítők között gyöngyből, lószőrből, csontból, bőrből, fémből készült ékszerek illeszthetők a ruhákhoz. Az étkezőkonyha hagyományos és új, tiszta formákat követő bútorai a cseresznye- és fenyőfa szép színhatását erősítik. A mézeskalács színes és mézszínű, fehér cukormázzal írókázott darabjai a karácsony hangulatát idézik, míg a húsvét a hímes tojások karcolt vagy viasszal írott mintakincsében jelenik meg. Ősi jelekkel díszített bőrtárgyak, a nemeztechnika szőnyegei, használati darabjai régi ábrázolásokat őriznek. Vessző az alapanyaga az egyedi kisbútoroknak, a gyermekjátékoknak, a szalma pedig a sokféle aratókoszorúnak. A szálánvarrott hímzések - torockói, kalotaszegi, mezőségi -, a gyapjúszőnyegek látványos szín- és motívumvilága melegséget sugároznak. Utolsóként a régi kézművességből merített iparművészeti átfogalmazásokat láthatunk, a gyapjúszálból szövött kabát és hátizsák, ékszerek, bőrtárgyak, mind kellemes viselet lehet, s esztétikus kiegészítője otthonunknak, életünknek. Hiszen a hagyomány sokszázados rostáján átjutott tárgyak ezek a tökéletes alkotások. Formásak, kézbe illők, funkcionálisak. A mindennapi élet népi használati tárgyai a házi eszközök, edények, öltözetek, bútorok. Anyagukkal, forma- és arányrendszerükkel, használhatóságukkal mindenkor modellként szolgálhatnak. Ahogyan megszületnek, s kibontakozik bennük az emberi önkifejezés, a kétkezi munka öröme, mind példaértékű mai világunkban. Egyre szükségesebbé válik a természettel harmóniában lévő új környezet kialakítása, melyhez a népművészeten kívül a népi kultúra más területein is találhatók megőrzésre, újrafelhasználásra alkalmas értékek. Ez a kiállítás arról ad bizonyságot, hogy a népművészet mai mesterei a népi kultúra szellemi örökségét őrzik, mentik és továbbépítik az utókornak, a nemzetnek, az európai művelődésnek. Heves megye népművészei több mint 150 alkotást küldtek a kiállításra. A megyénket képviselő alkotók különösen jól szerepeltek, szép számmal láthatjuk munkájukat a kiállításon. A díjazottak: Gránátalma-díjat kapott Horváth Tibor és Horváth Tiborné (Füzesabony) bőrművesség kategóriában, aranyplakettet kapott Zsák Teréz (Eger) szintén bőrműves munkájáért, ezüstplakettet érdemelt Lovászné Juhász Rita (Mátrafüred) viselet kategóriában, bronzplakettet vehetett át Fehér Jánosné (Eger) viseleti alkotásaiért. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet csoportja szőtteseiért arany fokozatot kapott. Az országos kiállítás január 9-ig látható. Császi Irén Egy mondat végiggondolása Korszaknyi késedelemmel jutott el hozzám a mondat - mint annyi más -, amely ma is és mindig is alkalmas a végiggondolásra. A mondat, a benne lévő gondolat, nagynevű tulajdonosától és kiszenvedőjétől, mert hiszen hosszú lelkiismeret-vizsgálat eredménye a vallomás - Kondrád Adenauertöl (1876-1967), a Bundesrepublik kancellárjától származik, aki 1963-ban, tehát nyolcvanhét éves korában vonult vissza a közéleti szerepléstől. Nem is akármilyentől! Nem is akármilyen időszakban vállalta a szinte lehetetlent: abban a Németországban ment teremteni a Rendet, a Kiegyensúlyozottságot, ahol még 1945 késő tavaszán is hóhérkézre adták azt, aki akár egy pillanatig is kételkedni mert a német nemzeti szocializmus bármilyen