Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-22-23 / 249. szám
10. oldal Hétvégi Magazin 1994. október 22-23., szombat - vasárnap „Egyszer volt, hol nem volt...” Bodnár Mária, a vízimolnár meseíró lánya A vízimolnár meseíró lánya első könyvével... (Fotó: Kaposi Tamás) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vízimalom a sályi patak partján. Ott éldegélt szüleivel és kishúgával a dombhajlat aljában, távol az aprócska falu szélső házaitól egy kisleány, akit játszópajtásává fogadott a rét minden virága, a szomorúfűzek árnya, a nádas valamennyi kis állata. S még az a kis kacsa is, amelyik állandóan a nyomában totyogott. És amelyik miatt egyszer jól ki is kapott, mert a tanulékony hápogó egy szép napon valaki más után is elindult, s elő sem került többé... ...Aztán annak rendje-módja szerint felnőtt ez a kislány, a vízimolnár jóra vágyó, békességet és szeretetet örökölt gyermeke, s előbb anya, majd nagymama - mára meg már dédike — lett, és mesélni, mesélni kezdett a szoknyája körül lábatlankodó apróságoknak. Fiának, Attilának, évek múltán három unokájának, Anitának, Kingának, s a kis Attilának, mostanság pedig a háromesztendős dédunokának, Zsoltiká- nak... Először arról, hogy „...volt egyszer egy vízimalom..., ahol egy alkalommal a vízcseppek összevesztek egymással...”- Meghatározó volt az életemben az a varázslatos szépségű és hangulatú táj, benne az örökösen nyikorgó, vízcseppe- ket síró malomkerékkel, odább pedig a kis patak és az abból kiváló, úgynevezett vezérárok övezte vízivilággal... Bodnár Mária - özvegy Sza- lay Istvánná — sóhajtja ezt el, miközben elém teszi a nyomda- festék friss illatát árasztó kis kötetet: Mesél a vízimalom címmel. Mesék 6-10 éveseknek. S lám, visszaköszönnek benne az egykori sályi, majd kácsi gyermekévek élményei, mint Terka, a molnárleány története, amint vadvízországban a nádkirály keresésére indult. Vagy, amikor pórul járt, mert másokat akart bosszantani...- El-elvetődött édesapám malmába egy vándoréletet élő mesterember, aki javítgatta az őrlőberendezést. Hát ezt az embert végképp nem kedvelte a nagyanyám, akit egyszer úgy akartam felbosszantani, hogy beöltöztem a felnőttek régi, rossz gúnyájába, s egy papírdoboz segítségével a ki nem állt Veréb bácsi hangját kezdtem utánozni... Mire - de erről szóljon az immár könyvből idézett igaz mese - ”...a nagymama mellett heverészö Buksi felpattant a helyéről, s már támadt is. Elmarta az ellenszenvesnek ismert kabátujjat, s Terka az első ijedtségéből már csak a földön fekve tért magához. A kutya belemérgesedve tépte, szaggatta a kabátot.” „Mesélj, mesélj még...!” - nógatták egykoron az unokák, s sürgeti manapság a legkisebb, ha együtt a család.- A mesék, ugye, mindig úgy kezdődnek, hogy „egyszer volt, hol nem volt...” Nos, ami viszont a folytatást illeti, a történet estéről estére változott - idézi Mária asszony. - így kerekedtek ki aztán Terka - ezt a nevet az egyik unokafivérem húgától kölcsönöztem - kalandos, tanulságos történetei. Később pedig Pindur Manó lett a mesék hőse, valamint azok a kis állatok, amelyeket még gyermekkoromban figyeltem meg a környezetemben: a szitakötő, a fecskepár, a mókus, a gyíkocska...- Mígnem ezek a kedves történetek, a mesevilág színes szőttesei egyszer csak papírra kerültek. Mi késztette végül is a me se írásra?- Több szál fonódott össze addig, amíg megérlelődött bennem a toliforgatás. Tudvalévő, hogy a férjem íróember volt, többkötetnyi elbeszélést, életképet, tárcát vetett papírra. S miután ő is a természet szerelmese volt, erdőjáróként, vadászemberként megért élményeit gűjtötte egybe a Magasles a Kékes alatt, a Kanyargó vadászutak, illetve a Hová lett a hőscincér? című könyveibe. Tőle kaptam az első biztatást az íráshoz, majd az adott lendületet, hogy rendre megjelentek a különböző lapokban a meséim.- Most pedig ez a kis önálló kötet...- Nagyon boldog vagyok, hogy elkészült, s immár nemcsak a családomban örvendeztethetem meg a gyerekeket a vízimalom meséivel, hanem más apróságokat is elkalauzolhatok a csodák világába... Most ötvenhat mesém jelent meg, a tarsolyomban ennél sokkal több van. Az egri nyugdíjasklubhan, ahol felolvasok egyet-egyet, arra ösztökélnek, hogy azokat is osszam majd meg a gyerekekkel... Volt egyszer egy vízimalom... A Bajza-emlékalbum ürügyén Meleg hangulatú, ünnepi rendezvénnyel emlékezett meg tavasszal Szűcsi önkormányzata és a hatvani Bajza József Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola Bajza születésének 190. évfordulójára. Az ünnepséget külön emlékezetessé teszi az a szép kiállítású album, amellyel az írói tisztelegnek az országosan is jelentős esemény kapcsán. A Bajza-emlékalbum beköszöntőjét a község polgármestere, Kulcsár Károly írta. Szerkesztője, Széplaki Sándor két tanulmánnyal azt a gazdag Bajza-életrajzot ismerteti, amelyet Kerékgyártó Katalin, valamint Gajdó Tamás munkája tovább részletez. Kiemeljük dr. Bajza Kálmán (a nagy publicista leszármazottja) eleven képet gyújtó tanulmányát a szerkesztő Bajzáról, és azt az írást, amelyben dr. Fülöp Lajos rajzolja meg tevékenységét a magyar nyelv diadaláért vívott reformkori küzdelemben. Az idei esemény és az ünnepi emlékkiadvány méltó hagyománya a korábbi évek Bajza-rendezvényeinek, amelyek sorába tartozott a millennium évében a szülőház homlokzatán elhelyezett díszes emléktábla leleplezése is. Mi ennek az emléktábla-avatásnak a felidézésével tisztelgünk Bajza József emléke előtt. * Heves vármegye számos pazar rendezvénnyel ünnepelte meg a honfoglalás 1000. évét. E rendezvények sorába tartozott (az Egri Irodalom- és Művészetbarátok Köre választmányának kezdeményezése, határozata szerint), hogy Bajza Józsefnek, „Heves megye híres költőjének és még híresebb kritikusának szülőházát Szűcsiben márvány emléktáblával jelöltesse meg.” Azzal, hogy az irodalmi kör éppen a millennium évében szentelt emlékeket a nagy irodalmárnak, sokszorosan hangsúlyozta Bajza és életműve elismerését. Jellemző az ügy nagyszerűségére és az illetékesek buzgalmára, alig negyedév alatt - nagyrészt közadakozásból - összegyűjtötték az emléktábla elkészítéséhez szükséges ősz- szeget. A rendezők ezen túlmenően is fokozták a megemlékezés fényét: az ünnepi előkészületeket szervező bizottság elnöke, Zalár József alispán (Bajza hajdani barátja és küzdőtársa) a kor nagy irodalomkritikusát, Gyulai Pált hívta meg - a bizottság tagja, Kandra Kabos történész pedig Bajza lányát kérte meg, hogy legyen jelen a tábla leleplezésekor. a táblaavató emlékünnepség 1896. augusztus 23-án zajlott le. Ezen a napon különvonat hozta a nagy létszámú vendégsereget Budapestről Vá- mosgyörkig, ahol Majzik Viktor gyöngyösi főszolgabíró (a későbbi alispán) fogadta. Ezután a vonat Gyöngyösre vitte a vendégeket. Itt a város polgármester-helyettese, Baltás Ferenc üdvözölte az érkezőket, amit azok nevében Gyulai Pál köszönt meg. A mind lelkesebb tömeget Gyöngyösről „hosszú kocsisor szállította el” Szűcsibe. Itt említjük meg, hogy Bajza lányának kérésére Hatvan helyett a távolabbi Gyöngyöst választották gyülekezőhelyül, mert édesapja Pozsony és Pest után ezt a kisvárost, hajdani gimnáziumi éveinek színhelyét zárta leginkább a szívébe. A Gyöngyöspata felől hin- tókon és utazókocsikon, sőt szekereken érkező vendégeket Szűcsi határában 18 tagú lovasbandérium várta, és lelkesen éljenezve kokárdákat, me- zeivirág-csokrokat nyújtottak át a hölgyeknek. „A lelkesült- ség, amely itt uralkodott, mutatta legjobban, hogy menynyire átérezte a nép az ünnep jelentőségét, az ő földijüknek, azaz Bajzának ünnepét" - írta Baltás a megye hírlapjainak szerkesztőségeihez küldött levelében. A község első épületénél felállított diadalkapu alatt Bardóczi János jegyző a helybeliek nevében üdvözölte a megjelenteket. Közülük 