Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-23-24 / 172. szám

8. oldal Hétvégi Magazin 1994. július 23-24., szombat - vasárnap Csak a teste: Gárdonyi és a reinkarnáció Az egri remete otthonának könyvtárszobája (Fotó: Szántó György) Igaz történetek Molnár Ferencről Molnár Ferenc nem volt hű­séges természetű, ezért ugyan­ezt feltételezte (többnyire ok­kal) nőismerőseiről is, bele­értve feleségeit is (háromszor nősült). Egy időben feleségét (hogy a három közül melyikről van szó- mellékes) hosszantartóan az­zal gyanúsította, hogy intim kapcsolatok fűzik egy újságíró­hoz, akit nevezzünk itt Mezei­nek. Hogy erről bizonyosságot szerezzen, különböző módon próbára tette az asszonyt. Egy délután például a klubból haza­telefonált.- Ott van nálad Mezei - mormolta halkan, határozottan a kagylóba.- Mi jut eszedbe? - mondta a feleség bosszús hangon.- Nincs ott Mezei?- Persze hogy nincs.- Komolyan?- Természetesen.- Akkor kérlek, mondd utá­nam hangosan, tagoltan a kö­vetkezőt: „Mezeinek büdös a szája és lábszaga van”.- Ilyen ostobaságot én nem mondok.- Tedd meg nekem ezt a szí­vességet: mondd szépen.- Eszem ágában sincs.- Mezei nálad van - össze­gezte Molnár változatlanul halk hangon, és letette a kagylót. Hasonlóan a többi magyar és egyéb közép-európai írótársá­hoz, akik a világháború alatt Amerikában leltek otthont, Molnár Ferenc is nehezen tűrte az emigráns-sorsot. A sok ide­genszerűség, idegen szokások mellett a nyelvi nehézség szorí­tása is nagy volt, különösen a szellem emberei számára. Egy ízben arról beszélgettek néhányan, hogy mennyire gúzsba köti az ember kifejező- készségét, ha idegen nyelven beszél. Hogy gyakran nem azt mondja, amit szeretne, hanem csak azt, amit érzése szerint szabatosan, nyelvtanilag kifo­gástalanul ki tud mondani. Molnár megértőén bólogatott.- Bizony - mondta sóhajtva.- Szomorú dolog ez. Velem is gyakorta előfordul, hogy egy mondat közepén még a világ­nézetemet is meg kell változ­tatnom. A hajmosás árt? A montenegrói Kolesin egyik idős lakosa az elmúlt négy évti­zedben csak két alkalommal mosott hajat - legutóbb kere­ken húsz évvel ezelőtt. Mint a 67 éves Blagoje Vla- hovic a montenegrói főváros­ban, Podgoricában megjelenő Pobjeda című lapnak elmondta, haját kizárólag természetes ola­jokkal gondozza, és ennek kö­szönheti, hogy sikerült meg­akadályoznia a hajhullást, ame­lyet - szerinte - a mosás okoz. (MTI) Kelet szent könyvei, a Bhaga- vad-gita, Buddha beszédei, sa­többi, már több száz éve jelen­tős hatást gyakorolnak a Nyu­gat gondolatvilágára. Ezen állítást alátámasztandó, számos példát idézhetnénk a világirodalom több évezrednyi folyamából. Empedoklész Katharmoi című művétől el­kezdve, H. D. Thoreau Wal- dej-jén át egészen I. B. Singer írásaival bezárólag szinte min­den jelentősebb alkotót meg­említhetnénk, aki valamilyen szinten foglalkozott az újjászü­letés elméletével. Szókratész, Platón, Vergilius, Julius Caesar, Giordano Bruno, Honoré de Balzac, Johann Wolfgang Goethe, Lev Tolsztoj, A. Schopenha­uer, R. W. Emerson, Jack London, Joyce és Salinger, satöbbi neve szerepelhetne lis­tánkon, és ezzel a sor még ko­rántsem lenne teljes. E rövid bevezető után senki számára sem lehet meglepő, hogy a hasonló témák iránt való érdeklődés a magyar iro­dalomban is kimutatható. Az első mű, amelyet meg kell említenünk a témával kap­csolatban, az Madách Imre Az ember tragédiája című műve, amelynek hősei korszakokon át öltenek új testeket, az előző életükben elkövetett vagy el­mulasztott tettek által megsza­bott alakban, rangban és kör- nyezeiben.Természetesen szá­zadunk két másik nagy klasszi­kusa, Petőfi és Arany is foglal­kozott a reinkarnáció gondola­tával. Petőfi Halhatatlan lélek című versében önmagára ér­telmezi a lélekvándorlás esz­méjét: „Halhatatlan a lélek, hi­szem;/ Többek között én em­lékszem,/ Rómában Cassius valék,/ Helvécziában Teli Vilmos,/ Párisban Desmoulins Camille,/ Itt is leszek tán va­lami!” Arany János pedig így ír a Honnan és hova címet viselő versében: „Ami anyagi szívben oltva/ Élt világ kezdete olta;/ Mit re­mélt a hindu, párz,/ A mért lángolt annyi oltár,/ Zengett Sziónon a zsoltár/ Hogy nem addig tart az élet/ Míg alant a testben jársz,/ Hanem egykor újra éled,/ S költözzék bár fűbe, fába/ Vagy keresztül álla­ton:/ Lesz idő, hogy visszatér­het/ Régi nemes alakjába./ Megtisztúlva, szabadon.” A századvég nagy, magá­nyos költője, Vajda János pe­dig az Őszi tájék című költe­ményében fogalmazta meg a reinkarnációval kapcsolatos gondolatait: „Elhervad a rózsa, hull a le­vél!/ Ezért születünk hát, ez az életi cél?/ Csak eddig a pálya, semmit se tovább,/ Vagy itten az ember csak öltözik át?/ Mi itten örök: halál-e vagy a lét?/ Hol itten a kezdet, és van-e vég?” Ezt követően vegyük szem­ügyre a századvég nagy alko­tóját, a különös, titokzatos „egri remetét”, Gárdonyi Gé­zát s életművét. Vizsgáljuk meg közelebbről azt a Gárdo­nyi Gézát, aki a neve előtt sze­replő jelzőket is többek között azért kapta, mert előszeretettel forgatta a keleti filozófiák nagy könyveit, a Bhagavad-gi- tát s Buddha beszédeit. Már életmódja is rászolgált arra, hogy a kortársak különcnek tartsák. Remeteségéről, a ter­mészettel való meghitt kapcso­latáról s különös vallásosságá­ról legendák keringenek. Megfigyelhető, hogy Gár­donyi életművében a keleti gondolatok főleg élete utolsó felében bukkannak fel. Annak előtte nyíltan ateista nézeteket vallott, amely később egy misztikus, mindenféle egyházi dogmát nélkülöző „vallássá” alakult át. Ebben a világnézet­ben a tolsztojanizmuson túl a lélekvándorlásról szóló gondo­latok is helyet kaptak. Végezetül pedig vegyük sorra az szereplő, Keletről származó gondolatokat. Költői oeuvre-jének egyik kevésbé ismert verse a reinkarnáció ta­nait, a halhatatlanság eszméjét idézi: „Ne nézzetek rám borza­lommal, ha meghalok,/ az a ha­lott a koporsóban, nem én va­gyok./ Csak hamu az, elomló fele vény./ A láng eltűnt. A láng - az voltam én.” (Ha meghalok) Prózájában azonban mind többször és többször bukkan­nak fel a lélekvándorlásra utaló s a lélek halhatatlanságát hirdető gondolatok. Érdemes megemlíteni azt a tényt is, hogy Gárdonyi fokról fokra ju­tott el a lélekvándorlás elfoga­dásához. Az előzmény, amint az a fenti költeményből is ki­tűnt, a lélek eszméjének elsajá­títása volt. S itt, ennél a pont­nál a figyelmes olvasóban fel­merülhet az a kérdés, hogy mi­lyen attribútumokkal bír a lé­lek Gárdonyi szerint? Az írás­műveiből elénk tárulkozó lé- lek-fogalom a már fentebb em­lített Bhagavad-gita tanításait tükrözi. Álljon itt most néhány dézet ebből a nagyszerű mű­ből, amelyek jól summázzák a lélekkel kapcsolatos nézeteit is. „A lelket semmilyen fegy­ver nem képes feldarabolni. Tűz nem égetheti, víz nem nedvesítheti, és szél sem szá­ríthatja. Az egyéni lélek törhe­tetlen, feloldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Örökkévaló, min­denhol jelen van, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz. Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan, felfoghatatlan és változhatatlan. Ezt tudván, nem szabad bánkódnod a tést miatt.” Gárdonyit az emberben lévő észlény és ösztönlény ket­tőssége, a test és a lélek kap­csolata is izgatja: „A test és lé­lek: két egymással szemben álló ellenség. Az ember - lélek és állat - állati testbe zárt lé­lek.” Ezen stáció után jut el a lé­lekvándorlás tanának elfoga­dásához, s összegzi a vallások­ról szóló nézetét is: „A Biblia mellé tegyétek Buddha beszé­deit. És ehhez szerezzétek meg az összes vallásalapítók köny­veit... Mindegyik a maga korá­hoz és a maga nemzetéhez al­kalmazta tanítását, de mind­egyik a legnagyobb igazságo­kat tette tanítása magvának”. A lélekvándorlás gondola­tának fontosságát jól mutatja az a tény is, hogy két legjelen­tősebb regényében, a Láthatat­lan emberben, s az Isten rabjai című művében is említést tesz róla: Vajon mire keltenénk mink az Istennek? Hogy őt imádjuk? Csak nem gondoltad tán valaha? Nekünk bizony szükséges az imádkozás. De neki? Hogy mink imádjuk? Hogy ezért szaporítson ben­nünket? Vagy azért, hogy le­gyen, aki lakja a Földet? Nem az embert teremtette a Földért, hanem a Földet az emberért. Jancsi elámult: - Vajon te is hiszed a reinkarnációt? A Keleten járó dominikánu­sok megismerkedtek a keleti filozófiával is. Haza is hozták. Beszélgettek róla. Hogy az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha; ha elszakad a ruha, újat osztanak a világm­agazinból.- Miért ne hinném? - felelte az orvos. - A hitünk nem mond ellene. A vallásunk meg nem tiltja, hogy ne higgyük. Mért szenvedne itt annyit az ember, ha nem követett volna el egy előbbi életében bűnö­ket? Bűn előtt volna büntetés? A kis ártatlan gyermek a fog­zásban, torokgyíkban... Az ember munkájában is van lo­gika. Isten munkáiban ne volna!- Te azt hiszed, Rudó frá­ter...- Azt, fráterkám. Más kul­csa nincs az emberi életnek. A paradicsomi legenda világosan beszél. Vétkeztünk. Kikerget­tek bennünket a Mennyor­szágból. Mikor volt az? A ré- gestelen-rég múlt, messze óidőkben. Azóta élünk és él­ünk testről testre. Minden test egy grádics visszafelé. Minden lélek rosszabb volt az előbbi életében. Én például, fogadni mernék, hogy rablógyilkos voltam. Imádkozok most és gyógyítok. A koldus bizonyára bűnös pazarló volt az előbbi életében. A nyomorék, rút: maga gyilkosa volt. Az apáca: talán hetéra. A nagy családú ember: gyűlölködő. A rab­szolga tirannus, tigriskörmű király. S így igazodik helyre a bűn a vezekléssel.” A Láthatatlan ember-ben a táltos és Zéta beszélget a lé­lekvándorlásról:- Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, orosz­lán, minden, minden.- Bizonyos ez?- Bizonyos-e, hogy min­dennek van előzménye?- Az bizonyos.- És az előzménynek is előzménye?- Az is bizonyos.- Nem is lehet másképpen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?- Nem én, uram.- Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?- Ismerek.- Nem ismersz-e olyanokat, akik gyűjtenek, mint a hör­csög, akik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra valók, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kígyó. Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi élet­nek a természetéből?- De mire volna ez jó, uram, a léleknek ez a minden testen való átutazása?- Mire jó? Tudja az, aki el­indított. Én csak azt gondolom, hogy erőérzésre jó. Az értel­münk erősödik, mint a nö­vekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után meg­újult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre. Gárdonyi a lélekvándorlás eszméjéhez halálában is hű maradt. 1922-ben helyezték örök nyugalomra „a láthatat­lan embert" az egri vár Be- bek-bástyáján, átlátszó lombú fák, akácok között. Néha az őszi délutánok felhői mögül felragyognak a napsugarak, néma, aranyló fénybe vonván a sírt, fáklyaként világít rajta a felirat: CSAK A TESTE! Nagy Péter Egy borjúlélek szomorkásán bölcs monológja Egy hideg, fémrácsos pallón ellett a mamám. Miután kinyílt a szemem, még három percig láttam, azután elvittek egy másik ket­recbe, ahol vagy másik ötven bocival laktam együtt. Hiányzott a mamám melege és puha szőre - ezek a kicsik mind ijedősek voltak, és állandóan rugdosódtak. Lefeküdni nem volt elég hely, de nem is volt érdemes - az ember szőre mocskos és büdös lett a többiek ürü­lékétől, ezért inkább állva aludtam. Mindennap jött hozzánk egy kedves, köpenyes ember, aki a tá­pot hozta. Ez ízetlen és rágós volt, de gyakran biztatott minket, hogy ettől szép kövérek leszünk. Ez igaz is volt, csak jól nem lak­tunk tőle. Néhány halvány fényű izzó világított a csarnokban. Volt köz­tünk egy teljesen fehér szőrű boci, aki azt állította, hogy létezik egy végtelenül erős fényű izzó is, ami állandóan meleget ad, csak mi azt nem láthatjuk. Ázt is mondta még, hogy vannak olyan helyek, ahol nincsenek rácsok, sem falak, és olyan messzire lehet szaladni, amennyire akarsz. Valami legelőket is emlegetett, ahol a földből zöld színű ízletes szálak nőnek. Ezt az albínó bocit általában nem szerették a többiek - javíthatatlan álmodozónak, utópistának tartot­ták. Én kedveltem, de ritkán tudtunk egymással bődülgetni, mert akkora hangzavart keltettek a többiek, hogy ha kicsit távolabb lök­tek, akkor nem hallottuk egymás hangját. Három hónapos voltam, amikor említésre méltó események tör­téntek. Kinyitották a ketrec egyik ajtaját, és egy sötét, szűk folyo­són betereltek egy még szűkebb ketrecbe. Ekkor láttam meg azt a nagy, fényes izzót, mert ez a ketrec elindult, és kivitt minket a te­lepről. Épp a rács egyik oldalához kerültem. Az arcom, illetve a pofám szorosan odanyomódott, de örültem, mert így fél szemmel szemügyre tudtam venni a világot. Az emberek sokan voltak, és amin legjobban csodálkoztam, né­melyik össze volt kötve egy kisborjú méretű állattal, és együtt sé­táltak. Nem értettem a dolgot, mert ezek az állatok idegtépő han­gokat hallattak, az utcasarkokon pedig mindig megálltak vizelni meg ilyesmi. Sajnáltam az embereket, de úgy tűnt, nem tudják el­engedni a madzagot, így ez a szörnyű állat ide-oda rángatta őket. Egy másik helyen egy üveg mögött ugyanezeket az állatokat mos­ták és fésülgették, meg a patáikról vágták a körmöket. Nem értet­tem, miért szeretik őket ennyire, mikor még tőgyük sincs. Titokban arra gondoltam, hogy talán most visznek arra a „lege­lőre”, és a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Sok utcán mentünk keresztül, míg egy elhagyatott helyen egy másik telepféléhez ér­tünk. Itt sorban kivezettek minket egy olyan szűk folyosóra, ahol egyszerre csak egy tehén fért el. Úgy tudtam, hogy az emberek azért tartanak minket, mert ha megnövünk, habzó tejet tudunk adni, amiből finom tejfölt és túrót lehet csinálni a csuszára. Arra gondoltam, talán elérkezett az első fejés ideje. Éppen az albínó borjú mögé kerültem, és láttam, hogy kicsit ideges. A sor lassan haladt előre. A sor elején messze, feltűnt egy sötét kapu, amit a mondáshoz híven meg is bámultunk. Békésen ácsorogtunk, és ballagtunk előrébb és előrébb. Beértünk a sötét kapuba. Itt mindenféle ijesztő hangokat hallot­tunk, de nem láttunk semmit. Néhány perc múlva meghallottam a fehér szőrű barátom rémült bőgését. Á lábával dobolt, mintha el akarna szaladni, aztán elhallgatott. Ekkor értettem meg, hogy mi történik. Próbáltam megfordulni, de a hely szűk volt, és a kíváncsi borjak nyomtak hátulról. Lehetséges, hogy tényleg nem az a több ezer liter tej kell nekik, amit életemben adhatnék, hanem azt a pár liter véremet akarják. Tudom, hogy csak egy marha vagyok, és nem érthetem ezt meg, de nem is volt időm ezen gondolkodni. A két halántékomra egy-egy korong került, aztán valami villám átci­kázott az agyamon, majd az egész testemen. A halálfélelem adre­nalinja lüktetett az ereimben. Három ütést éreztem, aztán elhagy­tam a testemet. A testen kívül lebegve láttam, hogy a testeket egy másik terem­ben lenyúzzák, feldarabolják és becsomagolják. Porcikáim most különféle éttermekben és boltokban találhatók. Mivel erőszakos halállal haltam meg, a természet törvényei sze­rint újra meg kell születnem tehénként. Ha ez így folytatódik, ki tudja, mikor érem el az emberi létformát? Az emberi testet, ami olyan áldott, hiszen a legintelligensebb lény, minden teremtett élő­lény ura és védelmezője. Ha étteremben jársz, és azt látod kiírva: marhaszelet 154,70 Ft - akkor gondolj rám, és mondj értem egy imát. Köszönöm szépen. Lejegyezte: Tasi István

Next

/
Thumbnails
Contents