Heves Megyei Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-06-07 / 184. szám

4. oldal Szemtől Szembe 1994. augusztus 6-7., szombat - vasárnap Dr. Löffler mondja az unokáinak Dr. Löffler Aurél - ő a nagy túlélők közül való... Dr. Löffler Aurél, bőven a nyolcvanon túl, az egykori pénzügyi jogász, mára az egri idegenforgalom egyik leg­mozgékonyabb közreműkö­dője, derűs alkat. Nem minden irónia nélkül állítja, hogy ő a nagy túlélők közül van, vala­mikor azt mondtuk, a negyve­nes-ötvenes évek táján, a me­szes-gödör nemzedékéből való, mert hogy ezt a korosz­tályt derékba kapta a második világháború. Legjellemzőbb adatunk volt akkoriban a dög­cédula, amit a nyakban hord- tunk. (Ki akar még rá emlé­kezni?) O is végigcsinálta a korsza­kot, amikor a reggeli mellé a halandó gyorsan lenyelte a vé­leményét, és úgy távozott ott­honról, a hivatalba. Remélte, hogy délutánra haza is ér. Azért gondolkodni nem felej­tett el, csak beszélnie nem il­lett, ha a helyén akart maradni. Arra kértem, a mai fiatalok­nak, már az unokák javára is, tegye közzé maximáit, amiket összeadott számára a tapaszta­lat, tudata, világszemlélete, íme: A XX. század ismert politi­kus nagyjai közül Gandhi, Churchill, De Gaulle, Konrad Adenauer - mind-mind idő­sebb korukban tették naggyá nemzetüket. Elgondolkodtató tény. Ok voltak az adott pilla­natban a kor, a korszak megha­tározó személyiségei, tőlük függtek az események. A poli­tikusok mellett Teller Ede, Szentgyörgyi Albert a tudo­mányban, Babits, Tamási Áron az irodalomban, Bartók a ze­nében, Barcsay Jenő a festé­szetben, Koós Károly az építé­szetben már régen túlhaladták az átlagosan az alkotó komák nevezett életszakaszt, amikor jelenetős műveket hoztak létre. A névsort folytathatnánk hosz- szú felsorolással. A magyarság ebben a szá­zadban nem adott nagy politi­kust a nemzetnek. Hiányzott Deák, a Haza bölcse, gróf Szé­chenyi István, Kossuth Lajos, hogy a múlt évszázad szellemi nagyságairól se feledkezzünk meg, Semmelweiss és Mun­kácsy nem ismétlődtek hánya­tott korszakunkban. A mai világban élő, vagy a közelmúltban elhunyt nagyok, akikről mindenki a jó ismerős hangján beszél, tud, Teréz nő­vér, az apáca, Schwizer, az Af­rikában gyógyító orvos és so­kan mások, ismát csak megál­lapíthatóan, sok évtizedes küzdelmeik során és után vív­ták ki maguknak az általános elismerést. Több demokratikus ország­ban a parlamentnek két háza van: alsó és felső. A két egy­más mellett működő fómm közül az egyiknek, a felsőház­nak az a szerepe, jogi és erköl­csi kötelessége, hogy az alsó­ház munkájában fellelhető kapkodást, az egynapi érdekek túlsúlyát, a habzó - túlhabzó lendületet enyhítse - higgad­tabb szemléletével. Ezt a ki- mértebb, megfontoltabb ala­pállásfélét azzal is biztosítják, hogy a felsőház tagjai negyven felettiek lehetnek. A legtöbb esetben azok választói is csak az idősebb korosztályhoz tar­toznak. A mi parlamentünkben - túl a politikai képzettség hiányán - a közszereplésre vitathatóan alkalmas negyven körüliek so- rakozank fel! A fiatalságnak, a fiatalabb generációnak olyan kitérői is akadhatnak, akár buktatói is lehetnek, melyek az egész társadalomra nézve tra­gédiákat okozhatnak - ha a ha­talom a kezükbe kerül. Itt lehe­tetlen nem gondolni Hitlerre, a fiatal Sztálinra, vagy hogy a je­lenben maradjunk Fidel Castro-ra. A fiatalság, a fiata­labb életkor a hatalom birto­kában ezer oldalról sebezhető. A tapasztalatlan forró fejűség csapdákba ejtheti őket, meg­próbáltatások kisértések háló­jába juthatnak. Itt nem lehet említés nélkül hagyni a Ken- nedy-család fiatal tagjait, Sztá­lin leányát, a mai angol udvar­hölgy és férfitagjait, akiknek „bölcs” életviteli lehetőségeit eleve korlátozza az életkori adottságok sora. Az idősebb ember átszűri a hiúság, a bírásvágy kísértéseit, átszámítja gondolatait, terveit, amikor az anyagi haszonra gondol, kétszer is latba veti, hogyan kockáztatja erkölcsi értékeit, emberi tisztességét múló vagyonban mérhető elő­nyökért. A siker? A hírnév? Másként esik már ötven-hat- van felett a mérleg serpenyő­jébe. (Elhagyta már a bűn - mondják.) az ékesebb, az öreg az iskolában, a nevelés által megszerzett tudás mellé fel­halmozza az élet tapasztalatait, amiről a fiatal törekvőnek sej­telme sem lehet. Lásd az öreg falusi parasztot, aki sorsa min­den változatában tudja, mit kell tennie. Ők rögtön tudják a választ gondjaikra, amikre a most belecsöppenők csak bo­torkálva találnak rá. Természe­tesen ez nem jelenti azt, hogy minden öreg a bölcsesség tel­jességében úszkál. Lehet be­szűkült is, adottságai, egész­ségi állapota miatt. Betegés, káros szenvedély, iszákosság és sokmás kiüthetik a normális helyzetből, de a többség megfelel a fentebb említett megállapításoknak. Ma is élnek e hazában olyan nyugdíjas-kornak, akik meg­szívlelendő, nagyon hasznos tanácsokat, mi több, útbaigazí­tást tudnának adni a „haza mai, gyorsan felkent bölcseinek”, amely tanácsok sok gond megoldásában segítségül szol­gálnának. Láttuk, tapasztaltuk, hogy sok, hatalomra került fiatalt el­ragad a hév, ők nemcsak sze­mélyes konfliktusaikban ve­szélyesek, tetteik, működésük rejtett aknákat is tartalmaznak. Nálunk a nyugdíjkorhatár 55, illetve 60 év. Mikor valaki ehhez a ponthoz közeledik, a „munkatársai” már tolják is ki­felé az „öreget”, kell a helye, s mindent megtesznek azért, hogy értékét csökkentsék, - akárpletykávalis-lejárassák. Ha egy ilyenkorú embert meg­figyelünk, élete teljében, ta­pasztalatok tömegével, a leg­több esetben kitűnő emberis­merettel telítődött. A falu pa­rasztja még további tíz-tizenöt évet „lehúznak”, a legaktívabb életet élik, szántanak, vetnek, aratnak, gondozzák az állato­kat, kertészkednek. A város­ban élő, vagy akinek nincs módja hobbizni a telkén, sétál­gat az utcán, hasonszőrű, taccsra dobott társakkal elem­zik a napi eseményeket - bele a levegőbe, foganat és ered­mény nélkül. El kellene gon­dolkodni ezen és sok máson. Például azon, hogy most, a szakértőinek nevezett kor­mányban, kormányból mintha hiányozni a „bölcsességtál”. Nem lesz-e megint egyszer ak­tuális diáknóta egyik strófájá­nak az a mondata - egyénileg és „nemzetileg”, hogy nos ha­bebit humus - majd eltakar minket a föld. Nem árt végig­ballagni a régi-régi latin soro­kon és mai állapotunk rögös mezsgyéjén. Nem szúrtam közbe a szo­kásos kérdéseket, amik a be­szélgetést tán folyékonyabb­nak tüntették volna fel. Szeret­ném, ha így egy az egyben hatna ez a szemlélet, jótanács. Főleg azoknál, akik azt hiszik, hogy mai harminc-negyven éveükkel, így-úgy felkészült­ségükkel, a szerencsés adott­sággal, hogy megfoghatták az Isten lábát, no nem az Istenét, csak a meglévő hatalom kopot­tas gyenge minőségű uszályát. Ami négy év után ugye el is szakadhat. Jótanács lenne ez azoknak is, akik utálták az is­kolában a szövegek betanulá­sát, azt a bizonyos memoritert, pedig, mi mai öregek, túl het­venen és sok egyében már tud­juk, hogy az egész humán mű­veltségből „post molestam se- nectutem” - ahogy dr. Löffler is állítja, tehát a terhes öregség után is megmarad az a néhány szó, amit gyerekfejjel Petőfi­től, Vörösmarty tói, Aranytól, Balassitól, Horatiustól - Ber­zsenyit miért hagynánk ki - el­csenhettünk. Csak a hab a tor­tán ezúttal Löffler dr. paraine- ziséhez: summum jus ­summa iniuria — minden jog (egykézben) a legnagyobb jog­talanság. Meg, hogy a demok­rácia - ó, Periklész! - alap­elve: mindenkit le lehet vál­tani, csak a népet nem! Nem árt ezekre gondolnunk, úgy vá­lasztások idején sem! Farkas András ERDÉLYI LEVÉL Bonckés alatt a - származás Erdélyszerte fellángolt a névelemzés körüli vita. Egyesek szerint nem az vagyok, aminek érzem magam, hanem, amit a nevem alap­ján rámmondhatnak. A témához közelítendő, talán hadd mondjam el: az évszázad harmincas éveiben egy szélsőséges nacionalista román oktatásügyi miniszter (egy bizonyos Angelescu úr) tűzzel-vassal el szerette volna népteleníteni a magyar iskolákat. Nos, mint kisiskolás, a saját bőrömön éreztem a miniszter úr „áldásos” tevékenységét. Szüleim felekezeti iskolába szándékoz­tak járatni, de oda csak úgy írathattak be, ha a lakóhelyemhez leg­közelebbi román iskola igazgatója „kegyesen” - rendszerint egy-két üveg szilvapálinka fejében - megadta az annyira áhítozott pecsétet. Az elmúlt hónapokban Székelyföldön már-már rémületben tar­totta az iskolai tanerőket egy bizonyos Lenghet (Lengyel) nevű úri hölgy, aki minisztériumi felhatalmazásai a táskájában azzal a meg­bízással járta a városok, falvak iskoláit, hogy a valamennyire is gyanúsan (románosan) hangzó nevekből kiderítse, hogy a név mö­gött rejtőző iskolás, kisdiák alighanem román, vagy legalábbis az ősei azok lehettek. S, hogy miért volt erre szükség? Csupán azért, hogy elejét ve­gyék egyes „bűnös” magyar tanerők ama „álcázott” törekvésének, hogy a románajkú gyerekeket is magyar iskolába „kényszerítsék”. A Lenghel nevű hölgy a tél folyamán azzal a feladattal érkezett Székelyföldre, hogy „mélyreható” névelemzéssel felkutassa az esetleg román származásúnak tekinthető gyermekeket, és meg­szervezze számukra a román nyelvű, párhuzamos osztályokat, kö­vetkezetesen végrehajtsa azt a minisztériumi rendeletet, amely sze­rint már egyetlen egy románajkú gyerek esetén is meg kell alakí­tani az iskolák román tagozatát. Nos, ez a sok helyen visszaélésre is lehetősége kínáló felülvizs­gálat erősen felkavarta a székelyföldi kedélyeket. Nem tagadhat­juk: disszonáns hangok is keveredtek az itt-ott éles vitába, s ma­gyar (székely) elfogultsággal is találkozhattunk. De tény és való: joggal fájlalta minden magyar a fajelmélettel rokonosítható névelemzési módszereket. A nem Erdélyben és a nem Székelyföldön élőknek ugyanis tud­niuk kell azt, hogy egy bizonyos „gyanús” név mögött egyáltalán nem valószínű, hogy az a valaki rejlett, akit a felülvizsgálat látni és bizonyítani akart. A történelem folyamán Erdély-szerte olyannyira keveredtek a nevek, hogy egy-egy magyarhangzású és -értelmű név viselője gyakran tiszta román, ugyanakkor a román hangzású név tulajdo­nosa esetleg nem is tud románul. Ki hinné azt például, hogy az olyan nevek mögött, mint: Nisz- tor, Kujbusz, Rusz, Bálán, Berar, Paskuj, Olar, Moldovan, stb. magukat határozottan magyarnak, sok székelynek valló emberek „rejtőznek”. S viszont: gondolná-e valaki, hogy egyes Pogány, Po­kol, Nemes, Mészáros, Hosszú, Feier (Fehér), sőt Racoti (Rákóczi) nevűek nem is tudnak magyarul. Tehát a keveredés oly nagy, a névhasználat oly vegyes, hogy ezekből etnikai hovatartozási kö­vetkeztetést levonni igen nehéz. Az egyetlen helyes és elfogaható módszer az, hogy azt a nemze­tiségi hovatartozást fogadjuk el, amelyet a szóbanforgó személy vall magáról. Minden ezzel ellentétes vagy. ezt semmibe vevő tö­rekvés valahol a fajelmélethez közelít, és ez az eredetkutatás, mi több: a fentről jövő (parancsolt) eredetmegállapítás bizony jogos visszatetszést, sőt félelmet kelthet. Félelmet! Mert a történelem folyamán sokszor nem az érzés, ha­nem a külső jegyek, például a név volt fontos. Sokat mond ebből a szempontból egyik unokabátyám édesapjá­nak esete: a harmincas évek vége felé a vasútnál betöltött műszaki állásából ki akarták a románok ebrudálni, csak azért, mert Ba- logh-nak hívták. Gyors döntés, eljárás, és távoli rokonom a Balogh nevet Bologára változtatta, holott a felesége még tömi sem tudta a román nyel vet. De Bologa úr - így már mint román - maradhatott. A történelem fintora folytán 1940 szeptemberében, a Bécsi Döntés után, sokan árulónak tekintették. Gyorsan visszaigényelte hát régi, magyarhangzású nevét. Az 1944. év végi uralomváltás után aztán ennek lett az áldozata: román sugallatra az oroszok összefogdosták és kényszermunkára vitték a magyarokat, a magyar nevűeket, ahonnan Balogh (alias: Bologa) úr soha többet nem tért vissza. Ez az eset is bizonyítja: hová vezet a nemzeti gyűlölködés, a ki- kényszerített „hovatartozás”, persze szegény Balog Aladárnak (s tíz- meg százezreknek még Erdélyben!) nemcsak a neve, de az ér­zése is magyar volt. S ennek lett ő is többezer társával az áldozata. Lám, ezért gyanús és félő számunkra, ha már a nevünket, a származásunkat kezdik „boncolgatni” Okos György Kolozsvár Az utolsó vakáció / E jfél felé járt. Nagyi nem bánta, ha a torná­con beszélgetnek, csak azt tiltotta meg, hogy átbiciklizzenek a szomszédos faluba, a búcsúba. Oka volt a „szigorúságá­nak”. Rápirított a veje. Mielőtt autójába ült, még visszaszólt: „Aztán tartsa rajtuk a szemeit, mama! Ne csináljanak belő­lem idő előtt nagyapát!”. Nagyanya értette a célzást. Ő maga tizenhat éves volt - akárcsak a gondjaira bízott ik­rek most -, amikor nekilódult a vére, s összeadta magát Jani­val. Gyönyörű ember volt a Jani, versengtek érte a lyá­nyok. Szüretkor volt a lagzijuk - szánkóval érkezett a bába­asszony. „Abból még nem le­het baj, ha az udvaron nevet­gélnek” - vélekedett, és meg­igazgatta feje alatt a vánkosát. „Értem én Jóskát” - mo­tyogta fáradtan -, „nem csoda, hogy félti őket. Szép, sudár lá­nyok, huncutok, kacagósak. Megzavarítják a fiúkat, ami­kor megérkeznek. Ideseregle- nek mind, virágot csúzliznak be nekik a nyitott ablakon. Az egyik szagos körtét hoz, a má­sik csöves kukoricát, a harma­dik meg magnóval telepszik éjszaka a ház elő, amolyan modern szerenádot ad a csi­bész. Mi tagadás, gusztusos kis csibék, ilyen egyformák. Csak a természetük különbö­zik. Katika szelíd, visszahú­zódó teremtés, ritkán szól, in­kább mosolyog. Bújja a köny­veket, szeret elmélyülni a gondolatokban. Nóra bezzeg! Maga az eleven tűz. Keze, lába meg nem áll, jókat nevet, ő tetszik inkább a fiúknak is... Hadd számolgassák a csilla­gokat, hadd évődjenek. Amíg ötösben játszanak, nem tör­ténhet semmi...” - gondolta a nagymama álmai kapujában, és egyenletes, nyugodt szu- szogással „visszautazott” Ja­nihoz, újra együtt arattak, a le­gény vágta a rendet, ő pedig szedte utána a markot. Meleg éjszaka volt. Cirpe- gett az őszi bogár, ritkán moz­dult a szél, s a gyerekek egyet­len hulló csillagot sem láttak. Karcsi kísértethistóriák me- sélésébe kezdett. Szavaitól megelevenedtek az almafák, árnyak kúsztak a bokrok kö­zött, s különös neszek érkeztek a kert végéből. Mintha valaki kotozna a disznóól mögött... Elhallgattak. Feszülten fü­leltek, míg végül Öcsi törte meg a csöndet:- Melyikőtök merészkedne ki most egyedül a temetőbe?- Én! - vágta rá Kati, s ezen maga is meghökkent.- Tíz gombóc fagyi a tét! - ajánlotta Karcsi. - Menj végig a temetőn, s az utolsó sírról szakíts le egy virágot!- Meghibbantatok? - aggo­dalmaskodott Nóra.- Egy cseppet sem félek - bizonygatta nővére. Most végre megmutathatja ennek a kis hülyének. Torkig volt az intelmeivel: „Ezzel a fene nagy olvasottságoddal senkinek sem imponálsz. Vita­litás kell a fiúknak, kisanyám, nem Ady-idézetek..., hah...” - legyintett ilyenkor, s idétlenül vihogott. Mindenhol ő a sztár. A jópofa Nórika. Most az egy­szer őt bámulja mindenki, Nóra pedig megpukkadhat. Kinyitotta a kiskaput, s el­indult a falu széle felé. Hosszú fasor vezetett az út­kereszteződéstől a temetőig. Ott már nem világítottak az utcai lámpák. „Nincs itt egy teremtett lé­lek sem...” - nyugtatgatta ma­gát, s mikor lenyomta a vas­kapu kilincsét, érezte, hogy a nyelve szájpadlásához tapad. „Nyugalom, nyugalom” - gyűrte vissza az alattomos fél­elmet, és lépkedett előre. „Már csak három sír van hátra..., már csak kettő..., egy...” Fehér murvával bontott dombocskához érkezett. A ke­reszt előtt amerikanusz bokor díszelgett, tenyérnyi levelei ezüstlöttek a holdfényben.- Utána megyek - ugrott fel Imre. Választ sem várva vágta­tott a temetőkertig. Látta, amint a lány leguggol az utolsó sírnál. „Ha most ész­revesz, szellemnek hisz” - gondolta a fiú, s megbújt a ke­rítésoszlopnál. Kati, kezében a zsákmány­nyal tartott kifelé. „Mindjárt vége, mindjárt vége...” zaka­tolta magában. Szerette rende­sen megcsinálni a feladatait. Miután kilépett a temetőből, megfordult, hogy gondosan becsukja a kaput. Egy vakí­tóan fehér „szellem” állt az oszlopnál.- Neee...! - sikoltott a lány. Arcát nyitott tenyerébe te­mette, s hátra hanyatlott. Imre rémülten kapott utána. Megmarkolta a karjait és két­ségbeesetten rázta: - Kati! A fiú összeszedte minden erejét, s kivonszolta őt az út széléig. A z öreg doktor bácsi már semmit sem te­hetett. Enerváltan bedobta a sztetosz­kópját a táskájába, s szinte csak magában motyogott: „szívbénulás...” Négyessy Zita

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents