Heves Megyei Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-12-13 / 267. szám
1994. november 12-13., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal „Meg kell oldani a mamát...!” M entőautó áll Juliska néni háza előtt, amikor felérünk hozzá. Errefelé már nem járnak buszok, gyalogosan kell felszuszogni a dombnak eredő utcácskákon. Békés környék, a kertek aljától szőlő, ameddig a szem ellát, madarak se igen járnak erre, csak nyáron a seregélyek, de a szüreten túl azok se bolondok a semmi fölött körözni. A legközelebbi bolt is messze van, csak egy kocsma üzemel az utca sarkán - inni azoknak is kell, akik a város peremén élnek. így aztán Juliska nénihez is a házigondozó hordja fel a reggelit.- Tudtam, hogy jönnek a mentők - mondja Kati -, csak nem számítottam rájuk ilyen korán. A fiatal lány tíz hónapja látogatja rendszeresen a nénit. Jó szándékú öregasszonynak ismeri, aki voltaképp önellátó, megfőz magának, rendet tart, mos és vasal, csak a bevásárlást kell idegennek intéznie, ehhez is inkább a rokonok ragaszkodnak. Nem örülnek, ha a mama kilép a házból, akármi történhet vele. A verandán, hordszékben ül Juliska néni, az egyik mentős kockás plédet terít rá, gondosan begyömöszölgeti a derekánál, „meg ne fázzék, mamikám” - nyugtatgatja.- Jánoskám, kisfiam, ne engedd, hogy elvigyenek - ri- mánkodik az idős asszony, de Jánoskám a füle botját sem mozdítja, csak áll az ajtó mellett, feszült inakkal, türelmetlenül, „kinek hiányzik ez a cirkusz?” kifejezéssel az arcán.- Mama! - sopánkodik egy középkorú nő, vélhetőleg Jánoskáimé. - Már megint azt a kopott mamuszát húzta fel. Hová rakta azt a szépet, amit én vettem magának?- Szorít - mammog a néni. - Nem szívesen viselem...- Hogy szorítaná má’, beszél itt össze-vissza marhaságokat - mérgelődik az asszony, s perdül, keresni a szépet, amit ő vett. Kisvártatva előkerül a szobából, kezében a lepkés-pi- pacsos szegedivel, letérdel a mama elé, fejti a lábáról a ma- muszt, s tolja a bütykös ujjakra az újat.- Nem akarok menni. Ne vigyenek el! Édes, jó urak, hagyjanak itthon - sírdogál a néni, de a mentősök nem irgalmaz- nak, felkapják a széket, s már viszik is kifelé. Jánoskám kullog utánuk. Felesége, mintha csak most eszmélne, rendezgeti a frizuráját és arcvonásait: - Ni csak Katika, segítséget is hozott? - kérdi. A gondozónő bemutat, az asszonynak felcsillan a szeme:- Ó! Újságírónő?! Jaj, milyen kár, hogy épp most vitték el a mamát. Mindig azt mondogatja, „ha ő egyszer elmesélhetné valakinek az életét, s azt megírnák...” Na, mindegy. Én is el tudom mesélni, pedig ő nem az édes anyósom. Mi csak úgy megörököltük a mamát. Az apósom mindig nagytermészetű ember volt, valóságos nőfaló, szegény anyósom, sokat szenvedett tőle, az Isten nyugtassa. Még ki sem nőtt a sírján a virág, amikor ide hozta a házhoz Juliska nénit, a mamát, mert én már csak így szólítom, mi másnak is nevezhetném? A meny végre levegőt vesz, és betessékel bennünket a szobába. Az ajtófélfán hímzett girland, az asztalon horgolt terítő, rajta üvegváza, benne műanyag rózsák, műanyag harmatcseppekkel. A szárnyas tükör előtt „Mátrai emlék”, legelésző faőzikék. A politúrozott székeken kelimpámák.- Tessék leülni - biztat vendéglátónk, de ő maga csak a szekrénynek támaszkodik, s folytatja a mama történetét.- Juliska néninek apósom volt az első férje. Hetvenévesen állt az oltár, jaj, mit mondok, az anyakönyvvezető elé. Lánykorában is volt egy kérője, sőt..! - mondja sokat sejtetően -, több is volt az annál... Teherbe is ejtette Juliska nénit, de aztán behívták őkéimét a frontra, Juliska néni pedig elment egy an- gyalcsinálóhoz. Nem is lett aztán neki saját gyereke. Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, a papa ide hozta a mamát, aztán pár évvel később meghalt. Mi pedig megörököltük a mostohaanyósomat. Újabb levegővétel.- Sok bajunk van a mamával. Azt mondja, elhordjuk mindenét. Nézzen körül, kedves! Mit lehet innen elvinni? - kérdi, hirtelen megfordul, s kicsapja a szekrény ajtaját - Nézze meg ezeket az öltönyöket! Apósom egy alacsony ember volt, a férjemet pedig láthatta, mekkora hatalmas! Kinek kellenek ezek a molyette vacakok? Ez a ruha meg a mamáé. Azt akarja, ebben temessük el. Bordó színű nyo- mott-dzsörzé ingruha lóg a fogason, akasztóján almazöld tekla gyöngysor.- Ezt is ide akasztotta, nehogy kimaradjon a koporsóból - kacarászik idegesen az asz- szony. Visszasüllyeszti a ruhát a többi közé, és gondosan fordít egyet a szekrénykulcson.- Esetleg azt a madonnát szeretném - sandít a falon függő festményre. Ábrándos tekintetű szűz láttatja lobogó szívét. - Mondta a mama, vigyem, de én nem viszem, mert nem hiányzik, hogy utána rám kiabálja. Ha mégis vinném, másnap szaladna a szomszédokhoz, hogy kifosztjuk. De nem ez a legnagyobb bajunk vele. Hanem az: iszik! A jó múltkor is úgy szedték össze az utcán. Kijár a kocsmába. Pedig én mindig hozok neki egy félliteres Hubertust. Igyanak már egy kávét! * Míg a konyhában készülődik, nagymamám jut eszembe. Ő is a Hubertust szerette. Igaz, ő nem az utcán csuklott össze, hanem az udvaron. „Megszédültem, kisanyám”, mondta, és én elhittem neki. Sosem kételkedtem a szavaiben, meséi is valóságosak voltak. Rendszerint mi voltunk a főhősök, csupa pozitív alak. Gonoszság semmi, csak jóság. Nagybátyám figyelmeztette anyut, miután évi kétszeri látogatásai egyikén szintén „furcsán viselkedett” nagyi. Bácsi— kám felkapaszkodva a távolsági buszra, a válla fölött szólt visz- sza: „Meg kell oldani a mamát!”- Hogyan oldjam meg? - ta- nácstalankodott anyu, de választ már nem kapott, a busz zö- työgve elindult. Míg nagyapám élt, az utolsó hónapjaiban a WC-re sem ment ki, ágyban fekve vegetált. Hetente többször is elmentünk hozzájuk, de az, hogy összeköltözzünk, „alapterületileg” szóba sem jöhetett. Tíz éve halt meg nagyapa. Nagymama a spejzban zokogott, hogy ne is lássa, amint „tepsiben” viszik ki az öreget. Akkor összekapkodtuk a legszükségesebb dolgait, s átköltöztettük nagyit anyuékhoz. Reggelenként elkísértük őt az öregek napközi otthonába, este érte mentünk. Apám agyvérzése óta már nem kell oda járnia. Egymást felügyelik.- Nem ilyen nyugdíjasévekről álmodoztam - mondogatja apu. - Egy fedél alatt az anyósommal! Nehezen viseli, hogy nagyi kilencvenévesen fürgébb, mint ő, szélütötten. Unaloműzésképpen alattomos találós kérdéseket ad fel neki: „Hány gyereke volt?” Ilyenkor nagyi csak pislog, fogalma sincs, anyámat húgának, engem, ha hébe-hóba eljutok hozzájuk, iskolatársának vél.- Lajoskám! Ne gyötörd már ezekkel a buta kérdésekkel - kérleli anyu apámat. - Mit számít az, kinek hány gyereke van! Közben int a szemével, menjek ki vele a konyhába.- Megőrülök tőlük - súgja. - Csodálod, hogy nyugdíjasán is visszajárok dolgozni? Ott legalább történik valami. De itthon? Állandósult a diliház. Mondhatom apádnak, hogy hagyja, sokkal rosszabb is lehetne. Hány öregasszonyról hallani, akit ágytálazni kell, és ráadásul még undok is. Apu sejti: róluk diskurálunk. Utánunk totyog a konyhába. Hogy apropója legyen érkezésének, mutatja a gyógyszeres dobozkáját:- Látod, ennyi orvosságot kell bevennem egyetlen nap alatt. Azt mondja a doktor, ne idegeskedjek. Hát hogy az istenbe ne idegeskednék, összezárva egy szenilis vénasszony- nyal. Nem ilyen nyugdíjaséveket gondoltam magamnak... - kezdi elölről a mondókáját. Arról ábrándozott szegénykém, hogy majd a telkén kapir- gál, ha megöregszik. Egy árnyat adó fa sem volt a kertben, amikor megvette, kannában hordta a vizet, hogy a csemeték gyökeret eresszenek a szikes talajban. Az új hajtásokat megsimogatta, megpuszilgatta, és beszélgetett velük. Mióta beteg, nem tud elmenni hozzájuk. *- Szóval, iszik a mama - folytatja a néni menye, és elénk rakja a gőzölgő feketét. - Mintha nem lenne elég bajunk. Együtt lakunk a lányomékkal, 52 négyzetméteren, panelban. A kisunokám egy ördögfióka. Mi az urammal a kisszobába menekülünk, és a televízió hangjával nyomjuk el a sival- kodását. A vejem munkanélküli, a lányom gyesen, így egész nap együtt vagyunk. Mondom is Jánosnak: addig örülj, míg dolgozol, de neki ez nem vigasz, fél, hogy bezár az üzem, és elküldik korkedvezménnyel nyugdíjba. És még mindezek tetejébe a mama. Ez a mi keresztünk, kedves.- Mennünk kell - tápászko- dik Kati. - Úgy gondolom, estére már vissza is hozzák Juliska nénit. Holnap jövök a szokásos reggelivel. * M ilyen vizsgálatra vitték a nénit? - kérdem a lányt a kapun kívül.- Azt szeretnék, ha a pszichiátrián kiállítanának egy bizonyítványt, hogy gyámságra szorul.- Miért?- Ez kell ahhoz, hogy szociális otthonba csukathassák. Négyessy Zita
