Heves Megyei Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-06-07 / 184. szám

8. oldal Hétvégi Magazin 1994. augusztus 6-7., szombat - vasárnap Cyrano csábított el engem - de nem véglegesen Barátom meseli: Az ötvenes években még javában éltek a magyar színházak — Rákosinak se lehetett mindent egyszerre tönkretennie ezért a hadifog­ság után visszakanyarodva az európai térségekre a sztyeppék buckái közül, igen gyakran jár­tam Thália templomaiba. A mai Vígszínházban - akkor a Nép­hadsereg nevét vette fel - óriási sikerrel ment Rostand Cyrano-ja Szabó Sándorral a címszerepben. Azzal a Szabó Sándorral, aki később kievic- kélt Amerikába, ott is jó nevet szerzett magának, majd haza­jött, és hitem szerint holtáig, utolsó mozdulatáig az a romlat­lan művész marad, mint ami­nőnek megismertük. És szeret­jük! Ez a Szabó Sándor, a na­gyorrú író-hőst, a szellemi ve­rekedés fenegyerekét teljes azonosulással játszotta. A XVII. századnak ezt a francia lótó-futóját, aki 1655-ben, harminchat éves korában halt meg, miután utolsó éveit vé- gigbetegeskedte - végig - nyomorogta. Nem azzal az édeskés felhanggal adta elő ezt a jellemet, inkább markáns vo­násokkal testesítette meg a szertelen, szellemes, sokszor a fellegekben, végletekben, a Holdban is botorkáló-hadoná- szó hőst, aki a francia polgárság hajnalán még nemesnek ját­szotta magát; illetéktelenül használta a de Bergerac neveze­tet. A Bergerac nevű falut még jómódú apja vásárolta, ő meg igen, ő meg odabiggyesztette dísznek, az orra hegyére. Ez a vagyány fickó akkor is felkeltette érdeklődésemet, noha inkább azért néztem meg háromszor a darabot, mert Szabó Sándor unhatatlanul sza­valt, másrészt a szőke tájfun, ez volt Jutka, az egyik vezető-szí­nész rokona, máskülönben nagy politikai tekintélynek ör­vendő família tagja, érzelmileg kapcsolódott hozzám. Nem is tétováztam sokáig. Olvasó ember lévén, némileg utánajártam a toliforgatónak, mert nem hittem el, hogy ez a markáns jellem, olyan zár- dás-szentimentális nyavalygá- sok felé evezhetett volna, mint ahogyan Rostand leszövegezte a hiszékeny utókor számára. Az meg egyenesen csacskság az igazán oknyomozó szemében, hogy éppen akkor görgették a feje fölé a gerendát, amikor a már özvegy Roxanéhoz készült az apácazárdába, ápolni barátja özvegyében azt a szerelmet, amit az ő levelei lobbantottak lángra. Megtudtam, hogy Cyranot korának szabad, vagy inmkább libertinus szellemei közé sorol­ták. Hadban állt a köznapi, de mindenkit szorongató tekinté­lyekkel, így a pápasággal, a papsággal és a francia király minden rendű és rangú pribék­jével is. Hogy az adószedőket külön ne emlegessük! Álmodo­zásából keletkezett a Hold-uta­zás, amit akkor egészen más- képpp képzeltek el, mint aho­gyan az valójában megtörtént. Sürögtem-forogtam a kard mes­tere körül! Nem értettem, miért irtózott az orvosnak fizetni, amikor az őt állhatatosan ke­zelte. Hogyan engedhette mély tunyaságba őt az a szellem, amely ott lobogott zsigereiben? Vagy van az úgy néha, hogy a kor divatos őrülete, az esztelen szerepjátszás képes elvenni még a rátermettek eszét is, le­nyűgözik, hogy aztán soha többé talpra ne tudjon állni. Minden áron szerettem volna ennek az embernek a lényegé­hez jutni, - már akkor, amikor bimbózó szerelmünk a szőke Jutkával még nem hajlott egé­szem fölémbe. Annak ellenére, hogy egy fél fejjel magasabbra nyúlt ki fölöttem, azért