Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-17-18 / 219. szám
1994. szeptember 17-18., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal Szólnom kell, ha rólam van szó! (Folytatás a 8. oldalról) Szomorú szívvel ülök az írógéphez, mert megint belerángattak két, általam nagyon tisztelt személyiséget valamibe, amihez alapjában véve másodlagos közük van. Ha van. Lőkös Istvánról és Apor Elemérről van szó. Mi is motiválta őket? Kezdjünk hát neki! Cs. Varga István megfedd engem, minősít, leszól, szembesít mondatrészeket oda, ahova sosem szóltak, nem is illenek, beszél sajtóetikáról, a gyűlöletről, arról, hogy az általam kritika tárgyává tett írás több részletben, itt és ott, meg amott is megjelent, hogy volt tanára milyen hálát zengett érte; hogy az a bencés, akiről ő írt, a Habsburgoknál nevelőként működött, hogy Kodály miért és hogyan mondta, hogy mi bajom van Csoóri versével, amely gyönyörű. Nyelvtanilag is kioktat, ha én bencés szellemiséget kérek rajta számon, netán tanulmányt, vegyem már tudomásul, hogy a szellemiségről írt. De mit is írt Cs. Varga István tulajdonképpen? Olyan lírainak vehető visszaemlékezéseket, mozaikokat - innen az ismétlések -, beiktatva az irodalomtörténészi szakmai hanghordozást is a beidegződés okán, ám ami nem enged helyet egyetlen olyan gondolatnak sem, amely Cs. Varga Istvántól származik. Honnan veszem ezt a vakmerő, megint halálosan sértő kijelentést? Idézem Cs. V. 1.-t: „Csupán a filológiai pontosítás miatt jegyzem meg, hogy ominózus írásom ettől az összefoglaló változattól alig különböző rövid cikkek formájában szinte hiánytalanul megjelent már, mégpedig az Új Emberben, a Vigíliában, a Hazánk című irodalmi és kulturális folyóiratban”. Ha jól értem - mert már semmiben sem vagyok biztos rövid cikkek formájában, tehát részleteiben, nyilván a hetilapokban, folyóiratokban megszokott „színes anyagként” adták közre. Mert az is. így egybefűzve sem más, mint lírai képsor, adottak a nagy nevek az idézetekhez, itt baj nem lehet, „Óra et labora”, a szerző a szellemiségróV beszél, és nem mutatja be a szellemiséget, amiről írnia kellene. A líraian hevültnek szándékolt sorok nem állnak össze mássá, mint a visszaemlékezésből kilépő képek maradnak meg bennem, az olvasóban. Ahol az írásmű megjelent, ott sokfelé tapogató- dzó, a régió szellemi életét bemutató tanulmány, írás kapott, kap helyet. Ez a lírai visszaemlékezés, véleménygyűjtés, nevek felsorolása valami helyett - nem illett bele a Dimenzióba. Nem arról szólt, amit a cím ígért. Az, hogy az írásmű nem az, aminek lennie kellett volna a címe után, zavart engem. Újból elolvastam, ma sem teszek le kritikai észrevételeimről. Cs. V. I. azonban nem áll meg írása védelménél, azaz, hogy kifogásaimra érdemi nyilatkozatot nem tesz. írása minden passzusában csak a szellemi produktum érdekelt. És érdekel ma is. De nem úgy van ezzel Cs. V. I.! Emleget feudumot, sajtószabadságot, meg azt főleg, hogy már ki mindenkibe belemartam, lassan már nem marad Egerben emberfia, akit az én győlöletem meg nem sért. Tisztázzunk valamit! A szeretet, a gyűlölet nem kritikai alapállás. Ha valakinek van mondanivalója, és megjelenik, az kritika tárgya lehet. A szeretet, a gyűlölet mindaddig nem jöhet számításba, amíg az érvek, ellenérvek össze nem ütköztek. Itt állítottam valamit, de nincs rá érdemi válasz, csak az, hogy én megsértettem a sajtószabadságot, az emberi tisztességet, önmagam alatt járom a gyűlölet és az önteltség vitustáncát, mert Cs. V. I.-ról másodszor is olyat mertem írni, ami az ő érdekét sérti. Az első esetben citáltam is olyan mondatát, ami után odatettem a kérdést: Magyar anyák, fejtsétek meg, mi ez? Menjünk sorban! írásom július 20-án jelent meg az észrevétel Cs. V. I. opusáról. Ma kaptam kézhez Cs. V. I. hatoldalnyi írását. Ma szeptember 5-e van. Kétlem, hogy csak ekkora időtávolságban jutott el hozzá a lap, és benne „kifakadásom”. Lehet, hogy így van. Csak azt nem tudom, honnan veszi, hogy én mindenkibe beleavatkozom. Tudtommal Cs. V. I. a második ember ebben a városban, akivel „kritikai elintéznivalóim” támadtak. Évtizedekre visszamenő múltam van a helyi újságban. Az An- tall-éra alatt fényképes cikkeket írtam a teológiai tanárról, dr. Koncz Lajosról, a szocdemes dr. Ko- rompai Jánosról, a most parlamenti képviselőnek megválasztott Kalmár Péterről, a KDNP-s városatyáról, dr. Molnár Miklósról, foglalkoztam Székely Gábor gondolataival, a budapesti főpolgármester-helyettes Egert érintő elképzeléseivel; felfigyeltem az üstökösként feltűnő Szekeres Imrére. Ha én mindegyiknek az álláspontjával azonosultam volna, mint ahogyan most megszaporodott vitapartnereim állítják, rég elkapott volna a tudathasadás. A közélet, annak szereplői a figyelem középpontjában állnak, azokról szólni kell. Nem pártpolitikáról kell beszámolnunk, de ismertetni kell jelenségeket, amelyek érdeklik az embereket. És ezt a munkát a felbukkanó személyek nélkül, azok bemutatása nélkül nem lehet. Ne féltsen engem Cs. V. I., és ne nézzen le, mert engem a Magvető, vagy más márkás kiadó nem adott ki, nem adhatott ki. Ha Fábri Zoltán, a háromszoros Kossuth-díjas fdmrendező nem tesz alám szöveget 1988-ban, a még meglévő cenzúra miatt, ma nem lenne tizenhetedik kiadványom a nyomdában. S ha már lenéznek engem az én kellemes vitapartnereim, idézek egy-két véleményt, azon túl, amit Pomogáts Béla két kötetem recen- zoraként baráti gesztusként adott rólam. Kálnoky László legyen az első a sorban, mert egri, és mert 1984-ben írta. Többek között ez áll a négyoldalas kézzel írt levélben: ” ...köszönöm a Népújságban megjelent szép kritikádat, amely így is bármelyik fővárosi folyóiratban megállná a helyét, és nyilvánvaló, nagyobb szabásút is tudtál volna írni, ha annyi teret kapsz, mint a pesti folyóiratok kritikusai”. 1988. október 30-ról Fábri Zoltán: „Ez a munkád engem - azt hiszem - még jobban imp- resszionált, mint az első. (Az Ez is színházra utal.) Verselőkészséged egyszerűen elképeszt. Oly könnyedén szerkeszted össze strófáidat, hogy az ember azt gondolja, az a Farkas András nem kell, hogy szenvedjen azért, amit ír, belőle anélkül, hogy a keze megállna, ömlik, csak ömlik a ritmus, a rím. S a gondolatszövevény. Előző munkádban sem volt utolsó. Igényes volt ott is, nagyon is. De ebben a műben valami különös, nosztalgikus fájdalommal szövődik össze szüntelenül az élet alig felfogható, bonyolult összeku- szálódottsága (és nemcsak a pár perc rövid távlataiban, hanem a múlt és jövő végtelenségéig kiterjesztve) és a magyarázatokat kereső kényszerűen magányos elme szüntelen útkeresése és az előbbivel való ütköztetése. És ez a gondolatsor nem lanyhul el, ez úgy feszült az egészben, mint a kifeszített húr, minden oldalról kipengve vizsgálva az életet. Ez roppant izgalmat hordoz.” (A kötet több ezer soros filozófiai poéma). Az én drága öreg barátom. PÖG (dr. Pogány Ódon Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatója) 1992 decemberében ide küldött nekem tizenöt sort, amit majd beleöregedve e kényes kritikusi hajszába, egyszer kiadok a kezemből. Az lesz a hab a tortán! Dr. Lőkös István is írt rólam, illetve munkámról néhány elismerő mondatot. Most megint egyszer hatottak rá, és tett valamit, aminek nem örültem. Azért, mert nem hiszi el, hogy igazat írtam? De hát sebaj! Még egy-két sor dr. Kapor Elemértől, a kilencvenes évekből: „Amikor elkövetkezik az idő, nyugodtan fogom örök álomra hajtani a fejem, abban a biztos tudatban, hogy lesz valaki, aki megemlékezésként minden szépet és jót el fog mondani rólam, még akkor is, ha meg sem érdemiem. Szerétéiből, jó barátságból, jóérzésből, jó emberségből. - Köszönöm. A jó Isten tartson meg sokáig. Szeretettel ölel egyre öregebb barátod, Elemér”. Akik ráhangolódnak egymásra és az értékekre, azok így nyilatkozhatnak. Más hullámhossz az, ahonnan nekem, rólam, miattam, vagy magáról, maga miatt Cs. V. I. visszaszól. Ez a „vita” is mesél majd rólunk, ha a könyvtárak megőrzik a papírokat! Mert az írás megmarad! Farkas András *** (Szerkesztőségünk ezzel a vitát lezártnak tekinti.) Látlelet Lőrinciről: merre tart egy új város? A városháza - oldalnézetből... (Fotó: Kaposi Tamás) Pethő László jászberényi szociológus 1993 tavaszán kapott megbízást a lőrinci poigármesteri hivataltól, hogy elemzést készítsen az önkormányzat működéséről és a jövő kilátásairól. A szakember a polgármesterrel, a jegyzővel, kilenc aktív és egy visszalépett képviselővel, valamint a hivatali dolgozókkal folytatott beszélgetések alapján az elmúlt év őszére elkészítette tanulmányát. Ebből adunk közre részleteket. A településrészek egymástól eltérő fejlődése előnyöket ugyanúgy eredményezett, mint hátrányokat, buktatókat. Az egymástól elütő életformák ellentétek forrásai lettek, amelyek esetenként ma is befolyásolják a lakosság életét és kapcsolatait. Az önkormányzati választásokig a helyi közigazgatás folyamatosan alárendelt szerepet játszott a helyi ügyek intézésében, Ugyanakkor az is tény, hogy a rendszerváltás előtti évtizedben a helyi politika érdekén’ényesítő szerepe javult. 1990 őszén Lőrinciben az önkormányzati választásokon négy polgármesterjelölt és 27 képviselőjelölt indult. A mai helyzetből visszavetítve pártoktól távoli, saját szóhasználatuk szerint „politizálástól távoli” függetlenek szervezete a testület. A kulcsszerepet betöltő polgármesteri címre igazi esélyesként csak a korábbi tanácselnök indult, akit tapasztalatai, illetve a fejlesztés terén felmutatott eredményei alapján polgármesteri székbe emelt a település. Esélyeit mindenképpen rontotta, hogy hosszú ideig pártmunkás volt, ám ez az általa nyíltan hangoztatott tény egészen másként hatott szeptemberben, mint az azt megelőző parlamenti választások idején. A képviselő-testületen belül markáns különbségek mutatkoztak a köznapi életben felértékelt szakértelem és népszerűség terén. A bekerültek oldaláról nézve úgy tűnik, hogy a pártok néhány személyt eleve nem akartak indítani. Megállapítható, hogy az érdekcsoportok, illetve pártok a választások során lényeges szerepet játszottak, és nem lesz ez másként 1994-ben sem. Azzal a kiegészítéssel, hogy valószínűleg másfajta indítékú és célú szövetségek jöhetnek létre. Nem képzelhető el például, hogy a vállalkozói-menedzseri réteg továbbra is kimarad. A megalakulás során a 14 tagú testület sok egyéni érdek együttesét, összegződését és összeütközését jelentette. A polgármester számára biztosította eddigi tevékenységének folytatását, így neki jelentette a legkevésbé ismeretlent és szokatlant az önkormányzati típusú működés. A többieknek sokkal inkább ambícióik voltak, mintsem helyzetismereten alapuló tapasztalataik. A helyzetnek többféle következménye lett. A nem kevés csalódással és gyanakvással összeülő testület tevékenysége csikorogva indult. Szembe kellett nézni azzal, hogy a demokrácia nem valami könnyen emészthető, elandalító csodaszer, hanem hatása nagyon is széles skálán mozog. Az ellenzéki indíttatá- súaknak például „le kellett nyelniük” a polgármestert, valamint a néhány MSZMP-s múlttal rendelkező képviselőt, akiket esetleg korábban le- kommunistáztak. Többek szerint különösen fájdalmas volt tudomásul venni a polgármester kapcsolatait, amelyek jelentős része továbbra is működtethetőnek bizonyult. A polgármesteri hivatal és a testület viszonyát a kezdetekben meglehetősen sok fenntartás és gyanakvás jellemezte. Tény, hogy a hivatal egyes dolgozói aktívan részt vettek a választási előkészületekben, valamint ténylegesen hasznosítható információkkal is lényegében csak ők rendelkeztek. A testületi ülések külsődleges - de egyáltalán nem lényegtelen - eleme az ülésrend. Ez spontán módon alakult ki, de az idők folyamán rögződött, és a vélemények, szavazatok alakulásában is lényeges szerepet tölt be. A polgármestertől balra ülők inkább az ő támogatóinak, míg a velük szemben helyet foglalók ellenzékinek minősülnek. Ezt számos tény erősíti meg. A „baloldal” a polgármester centrális helyzetére és kapcsolataira épít. Ezek olyan, esetenként döntéseket befolyásolni képes elemek, amelyekhez érdemes csatlakozni. Az itt ülő „hívek” - funkcióikból adódóan - szintén képesek a polgármesteri vitorla dagasztására. Tipikus példája ennek a hivatali gépkocsi beszerzése. Ennek egyik lényeges indítéka volt, hogy a rendőrőrs is kapott szolgálati jármüvet. (A hivatali megideológizálásakor azonban nem ezt, hanem a polgármester reprezentációs feladatát tartotta fontosnak kiemelni az egyik megkérdezett. Ha nincs az Opel - sofőrrel együtt akkor a polgár- mester egy pohár bort sem ihat meg, el kell hárítania a koccintásokat, amit esetleg nem írnak a város javára.) A polgármester rendkívüli módon történő tartózkodása; vissza-, illetve háttérbe húzódása mind hívei, mind ellenfelei számára megnehezíti a véleményalkotást. Ennek okai ' megválasztásának tényében, illetve korábbi tevékenységében keresendők. A szemközt ülő ellenzék sem nevezhető a hatalomból kirekesztettek duzzogó gyülekezetének. Ennek egyik jele az alpolgármesteri cím elnyerése. A feladatkör ugyan meglehetősen körülhatárolatlan - amit vitatnak is néhányan -, bizonyos hatalmi funkciók érvényesítésére azonban mindenképpen alkalmas. A megismert tények és adatok birtokában nem mutatkozik akkora különbség az egyes tagok teljesítménye között, miként arról ambícióik árulkodnak. Negatív visszhangot váltott ki egyes tagok sorozatos döntésképtelensége. Vannak, akik elzárkóznak a határozott véleményalkotástól, nem szavaznak, ami nem teszi eredményesebbé a testület munkáját. Voltak, akik az effajta magatartásformát olyannyira kritikusan szemlélték, hogy megkérdőjelezték a rendszeresen tartózkodó képviselők mandátumának érvényességét. Szerkesztette: Tari Ottó Lino Pianezzola egész életében arról álmodott, hogy Ferrarija legyen Annikor álma 14 éve teljesült, különös gondolata támadt: garázsát összeépítette a lakásával. Toulouse közelében fiatal történelemtanárok az iskolaév kezdetére, hogy a gyerekek kedvet kapjanak a tanuláshoz, középkori játékokat szerveztek