doktrínájában, főleg gyakorlatában. Az a mondat így hangzik: „Ha most feladjuk, Európa elveszett, és minden kezdődik elölről, a nemzetállamok vetélkedései és viszályai, amiből csak Moszkva nyerhet a végén." Mindezt 1954-ben mondotta, amikor Londonban megalakították a NATO-t - ám ma is minden szó aktuális, s nemcsak Németország, hanem Európa, de benne apró kis hazánk aktuálpolitikai helyzetére vonatkozóan is. Kezdjük az elején: „Ha most feladjuk” - mit, miért, kinek, hol, mikor? A vesztes jobboldal, a volt koalíció, a keresztény gondolat és az európaiság hangoztatok a gazdasághoz, a reálpolitikához ügyetlen kezekkel nyúlhatok most siratják azt a hatalmat, amit azért kaptak meg, mert 1990-ben mindenkinek elege támadt az idegen hatalomnak a nyakunkon ülésétől, a nemzet becsülete és a józan ész is azt parancsolta, hogy közakarattal menesszük azokat, akik vagy akiknek elődjei - ne szégyelljük bevallani - szolgai, va- zallusi módon kiszolgálták a moszkvai érdekeket. Most a nép, a le nem váltható, az istenadta nép, amely „minden idők jármán nyögni fog, Arany János veretes szövege szerint is, most visszaszavazta a bukott diktatúra örököseit, mert nem tűrhette, hogy olyan nyelven beszéljenek a fejét sem súroló magasságban olyan önjelölt, magabiztos, olykor a szemtelenség határát is messze meghaladó politikai képzetlenek róla, de sohasem vele, miközben a nyomor vagy annak veszélye minden küszöb előtt elsétált, még mára sem hagyta abba settenkedését. Ha most megint azt mondjuk, hogy ezek a szociál-liberálisok nem akarják érteni a nemzeti önazonosságot, ha megint elkezdjük a szavalatot, hogy a mi olvasatunkban mi is a demokrácia, mi is a nép, mi is a magyar, mi is a nemzeti, és aki nem a „keresztény” és nem az „európai” gondolatkörről írott szélsőjobb kiskátét olvassa, magolja be, igyekszik terjeszteni, az már bolsi, az már elmehet azonnal bűnbánatot tartani, mert a magyar igazság ott kezdődik, ahol a próféták zengik az általuk gyártott Halleluját. Ennyit a nemzeti gondolat túladagolásáról! Nyomor ellenében! 1963-ban, egy diadalmas szerep végén, matuzsálemi korban lépett a színpadról K. A., aki 1954-ben nem tudhatott arról, hogy Tito meghal majd egy adott pillanatban, Európában folyamatok, feszültségek keletkeznek, amelyek észrevétlenül vagy nagyon is észrevehetően bomlasztják azt a szövetséget és szövetkezést, amelyet a háború után a nagyhatalmak létrehoztak. De ez az aggastyán valamit megtanult hazája és Európa történelméből: amikor a nemzeti gőg, vagy hívjuk bárminek is azt a hadipotenciált, amely váratlanul, de megjósolhatóan, ha működésbe léphet, az működésbe is lép. Ennek a hadiakaratnak a takaró zászlaja mindig is a nemzeti színekben hivalkodó nacionalizmus. Az a túlgerjesztett indulat, amely elvakít milliókat, ha hagyják. A mai olvasó, a gondolkodást még nem feleslegesnek tartó polgár itt, Európában, a kétségbeejtő lelki traumák elágazási pontjainak véli mindazt, amit déli határainkon túl mindennapi gyakorlatnak fogadnak el: azért kell ölni embereket, megbecsteleníteni a lányokat, asszonyokat, kínozni, hazátlanná tenni gyerekeket, mert muzulmánok, mert pravoszlávok, mert horvátnak hiszik magukat, mert szerbeknek születtek, mert mohamedánok maradtak akkor is, amikor a törökök visszaszorultak Európából, egy apró kis földsáv- nyi részre - talán a Hágia Szófia és Konstantinápoly miatt. (Tudatosan használom az alapító nevet.) Sokszor nem akarunk a szemünknek, az agyunknak, a fülünknek és az indokoknak hinni, miszerint a titói telepítési politika eredményeképpen mindenütt megerősödött szerb enklávék Boszniában is, máshol is önálló köztársaságokat akarnak, vagy olyan jogokat, amik tűz-víz ellentéteket fejlesztenek ki, napról napra erélyesebb kiadásokban, lehetőleg minden négyzetkilométeren meghagyva annak a lehetőségét, hogy egy önjelölt fiók-Napóleon hadsereget gyűjthessen - és támadhasson. Kire? Azokra, akikkel évszázadok óta egy területen kell élniök. A jogot veszi magának, hogy keresse azt, aki ott sokáig háborítatlanul élt, amíg oda nem rakták a titói politikai elgondolás szerint a szerbeket. (Analógiáért nem kell menni, csak a Baltikumig, és körsétát lehet tenni a grúz vidékeken, végig a FÁK teljes határvonalán.) A gondolatsort csak elindítani akartam, felütni a hangot, amit meg kell hallani K. Adenauer üzenetéből. Ő tudta, hol és mikor, mit kellett tennie. És nem kisebb veszéllyel számolt, mint Európa elvesztésével, elveszejtésével, ha nem fognak össze, akkor, 1954-ben, a nacionalizmus megfékezésére. Akkor is tudta már, hogy az ideológia nem old meg semmit! Ő ne tudta volna, aki a saját bőrén tapasztalta meg Hitlert, táncolt végig évtizedekig tojáson és egyéb törékeny szerkentyűkön, összeköttetéseken, szakaszokon, hogy aztán lecövekeljen azoknál a megoldásoknál és módszereknél, amelyek a hatalom érett filozófiájából származtak. „A minden kezdődik elölről” - nem jóslat, nem fenyegetés; megállapítás, a törvényszerűség idézése. Itt is hosszú életének kemény tapasztalatai igazították el. Ez az elölről kezdés annyit jelent, hogy csapás-ellencsapás-visszacsapás szakad ránk feltartóztathatatlanul. Itt, Európa közepén is. De a világban is. Ha a hatalmak, a nagyok, a még nagyobbak, a legnagyobb, ezek összességükben sem érik fel manapság ésszel, hogy tennivalóik sürgősek, hogy odázhatatlan minden olyan lépés, amely a helyi konfliktusok őrjöngéseit megakadályozhatja, akkor borul minden: megszűnik a jog, az etika, a Világörökség papíron dédelgetett fantazmagóriává változik át, az emberiség tudatában és nemcsak Hollywood szemüvegén át nézve Abel helyett Káin lesz a sztár, akinek gerinctelenül behódolnak majd a tömegek. Mert akkor a népek és nemzetek helyére egy képlékeny, megfélemlített massza fog élni ezen a bolygón. A mondat legérzékenyebben kezelendő részéhez érkeztem: „ ...amiből csak Moszkva nyerhet a végén." Félreértés ne essék: ma úgy tűnik, Moszkva, Jelcinnel az élen: kezelhető partner és hatalom a világ számára. De ismerjük a forrongás néhány összetevőjét, amelyek lázassá teszik a FÁK mai állapotát, Zsirinovszkij szélsőjobbra húzó szándékait, a gazdasági állapotokat, s a még meg sem formált demokrácia izgató kérdéseit, s így nem nehéz belátni, hogy az európai térségben szaporodó bizonytalansági tényezők annak a hatalmi étvágynak adnak őrölnivalót, amely így is nehezen tűri, hogy másodrendű szerepre kárhoztatják. A józan mondat átsüt a korszakon, és idáig veti eligazító okosságát. Ha észrevesszük. Ha végig merjük gondolni! Ezt ne hagyjuk abba! Farkas András