így is nagyszerűen csókolt, ahogy felülről rámereszkedett, mint egy nemesített hollandi tulipán kelyhe, azzal a húsos és minde­nevő kis szájacskájával. (Ki­csi?) Végre eljutottam egy mondatához, amit többször is elolvastam, mi több, megfonto­landóként, vezérfonal-gyanús tartalma okából ki is jegyzetel­tem tőle. így hangzik: „Hé, túl­ságosan arcátlan vagy ahhoz, hogy életben maradhass, ha engem egyszer megsértettél... és ha már nem segítlek többé, olyan lapos léssz, hogy egy föl­det nyaló bolha sem tud majd megkülönböztetni az utca köve­zetétől". Ez a kifakadás akkor harsogott a világba Cyrano de Bergerac szájából, amikor min- denben-társával, Dassoucy-val kapnak össze egy kappanon. Az ok semmiség! A bajtársi szere­tet átlendülése a gyűlölet pok­lában fetrengésig - szinte érthe­tetlen. Ha felfogjuk, hogy csak a két véglet szélső határa fogta át ezt a lelket, akkor kiszámít­hatjuk, költőnk mennyire sze­rethette a nyilván birka-türelmű Dassoucyt. Ez is fontos, de az még inkább, mi található ebben a ravaszul, a felháborodás sis­tergésszerű kiömlésében kelet­kezett mondatban. (Vagy ezt is csak utólag formálta meg imi­gyen, mint általában a többiek is, azok a magukra kényes, eléggé önhitt írók, akik elkép­zelik magukról, hogy minden pillanatuk, minden élményük és minden szavuk az örökkévaló­ságot szólítja meg? Mekkora balgaság! (Vegyük sorra a mondat egyes elemeit: „Hé...” Nem lehet állítani, hogy ez a felhívás nem tömör. Képzele­tünkkel bemérjük a hangerőt, amellyel ez a figyelemfelkeltés beleszalad a legjobb barátnak, de most már mássá, ellenféllé alakulló személynek a fülébe. (Aki nem tehet arról, hogy őt most Cyrano, az ő bensejében átalakította. Elég gyorsan; sőt elképesztő sebességgel, egy kappan miatt.) Mekkora sújtás! Mekkora megvetés, mekkora ökölcsapás, amellyel a mélybe, a porba, a feneketlen gyűlölet kráterébe irányítja ezt a Dasso­ucyt. Aki mindezt nem is veszi, nem is veheti tragikusan, mert ismeri barátját, és azt, főleg azt, ahogyan ki lehet nála húzni a gyufát. Végigelemeztem, meg­rágtam. Akkoriban, bár még csak háromszáz évvel volt idő­sebb a mondás nálam és az ak­kori körülményeimnél, de éret­ten hatott rám. Majdnem bölcs­nek hittem magam tőle. Ez igen. Ez a hév, ez az igaz­ság-érzet. Nemsokára ki is pró­báltam, hogyan üt be nálam ez a fenségesen kacskaringós ma­xima. Történt, hogy egy ma­gyar vidéki szí házban, egy D.-ból importált szabólegény játszhatta az igazgatót. Senki se kérdezte, ért-e hozzá, odatették, ott volt, mindenki tartott tőle. (Óvakodj a szellemi törpéktől!) A talpnyalási rendszer nagyobb dicsőségére Jókai az Aranyem­berében a fess katonatiszt színrevitelét, eljátszását egy nyiszlett-nyegle pasas kapta. Mit kellett vele tenni? Kitöm­ték párnával, mint a libát, hogy délcegnek lássák! Röhögött is a közönség, de nem a színház ál­tal célzott irányban eltátva a hahotától a száját. Akkor, a színház érdekében, inkább a közönség nevében, meg a szín­házi élet helyi jövőjét is féltve írtam az igazgatónak egy leve­let. Erre ő, megsértődve, fölé­nyével, faragatlan szemtelen­ségével állampolgári mivol­tomban is vérig sértett, kitiltott a színházból. Mit tesz ilyenkor a tehetetlen düh forralója?: Olyan formula után néz, amely hasznos lehet. Logikai-szillo- gisztikai műveletbe a szabóle­génynél nem kezdhettem, mert akkor kiátkozhat anyanyel­vemből is, mondván: ez a szo­cializmus esküdt ellensége, ha ilyeneket vág a fejemhez. Leír­tam, idézőjelbe téve kedves elődöm, Cyrano de Bergerac már idézett dikcióját. Telefo­non biztosított a levél vétele után, hogy ki fog irtatni, nem élem meg a jövő hetet, majd névtelen levelekkel zaklatott, élfél után kocsmákból és egyéb helyekből felhívatott, közölvén, hogy ha még édes-jó-anyám él, akkor... Nála csak a levél elol­vasásakor állt be a rövidzárlat, azt hitte, hogy Cyrano de Ber- geracot idézem. Azóta nem vettem igénybe Cyranot. Egyébként is rájöttem: az igazságot kimondani - me­részség. Mi több, kihívás bárki ellen. Es ha hatalma van az ille­tőnek, kétszeresen nagy kocká­zattal jár. Noha a mai napig piszkálja az én csőrömet is, hogy az a bizonyos bolha ké- pes-e kutatni a porban jellem és laposság után? A pasast „nem döftem meg a versem végén,” mint a párbajban Cyrano az ő ellenfelét. Nem voltam neki, mármint a szabólegénynek pár­bajképes. Kellett nekem? Azért az élet nem ilyen egy­szerű. Ez is, mint annyi-min­den, mégis elrendeződött a maga módján. Már feledtük volna vállalkozásomat, csak ba­ráti körünkben vált anekdotává a párbajügy: kár volt nekem be­leakadni ebbe a hatalom által kedvelt - kezelt ostoba em­berbe! Minek itt alapozni több­száz éves kritikai gerjedel- mekre! Amikor is, véletlen vagy nagyon is tudatos híradás folytán értesültem a direktor méltatlan távozásáról kis váro­sunkból. Az egyik barátunk ba­rátnője, az egyik, Jani” - akkor így hívták a nagymenőket -, szóval az egyik hatalmas tit­kárnője, szándékkal vagy anél­kül, de fecsegett. Két kifáradás között elme­sélte, mármint a hatalmas em­ber titkárnője, hogy ez a szocia­lista „Moliere” a tőlem kapott levéllel berohant a patrónusá- hoz, felháborodva tiltakozott, hogy őt hivatásában megsértet­ték. Követelte, hogy azonnal tegyenek lépéseket, az ilyen embert nem lehet megtűrni! Ez az ellenség, ezt etetjük mi! Meg kell akadályozni, hogy itt, a vá­rosban bárki munkát adjon neki, ki kell kergetni a városból is! Az ügyeletes ,Jani”-nak ma­radt még annyi természetes esze, vagy éppen fáradtnak érezte magát, az előző napi lumpolás erősen igénybe vette, álmosan hunyó pillák alól any- nyit válaszolt a rátört méltat­lankodónak:- Jól, jól van, Gyulus, na­gyon jól van, hagyd itt a levelet, majd intézkedem. Éstére ez a ,Jani” kijóza- nodta magát hivatalából, s bár a bemutató előadást már egyszer végigaludta, most ismét vette magát, bevette magát a szín­házba. Néztek is nagyot a jegy­szedők, hogy még egyszer megnézi az Aranyembert. (Ke­zében a papírommal.) Amikor ahhoz a részhez ért a játék, hogy a délceg tiszt lehajol a nő­höz, ünnepi testtartásában kez­dett kidomborodni a párna-tö­més, már a nyaktól elvált a hős testétől, és olyan önálló dombo­rítást keletkeztetett, hogy a pi­hés pótlék mögött lévő vézna test gerincéig leválva lehetett szemlélni az ékítményt. Állító­lag ekkor röhögött fel hangosan .Janink”, és olyan jóízűen, hogy bement-berohant a szí­nész öltözőjébe és nyögve csak ennyit mondott:- Ilyen jót még ritkán szóra­koztam! Két nap múlva adminisztá- rálták Gyulát, az óriáscsecse­mőt, vissza D-be. Jó helyre. Amiből pedig ismét követ­kezik egy újabb tanulság: Csak egy ici-pici kis szerencse kell ahhoz, hogy az igazság diadal­maskodjék. Minden mocsok, minden érdek, minden ármány ellen. De mi is az ármány: Az ármányt hányán csinálják? Egyáltalán hány ember kell hozzá? Egyedül nem lehet azt nyélbe verni, mert hosszú úton kell annak célba jutnia. Valaki kigondolja, kimondja; másik hallja, érti, vagy nem érti adja vagy nem adja tovább, szövet­kezik, vagy süket fülekre talál; abbahagyja, vagy nem hagyja abba újrakezdi; mikor kezdi újra, kivel és miért nem mással; ez mind-mind izgató kérdés. Hosszú gyakorlat után jutottam arra a végső következtetésre, hogy nekem isteni találkozá­som lehetett a ,Jani”-val. Mondtam is, hogy többször ezt nem csinálom, örülök, hogy nem lettem földönfutó saját szülővárosomban. Cyranot, a mondatát akkor el is temettem, de feljegyzéseimet nem semmisítettem meg. In­kább elköszöntem tőle, minek háborgassam. Jó, jó, pajtás, ott a nagy orroddal, itt mások az ábrák. Vagy inkább én szenve­dek alkalmi gyávaságban? Farkas András Erős ózonveszély Egykor az üdülőhelyek "ózondús" levegőjüket rek­lámozták. Azóta az atmoszféra ózontartalma jelentősen megnövekedett. 1900-ban a normálérték még csupán 20 mikrogramm volt egy köb­méter levegőben, ma a nyári hónapokban ez az érték már ötszörösére emelkedik. Kü­lönösen az utóbbi években nőtt ugrásszerűen a levegő ózontartalma. A 80-as évek vége óta például a heidel- bergi Környezeti és Előre­jelzési Intézet (UPI) az ózon jelenlétének évi 10-20 szá­zalékos növekedését méri és a légköbméterenkénti 180 mikrogrammot tekinti kriti­kus figyelmeztető értéknek. A három oxigénatomból álló ózonmolekula vízben alig oldódik, ezért a belső szervek védelmére hivatott nyálkahártya az ózonnal szemben nem tud feladatá­nak eleget tenni. Ha egyszer belélegeztük, akkor a méreg behatol a tüdő legtávolabbi területeire is. Ott azután már viszonylag kis megterhelés is tönkreteszi a sejteket, és apró gyulladásos gócokat hoz létre, aminek következ­tében a tüdő teljesítőképes­sége beszűkül. Az ózon által megtáma­dott sejtfelszínen keresztül könnyebben és mélyebben hatolnak be a tüdőbe a por és a pollénszemcsék, ame­lyek allergiás megbetegedé­seket, asztmát és szénanát­hát váltanak ki. A gyermekeknél már lég­köbméterenként 100-150 mikrogrammos ózonkon­centráció hatására a tüdő­funkció egy óra alatt káro­sodást szenved. Felnőttek­nél 160 mikrogramm ózon- koncentráció mellett végzett 6 órai munka után jelentke­zik a tüdő funkciózavara. A gyermekeket, sportolókat, nehéz testi munkásokat fo­kozott veszély fenyegeti, mert légzési sajátosságaik miatt szervezetük több ózont vesz fel. Tajvani katonanők Az idén első alkalommal a taj­vani katonai és haditengerészeti akadémia nők jelentkezését is elfogadja - közölte a tajvani védelmi minisztérium. Ez ha­ladó szellemű döntés, hiszen valamennyien tudjuk, hogy a nők ugyanolyan alkalmasak erre a feladatra, mint a férfiak - nyilatkozott a minisztérium szóvivője. Az elmúlt években folyamatosan csökkent a kato­nai iskolákba jelentkező fiúk száma, ám egyre több lány vá­lasztotta ezt a pályát. A „gyen­gébb nem” képviselőiből 35-öt vesznek fel a katonai és a hadi­tengerészeti akadémiára. Mutasd a kezed, én pedig mindjárt megmondom ki vagy... „A sorsod elöl nem menekülhetsz” - tartja a mondás. Minden ami velünk történik, egyesek szerint előre meg van írva a „nagykönyvben”. De az ember, vélhetőleg önhibáján kívül mindig kíváncsi jövőjére, mi vár rá az elkövetkezendő évek­ben. Jósolni többféleképpen lehet, e sorok írójának szerény ismeretei szerint kristálygömbből, külön erre a célra készített kártyákból, sőt tenyérből. De ez utóbbi művelői azt vallják: tenyerünkből nem jósolnak, hanem olvasnak. S aki igazán jár­tas a kéz vonalai terén, ránézésre megállapítja milyen ember a tulajdonosa... [ A saját tenyerét általában soha nem nézegeti senki, nemigen foglalkozik azzal, milyen vo­nalak húzódnak rajta, azok mit is jelenthetnek. Az egri Mikuska Istvánná jobban kiismer másokat, mint vizsgált alanyai saját magukat.- Mindig is önfejű volt, és akaratos? - kérdez rám miután szemrevételezi a kézfejemet. (Ilyenkor mosolyog is az em­ber magában, még nem is hiszi el hogy annak vonalaiból ol­vasható ki, de bólint.) Majd folytatja a vizsgáló­dást: „Persze ahogy látom nem olyan erőszakos ez az akarás mint ahogy másoknál gyakori, de kiderül, hogy tűzön-vízen keresztülviszi amit elhatároz, kigondol, még akkor is ha abba belebukik...” Csodálkozva vizsgálgatja a tenyeremen húzódó vonalat, mely a magánéletemről árul­kodik. Furcsa, - hallom. Ilyet még nem is láttam. Múltamból ennek ellenére kiolvassa a csalódásokat. Meg minden mást is. Ekkor, szavai nyomán jut­nak eszembe, az elmúlt idő­szak történései. Lelki szemeim előtt feltűnik néhány emlék... Mire bólogatok tovább, hi­szen valóban így történtek dol­gok... Bevallom, nem hittem sza­vainak, mikor megállapította, több mint tizenöt évig magá­nyos maradok, és egyedül élem életem. Nem szóltam, később bebi­zonyosodott, talán mégiscsak igazat rejtenek a tenyerem vo­nalai. De akkor is túlságosan hosz- szú időnek tűnik... S hogy mit hoz a jövő? A te­nyér nem árulja el pontosan hogy mikor, mire számíthat va­laki, vagy másnap, esetleg egy hét múlva. Csak a tényeket. Mint mondotta, átlagosan ötévente változnak a vonalak, hiszen életét mindenki saját maga számára irányítja, befo­lyásolja. Kiolvasható, ki mivel fog­lalkozik, mi a munkája, min változtat, ahogy telnek az évek.- Bármi megállapítható a kézből, benne rejlik az egész élet.- Ki hogyan fejezi be az éle­tét, milyen körülmények kö­zött, megközelítőleges pontos­sággal azt is hogy mikor. Elő­fordult olyan is hogy nem mer­tem megmondani, nem akar­tam elkeseríteni az illetőt. Én tudtam, úgy is történt.- Volt, mikor egy házaspár kért meg, mondjam meg hogy mi várható. Egyiküknek egy házasságot, másikuknak pedig kettőt olvastam ki a tenyeréből. Persze rögtön összevesztek...-Ezért mindent titokban tar­tok, ahogyan az orvosok szok­ták, ezek olyan dolgok, amik­kel nemigen lehet viccelni. - Hogyan kerül a kézre egy em­berélet? - kérdem naivan. - Már eleve úgy születünk. El­kezdett érdekelni a dolog, ta­nulgattam, és még többet meg akarok tudni a tenyérből való olvasás rejtelmeiből, úgy ér­zem van még mit.- Bár eddig is voltak sike­reim, mikor évekkel később ta­lálkoztam valakivel és öröm­mel mondta, Erzsiké, valóban úgy történt minden ahogyan akkoriban mondtad nekem. Kedvtelés, hobby? Erzsiké néni - mint mondja - ugyanúgy éh életét, mint más. Nyugdíjasként. Ilyenkor nyáron szinte min­den napját a telken tölti. Nehezen egyezik bele hogy újságben írjanak róla, nem sze­rette volna hogy mindenki tud­jon képességéről. Azért, mert főleg ismerősei, barátai tenyerébe néz bele. No meg azért is, mert nem szereti a túlzott nyilvánossá­got. Meséli, önkételenül, bárhol \ is jár, buszon, boltokban, rápil­lant az emberek kezére... Szegedi László Egy jelenet a híres darabból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents