Heves Megyei Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-06-07 / 184. szám

1994. augusztus 6-7., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal Vas Gábor 22 esztendei munkaviszony, illetve egy rosszul sikerült, válással végződött házasság után került az utcára. Igaz, éjszakai szállása akad Egerben, ám a helyzete ettől még reménytelen... (Fotó: Perl Márton) Utcákra sodródott, sérült lelkek... Nincs hol lakniuk, enni is alig-alig valami. Akad közöttük olyan, aki nagyobb üzletek, éttermek mosdóiba jár tisztál­kodni. Ha elvétve kapnak néhány forintot a járókelőktől, az utolsó fillérig italra költik. Deviánsok? A mi szemünkben igen. Az utcai szociális munkás azonban tudja: sérült, beteg emberekről van szó. Az első streetworkerek a szá­zadelőn Chicago utcáin jelen­tek meg. Legalábbis így jegyzi a szakirodalom. Ám vitathatat­lan, hogy a különböző egyházi rendek tagjai ennél jóval ha­marabb tekintették élethiva­tásnak a rászorulókon való se­gítséget. Sőt, a nép védelmére szövetkező betyárok is erre tették föl életüket. Tehát van­nak gyökereink, mélyebbre nyúlok, erőteljesebben ka­paszkodók. Nincs szükségünk amerikai mintára ahhoz, hogy szociális hálót szőjünk. Igaz lelkekre, emberközpontú szemléletre lenne inkább. Vagy legalábbis arra, hogy az ország irányításával megbízott politikusok ne gátolják azokat, akik e pogány századvégen hittel próbálják a reményüket vesztetett, kisiklott sorsú em­berek életét helyrehozni. Pat­kós Attila, pszichológus immár évek óta járja Eger utcáit. A hajléktalanok „Főnöknek” szólítják, mert tudják róla, még ha sietős is a dolga, meg­áll néhány szóra. Erről a sokak számára érthetetlennek, netán kétesnek tűnő munkáról be­szélgettünk. — Nem csupán a hajléktala­nok sorsának egyengetése a feladat - kezdi a beszélgetést Patkós Attila. - Az utcán bajba jutott embereknek kell segítenünk. Nemrégiben egy asszonnyal találkoztam, aki kétségbeesetten kapaszkodott a csatornába. Mellette egy kis­lány ácsorgott tehetetlenül. A járókelők undorodva fordultak el tőle. Végül kiderült: Parkin- son-kóros roham kapta el. El kellett dönteni, hogy szükség van-e orvosi segítségre, vagy elég, ha én látom el. Ez szép példa a munkámra, és egyben hű képe annak, mennyire nem törődünk egymással.- Egyre többen kerülnek - talán önhibájukon kívül is - az utcára. Ez végképp kilátásta­lanná teszi a helyzetüket. Hi­vatalos segítségre nem szá­míthatnak. Ön hogyan vállal­hatja ezt a felelősséget?- Az otthontalanná vált em­berek valójában betegek. Életmódjuk törése következ­tében lelkűk is megsérült. Ma­gaviseletük a pszichopátia megnyilatkozási formája. Már nincs bennük erő ahhoz, hogy küzdjenek, a társadalom elfor­dul tőlük, s ez látszólagosan igazolja érzésüket: fölösleges vagyok. Valamibe azonban nekik is kapaszkodniuk kell. Ekkor nyúlnak az alkohol után. Ez mentális zavarokat eredményez, a bűnözéshez ve­zethet. Ezt kell megszüntetni, de nem lehet a pártok által lát­ványosan megrendezett, kam­pánycélokat szolgáló ingyen ebédekkel, kalapba dobott húszforintosokkal. De még al­kalomszerűen juttatott anyagi támogatással sem. Nem a ha­sukat kell megtömni. Az, aki megszánja őket pénzzel, át­menetileg enyhít a gondjukon, de valójában csak önnön lelki­ismeretét altatja el. El kell venni tőlük mindazt, ami árt­hat nekik, az alkoholt, a dro­got, a kábítószert, de helyette adnunk is kell valamit. Ahhoz, hogy a saját magunkról alko­tott kép egészséges legyen, éreznünk kell, hogy valaki számára fontosak vagyunk, hogy szeretnek bennünket.- Ennyire egyszerű lenne a megoldás?- Igen is, meg nem is. Mar­xista alapon nem lehet, ezt az elmúlt esztendők végérvénye­sen igazolták. Csak a már szűz nagymama adhat olyat a még szűznek, a kisunokának, amit nem pótolhat sem videó, sem teniszedzés. Az istenhit integ­rálja a személyiséget. Tudom, hogy napjainkban a vallás té­nye, fogalma rossz érzést kelt. De én a gyermeki, nagy és tiszta hitről beszélek, feleke­zeti hovatartozás nélkül. Ha valaki nem hisz, nem hitte soha, hogy a szeretet - akár az Isten által való is - erőt és biz­tonságot ad, akkor nincs ösz- szehasonlítási lehetősége. Ez az, amiről meg kell győznie az utcai szociális munkásnak a támaszra szorulót. Ezt csakis kiművelt emeberek tehetik felelősséggel. A keresztény organikus kultúra Európa or­szágaiban - példának hozha­tom a franciákat, spanyolokat - összetartó erő jelent. A ma­gyar ember az év 365 napján farsangolni kíván. Nem tudja, hogy a böjt nem csupán ke­resztényi szokás, hanem a lé­lek tisztulásának is segítője. A pártok által „hirdetett ige” nem megoldás. Hit és hiteles­ség nélkül nemcsak a rászoru­lókon nem tudunk segíteni, de a nemzet létét is veszélybe so­dorhatjuk. Bozsó Bea Történetek a verpeléti grófi családról A Nagymihályi- és Sztáray-csa- lád az Árpád-kori Kap- /ony-nemzetségből származik. Első oklevelekből kimutatható ősük Jákó, a 13. század első fe­lében élt. A család előbb bárói, majd 1747-ben grófi rangot nyert az uralkodótól. E család egyik tagja, Sztáray János (1809-1839) feleségül vette báró Bruder Jozefa csá­szári és királyi csillagkeresztes hölgyet, így jutott a gróf a ver­peléti birtokhoz. Ezt a birtokot a családnak 1840-ben született János nevű tagja örökölte. Ha­lála után az ingatlan unokaöcs- csére, gróf Sztáray Taszilóra (1868-1939) szállott. A családi címer, amely jelen­leg is látható a XIX. század vé­gén épült kastélyon, a követke­zőket ábrázolja: farkát szájában tartó zöld sárkány által környe­zett kereked kék pajzsban, aranyleveles koronából kie­melkedő négyormú természetes faragott kövekből rakott, kapu­val ellátott torony (várfal), amelynek ormán két szemközt álló, természetes színű szarka csőrében kékvörös gyűrűt tart. A Sztáray-családnak Verpe- léten e század elején 2500 hold földbirtoka volt, ezenkívül Ung megyében még egy 1000 hol­das birtokkal is rendelkeztek. 1930-ra a családi birtok 1766 holdra csökkent. A grófi családnak a község­ben két kastélya volt. Az úgyne­vezett kiskastélyt még a XIX. század elején báró Brüdern Jó­zsef építette. A nagy kastélyt 1899-ben emeltette Sztáray Ti- szaló nagybátyja, gróf Sztáray M. János. Gróf Sztáray Tasziló fiatal­korában a közös császári és ki­rályi hadseregben huszárként szolgált, legmagasabb rangja kapitány, százados volt. A gróf a visszaemlékezések szerint vi­lágéletében gőgös természetű volt, s ezt a tulajdonságát a hadseregben sem vetkőzte le. Tasziló gróf egy olasz szárma­zású grófnőt vett feleségül. Fel­esége Grimaudi d’Orsay Irma volt. A hagyomány szerint a házasságkötéshez is különös történet fűződik. Még az első világháború előtt - mondják a falu öregjai - a gróf nyalka hu­szártisztként egy katonai dele­gációval Olaszországban járt. A gróf ekkor eljutott egy apácako­lostorhoz is, amelynek ablakán bekukucskált. Ekkor egy szép apácán akadt meg a szeme, akit később megismervén, addig könyörgött neki, míg le nem ve­tette a fátylat, s el nem jött hozzá feleségül Magyaror­szágra. Igazi arisztokratára jellemző módon nagyon szerette a lova­kat. Ha csikói elérték a háro­méves kort, többet maga tört be közülük a hámba. Az izgága lovakhoz azonban nagyon ke­gyetlen volt. A nem engedel­meskedő állatot képes volt izzó napon is a trágyadomb tetején kiköttetni. Ha a ló elszédült, akkor fellocsoltatta. A család és a vendégek étkei egy külön épületben lévő konyhán készül­tek, a főszakácsnő irányításá­val. A második világháború előtti években e tisztet Germán Lászlóné (a későbbi Dudás Já- nosné) látta el. Emlékezete sze­rint a napi főzés és sütés még akkor is sok munkával járt, ha nem voltak vendégek. Ugyanis a négytagú család tagjainak reggelire, ebédre és vacsorára többféle ételt kellett készíteni, ízléseik szerint. Ha pedig ven­dég, vendégeik jöttek a házhoz, amely gyakran előfordult, ak­kor 20-24 féle levest, főzelé­ket, különféle süteményeket, sült húsokat kellett készíteniük. Az öreg gróf nem szerette a falu népét. Az idősek emléke­zése szerint lenézte a paraszto­kat. Még a képviselő-testület üléseire is csak ritkáit járt el. Nem szeretett politizálni, a grófné azonban annál inkább. A komtesz Vitéz István helyi poli­tizáló parasztgazdát kérte fel, hogy kéthetenként jöjjön fel a kastélyba, és számoljon be neki a falu és a környék közletéről. Bár a templom kegyuraként vallásos ember volt, de nem ment be a templomba a falu népe közé imádkozni. Ezért a templom falához építtetett egy ma is látható kis helyiséget, és annak nyitott ablakán át hall­gatta, illetve nézte a misét. A grófnak két fia volt: Béla és János. Az ifjú grófok a kalo­csai jezsuitáknál tanultak. Béla az érettségi után elvégezte a debreceni gazdasági akadémiát is. A grófifjak apjukkal ellen­tétben, igen szerették a község népét. Az öreg gróf tiltása elle­nére gyakran kiszöktek a kas­télyból a határba, ahol elvették a cselédektől az eke szarvát, és ők szántottak-vetettek. Sőt csépléskor a szérűn az asztagról dobálták a kévéket a cséplő­gépbe. Sokszor megfordultak a helybéli bálokban is. A vissza­emlékezés szerint a következő­képpen jártak túl apjuk eszén. Bevárták, míg este elalszik, és ekkor Jancsi inas segítségével a kastély ablakán kimásztak. Reggel pedig még az öreg gróf felébredése előtt jöttek vissza a kastélyba, szintén az inas ré­vén. A gróf és a felesége még a második világháború előtt meghalt, s a falu temetőjében lévő családi kriptában alusszák örök álmukat. Béla és János gróf azonban megérte a felsza­badulást. Bár a törvények ér­telmében az összes földterületet el kellett volna osztani, de bi­zonyára emberséges magatar­tásukért mintegy 5 hold földet meghagyott nekik a községi föl­digénylő bizottság. Sőt, az 1940-es évek végéig családjuk­kal a kastélyban lakhattak, s csak az ’50-es évek elején til­tották ki onnan őket, mivel a nagyobb kastélyba trakto­ros-iskolát költöztettek. Ekkor egyik cselédházukban húzták meg magukat, majd azt is el kellett hagyniuk. Amíg a köz­ségben élhettek, fuvarozással foglalkoztak. Miután a faluban nem tűrték meg őket, János gróf elhagyta az országot, s a messze Auszt­ráliában kötött ki. Béla grófot azonban a hazaszeretet itthon tartotta. Családjával Kápolnára költött, ahol először községi kondásként dolgozott, majd ké­sőbb útőr lett. Feladatát mind­két munkaterületen becsülettel ellátta, úgyhogy a község veze­tői néha példaképül állították egy-egy proletár származású, de dologtalan ember elé. Béla gróf családjával az 1956 utáni évtizedekben egé­szen haláláig gyakran felke­reste a községet, ahol általában Mengyiéknél ebédeltek, s ezt követően felkeresték néhány volt cselédjüket is a Svábfalu­ban (Keleti fény utca), akikkel keresztkomaságban állottak. A falusi emberek úgy mond­ják, hogy a származási kategó­riák eltörlése után Béla gróf két lánya a fővárosban elvégezte az orvostudományi egyetem gyógyszerészeti karát, s azóta gyógyszerészként dolgoznak. Béla gróf mintegy 10 évvel ezelőtt hunyt el. Földi marad­ványait a verpeléti családi krip­tában helyezték el. Temetésére hazajött Ausztráliából János gróf is. Vajon mi lett a két grófi kas­téllyal, a parkkal és a gazdasági udvarral? Az 1940-es évek vé­gén a nagyobbik kastélyba trak­toros-iskolát helyeztek el, s ké­sőbb ide került a falu általános iskolája. Az úgynevezett kis- kastély napközi otthon céljait szolgálta. Miután 1965-ben átadták az új iskolaépületet, a nagyobb kastélyból is napközi otthont alakítottak ki. A kastély hatalmas parkjá­nak egy részét még az 1945-ös földosztás során házhelyeknek osztották ki, s a telkeken új há­zakat építettek. A parkban sportpályát is létesítettek. Ké­sőbb ide került az új általános iskola épülete és annak udvara. így a hajdani, nagy területű, különleges fákkal beültetett kastélypark egyre kisebbre zsugorodott. Sőt, amikor az 1960-as évek közepén az új tisztiklubot is itt húzták fel, alig maradt a kertből fás terület. Az egykori gazdasági udvar az 1940-es évek végétől a me­zőgazdasági termelőszövetke­zet tulajdonába került, s ott van ma is. Az udvar különös értéke a XIX. századi klasszicista stí­lusú, műemlék jellegű magtá­répület. A Sztáray grófi család több mint két évszázados története Verpelét múltjának elidegenít­hetetlen része. Ezért nem sza­bad a falu lakóinak a családot elfelejteni, még az öreg grój sértő gőgje és hóbortos szoká­sai ellenére sem. Szecskó Károly Igézetes emlékek a múltból-pundra és trombitaszó... Azt mondja öregedő földim, gyermekkorom tanúja, örökös barátom, „az a jó bozsonnyai trombitás” - Kerek Gyula: - ... Pundrás korodból emlékszem rád... Meg kell mondjam: iga­zán különös divattal hordtad a pundrát, komám... A pundra még a viganós kor­szak előtt volt. A pundra a má­sodik világháborút megelőző és az utána következő és - egyál­talán a legszegényebb - idők ál­talános gyermekviselete volt a palócoknál. A szó után hiába nyomoznánk, egyetlen szótár­ban sem fellelhető. Van ugyan egy, a németből származtatott plundra szavunk, de az csak hangzásában és igen erőszakol­tan rokonítható lenne a palóc pundrával. A plundra térd alatt vagy bokában összeszűkülő bő nadrág, tájnyelvi használatban pedig köpönyeget jelent. A pundra teljesen más: Berhant (palócosan: barhét; más népies megnevezésben parget). Ezzel az arab nyelvi jövevényszóval megnevezett anyagból, vagyis az egyik oldalán bolyhozott vastag pamutszövetből készült a pundra. Tulajdonképpen ke­zeslábas volt. A pundra, ez a törzset, a karokat és a lábakat befedő egybeszabott ruha ere­detileg alsóruha lett volna. A palóc gyermekviseletben a fel­sőruha szerepét töltötte be. Ezt hordtuk egyöntetű öltözékként. A lehető legpraktikusabb vise­let volt. Volt hátulról - a fene­künknél - egy függőleges vá­gása, nyílása. Nem kellett le­vetni, nem kellett kibújni be­lőle, teljesen felöltözötten ma­radhattunk, mert ha az emberfia csak leguggolt, a pundra kivá­gása automatikusan szélesre szétnyílt, szabad utat engedve a nagy dolgok végrehajtásához. A pundra feleslegessé tett min­den más felsőruhát. Nyugodtan hordhattuk télen is, mert a bolyhos pamutszövet tökéletes meleget biztosított, megóvott a hidegtől. Pláne, ha inget is húz­tunk magunkra, a pundra alá. Az én „különös” divatozó szo­kásom - amire Kerek Gyula ma is emlékszik - annyi volt, hogy a pundra kivágásán át kihúzott inggel sétafikáltam, s a kihúzott ing farokként fityegett, billegett utánam. Egy másik jellegzetes megfigyelést is őriz gyermek­koromból az én idősebb bará­tom:- Igen szigorú, nagyon mér­ges tekintetű gyermek voltál te, hallod-e?! Mintha mindig hara­gudtál volna... Én soha, soha, még csak véletlenül se láttalak volna úgy, hogy a többi gyer­mek közé vegyültél volna. Fél­revonultál, elkülönültél a többi gyerektől. Nem barátkoztál, és nem is játszottál velük. Mindig csak magadban láttalak, félre­húzódva, egyedül. Jól megvol­tál, úgy érezted jól magad, el­mélyülve valami semmi kis babramunkában, babrás dolog­ban... De itt vissza kell kanyarodni az írásomban sokat emlegetett Kerek Gyulához... Egymás szomszédságában éltünk Bala­ton „Bozsonnya" nevű faluré­szében. A mi házunktól lejjebb lakott fiatal házasként, felesé­gestül a Víg-féle ház hátsó ud­vari részében. A Víg-háznak keskeny, dombnak nyújtóz­kodó kertje volt, alma-, körte- és szilvafákkal. Terebélyes di­ófa uralta a kertet, jó gyepes, füves alja volt. Gyula kifeküdt a diófa alá, a puha selymes fűbe, felerősítette kottapapírját az öreg diófa egyik földnek hajló ágára (hogy még hanyatt fekve is lássa az apró fekete fejű hangjegyeket), és ott fújta nyúlánk, karcsú, hárombillen­tyűs jazz-trombitáját egész nap. Zenekari szólóit gyakorolta szorgalmasan, megunás nélkül és végeszakadatlan... Akkor vált igazán csodála­tossá a helyzet, ha odahaza volt a Víg család idősebbik fia, Andris, aki „kamétozott”, kla­rinéton játszott. Akkor Gyula és Andris hangszere, jazz-trom- bita és klarinét, együtt szóltak. El nem tudják képzelni, meny­nyire élveztük a muzsikálást, mennyire csodálatosak voltak azok az ingyenkoncertek a le­szálló estében. Kiváltképpen amikor a kuruc kesergőket fúj­ták, a Krasznahorka büszke vá­rát, meg a Nagymajtényi síkon letörött a zászlót... Kerek Gyula jazz-trombitaja a diófa alól érceskedett, Víg Andris klarinétjának melegsé­gével és lágyságokkal telt hangja pedig az „alsó ház” nyi­tott ablakán át áradt, barackfák ágainak sűrű leveleitől meg­szültén. A muzsika virágai be­lenyíltak az este páráiba, a fel­szállt vacsorafüstbe. A karéjos hegyek és meredek dombok pedig felhangosítva dobálták át egymásnak a muzsika kedves hangjait. A közeli erdők dús tüdejének frissességével átlehelt Bo­zsonnya völgyét teljesen kibé­lelte a muzsika, és a kivételes zene hangjainak hullámai tisz­tára fürdettek bennünket... Pataky Dezső (Részlet a Harmatcseppek gyöngyvirágon című készülő életkönyvből)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents