Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-03-04 / 207. szám
4. oldal Szemtől Szembe 1994. szeptember 3-4., szombat - vasárnap Néhány gondolat a tanévkezdéskor Amikor iskoláimat kezdtem, már három éve folyt a II. világháború. A körülmények folytán az általános iskolai képzést három helységben és hét különböző iskolában kaptam meg. (A gimnáziumot már sikerült egy helyen elvégezni.) Ennek számos hátránya mellett megvolt az az előnye, hogy sokkal több iskola- és osztálytársam volt, mint másoknak, és hogy sok tanárral (tanítóval) találkoztam. Tanár ismerőseim számát azóta növelték azok, akik gyermekeimet tanították, és természetesen barátaim között is vannak, akiknek az oktatás-nevelés a hivatásuk. Nem szeretem az általában használt „pedagógus” elnevezést, nemcsak azért, mert 1945 után terjedt el, és számomra „mozgalmi” mellékízű, hanem mert idegen. „A paidagogosz gyermekeket tanító művelt rabszolga volt az ókori görög társadalomban - bár tanár barátaim szerint éppen ez a kifejezés illik reájuk a legjobban.” Tisztelettel és szeretettel gondolok azokra, akiktől bármit is tanultam, akik felkeltették bennem a tudásvágyat, elősegítették értelmi, érzelmi és morális fejlődésemet. De ez most nem a hálaadás ünnepe. Ezúttal inkább a felelősségről szeretnék szólni. A tanítók és tanárok munkája, „hivatása” a világon az egyik legcsodálatosabb dolog: tudást adnak, képességet fejlesztenek. Tevékenységük alanya a legértékesebb „nyersanyag”, az ember, az egyedi és megismételhetetlen személy, akinek egyéni fejlődését (perszonalizáció) és társadalmi beilleszkedését „szocializáció) egyaránt egyengetni kell. S miközben átadják az emberi kultúra ismereteit, alkalmassá teszik tanítványaikat azok befogadására, optimális esetben még továbbfejlesztésére is. Hazánk természeti kincsekben - nyersanyagokban, energiahordozókban - szegény ország. Legfontosabb tőkénk társadalmunk szellemi kapacitása. Japánról szokták mondani, hogy természeti nyersanyaga a cseresznyevirág meg a krizantém. Vagy gondoljunk Svájcra. Mindkét országot a lakosság szorgalma, fegyelmezett munkája, találékonysága, magas színvonalú műszaki és humán kultúrája tette gazdasági hatalommá. A „kiművelt fők sokasága...” Es ebben rejlik az oktatók, nevelők felelőssége. A mi nemzeti „kincsünk” a gyermekeink fejében lévő sok milliárd szürke agysejt. A nemzet sorsa azok kezében van, akikre ez a kincs rábízatott. Vannak különösen tehetségesnek tartott népek, amelyekből sok sikeres ember kerül ki. Genetikusok véleménye szerint tehetségük titka azonban nem öröklődő tulajdonságaikban rejlik, hanem azoknak a szűkebb és tágabb közösségeknek a légkörében - szellemiségében -, amelyben gyermekeik felnőnek: a szo- cio-kulturális környezetben. Minden szakember tudja, milyen fontos az „ingerdús” környezet, a sok inspiráló példa a fejlődő gyermek számára. A környezet, amely egyszerre szeretetteljes (óvó-védő) és ugyanakkor sikerorientált. Szerencsés dolog, ha a család is ilyen, az iskolának mindenképpen olyan szocio-kulturális közeggé kell válnia, amely az ifjúság fejlődését legjobban szolgálja. Ezt jól képzett, a feladatra felkészült tanárok természetesen tudják, és törekednek is erre. A tanítónak mindenekelőtt sokat kell tudnia (és persze szakadatlanul tanulnia). Volt oktatóim közül emlékszem káprázatos műveltségű, akadémikus tudású emberekre (őket csodáltam), és találkoztam felszínes tétovákkal is. A tudás-átadás módszereit a szakma külön stúdiumként foglalja össze, de ezt nem mindenki sajátítja el (és gyakorolja) egyformán. Ahogy a lelki betegségek gyógyításában a pszichoterápiát végző orvos személyisége (teljes értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságainak összessége) maga is „gyógyszer”, ugyanígy az oktató-nevelő tanár egyénisége is döntő befolyással van a tanítványok előmenetelére. Ez alkalmasság kérdése, és ez a legfontosabb. „Igen sok alkalmatlan ember van a pályán” - nyilatkozott a rádióban a szakmai szakszervezet egyik vezetője. Sokan tárgyilagosan megállapítják, hogy az elmúlt évtizedekben az alacsony javadalmazás és a képesítés viszonylag könnyű elérhetősége miatt sajnálatos kontraszelekció ment végbe. Alkalmasság hiányáról nem csupán szélsőséges esetekben van szó. (Alkoholisták, nagyobb fiúkkal incselkedő fiatal tanárnők, lányokkal erőszakoskodó férfiak, megvesztegethető elemek - ezek büntetőjogi, legalábbis fegyelmi kategóriák. De magam is ismertem jellemhibás, hiú, sértődékeny és bosszúálló tanítót.) Alkalmatlannak kell tartani a bizonytalan életvezetésű, ideges, szétszórt, határozatlan lelki alkatú- akat. A ,jó tanár” amellett, hogy szeretetteljes fegyelmezettséggel követi, megköveteli a mindenki számára kiszabott tananyagot, tehetségeket keres és gondoz. Dicsőségét a sikeres tanítványok eredményei jelentik. Ez magas színvonalú felkészültséget, rátermett egyéniséget és nem kis szakmai alázatot követel. Hál’ Istennek sok ilyen tanár van! Ismerem a tanárok panaszait is: megélhetési gondok, alacsony tekintély, neveletlen gyerekek, agresszív szülők, szakmai szervezetlenség, protekcionizmus. Azt is tudom, hogy kiemelkedő eredmények eléréséhez nemcsak kiváló tanárok kiváló munkája szükséges. Elég csak arra gondolni, hogy a tudományos-technikai forradalomnak köszönhetően az emberiség tudásanyaga ötévenként megduplázódik! Kérdés: hogyan tud ezzel lépést tartani maga a tanár, és hogy mit kell (mit lehet) ebből megtanítani? És még akkor nem is szóltunk arról, hogy az ún. „humán műveltség” mennyire fontos az ifjúság esztétikai, érzelmi nevelése szempontjából. Nos, helyben vagyunk. Ezen a ponton a kérdés a művelődési és oktatásügyi politika részévé válik, és a felelősség, amelyről szó van, az ágazati hatóság különböző szintű hivatalaiban koncentrálódik. Oktatási reform, nemzeti alaptanterv, új iskolarendszer stb. mind olyan programok, amelyek - ha megvalósulnak - remélhetőleg az elmondott célokat fogják szolgálni. Elodázhatatlan a tanárképzés „reformja”. A legmegfelelőbbek kiválasztása érdekében magasra kell emelni a mércét, és ehhez arányos fizetést kell rendelni. Ez ilyen egyszerű. A tét nagy, az idő pedig sürget. Eredményes tanévet kívánok! Dr. Molnár Miklós önkormányzati képviselő Eger Kilencven esztendős hírügynökség Kilencven évvel ezelőtt kezdte meg működését a világ egyik legnagyobb hírügynökségének, az ITAR-TASZSZ-nak az elődje. A Szentpétervári Távirati Iroda 1904 szeptemberében kezdte meg tájékoztató tevékenységét a Néva-parti városban. A hírügynökséget II. Miklós cár alapította az akkori orosz külügy-, belügy-, illetve a pénzügyminisztérium kezdeményezésére. Az ITAR-TASZSZ rövidítés által jelzett Orosz Távirati Iroda ma a világ öt vezető hírügynökségének egyike. Naponta 3 ezer jelentést közöl mintegy 3 millió szó terjedelemben orosz, angol, francia, német, spanyol és arab nyelven. (MTI) A „Pro Civitate”-s tanár úr hétköznapjai Kevés olyan polgára van Gyöngyös városának, akit olyan tisztelet és szeretet övez, mint Horváth Sándor tanár urat, a „Samu bácsit”, aki a generációk egész sorát oktatta, nevelte az általánosban, a gimnáziumban, és mint óraadó, a főiskolán. Bizonyára emlékezetes nap marad számára, amikor életművének elismeréseként az idén átvehette a „Pro Civitate” kitüntetést. 1.- Fehérre meszelt vályogházban születtem Kiskörén, nincstelen család gyermekeként — emlékszik vissza gyermekkorára Sándor bácsi. - Rám is a kubikospálya várt volna, mint a többi falusi gyermekre, ha a káplán úr nem figyel fel tehetségemre, és nem avatkozik be életem folyásába. Mivel az elemiben jó tanuló voltam, erre felhívta a jászapáti gimnázium hittanárának figyelmét, aki nyolc tehetséges falusi gyermeknek „sorkosztot” szervezett, és konviktust nyitott. Nagy szó volt ez akkoriban, mert előttem Kisköréről egyetlen parasztgyerek sem járt középiskolába! 2.- A gimnáziumban hamar felzárkóztam - folytatja a visszaemlékezését —, végig jeles voltam, és kitüntetéssel érettségiztem. Hogyan tovább? - ez volt akkor a legfőbb kérdés, mivel a gazdasági válság miatt szüleimtől támogatást nem várhattam. Tanár szerettem volna lenni, és ekkor hallottam, hogy vannak olyan szerzetesek, akik tanítással foglalkoznak. A gimnázium igazgatója írt egy ajánlólevelet, és a felvételi vizsgán is megfeleltem, így lettem egy évig noviciüs Zircen. S ekkor fordulat következett be életemben: az év végi vizsgák után bejelentettem, hogy nem kívánok pap lenni, szeretnék majd családot alapítani. Magához rendelt az öreg apát, és azt mondta: „becsületes vagy, fiam, mert sokan kitaníttatják magukat, és csak a fogadalomtétel előtt hagyják el a rendet. Tudom, milyen helyzetben vannak a szüleid, ezért bármiben segítek. Mi szeretnél lenni?” - Tanár - válaszoltam. Megírt két levelet, aminek köszönhetően ingyen kaptam ebédet, vacsorát Pesten, öt évig. Az egyetemre is felvettek, német-latin szakra. Az első év rettenetes szegénységben telt el. Végre akadt egy tanítványom, akihez egy órát gyalogoltam, mert a villamos- jegyre nem tellett 30 fdlér. Hiába voltam kitűnő tanuló, fél tandíjat fizetni kellett. Emlékei között kutatva, kissé elgondolkozva folytatja:- A karrierem voltaképpen Gyöngyösön kezdődött, amikor a Bölcsészsegítő Egyesület - aminek később titkára is voltam - kiközvetített Atkár mellé, Dőry báróékhoz. A fiát korrepetáltam nyáron, aki latinból megbukott. Majd megkaptam a Horthy- és a Fővárosi Ösztöndíjat is. Lett annyi tanítványom a gazdagok gyermekei közül, hogy havi 250 pengő tiszta jövedelmem volt. Egyévi keresetemből tudtak anyámék venni egy házat. 3. 1941-ben szerzett latinnémet szakon bölcsészdiplomát, aminek 1991-ben volt éppen 50 éve. Az aranydip- loma-avató ünnepség előkészületekor bámulattal lapozgatta az ELTE rektora az egykori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészhallgatójának kitűnő osztályzatokkal teli, megsárgult leckekönyvét. - Még ilyet nem láttam! - jegyezte meg. A diploma megszerzése után az erdélyi besz- terci magyar gimnáziumban tanított két évig. 1943 őszén helyezték át a gyöngyösi gimnáziumba, ahonnan nyugdíjba vonult. Szaktárgyai tanításán kívül kezdettől bekapcsolódott a város és iskolája zenei életébe. A gimnázium énekkarát és a pedagógus-szakszervezet énekkarát is szervezte és vezette. Még nyugdíjasként is a zene szeretetére nevelte a Vak Bottyán János Szakközépiskola diákjait. 4. Nagyformátumú pedagógus- egyéniség. Munkájának gyümölcsét lépten-nyomon tapasztaljuk, ha egykori tanítványaival találkozunk. Jelenleg az egészsége már nem a legjobb, mégis szeretettel, türelmesen fogadja látogatóit. Életútjának három kulcsz- szava állhat itt példaképül: tehetség, szorgalom, mecenatúra. Színvonalasan gyakorolta egyetlen, igaz és örök hivatását, a tanítást. Ez volt számára az egyetlen „szent” cél. A fiatalságot latinos műveltségre, a zene szeretetére, a tisztességre, a becsületességre, a mértéktartásra tanította úgy, ahogyan őt is tanították a zirci ciszter szerzetesek, majd a Pázmány Péter Egyetem professzorai. 5. Tehetsége, szorgalma folytán talán többre is vihette volna, mint gimnáziumi igazgatóhelyettes. De szilárd meggyőződése, egyenessége a szívós, kitartó munkához volt elegendő, a „babérokat” mások aratták le. Mégis csodálatos és gazdag ez az életút, amelyet az egykori kubikos fia tehetségével és szorgalmával elért. A „Pro Civitate” kitüntetés" méltó helyre került. Horváth Mihály Akit háromszor ítéltek halálra (VIII/4.) A faragott nyelű baltáról csupán a bizonyítékok értékelésekor tesz rövidke megjegyzést:- A „ne fárassz nagyon” feliratú balta eltűnése azt bizonyítja, hogy a vádlottaknak ehhez érdekük fűződött. Új vonásként jelentkezett tehát az, hogy E. Simon és H. Györgyné is fogott egy-egy baltát, s hogy a nő is fejbe vágta a fiúgyermeket. Ilyen előzmények után próbálkozott L. bíró a több mint két esztendővel azelőtti história eseményeinek visszaperge- tésével...-Valamivel éjfél múlhatott - mondta -, amikor E. Simon a helyszínen talált baltával felfeszítette P. Sándorék nyári konyhájának ajtaját. A lakásban szembetalálkozott a háziasszonnyal. E. kiütötte a kezé- | bői a zseblámpát, majd többször fejbe sújtotta a nőt. P. Sándornét hat, nagy erejű csapás érte, s így rövid idő alatt életét vesztette. Közben H.-né, aki társával közösen hatolt be, arra lett figyelmes, hogy a gyerekszobában felgyullad a villany, s onnan kijön egy tizenkét esztendős, síró kisfiú. E. Simon odaszólt H.-nénak: hallgattasd el! De mielőtt a nő cselekedhetett volna, a gyerek visszamenekült az ágyába. Igyekezett a takarót a fejére húzni. H. Györgyné azonnal követte, s odaérve egyik kezével befogta a fiú száját, a nála lévő baltával pedig a fejére vágott. Ebben a pillanatban ért oda E. Simon, aki kikapta a fegyvert bűntársa kezéből, s másodpercek alatt végzett védtelen áldozatával. Minthogy már nem fenyegette őket veszély. pénz után kutattak. Több mint ezer forintot találtak is, de a nagy sietségben egy százast elejtettek. A bíróság 1970. december 8-án hozta meg ítéletét. E. Simont és társát bűnösnek találta több emberen, nyereségvágyból elkövetett emberölésben. Ezért őt halálra, H. Györgynét pedig tizenöt évi szigorított börtönre ítélte. A bírák megnyugtató módon látták igazoltnak mindkét vádlott bűnösségét, jóllehet, most már E. is tagadta azt. Ilyenformán érthető, hogy legfőbb dolognak tartották a tagadások cáfolatát. Sőt, mintha egy kissé morózussá is váltak volna a tettestársak ilyen magatartásától. Másképpen ugyanis nehezen érthetőek L. bíró szavai:- Mivel a vádlottak ma már a teljes tagadást választották - közölte szigorúan -, ezáltal elzárták magukat annak lehetőségétől, hogy az eljárás során tett beismerő vallomásaik közül a bíróság a rájuk nézve legkedvezőbbet fogadja el. Az egyik legszámottevőbb bizonyítéknak azt a nyomot vélték, amelyet a verandaajtó üvegén és az amelletti ablakon rögzítettek, s amelyről akkor úgy hitték, kesztyűtől származnak. Ám a laboratóriumban hamarosan kiderítették, hogy egy emberi homlok okozta. így már „csak” az azonosítás maradt hátra.- A szakértők százszázalékos határozottsággal állították - ismertette a végső eredményt L. -, hogy ez a nyom E. Simon homlokától származik. Nincs semmi ok arra, hogy a bíróság a szakértői vélemény megbízhatóságában kételkedjék. Pár pillanat múlva pedig így folytatta:- Eljárásunk során felmerült a kérdés, hogy ha E. Simon kalapban volt, keletkezhetett-e homloklenyomat. A tárgyalás egybehangzó adatai alapján megállapítható, hogy E. kalapban szokott járni, s ezért 1968. október 12-én este is kalapot viselt. A nyomszakértő véleményt nyilvánított ebben a kérdésben is: a kalapviselés nem zárja ki a homloknyom keletkezését, mert annak karimája elgörbülhet, a kalap hátracsúszhat, leeshet, vagy le is veheti az a személy, akit a kalap akadályoz abban, hogy valahová benézzen. E. Simonék ezúttal sem fogadták el a döntést, fellebbeztek. A Legfelsőbb Bíróság újra az eljárás megismétlését rendelte el. Újra a Fővárosi Bíróság következett, újra egy tanács. Ismét ott álltak a vádlottak a pulpitus előtt. Ismét felsorakoztak a tanúk, a szakértők, hogy nyilatkozataikat megtegyék. A kép valamelyest megint tisztább lett. Megint a helyére illesztettek egy-egy mozaikot. Az ítélet megint csak: halál. Immár harmadszor. A Legfelsőbb Bíróság ezt is hatályon kívül helyezte. A per továbbvitele a Fővárosi Bíróság újabb bíráira várt. A tárgyalás most már huszonöt napra terjedt ki, s 1973. április 11. és július 27. között folyt. A végső megállapításokat egy 169 oldalas ítéletben összegezték. Ez a lapszám majd kétszerese az eddigi ösz- szes döntés terjedelmének. Most - teljességgel érthető okokból - még az előbbieknél is erősebb „nagyító” alá vették a vádlottak tagadó, illetve beismerő vallomásait. Ennek tisztázására törekedett dr. S., a vezető bíró is. (Folytatjuk) Stanga István Magyar Elemér
