Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-09-10 / 160. szám
4*9,1 dal Szemtől Szembe 1994. július 9-10., szombat - vasárnap „Zarándokhelyem a kis-sorosi temető” Az ismeretlen magyar katona sírja: nem az nyugszik itt, akinek a nevét a fejfára írták A nagy árvíz idején, 1888-ban temettek itt először. A sírkert mai sarkában hántolták el akkor egy vízbe fúlt embert. így alakult ki - emlékeznek a ti- szanánaiak - a kis-sorosi temető. Ott kezdődik, ahol buja, zöld sövény nyurgul az égnek, közvetlenül a falu szélső portája mellett, a másik végénél pedig már a napégette határ száraz földje repedezik a hőségben. A reformátusok nyughelyén ma sincs több talán vagy két tucat sírnál. Középen azzal az öttel, amely ennek a - kimondottan politikamentes - történetnek az alapjául szolgál.- Karoljon belém, Bözsi nene - ajánlom fel a támogatásom, amikor a hajlott hátú, lassú léptű öregasszony eljaj- dulja, hogy hát nem otthon feledte a botját.- Nem távolság ez, kedves, kibírom odáig... - mondatja vele a büszkeség, meg az az akarat, amellyel naponta, hosszú évtizedek óta minden áldott nap megteszi ezt a néhány száz lépésnyi utat az otthonától. Az a faluszéli, harmadik ház szinte akkor cseperedett tető alá, amikor a Tisza haragja piszkos áradattal itatta a határt. Bedécs Istvánná nagyszülei, szülei is itt éltek egykoron, mára egy szál maga maradt a zsúpfedelét vesztett, át-átalakí- tott épületben.- Égy lapáttal a kezében innen indult utat tisztítani, majd sebesült lovakat hajtani ’41-ben az uram - szipogja nehéz sorsának kezdetét a talpig fekete asszony. - Az oroszok voltak errefelé akkor decemberben, ők fogták munkára hatvanhetüket, akikről az utolsó hír Poroszlóról érkezett. Etyekre vitték a fáradt, lepusztult állatokat, s visszafelé jövet kerültek bele valamiféle tábori konvojba. Évek múltán alig néhányan jöttek csak vissza, az uramhoz nem volt ilyen kegyes a sors... Szusszanunk egyet, ki-ki törli az arcát, szemét, meleg is van... A temető csendjében olvasom a feliratot: „Bedécs István 1912-1944. Aki idegen földben porlad.” Alatta még egy mondat: „Kinek szeretteit nem fedi sírhalom, nem is tudja, mi az igazi fájdalom.”- Vajon az övét fedi-e valahol...? - szakad fel, ki tudja hányadszor, a szomorú sóhaj.- Mert mindenkimet, a szüléimét, a lányomat, a fiamat is ebben a földben tudom, csak az uramat nem. Harminckét évesen maradt egyedül, két apró gyermekével- ugrunk évtizedeket, hogy összeálljon a sors verte élet.- A lányom hétévesen meghalt, nem tudták gyógyítani, a fiam néhány éve ment el. Zarándokhelyem lett a kis-sorosi temető. Ahol a többi között, nyílegyenes sorban, ahogy a sereg regulája megkívánja, ott domborodik az az öt sírhalom. Egy magyar és négy német katona fejfátlan, gaz ölelte nyughelye, amelyre azért olykor-olykor kerül egy-egy kopott koszorú, egy-két szál friss virág. Bözsi nene jóvoltából.- A magyar katona sírján van ugyan egy fejfa, de nem az fekszik benne, akinek a neve áll rajta - ezt már Újhelyi Lajos, az idős asszony egyik támogatója, s az egykori események szemtanúja mondja. Amikor elesett a határban, egy Erős János névre szóló azonosító cédulát találtak a közelében, így is hántolták el. Később úgy hallottuk, a „dögcédula” gazdája egy egri férfi volt, aki haza is tért a harcokból. Itt fekszik hát egy ismeretlen katona...- Én mind a négy német temetésén ott voltam - állunk meg az alig domborodó földhányások előtt az anyókával, aki nyolcvanon túl is elevenen emlékezik a történtekre. Az egyiket - ha jól ejti - valami Hugo Grubernek hívták talán. A másikat - teszi hozzá a férfi - Günther Heinnek. Úgy emlékeznek rá, hogy annak idején, még 1983-ban a Vöröskereszt kerestette őket, a tanácsházán, Újhelyi Lajos látta is a névsort, beosztásukkal, csapatszámukkal együtt feltüntetve. Akkor azt hitték, jönnek majd a hozzátartozók, de azóta sem jelentkezett senki, hogy ránézzen a sírokra. Csak az öregasszony, innen a közeli, faluvégi utcából. Kérdezni sem kell tőle, miért, érzi azt az ember abból is, ahogyan megáll ott egy-egy pillanatra, s eltűnődik, nyolc évtizednyi terhével a vállán.- Talán az uraméra is tesz valahol valaki egy szál virágot néhanapján - él benne a remény, ahogy suttogja, miközben ujjai összekulcsolódnak, egymásba fonódnak, mint élete mindennapjai ezzel az öt sírhanttal itt... Szilvás István Talán az övére is tesz valahol valaki egy szál virágot... KÉRDŐJELEK Minden nagyon szép - volt? Készülnek az ágazati, minisztériumi, intézményi leltárak az elmúlt négy évről. így szokás ez mindenütt, hiszen egy-egy választási pe* riódus után az önvizsgálat, a helyesnek vagy éppen hibásnak bizonyult lépések, intézkedések szakszerű számbavétele tanulság éá egyben útravaló az új ciklusra. Feltétele annak, hogy az országos és helyi ügyek intézését folyamatosság, az esetleges vezetőváltást, az új utak keresését hiteles háttér-informáltság segítse. Minden nagyon szép - volt? A szakmai önarcképek elkészítésé voltaképp a tárcák, országos hatáskörű szervek és szervezetek bel- ügye. Ám nap nap után tapasztaljuk, hogy ezek a fotográfiák - fölöttébb szép beállításban és kivitelben - már ott díszelegnek a nyilvánosság kirakatában. Nyilatkozatok, írások sora taglalja, hogy minisztériumaink kiemelkedő teljesítményt produkáltak. Hogy a privatizáció igazi sikertörténet, az adósságkonszolidáció csupa pénzügyi telitalálat, a rádiózás színvonalban magasan felülmúlta korábbi önmagát, televíziónk pedig a közszolgálatiság igazi etalonjává vált. Retusálás futószalagon? Igen, a leköszönő elődök - tisztelet a kivételnek - többet foglalkoznak az önarckép retusálásával, mint a reális helyzetkép összeállításával. Lehet, hogy a távozó vezetés önszépítő akcióira az új adminisztráció hasonló, de ellenkező előjelű propaganda-kampánnyal válaszol? Bebizonyítja, hogy minden, ami kis hazánkban négy év alatt történt, hibás, rossz, szakszerűtlen és káros volt? Nagy baj volna, ha ezt tenné. Mert akkor újra belekényszerülnénk a kitalálósdiba, hogy mi igaz abból, amit „fent” mondanak, és mi nem. A politikát pedig újra úri huncutságnak minősítenénk. Bajnok Zsolt Polgármesterek hallgatása Ha valaki nem tudná: nagy valószínűséggel az idén lesznek még választások Magyarországon. Mégpedig - a nem kevésbé fontos - helyhatósági síkon döntheti el a nagykorú és a szavazástól el nem tiltott magyar állampolgár, lakóhelyén hogy nézzen ki az önkormányzati képviselő-testület. Vélhetően ennek jelentőségét a jelenleg hivatalban lévő elöljárók is felmérték, közülük ugyanis - akik a megyei közgyűlésen is képviseltetik magukat - jó néhányan szokatlan aktivitást mutattak a testület legutóbbi, július 1-jei ülésén. Ez még önmagában akár örvendetes dolognak is tűnhetne, de nem, sokkal durvábbnak bizonyult a dolog. A megye munkaerőpiaci helyzetéről szóló beszámoló kapcsán már rossz sejtése támad a gyanútlan tudósítónak, a szimpla beszámolónak szánt terjedelmes anyagot ugyanis már az előterjesztő is hosz- szú-hosszú ideig egészíti (miért nem írja le, ha olyan fontos, amit mondani akar, hisz így legalább napokkal elébb mindenki alaposan áttanulmányozhatta volna, ha meg már leírta, minek ismétli el?), néhány kérdés és kétórányi polemizálás után azonban sikerül a Heves megyei rendőrfőkapitányi beszámolóhoz eljutni. Üde színfolt: dr. Lantos Bálint nem kíván kiegészíteni, jöhetnek a kérdések. És jönnek. Az egyik polgár- mester - vagy a fene tudja, hogy ki, mivel soha fel nem szólalt, pedig egy-két kardinális kérdést - pénzügyek, patika-privatizáció, hogy csak néhányat említsek az utóbbi időkben felmerültek közül - már megvitatott ez a közgyűlés is, ki tudja, hány év után a rendőrőrsök szervezeti felépítése után tudakolózik(!?). A tarna- mérai polgármester azt nehezményezi, hogy milyen alattomosak a traffipaxosok, merthogy úgy elbújnak és ráijesztenek a gyanútlanul gyorshajtókra, és nem átallják megbüntetni őket Az atkári polgármesternő sem akar a felszólalások sorából kimaradni, hisz még azt hihetik a választói, hogy csak pogácsáért jár a közgyűlésre, meg ásványvízért, elmeséli, hogy büntették meg a csúnya rendőrök, mert ott, ahol 50-nel lehetett menni, ott ő 58-cal ment. Magasba lendül Kömlő delegáltjának keze is: őt meg azért bírságolták meg 300 forintra, mert nem égett a lámpája. Az előterjesztő - dr. Lantos Bálint - ki tudja miért, tenyérbe temetett arccal hallgatja az agyament sületlenségek áradatát, amire - becsületére legyen mondva - tisztességgel válaszol, majd ahogy teheti, diszkói a magasröptű viták színhelyéről. A tudósítón megkegyelmez a levezető elnök: a berekesztett vita után - éppen senkinek sem jut eszébe semmi - már szakmai kérdések jönnek, így a patika-privatizáció is. Érdekes, itt csak néhány ember szól hozzá, pedig egy 40 miliárdos vagyon fölött folyik a vita, és ezek a kérdések valahogy érthetőbbek is. A polgármesterek pedig hallgatnak... (KG) Elégtétel O volt a példakép. .Járásbírósági elnök”, dicsekedtem vele az iskolában. Akkoriban mindennel versenyeztünk, kinek mi az apukája, milyen kocsijuk van - sokunknak semmilyen sem volt. De attól leesett az álluk, amikor benyögtem: a nagybátyám bíró. „Rizsporos parókája is van?” - kérdezte izgatottan Balogh, s én fölényesen mosolyogtam: „hát persze!”, s ők elsápadtak az irigységtől. Ferkóra nemcsak én voltam büszke, hanem anyu is. Mintaként állította apu elé. „Szerezd meg te is a dé-er-t!” - kérlelte őt, de apu csak legyintett: „mi az úristennek?”, és anyu csalódottan hümmögött. Ferkóék jól álltak anyagilag. Már a hatvanas években utazgattak a feleségével. „Icsike és az Eiffel-torony”, meg „Icsike, mint sellő, az Adria szikláin”, mutogatták a nyaralásról készült képeket. „Főszezonban szeretünk menni”, mondta Icsike, „megtehetitek”, düny- nyögött az orra alatt apu. Fer- kóéknak nem voltak gyerekeik. Egyszer elvitt magukhoz a nagynéném. Amikor leszálltunk a farmotoros buszról a dunántúli kisvárosban - ahol éltek -, már a megállóban üdvözölték az emberek. Icsike csak biccentett, ritkán tisztelte meg a hajlpngókat egy ,Jó na- pot!”-tal. Úgy tervezte: a „hivatali étkezdében” ebédelek majd vele. Az első nap így is történt. Aztán este meglátogattuk az édesanyját. Vilma néninél is olyan volt a berendezés, mint Ferkóéknál - patinás bútorok, csipkék, herendik és levendulaillat. Besüppedtem a dohányszín bőrfotelba, nem ért le a lábam. Kilencéves voltam. Vilma néni uzsonnát készített a konyhában, Icsike utánament. Letompította a hangját, mégis hallottam: „Holnap itt eszik a gyerek. Képzeld, harapja, és nem töri a kenyeret!” Amikor visszajöttek, nem értették, miért nem nyúlok a mosolygó körtékhez, a selymes fényű szőlőkért. Többször nem mentem hozzájuk. Igaz, nem is igen hívogattak bennünket. Nagymamáéknál jöttünk össze az öregek születésnapján és karácsonykor. Ilyenkor anyutól leckét kaptunk jó modorból. Apunak nyakkendőt kellett kötnie, s mielőtt befordultunk nagyiék utcájába, anyu még egyszer’ végignézett rajtunk. Megigazgatta a masninkat, megszagolgatta karon ülő kishúgunkat (nem csinálta-e össze magát?), és meghúzogatta apun a zakót. Amikor hétvégeken mentünk a nagyi- ékhoz, nem volt ilyen cirkusz. A villamostól rohanhattunk a házukig, s abból sem lett skan- dallum, ha valamelyikünk el- taknyolt a pocsolyában. Ferkóék jövetele más volt. Ünnep, ceremóniával. Nem is bántuk, amikor az útviszonyokra hivatkozással (80 kilométer távolság) kihagyták a téli látogatást. Aztán nagyapa köszöntésére pénzesutalványokat küldtek, s a legutolsó években nagymama is csak egy ötszázasnak örvendezhetett augusztusban. Megszakadt velük a kapcsolat. Nagymamának ez nagyon fájt, de talált mentséget: „Felelősségteljes ember a Feri- cim!”, győzködött minket és magát. _ - Felhívott egy bizonyos Ági - újságolta anyu. - Ferkó nagyon beteg, szeretne mihamarabb találkpzni velünk.- Ki az az Ági? - kerekedett el a szemem a hír hallatán. Ági Ferkó szeretője volt. Huszonöt évig tartott a kapcsolatuk. Amikor Ferkó nyugdíjba ment, mindennel leszámolt. A stílbútorokkal, az ezüsttel, a bársonydrapériákkal, a Viktó- ria-mintás csetreszekkel és Icsikével. Hivatalosan nem váltak el, csak úgy ágytól-asz- taltól. Beköltözött a panelba, a műanyagülőkés főzőfülkébe, az adminisztrátor Ági mellé, akinek felnőtt gyerekei és unokái vannak. Amint szorongtunk a szekrénysoros, Bubiv-fotelos szobában, egész másnak láttam Ferkét. Csont és bőr volt, de a szeme csillogott. Vicceket mesélt, Manócskámnak szólított, és ragaszkodott hozzá, hogy apu oldja meg a nyakkendőjét és dobja le a zakóját. Amikor meghalt, kilencvenéves nagymamánknak fogalma sem volt, kit temetünk. Rég nem látta a fiát, a lelke mélyén egy szőke, fürtös hajú kisgyerek élt, a nyitott koporsóban fekvő összetöpörödött férfihez hite szerint semmi sem fűzte. „Szegény kis asszonyka, milyen hamar megözvegyült!" - simogatta Ági kezét. „Az idő minden sebet begyógyít!”, vi- gasztalgatta, s Ági nem mondta: „Micsoda közhely ez, Anyuka!”, némán belekarolt, és együtt ballagtak a gyászmenet élén. A temetésen ott volt Icsike is, lefátyolozott kalapban. „Fájdalommal búcsúzom, feleséged!" - íratta a koszorúra. A sírásó ember gondosan helyezte az égővörös rózsákat a faragott fejfa elé. Úgy igazította az aranybetűkkel festett szalagot, hogy az rálógott Ági cipőjére. Négyessy Zita
