Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-30-31 / 178. szám

Sok a fejfájos Europaban Évente 11,7 milliárd dollárjába kerül Európának a fejfájás a munkahelyi hiányzások, illetve a kezelési költségek miatt - ál­lapítja meg az Európai Fejfájás Szövetség (European Headache Federation), amely nemrégiben háromnapos konferenciát tar­tott Liege-ben. A betegség, mivel nem szá­mít komolynak, nem kap kellő figyelmet a kutatók részéről, holott 90 millióan szenvednek tőle szerte Európában, csaknem minden negyedik embert meg­kínoz rendszeresen, vagy hébe-hóba. A szövetség arra is panasz­kodott, hogy mindössze 80 ke­zelő- és kutatóközpont foglal­kozik a fej-, avagy főfájás prob­lémájával. Ezek megoszlása is egyenetlen, 13 Németország­ban van, s a maradék 67 jut Eu­rópa többi részének. Ezek a központok sem kapnak azon­ban elegendő pénzt ahhoz, hogy áttörő eredményeket ér­hessenek el. A fejfájást országonként el­térően kezelik, ám szinte min­denütt a tabletták a fő főfájásel­lenszerek. Ezekből - egy főre számítva - Nagy-Britanniában fogy a legkevesebb. Az EHF univerzális gyógyírt nem tud ajánlani, viszont javasolja: ve­zessünk fejfájási naplót egy ké­sőbbi orvosi diagnózis pontos­sága kedvéért. (Té)vétlen gyerekek... A világ legjobb gyermekei Szent Ilona szigetén élnek, és valószínűleg azért nagyon jó magaviseletűek, mert még so­hasem néztek tévét. Rövidesen azonban megszűnik televíziós elszigeteltségük, igaz, nem annyira szórakoztatási, hanem tudományos okokból. Négy éven át fogják folyamatosan fi­gyelni azt, hogy milyen hatás­sal lesz rájuk a tévéműsor, ame­lyet brit és dél-afrikai program- repertoárból állítanak össze. A sziget világhírét annak kö­szönheti, hogy ott halt meg száműzöttként Napóleon 1821-ben. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy az utóbbi 173 évben hatalmas technikai fejlő­dés induljon rajta. Még mindig nincs repülőtere, egyetlen kompjárat jelenti az összekötte­tést az 5500 lakosnak a világ­gal, az is estik hathetente egy­szer közlekedik. A gyerekek még nemigen láttak autóbuszt, vonatot, de mozit, sőt, képre­gényt tartalmazó magazinokat sem. Feltehetően a rendkívül nyugodt élettempó miatt tar­toznak a világ legkiegyensú­lyozottabb lelkületű gyerekei közé. A pszichológiai vizsgála­tok alapján mindössze 3,4 szá­zalékos körükben a viselkedési problémákkal küszködök ará­nya, ugyanakkor Nagy-Britan- nia nagyvárosaiban minden ne­gyedik gyerekkel komoly ma­gatartásbeli gondok vannak. A kísérlettel természetesen nem az a cél, hogy a Szent Ilona-i aprónép is többet rosz- szalkodjon - mondja a vizsgá­latokat vezető pszichológus. Az emberek hajlamosak a tévének csupán a rossz oldalát „nézni”, nevezetesen az erőszak látvá­nya miatt az agresszív hajlam felerősödését, holott a televízi­óból sokat tanulhat is a gyerek, és hogy áldjuk vagy átkozzuk a készüléket, az nagyrészt a mű­sorok szelektálásától függ. Utóbbi miatt a felmérésben résztvevő 12 tudós nem csupán a gyerekeket figyeli majd, ha­nem azt is, hogy hány szülő „cenzúrázza” a műsort. Jaj a sanghaji ebeknek! Helyi lapjelentések szerint a sanghaji városi hatóságok eltö­kélt szándéka kutyák százezre­inek elpusztítása, hogy gátat vessenek a veszettség elterjedé­sének Kína legnépesebb váro­sában. A sanghaji újgazdagok köré­ben kedvenc hobbi lett a háziál­latok tartása, ám a statisztikák arról tanúskodnak, hogy 1989-hez képest több mint négyszeresére nőtt a kutyák ál­tal megtámadott emberek száma, és kilencen haltak meg veszettségben. A Reuter tudósítója által idé­zett sanghaji alpolgármester szavai szerint „a legnagyobb eréllyel véget kell vetni az en­gedély nélküli kutyatartásnak, és ezért a helyszínen kell el­pusztítani az ilyen ebek százez­reit”. A múltbeli, hasonló kampá­nyok idején a kínai városokban külön erre a célra alakított bri­gádok járták az utcákat, és a kétségbeesett gazdik szeme lát­tára verték agyon vasrudakkal a „papírral nem rendelkező” ku­tyákat. Közben Sanghajban tucatjá­val nyíltak az állatkereskedé­sek, amelyekben kutyakozme­tika mellett külföldről becsem­pészett törzskönyvek is kapha­tók jó pénzért. A jómódúak asszonyai pedig örömest mutatkoznak a nyilvá­nosság előtt jólfésült ölebeik­kel. Amikor az ember a Hold felszínére lépett... Ed Hengeveld űrhajózás-történész festményén a 12 - a Holdon járt - űrhajós látható. A kép az esemény 25. év­fordulója alkalmából készült Immár 25 éve annak, hogy 1969. július 21-én - Neil Armstrong személyében - az ember a Holdra lépett. Azóta felnőtt egy olyan nemzedék, akinek semmi közvetlen élmé­nye nincs a holdutazásokról. Az Apolló-program - három év után - 1972-ben véget ért. A Satum rakétákat szétszedték, az alkatrészeket gyártó gépsorokat leállították, a szakembergárdát elbocsátották. Ma is sokakat foglalkoztató kérdés, miért for­dult el az érdeklődés ilyen hir­telen a holdutazásoktól? Az egyik oka az volt, hogy a NASA nem kapta meg a pénz­ügyi támogatást a további ex­pedíciók folytatásához, amiben szerepet játszott az a szomorú tény is, hogy a politikusok számára a program csak addig volt fontos, amíg el nem érték a Kennedy elnök által kitűzött célt: 1970-ig embert juttassa­nak a Holdra. E nézőpontból a holdutazás egyértelműen presz­tízsprogramnak indult - vajon kik jutnak előbb „fel”, tíz ame­rikaiak vagy az oroszok? De a szakemberek elszánt fellépésé­nek köszönhetően tudományos program is született, amelynek létrehozásához az anyagi erők egyesítése vált szükségessé. (A költségek elérték a 25 milliárd dollárt.) Három év alatt hat le­szállást hajtottak végre, az aszt­ronauták összesen 80 órát dol­goztak a Hold felszínén, csak­nem 100 kilométert tettek meg a Roverrel, és 382 kilogramm- nyi kőzetet hoztak magukkal vizsgálatok céljából. Az Apolló-11 útja 1969. jú­lius 16-án kezdődött hosszú évek kísérletezésének és mun­kájának csúcspontjaként. A Sa­tum-V nevű rakéta 110 méter­nyire tornyosult ki alapzatáról, készen állt az indulásra. A startra - a helyszínen - több mint 1500 ember összpontosí­totta figyelmét. Ez a vállalko­zás egy nagyon régi álom meg­valósulása volt - olyan régi, mint maga az emberiség -, só­várgás, amióta az égboltra néz­tünk. A történelmi jelentőségű űr­utazás parancsnoka Neil Armstrong volt, aki Edwin Ald- rin, a Sas nevű Holdkomp, és Michael Collins, a Columbia nevet viselő parancsnoki kabin pilótája társaságában vágott neki a nagy útnak. A sikeres start után az űrhajósok begyúj­tották a Satum rakéta második fokozatát, és rátértek a Hold felé vezető pályára. Óránként 38 ezer kilométeres sebesség­gel az úticél felé tartva az űr­hajó már különvált a rakéta harmadik fokozatától is. Út­közben a parancsnoki egység összekapcsolódott a Hold­komppal, csak akkor váltak el ismét egymástól, amikor Hold körüli pályára értek. A hosszú úton rengeteg teendő akadt: el­lenőrzések, navigáció... Július 19-én értek Hold körüli pá­lyára, s 24 óra alatt 12-szer ke­rülték meg égitestünket. Végül felkészültek a leszállásra. A Holdkompot leválasztották a Columbiáról. Collins az anya­űrhajóban maradt, Armstrong és Aldrin pedig a Sas nevű le­szállóegységgel megkezdte a leereszkedést. Az egész világ a két űrhajóra figyelt. Elliptikus pályára álltak, és mintegy 15 ki­lométeres magasságban a Sas pilótája úgy fordította a jármű­vet, hogy annak radarjai ponto­san bemérhessék a felszín tá­volságát. Már 2500 méteres magasságtól kezdődően a Sas úgy dőlt meg, hogy a lábaival legyen legközelebb a Holdhoz. Az utolsó pillanatban - kráte­rek és sziklák felé érve - Armstrong kézi irányításra tért át. Az izgalmas pillanatok ad­dig tartottak, amíg sima leszál­lóterepet nem találtak. Közvet­lenül a felszín „érintése” előtt a rakéta hajtóművei felverték a Hold porát. A földi irányító­központban feszülten várakozó műszakiak nemsokára Armst­rong hangját hallották: „A Sas leszállt.” A várva várt kiszál­lásra csak július 21-én kerülhe­tett sor, addig csak kis ablakju­kon szemlélhették az idegen vi­lágot. A Holdkomp koromsötét árnyéka a légüres világ poros felületén torz ábrákat rajzolt. Másnap 3 óra 56 perckor - egyenes közvetítésben - leg­alább egymilliárd ember feszül­ten figyelte, amint Armstrong óvatosan lépdelt lefelé rövid létráján a Hold felszíne felé. Hangja kissé visszhangzott a sisakon belül - „Most pedig le­lépek a Holdkompról” -, majd így folytatta: „Egy kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiség számára.” Nemso­kára közölte a központtal, hogy a felszín szilárd - csak 3 milli­méter mélyen süllyednek be a porba -, a leszállóhely ideális. Aldrin 20 perccel később - az irányítók utasítására - csatla­kozott társához. Teljes felszere­lésével együtt a Földön 174 ki­logrammot nyomna, de ott csak 30 kilogrammot. A Sast úgy al­kották meg, hogy azt csak az űrben és a Holdon lehetett használni. Könnyű létrája meg­görbülne vagy eltörne egy tel­jes öltözetű asztronauta alatt a Földön. Aldrin kipróbálta a föl­dinél hatszorta kisebb gravitá­ciós térben, hogyan lehet jár­kálni, futni és ugrálni. Mutat­ványait a leszállóegységtől 30 méterre lévő televíziós kamera egyenes adásban közvetítette. Tudományos vizsgálataik so­rán felállítottak egy szeizmo- métert a Hold rengéseinek re­gisztrálása céljából, üzembe he­lyeztek egy lézerreflektort a Hold és Föld távolságának pon­tos meghatározásához. Kifeszí­tettek egy napszél-analizálásra alkalmas alumíniumfóliát, ame­lyet vissza is hoztak a Földre. Végezetül 22 kilogrammnyi kőzet- és pormintát gyűjtöttek a leszállóhely környezetéről. Két és fél óra alatt annyi minden tennivalójuk akadt, hogy idejük sem volt elgondol­kodni azon, hogy az emberiség történetében még nem volt két ilyen teljesen magára hagyott ember, akiket közben mégis milliók figyeltek. A kiszabott feladatok elvégzését követően, július 21-én, 18 óra 54 perckor a visszatérő egységgel szeren­csésen startoltak; felemelkedve maguk mögött hagyták jármű­vük leszállószerkezetét. Rajta egy plakett a következő felirat­tal: „A földi bolygó emberei itt tették lábukat először a Holdra 1969 júliusában. Békében jöt­tünk, az egész emberiség nevé­ben.” Ugyan a hajtóművet számta­lanszor minden elképzelhető körülmények között kipróbál­ták, mégis megjegyezte később az egyikük: - Nagyon örültünk, amikor tényleg jól működött! A Csendes-óceánon július 24-én hajnalban már minden készen állt fogadásukra. Bol­dog pillanat, amelyhez vissza­térésük szolgáltatta a tűzijáté­kot. Nixon elnök megérkezésük alkalmából a helyszínen fo­gadta őket. A parancsnoki ka­bin sikeresen landolt az óceá­non, Hawaiitól délnyugatra, 17 kilométerre a rájuk váró Hőmet repülőgép-anyahajétól. Az űr­hajósokat speciális védőöltö­zékben szállították az anyahajó fedélzetére, egy előre kiképzett karanténba. A húsznapi, szi­gorú orvosi megfigyelés célja az volt, hogy az esetlegesen a Holdról származó baktériu­mokkal ne fertőzhessék meg a Földet. Három hét elszigetelt­ségben bőven volt elfoglaltsá­guk: telefonon feleségeikkel, gyermekeikkel beszélgethettek elkülönített lakhelyükön. El­mondták minden egyes részle­tét az általuk véghezvitt nagy, történelmi tettnek. Az Apolló-expedíciók al­kalmával összegyűjtött kőzetek jelentős részét ma az USA-ban, a Planetáris Anyagok Laborató­riumában száraz nitrogéngáz­ban, acélkamrában őrzik. Az atomerőműhöz hasonlító labo­ratóriumba csak különleges vé­dőöltözékben lehet belépni. Tehát a holdkőzetek titkát - 25 év múltán is - kutatják. Az Apolló-11 űrhajósai még azt is elmondták, hogy utazásuk a Holdra az egész emberiség győzelme. „Lábnyomunk ezen az égitesten arról tanúskodik, hogy semmi sem esik túl az ember szellemi képességei ha­tárán.” Az Apolló holdexpedíció kora lejárt. De ritkán ébredünk annak tudatára, hogy a dicsősé­ges események óta az ember iség helyzete megváltozott. Legszebben erről Carl Sagan, a neves amerikai csillagász írt: „Van egy generáció, amely számára fiatalkorukban a boly­gók elképzelhetetlenül távoli fénypontok voltak, és a Hold az elérhetetlenség szimbóluma. Ugyanezen emberek felnőttko­rukban látták embertársaikat gyalogolni a Hold felszínén; idősebb korukra valószínűleg látni fogják, amint emberek a Mars poros felszínén vándorol­nak, miközben útjukat a Phobos viharvert arca világítja meg. Az emberiség tízmillió éves törté­netében csak egyetlen generá­ció élt meg ilyen átmenetet. Ez a generáció él ma.” V. Tana Judit Titkosügynök volt-e a német „irodalmi pápa”? Titkosügynök volt-e Marcel Reich-Ranicki, a német „iro­dalmi pápa”? A vitát annak idején az ARD televízió „Kul- turweltspiegel" (Kulturális vi­lágtükör) című műsora indí­totta el, s Reich-Ranicki most nyilatkozott az ügyben.- A háború utáni első évek­ben együttműködtem a lengyel titkosszolgálattal - erősítette meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung című napilapnak köz- J lésre átadott nyilatkozatában. Reich-Ranicki esszék, bírá­latok közlésével, antológiák kiadásával éveken át mértéka­dóan befolyásolta az NSZK irodalmát és irodalomkritikai kultúráját; tagja volt a Gruppe | 47 nevű, legendás hírű iro- | dalmi csoportosulásnak, 1960 j és 1973 között a Die Zeit című j hetilap irodalomkritikusa, 1973-tól 1988-ig a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi rovatát vezette, s e lapban nap­jainkban is sokat publikál. Máig szerkeszt külön versro­vatot. 1974-től a tübingeni egyetem előadója. Manapság az ARD vetély- társánál, a ZDF-nél lép fel harmadmagával a mainzi tele­víziós állomás „Irodalmi kvar­tett” című rendkívül népszerű műsorában. Könyvújdonsá­gokról beszélnek, könyveket ismertetnek, illetve szednek ízekre. Ilyenkor a megtárgyalt könyv biztos siker; másnap a könyvesboltok kirakataiban vi­rítanak az előző este ledoron­golt művek. A műsorban a „koponya” és a résztvevők korelnöke Reich-Ranicki, a szemüveges, kopasz öregúr. Mondhat bárki bármit, az utolsó szó, a verdikt - nagy te­kintélye folytán - mindig az övé. Reich-Ranickiról az említett tévéműsorban azt állította Tilman Jens, az irodalmár és akadémiai elnök Walter Jens fia, hogy londoni konzul korá­ban lengyel emigránsokat be­szélt rá a hazautazásra; otthon börtön várt rájuk. Reich-Ranicki 1920-ban Lengyelországban, zsidó csa­ládban született; 1929-től csa­ládjával Berlinben élt. 1938-ban kitoloncolták Len­gyelországba; 1940-től a var­sói gettóban élt. 1943-ban fe­leségével, Teofilával megszö­kött. Életét egy nagyszerű len­gyel embernek és a szovjet hadseregnek köszönhette. Reich-Ranicki eddig sem tagadta, hogy - a túlélés élmé­nyétől megmámorosodva - 1945-től 1950-ig kommunista volt. 1958-ban került ki Nyu- gat-Németországba. A pártból- KB-határozatban - „ideoló­giai elidegenedés” címén ki­zárták. Előzőleg a külügymi­nisztériumból elbocsátották, és két hétig még őrizetben is volt. A „Kulturweltspiegel" mű­sora után természetesnek ne­vezte, hogy a negyvenes évek végén, londoni konzul korában kontaktusoknak kellett létez­niük közte és a titkosszolgálat között, az ellenkezőjét csak operettszínházi naívák hihetik- mondta. Reich-Ranicki most azt mondja, hogy kapcsolata a tit­kosszolgálattal 1950-ben lezá­rult. „Attól kezdve nem volt vele dolgom, ami egyébként nem nagy hőstett, én sem ér­dekeltem őket”. Továbbra is tagadja - és e vádakat légből kapottnak minősíti -, hogy bárkit is valaha besétáltatott volna lengyel börtönökbe. Ilyen esetről soha nem hallot­tam - olvasható nyilatkozatá­ban, amelyben azt is hangsú­lyozza: Semmit sem bánok, amit akkor tettem, és semmi okom a mentegetőzésre. Az epés kedvű öregúron, Fontane, Storm, Heinrich Mann és Hermann Hesse len­gyelországi megismertetőjén most egynémely ellensége igyekszik elverni a port. Egye­bek között dogmatikusnak mi­nősítik, mert az ötvenes évek­ben Fontanéről olyasmit írt le, hogy Marx egyetlen művét sem ismerte - ami mellesleg igaz: Fontanét nem érdekelte Marx. Hitler módszerei célravezetőek...? Hitler választási stratégiáját ajánlja az olvasók, elsősorban az újraválasztásuk előtt álló he­lyi képviselők figyelmébe az egyik japán könyvkiadó, amely a Harmadik Birodalom vezető­jének módszereiről jelentetett meg könyvet. Több társadalmi szervezet és az izraeli követség tiltakozására a könyv forgalmazását beszün­tette a kiadó. A japán konzerva­tív, Liberális Demokrata Párt egyik képviselője, Ogai Josio állította össze a művet, amely­nek a „Biztos választási győze­lem bibliája” címet adta. Néhány ezer példányban je­lentették meg a könyvet, hogy tanáccsal szolgáljanak a „mo­dem politikai életben is alkal­mazható módszerekről”, arról, hogyan lehet populista néze­tekkel megdolgozni a közvéle­ményt.

Next

/
Thumbnails
Contents