120-an Kóthy József földbirtokos hívására „villásreggelire” tértek be hozzá, aki a házában és tágas udvarán látta vendégül őket. A többit a lakosság vendégelte meg. „Az ünnepély magasztos perce délelőtt 11 órakor érkezett el - olvashatjuk a polgármester-helyettes imént idézett leveléből -, amikor is az ünneplő egybegyűltek körbefogták Bajza szülőházát, a mostani Kopcsány-féle házat.” Az ünnepi beszédet Scossa Dezső, vármegyei királyi tanfelügyelő, az irodalmi kör tagja mondta. Ezekkel a gondolatokkal kezdte:- Hazánk ezeréves fennállásának ünnepén... gyűltek össze, hogy a magyar kultúra egyik legnevesebb bajnokának, irodalmunk egyik büszkeségének emlékét elevenítsük fel, aki azok seregében küzdött, akik vér és erőszak nélkül, a nemzeti műveltség fegyverével, dicső példájukkal, lángoló hazaszeretetük fáklyáját lobogtatva mutatták meg az utat, amely a magyar nemzetnek nyelvben és érzelemben való egységéhez vezete. A továbbiakban a szónok végigkísérte Bajza életútját. Rámutatott arra, hogy a magyar irodalomban, nyelvészetben, különösen az irodalmi kritikában nagyot alkotott. Beszéde végén az emléktáblát takaró lepelhez nyúlt, és Gyulay Pállal felavatta az Egri Irodalom- és Művészetbarátok Körének 150x100 cm-es, hamvas színű, carrarai márványból készített emléktábláját. „A beszéd óriási hatást keltett, s a... szűcsi nép szűnni nem akaró éljenzéssel üdvözölte a szónokot - mintegy köszönetéül annak, hogy az ö földijükről oly szépen emlékezett meg” - amint azt az Egri Híradó 1896. augusztus 25-i számából olvashatjuk. Scossa szónoklata után Türk Frigyes elszavalta Zalár erre az alkalomra írt Bajza című versét. A következő szónok a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében megjelent Gyulay Pál volt, aki az MTA és a Kisfaludy Társaság nevében is szólt. Kiemelte, hogy Bajza nemcsak a tudományos intézetek, hanem az egész nemzet kegyeletét megérdemli:- Bajza kitűnő költő volt, s még kitünöbb kritikus, aki nem csekély befolyással vojt irodalmunk fejlődésére... Éles dialektikája, szívós küzdelme kivívta a kritika jogait, szabadságát... dramaturgiai harcai pedig színikritikánk színvonalát emelték. Gyulay kitért a megye, az irodalmi kör és a község rangos megemlékezésére:- Az idő rohan, az irodalmi és politikai világban új bajnokok és küzdelmek állnak elő, a régiek háttérbe szorulnak, s néha még emlékük is elhomályosul. Éppen ezért köszönet és hála Heves megye lelkes fiataljainak, különösen az egri irodalmi körnek, hogy nem engedik elhomályosulni Bajza emlékét. Méltán büszkék földijükre, mert egy kitűnő írót tisztelhetnek benne, aki jelentékeny hatással volt a nemzeti élet fejlődésére - egy tiszta jellemű, buzgó hazafit, akit a hazafiúi bánat ölt meg. Fény nevére, áldás emlékére! Végül a Petőfi Társaság nevében megemlékező Szana Tamás köszönte meg az irodalmi körnek, hogy „oly szép emléket állított a nagy költőnek”. A Himnusz hangjaival záruló ünnepséget díszebéd követte, amelyet Kopcsányi Sándor adott 25 vendégnek. A pohárköszöntők során Majzik főszolgabíró a költő lányát, Beniczkyné Bajza Lenkét éltette, Kürthy Sándor irodalmi köri tag Szana Tamást, Kozma Andor a Kisfaludy Társaság nevében Zalár Józsefet köszöntötte. A házigazda Kopcsányi valamennyi jelenlevőt éltetve ürítette poharát. Este az eső ellenére is népünnepély volt, amely méltán fejezte be az ünnepnapot. Dr. Misóczki Lajos ___________________ERDÉLYI LEVÉL___________________ A zok a kis erőszakos emberkék... A fontos és erősen magabiztos úriember a mezőgazdaság-tudományi főiskola tanári karának inkább az alsóbb rangsorában helyezkedett el. Ám többre, sokkal többre, magasabb székre, éppenséggel bársony- huzatú karosszékre vágyott, s arra, hogy a nagynevű kollégák dicsőítsék majd nagy, hazafiúi tetteit. Az úgynevezett forradalomtól eleinte megijedt, pedig alig volt rá különösebb oka, hiszen a közéleti tevékenység ranglistáján is csak a lakóbizottsági elnöki tisztségig vitte, olyan tisztségig tehát, amelyet lehetőleg mindenki másnak passzolt át. A forradalom utáni változások - politikai elvbarátai segítségével - kinyitották a szemét. Olyan szövetség, majd párt alapításánál működött közre, amely nyíltan hirdette: az országot, a román nemzetet a magyarság veszélyezteti, össze kell fogni tehát e kisebbség körmönfont csínytevései ellen, nehogy ugyebár igájába hajtsa a csaknem tizenötszörös többségben lévő uralkodó nemzetet. Tüzes és fantáziát felkorbácsoló beszédei - vagy inkább bemondásai - az új szervezet, majd párt alelnöki székébe ültették. Aztán választási kampány kezdődött: polgármestereket, helyi tanácsosokat kellett választani. Nosza, itt az alkalom az érvényesülésre! - mondogatta egyre hangosabban, és különösebb gondolkodás, lelkiis- meret-furdalás nélkül feliratkozott a nagy erdélyi város, az ősromán Kincses Város polgár- mesteri székéért versengők közé. Programja, ellenségképe ekkorra már olyannyira beivódott a város többségi lakosságának egy részébe, hogy - ő maga is alig hitte el! - megválasztották... Ez a funkció már igazi és rézveretes bársonyszékkel járt, és lehetőséget adott őuraságának arra, hogy nemzet- és fajvédő politikáját a kisebbségben rejtőző ellenségkép kihangsúlyozásával mind nagyobb tökélyre emelje, s mivel közben rájött arra, hogy vélt s aligha valós képességei a polgármesteri széknél lényegében többre predesztinálják, hát - az államelnöki választásokra felkészülendő - olyan eget rengető intézkedéseket foganatosított a város élén, amellyel az egész országban élő honfitársait próbálta meggyőzni az általa felfedezett és továbbfejlesztett ellenségkép létezéséről, a megátalkodott kisebbség ama törekvéséről, hogy leigázza az egész többségi lakosságot, sőt talán az országot is meghódítsa, saját önző érdekeinek az igájába hajtsa. Nosza, lett is visszhangja népét féltő, hazafiúi hangoskodásainak. Sok helyen ütemesen megtapsolták (s hogy máshol kifütyülték, megdobálták, ez őt nem érdekelte, hiszen az egész ellenséges akciót csak az áldatlan kisebbség és anyanemzete ficánkolásának vélte). De a taps annál inkább lelkesítette, úgyannyira, hogy - általános meghökkenésre - az államelnök! szék várományosának is jelöltette magát. Hogy szerény agrártudományi és lakóbizottsági ismeretei ehhez a magas funkcióhoz kevésnek bizonyultak volna, ez legkevésbé sem érdekelte. Sőt, „nyugati példára”, önbizalomtól duzzadó, fölényeskedő, majdhogynem nevetséges kijelentésekre ragadtatta magát. „Tízmillió szavazatra számítok!” - hangoztatta minden szerénység és megfontoltság nélkül lépten- nyomon. A beképzelt tízmilliós szavazat helyett azonban a polgár- mester úrnak meg kellett elégednie egy-másfél millióval! Ami azt jelentette, hogy a számára már-már unalmas és szűk mozgásteret ígérő polgármesteri széknél kell maradnia. Elkeseredése azonban nem tartott sokáig. Ha az egyik - igaz, a magasabbik - elnöki széket elszalasztottá, hát ott a másik! Saját elvbarátait kijátszva és nevetve kicsúfolva, kikiáltatta magát a Román Nemzeti Egységpárt elnökének! Ez ugyan jóval kisebb funkció az államelnöki megbízatásnál, de... S szenvedő alanyai vagyunk egy betegesen hatalomra vágyó és hatalomra törő kis emberke, egy mitugrálsz volt lakóbizottsági elnök ficánkolásának, s mi, aki már átéltük egy másik kis emberke, egy volt cipésztanuló zsamokoskodását, akiről Kincses Város-beli „tanítványa” mostanság elismerőleg nyilatkozta azt, hogy márpedig az az emberke példamutató jó román és hazafi volt, elnézést kérünk, de... tartunk és félünk! Szobafestők és cipőtákolók után most lakóbizottsági elnökök akarják intézni az országok és a világ sorsát? Mert a mi kis emberünk támadásra, döntő ütközetre készül! Okos György * (Ezzel a hozzánk küldött utolsó cikkével adózunk a közelmúltban elhunyt kolozsvári író emlékének.)
