Heves Megyei Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-22-23 / 249. szám
1994. október 22-23., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 11. oldal „Borlovaggá fogadom...” Göncz Árpád köztársasági elnököt, hazánk legnépszerűbb politikusát egri látogatása során borlovaggá avatták. A különleges ceremónia végén az elnök - immár a borlovagrend tagjaként - felöltötte a díszpalástot, és nyakába akasztották a lovagi érmet. (Fotó: Kaposi Tamás) Gárdonyi Géza: Egri csillagok (részlet) 1552. október 18. Eger vár védői - Dobó István és maroknyi csapata - ezen a napon késztették meghátrálásra a 39 napja ostromló török sereget, amely végül is szégyenletesen elvonult... * Arra a borzalmas ostromra háromnapi halotthordás következett. A dervisek és fegyvertelen aszabok hordták a halottakat. Halott halotton hevert a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, íjak, puskák mindenfelé. S iszonyú dögszag. Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni. De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az Absolve Domine-t. A háromszáz halott ott feküdt hosszú sorokban a közös sírgödör körül. Középen Bálint pap egyházi ingben, stólában. Mellette Cecey fejetlenül. Nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté, a makiári molnár, Gergely, a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, megismerhetet- len arcú, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága. Néhol csak egy fej. Néhol csak egy kar. Néhol csak egy véres ruha, s benne egy csizmás láb. A temetésen ott voltak a megmaradt tisztek, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangon, szomorúan.- Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tűzben szent halállal meghalt vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon túl az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a jövendő. Meghajtom a vár zászlaját előttetek, ti megdicsőült hősök. A hazáért haltatok meg. Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világosságában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk. S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyen- kint a halottakat. Az égből fehér pelyhekben szállingózott a hó. Vasárnap, október 16-án. Dobó délután aludt egy órát, s amint kidörzsölte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sán- dor-bástyára lovagolt. A várbeliek már akkor nem is építettek, csak a réseken álltak, üldögéltek. Hideg, őszi, borult idő. A török ágyúk szakadatlanul dörögnek.- Eredj, Kristóf fiam - mondja Dobó az apródjának -, nézd meg a Bolyky-bástyát, mit mívelnek ott? Én innen az ókapuhoz megyek. Kristóf - a fél szemén neki is fehérkendős kötés - lóra ült. A Sötétkapunál oszlophoz kötötte a lovát, s gyalog futott be. Aztán végig a falon Bornemisszához. Az egyik szakadékon át puskagolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkára. Az őr kiáltott Zoltaynak:- Főhadnagy úr! A kis apród elesett. Zoltay megdöbbenve hágott fel a falra. Látta a fiú mellén a nagy, véres foltot. A katona mellette térdelt, s hogy a fiú feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.- Eredj tüstént a főkapitány úrhoz - mondotta Zoltay a fiút magához ölelve. - Jelentsd neki. A fiú még élt. Arca falfehér volt, mint a viasz. Bágyadt szemmel nézett Zoltayra, s re- begett:- Jelentse, hogy meghaltam. Sóhajtott, és csakugyan meghalt. A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.- Vigyázzunk - aggodalmaskodott Dobó -, nehogy valami csel érjen bennünket! S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket. Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha körül ráléptek. Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és népességét, egyszer csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen;- Elmentek... Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:- Elmentek! Elmentek! És egyre hangosabb örömmel:-Elmentek! Elmentek! Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül. A török csakugyan megszökött. Varsányi, aki mindjárt az asszony után jelent meg a várban, elmondta, hogy a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok, mikor ezt tudatták velők, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket. S dühösen kiáltozták:- Nem harcolunk tovább! Ha mindnyájunkat felakasztattok is, nem harcolunk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk! Ahmed pasa ott a sereg színe előtt sírva és szakállát tépve szidta Ali pasát:- Alávaló nyomorult! - üvöltötte a szeme közé. - Rossz akolnak mondtad Eger várát, juhoknak a bennök lévő népet! Most vidd a császár elé ezt a gyalázatot magad! És csak a bégek közbevető- désén múlt, hogy a két pasa össze nem verekedett a hadsereg színe előtt. A tisztek között is nagy volt a hiány. Véli béget ágyon vitték el a harctérről. Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak alatt. Olyan elkeseredés vett erőt a török hadon, annyi volt a fegyvertől sebesült, hogy a pasák még ki sem adták a parancsot a visszavonulásra, a had már megkezdte. Akik Felnémet alatt táboroztak, még felgyújtották a falut, a tűz világosságánál indultak útnak. A többi se várta meg a reggelt. Otthagyták a sátrukat, poggyászukat, s útnak eredtek. Varsányi szavára menny országi öröm szállotta meg a várbelieket. Az emberek táncoltak. A süvegüket a földhöz csapkodták. A török lobogókat kitűzték. Az ágyúkat kilőtték. Márton pap a kezében lévő keresztet égnek tartva, az öröm őrjöngő hangján üvöltötte: - Te Deum laudamus! S térdre csuklott, földre borult, csókolta a keresztet. Sírt. A harangot kiemelték a földből. A gerendát, amelyen függött, két oszlopra tették. A harangot megkondították. Bim-bam-bim-bam!... szólt vígan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is. Még a sebesültek is elővánszorogtak a zugokból és a föld alatti termekből, s odatérdeltek a többi mögé. Azonban Nagy Lukács egyszer csak nagyot ordít:- Utánok - azt a kutya irgalmát Mohamednek! A fegyveres népnek Dobóra villan a szeme. Dobó bele- egyezően bólint. Nosza, ahány ló van a várban, arra mind katona ugrik. Ki a várból. Elrúgatnak Makiár felé, a török után. A gyalogosok meg a sátorokba rohantak. Tömérdek puskaport, golyót és fegyvert hoztak. A sátorokat meg még hetek múlva is hordozták. — Estére valamennyi lovas zsákmánnyal megrakottan tér visz- sza a várba. A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sírban, s kétszáz olyan sebesült feküdt még szanaszét szénán, szalmán a vár belsejében, akikről nem tudták, hogy kiheverik-e iszonyú csonkulásaikat. A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza ke- zén-lábán; Zoltay fekszik; Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyűjteménye - haja, szakálla, bajusza, szemöldöke neki is le van pörkölve, mint Dobónak, Bornemisszának, s a küzdők nagyobb részének - Fügedy feje úgy be van pó- lyázva, hogy csak a szeme meg a két füle látszik ki. Három foga is hiányzik. Buzogánnyal ütötte ki valamelyik török. De vígan szenvedi a baját, mert a fájóst is kiütötték. És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asz- szony. Azaz hogy mégis van: a cigány. Sukánnak az utolsó jelentése így hangzott: - Nagyságos főkapitány uram, jelentem, hogy a várba lőtt nagyobb fajta ágyúgolyókat mind összeszedtük és megolvastuk.- Mennyi?- Hát ha azt a sok százat nem számítjuk, ami még a falakban van, öt híján tizenkétezer.
