Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-09-10 / 160. szám

1994. július 9-10., szombat - vasárnap Hétvégi Magazin 9. oldal Aggódó feleségek, vészesebb szívbaj Hol kell az igazi erkölcsi erőt keresni - és hol a hatékony megoldást? Dr. Mark Sullivan pszicholó­gus, a Washington Egyetem tu­dósa meglepő következtetést vont le 270 szívbeteg vizsgálata után: az aggódó feleségek a szívbetegek állapotát csak ront­ják. Jóllehet, a vizsgált betegek valamennyien ugyanolyan testi-szervi állapotban indultak az összehasonlító vizsgálatok­ban, mégis igen különböző fáj­dalmakról számoltak be. A ku­tatóorvos az azonos koszorúér betegségben kezelt ápoltaktól A sors talán legnagyobb igaz­ságtalansága történt meg James Herriottal, aki az állatok egyik legnagyobb barátja a világon. A 77 éves brit férfi egyrészt állat­orvosként segített egész életé­ben az állatokon, másrészt számos könyvet írt, mindig me­leg szeretettel szólva róluk, műveiből még filmsorozat is született. Nos, ezt az állatbará­tot — mondhatni — hátba tá­madta egy birka. A hálátlan jó­szág „belegelt” Herriot kert­jébe, a gazda azonban ennek megérdeklődte, mégis hogy gondoskodik róluk a feleségük. Megállapította, hogy a túlzottan gondoskodó, "anyáskodó" asz- szonyok az örökös aggódásuk­kal, féltésükkel depressziós hangulatba kergethetik férjü­ket, aki ezáltal, kedélybeteggé válik. Azt javasolja, hogy a túl­zott gondoskodás helyett az ag­gódó feleségek inkább tanulja­nak egy kis lélektant, ha nem akarják, hogy szívbajt hozza­nak a férjükre.... nem örült, mert az állatok mel­lett a növényeinek is jut hely a szívében. Miután megpróbálta gyöngéden kitessékelni, a birka türelmét vesztette, és - se szó, se bégetés - beleharapott. A birkák közül igen kevés hara­pós, az emberek közül pedig igen kevés a Herriothoz ha­sonló állatbarát. A rendkívüli lények rendkívüli találkozása nyolc napon túl gyógyuló sérü­lést okozott Herriotnak: a dula­kodásban eltört a lába. (MTI) Nem lennék közép-európai eresztés és magyar, ha gondo­latmenetemet nem metaforával, azaz képes beszéddel kezde­ném. Tehát: A választás előtti hetekben - tényleg választás volt! -, hóna­pokkal, akár fél évvel is előtte egy valamirevaló magyaror­szági pártnak akadt miniszter­elnök-jelöltje. A szakemberek nyilván megmustrálták elölről hátra, mennyire fotogén, ho­gyan mosolyog, mit lehet leol­vasni a szemfogáról, hogyan kell értelmezni a szemöldöke villanását, stb. Annyira fontos­nak tartották ezt, hogy az MDF-nél egyszerre kétszáz el­nököt tartottak nyilván, vettek kartotékba, volt hivatalos mi­niszterelnök, volt pártelnök, volt ügyvezető elnök, volt ugyan nem ügyvezető, de ügy­buzgó kampányfőnök, főnök itt, alfőnök ott, szóvivő jobb- ról-balról, előimádkozó, több próféta. Azért említettem ezt a kategóriát utoljára, a prófétá­kat, mert ezek ártottak a leg-, többet a prófétaságért oly sok anyagi és erkölcsi áldozatot el­szenvedő pártnak és a magyar népnek. Ezek a ködevők most sorban azt imádkozzék, gyónás helyett, hogy kivonulnak a poli­tikából, miután politikai műve- letlenségükkel, vitatható lelki­ismeretükkel, az irodalomban inkább az A. Gy. útmutatása és kegye folytán helyet kapó me­netrendben feltűntek, virultak. Mint az élősdiek - általában. A próféták miatt vesztett a ko­rábbi koalíció. Nevezzük őket a leszerepelt atyáknak. Ezek az atyák előbb családi harcot bo­nyolítottak le, szeletelték a hit­ben, szeretetben, borban és ga­bonában gondolkodó-formá­lódó kisgazdákat, hogy aztán - még idejük fogytán is - folyton valamit csináljanak a fontos ügyek helyett: médiákkal (ez többes szám kétszer!) szórakoz­tak, némi korrupcióval, ha­gyományos kliensi szerepkö­rökkel, csaknem elővették a naftáimból a kacagányt, mi­közben üres, szánalmas leve- gőbe-fuvalkodással elskandál­ták öt-tíz mondatnyi laska-szö­vegüket a kereszténységről, Eu­rópáról, a történelmi hivatástu­datról, no meg arról, hogy ha ők nem, akkor senki, vagy inkább úgy, hogy: senki, csakis ők. Ezt Boross Péter ropogtatta rendőr­höz illő keménységgel, Lezsák inkább egy kéregető franciská- nus rejtett jámborságával, míg az a Csoóri - no ez aztán igazán fenségesen tudott a soha nem látott és meglátni sem akart nép feje fölött önnön méltóságának magasságába révedni. Mondták is egymás közt ezek a Duna- Tisza közén meggyökerezett nyugdíjas milliók: ugyan, szól­jatok már hozzá, ezek magyarul nyitnának-e ránk szájat, vagy ortopédül mondják nekünk a Miatyánkot, amit két nemzedék itt már elfeledett megtanulni, nemhogy érteni merné? Aztán voltak filmek, bányászsztrájk, bérkövetelés itt, privatizációs botrány ott, Lupis meg a HM, meg olaj, meg Diósgyőr, meg Ózd, meg püspökkari levél a hívekhez, Paskai kirándulása egy Hom-füttyentésre, a KDNP nünü-szövegezése (szegény dr. Varga László a maga nyolc - van-egynéhány évével, óriási tapasztalatával, felkészültségé­vel hogyan nem tudta oldalba bökni ezt a helóta-csacsi-politi- kai képletet az időbeli összedő- lésre?! Vagy sok lúd disznót győz?!). És akkor a nép, akit csak a nagyobb szájak kívántak megszólítani, elhatározta: le­lépteti a ködevőket, megszé­gyeníti azokat, akik elvont fo­galmakat vagdalnak a fejéhez, azt is felülről. A maga nagy ámulására is olyan harsányan szólította az MSZP-t, hogy mindenki megszeppent. A nép szava - Isten szava. Vagy leg­alábbis az igazságé. így esett most, hogy Hóm és csapata, amely 1989-ben még alig túrta-túrogatta a fenekéről a diktatúra tojáshéját, mára, azaz négy év alatt olyan férfivá serdült - ez a metafora sokadik oldala -, hogy egyedüli kérője maradt a hatalomnak. Köztük is támadt riadalom. No akkor most mi legyen! Vegyük el mi a hatalmat, és üljünk nászt, ahogy ilyenkor a győztes le­gény szokta a falusi kocsmá­ban, mielőtt a menyecskét ha­zavinné? Nem, nem! Nem a ha­talmat vette el, bár ereje volt hozzá. Körülnézett, és bár a környéken nem kínálkozott nagy és méltó választék, elment a falu másik végére, az ellenlá­bashoz. Egerben azt mondják, veszélyes a másik hóstyára nő­sülni, mert annak bicskázás a vége. Mégis odament, és azt mondta a választottnak: békít- sük össze ezt a marakodó falut, ha mi eggyé kelünk, talán a ki- sebb-nagyobb agyafúrtak, tö­rökverők, kérők, vőfélyek, ki- bicek, házasságszerzők és egyéb cinkes agyak csak meg- békülnek. Most itt tartunk. A tanulság pedig innen indul. A nemzet döntését senki nem merte eddig kétségbe vonni. Ez a döntés el­gondolkodtatta a győzőt is, a legyőzöttet is. A szélsőséges akamokokat - Csurkát is ide számítjuk! -, a túlzókat leszá­mítva olyan ív köti át a mai par­lamenti pártokat, a benne ülő hölgyeket és urakat, hogy ne­héz, csaknem lehetetlen az ér­dekházasságra lépő két párt szövetségét megbuktatni. Nem is illenék talán erre töreked­niük. Legalábbis mindaddig, amíg ez a házasság és a házas­ságra kötött szerződés fennáll. Itt jutottunk el örömünk, csodálkozásunk és reményeink második csomópontjához. A diktatúra stílusán és évtizedes gyakorlatán felnevelkedett Horn - mögötte csapata - el tudta fogadni azokat a korláto­zásokat, amiket a liberálisok kikényszerítettek belőlük. A szabad versenyre esküvő és a korlátlan személyes szabadság hívei-szónokai belátták, hogy nekik is engedniük kell - a közjó érdekében. Történelmi helyzet, szituáció, alapállás van. Megbuktak, hiába sírdo- gált Für és néhány társa a hata­lomért, megbuktak, mert fo­galmuk sem volt a tennivalók­ról és azok sorrendjéről. Főleg akkor, amikor már Antall tekin­télye és koncepciója sem állta, nem állhatta útjukat, válthattak volna stílusban, tennivalóban, elméletben és gyakorlatban egyaránt. De az ilyesmihez gondolatok kellenek! Itt van egy írásban olvasható alku. Pénteken este, június 24-én kaptam kézhez szeren­csés körülményeim folytán. Azóta sem tudom letenni, vé­gigelemeztem. Ismerve az előzményeket, ámulatomat most nem kívánom tételesen le­írni. Több dolog nyilvánvaló: 1. A koalíciós megállapodás nem az MSZP, nem az SZDSZ álláspontja, hanem valami más. Mintha dörzsölt közjegyzők, ál­lamügyészek és nemzetközi ta­pasztalattal rendelkező bírák ül­tek volna össze - alkura. 2. Az alku fölötti örömöm - hogy végre a nemzet gondjáról döntöttek, és nem pártérdekek vagy párt-boncok érdekeiről - nem felhőtlen, de úgy érzem, megszületett a pillanat - vagy ez a három hét egy pillanat ere­jével hat most -: feltehetőleg államférfiak születtek, formá­lódtak, akik felül tudtak emel­kedni önmaguk önzése, jellemi adottságai és korlátái fölé, és megtették, amit mi is nehezen tudtunk elképzelni: nemzetben, sorsban, nyomorban és jövőben mérték meg magukat. Pető Iván szerénységének méreteit nem kell centivel deklarálni: mek­kora vívódáson kellett keresz­tülmennie, ha a június 26-án tett tévés nyilatkozatáig el tu­dott jutni! Bármi is legyen a koalíció, eme érdekházasság sorsa, ez a száznegyven oldalas jogi-gaz­dasági és erkölcsi mű önmagá­ért beszél. Az külön kérdés, hogy a két koalíciós párt milyen stílusban, milyen hangsúlyokkal és mi­lyen belső fenntartásokkal vesz részt a közös munkában. Létre­hoztak ugyan az egyeztetésre utaló eljárási formákat, ame­lyek végül is a harmadik fó­rumnál érnek véget, a csoportos döntés kilátásba helyezésével, de a patthelyzet ott sem kerül­hető el, mert az MSZP és az SZDSZ ott is paritásos helyzet­ben van. E nemzetben - jövő­ben - gondolkodást ünneplem én most, a buktatók, a lehetősé­gek tarkasága ellenére. Ezek nem akarnak tériszonyt kapni attól, hogy menetelnek a holnap felé, miközben mérik, mi fe­nyeget a múltból. És mert érzik a hátuk mögött a nemzeti pa­rancs súlyát, bizonyára bemé­rik, hogyan kell ezt a súlyt jól elosztani vállon és gerincen. És nem lennék egri polgár, ha erről a múltba felejtkezésről nem szólnék néhány helyileg fontos szót. Miközben az ér­dekházasság felei mindent a jö­vőből olvasnak vissza a jelenre vonatkozóan; itt Egerben, kies kis városunkban akad egy cso­port, csoportocska, némely tagja, vagy csak egy, aki elol­vasta a fertálymesterekről írott kis könyvecskét (birtokomban van, kölcsönzőm, ha valaki kéri!), és határozottan azt ajánlja: újítanák fel ezt a XVIII. században létrehozott testüle­tet, amelynek idők folyamán az én egyik-másik ősöm is tagja lehetett. (Anyai ágon örököltem azt a mondatot, hogy a fertály- mesteri súgások-búgások os­toba eszem-iszomok voltak, nagyanyáim nemigen örültek ezeknek a férfikalamajkáknak.) De ilyet kitalálni, fertálymeste- resdit játszani, amikor ezen az ódivatú köpenyes-bokrétás ki­vagyiságon túllépett az idő, a társadalom! Ezt csak azok agya röppenthette fel, akik ide tele­pedtek, idegenforgalom és egyéb vonzalom okából haj- hászhatták az ötletet addig, míg a többiek rábólintottak. Kik akarnak már megint egriebbek, magyarabbak lenni a másik­nál? Nem erről van szó? Teszik ezt éppen akkor, ami­kor a parlamenti választásokon a múltba merengés, a historizá- lás, a körvonalazatlan és meg­alapozatlan, legtöbb esetben eredeti gondolatok nélküli kon­zervativizmus akkorát bukfen­cezett az országban, mint egy ház. A szédítő összegeket fel­emésztő propaganda ellenére. Még jó, hogy ezek a nosztalgi­ázó urak és hölgyek a lámpás­sal járó bakter intézményét („Kilencet ütött az óra, térjenek már nyugovóra!”) nem igye­keznek a helyi hatóság kemény határozatával visszahozni. Vagy itt megállt az idő? De most örüljünk valaminek, a nagy érdekházasságnak, ami­ből még épe-és egészséges gyermekek is származhatnak. Vagy házasság nélkül is szület­tek volna talpraesett gyerekek? Farkas András egri polgár Vigyázz, a birka harap! Milyen módszerekkel szabadulhatunk meg a dohányzástól? Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint Európában évente kétmillió ember hal meg a dohányzás következtében. Dohányzás nélkül aligha lé­tezne a tüdőrák, de a nikotin játssza a főszerepet abban is, hogy mind gyakoribbá vált a száj-, a gége- és a nyelőcsőrák. A káros szenvedély a férfiaknál és a nőknél egyaránt csökkenti a nemzőképességet, de a leg- szánandóbb áldozatok talán az ártatlan kicsinyek: a dohányzó anya gyereke általában az átla­gosnál kisebb, gyakran légúti betegségekben szenved - és maga is dohányossá válik, en­nek minden súlyos következ­ményével. A nikotin egyébként elősegíti a koraszülést. Akinek az ijesztő - és cáfol­hatatlan - adatok alapján meg­jött a kedve ahhoz, hogy le­szokjék életveszélyes szenve­délyéről, napjainkban nem is egy bevált módszer között vá­logathat, amelyek valameny- nyien bizonyították már haté­konyságukat. Az önszuggesztió elvén alapuló audio-kazetták jelenthetik az egyik megoldást. Hallgatásukra naponta 25 per­cet kell szánnunk négy héten át. A szöveg, amelyet megnyug­tató, lazító zene kísér, az ember rejtett képességeit mozgósítja, hogy úrrá legyen szenvedélyén, mozgósítsa lelki erőforrásait a szenvedélybetegségnek szá­mító dohányzás feladására. Reggel és este mindenki talál 10-15 percet a kazetták meg­hallgatására, és kipróbálói sze­rint a módszer hatásos: négy hét után sikerült megszabadul­niuk a rabságtól, elnyomták az utolsó cigarettát. Akinek kevés még az érve arra, hogy feladja a dohányzást, gondoljon az alábbiakra: a ni­kotinból, kátrányból és más ká­ros vegyi anyagokból álló ke­verék a dohány füstjét beléle­gezve 8 másodperc után eléri az agyat, de 20 másodperc után már mérgezi a test minden ré­szét: közvetlenül a vérbe ke­rülve mindenhová eljut, így az agytól a lábujjunkig bárhol be­tegséget okozhat. Az összes rákmegbetegedés harmadát a dohányzás okozza, amely egyébként - amint az ismeretes — súlyosan veszélyezteti a szennyezett levegőt beszívó nem dohányzókat, így például a gyerekeket is. A nikotin szen­vedélyétől való megszabadu­lásra ajánlott második módszert egy német betegbiztosító dol­gozta ki. Ellentétben a kazetta segítségével való öngyógyítás­sal, ez a csoportterápián ala­pul: a dohányosok 10 héten át, hetente 2-3 alkalommal talál­koznak. Az első 3 hétben felmé­rik helyzetüket, így például pon­tos kimutatást vezetnek arról, hogy mikor, milyen körülmé­nyek között gyújtanak rá. A ne­gyedik héttől kezdve azután komolyra vált a dolog: fokoza­tosan csökkenteni kell az elszí­vott cigaretták számát, a 10. hét végére nullára. A lemondást a kölcsönös példa, a problémák együttes megvitatása mellett segítik a lazítási, mozgás- és légzésgyakorlatok. A vitacsoportok vezetői emellett elmondják a résztve­vőknek, mire számíthatnak a leszokás utáni első hetekben, hónapokban. Már az utolsó ci­garetta után 20 perccel norma­lizálódik a vérnyomás, 8 órát követően helyreáll a vér normá­lis oxigéntartalma, és két nap elteltével magukhoz térnek az idegvégződések. Két hét kell ahhoz, hogy stabilizálódjék a vérkeringés, egy hónap a kínzó köhögési rohamok eltűntéhez. Ahhoz viszont, hogy az átla­gosra csökkenjen a tüdőrák ve­szélye, egy teljes évtizednek kell nikotinmentesen eltelnie. Mindazok, akik valamely módszer segítségével sikeresen megszabadultak oly káros szenvedélyüktől, lelkesen me­sélik, mennyivel jobb lelki és testi közérzetük egyaránt. A leszokás érdekében sok híve van annak az ugyancsak német módszernek, amely (a már ismertetett) fokozatosság helyett az egyénnek leginkább megfelelő ütemet alkalmazza. Ennél a módszernél is kollektí­ván dolgoznak, a csoport 5 hé­ten át hetente háromszor rend­szeresen találkozik. A program elején mindenki megválaszt­hatja, mikor akarja eldobni az utolsó csikket: már a következő héten, vagy netán később. A túlnyomó többség minde­nesetre 5 héten belül jelöli ki a maga határnapját, s azután a többiek segítségével dolgozik azon, hogy a búcsú a nikotintól minél könnyebb legyen. A csoportot vezető szakem­berek többek között a célszerű, egészséges táplálkozásra vo­natkozó tanácsokkal segítenek, így kerülni kell az olyan étele­ket, italokat, amelyekhez rutin­szerűen kapcsolódik a rágyúj­tás, mint például a szeszes ita­lok vagy a kávé. Célszerű a szervezet salakjainak eltávolí­tására sok vizet inni, sok gyü­mölcsöt, főzeléket fogyasztani. Az étkezéssel el is terelhetjük figyelmünket a dohányzásról, de vigyázzunk: a sok gyümölcs segít, a sok édesség nem... Vanesse Williams, a trónjától megfosztott első fekete Miss Amerika visszatér a nyilvánosság elé. Mint top-éne­kesnő mutatkozott be. Filmjei máris nagy sikert aratnak. A személye körül kitört botrány csak előnyére vált, hiszen énekes és filmszínészi pályája így indulhatott el. (FEB-fotó)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents