Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-23-24 / 172. szám

Hétvégi Magazin 9. oldal 1994. július 23-24., szombat - vasárnap io rí (Ba)Jusztícia Bajusza miatt bocsátottak el egy hölgyet az Egyesült Ál­lamokban, és egyúttal köz­vetlen főnöke is az utcára került azzal az indokkal, hogy nem lépett fel kellően beosztottja szőrszálai ellen. A menesztett alkalmazot­tak a Ritz-Carlton szálloda- lánc egyik hoteljében dol­goztak, s panaszt tettek az il­letékes amerikai bizottság­nál az eljárás miatt. A bajuszos hölgy nem éppen élemedett korú, mindössze 30 esztendős. Bajuszához vegyes ér­zelmek fűzik, saját beval­lása szerint büszke az ajka feletti pihékre. Ennek ellenére sem akarta összeakasztani azt a szőrösszívű szállodavezető­séggel, s mikor munkahelye írásban elfogadhatatlannak minősítette, hogy bajuszos nők dolgozhassanak a ho­telben, nem dacolt a baju­szára nehezedő nyomással, és kevésbé láthatóvá festette szőrszálait. Mostanra már borotvál­kozni is hajlandó lenne, ha visszakapja állását munka­helye szőrszálhasogató elő­írásai ellenére. (MTI) Ludakból álló „kommandó” A nagyvárosi bűnözés nagyvárosi, a vidéki falusi megoldásokat kíván - véle­kedett egy holland faluban működő utazási iroda tulaj­donosa, és hat ludat vásá­rolt éjjeliőr osztagnak. A lúdhadtestet ugyan nem ké­pezték ki különleges gágo­gásra, gazdájuk mégis olyan hatalmas zajt remél tőlük, hogy libabőrös legyen az ember háta, még a legnotó- riusabb betörőé is. Joop Ku- ipers utazási irodáját ugyanis az utóbbi két hét alatt kétszer fosztották ki, a második alkalommal a sú­lyos széfre 30 kilométerre az irodától bukkant rá a rendőrség, és még nem tudni, kik a ludasok. Kuipers ugyan közvetle­nül az utazási iroda szom­szédságában lakik, mégsem hallott semmi zajt. Feltehetően jól ismeri a római történelmet, amely­nek egyik epizódja szerint a gallok éjszakai támadását a capitoliumi ludak rikácso­lása hiúsította meg, és a „sok lúd disznót győz” igaz­ság is megfordulhat a fejé­ben, amikor esténként, zárás után az udvaron szabadon engedi a gúnárokból álló „kommandóját”. (MTI) A Guarnerius, vagy a mesterhegedű csábítása Barátom meseli: Már napok óta nyertem. Én, aki minden idegmunkára, idegi megerőltetésre azonnal teljes kifáradással szoktam vála­szolni, folyton csak nyertem. Előbb kis tétben játszottunk, az­tán megjött a kedvünk, a kato­nai fegyelem úgyis a nagy bombázások előtti idők ködébe veszett el, húzódott vissza. Sopront március negyedikén is­tenesen megszórták, azóta kinn laktunk - már nem is emlékez­tünk a Frigyesre, a laktanyára - , igénybe vettek részünkre, tü­zérségiek remek adminisztráci­ója folytán egy Poda Endre ut­cai emeletes villát, oda hurcol- kodott az osztálytörzs legény­sége két szakaszvezetővel. A sarzsi a katonáéknál szent­ség, ezért szelíd basák módjára be is osztották a napirendet. így akadt bőven időnk üzletelni, kószálni a városban, annak el­lenére, hogy a nyilas különít­ményesek állandóan igazoltat­tak. A parancsnok, kedélyes tartalékos százados, dr. M. alá­írását úgy utánoztam, hogy amikor bemutatták neki az egyik teljesítményemet, nem tagadta meg. Védve voltunk, kint is, bentiekben is, szerez­tünk dohányt, lementünk Szombathelyre, onnan hoztunk több száz tojást - végig is csur­góit néhány a köpenyemen, rendben hazajöttünk. Á kon- zervlecsó nem kellett senkinek, házaltunk is a „ponzichtereknél - soproni őslakó fajta, nemigen állhatja a Dunától keletről jö­vőket, de mást se nagyon, ha­csak magát nem - jobban él­tünk, mint a menekültek. Bár éppúgy tetvesek voltunk, mint ók, éppúgy nem támadtak illú­zióink a holnapot illetően. Játszottunk mindennel, még a veszéllyel is. A Várkerületen kószálás közben láttuk, hogy gyűjtötték be a nálunk is fe­lelőtlenebb embereket, mi leg­alább igazolványról gondos­kodtunk. És a csizmák kopo­gása, meg az, hogy hadonász­tak a géppisztolyokkal. Mintha azok nem is vasból, csak fából lettek volna! Szóval csak nyertem, minden este. Olyan gondolatok is gyötör­tek, mert korán mellém szegő­dött Szent Ágoston az ő vallo­másaival, a szabad akaratról írott passzusaival, no meg a csillagokban rejtőző írások ér­telmezésével, hogy ugyanis minden - múlt, jelen jövő - a jelen miért is van? - belekarcol- tatott a csillagokba, csak mi nem értjük az égitestek arcáról leolvasni azt a kis semmit, ami ránk vonatkozik. Ha meg ez így van, akkor ez a szerencse, hogy én, a fakéz folyton nyerőre fo­gom a lapot, valamiért létrejön, létrehívatik. De mire? Mit kezdjek ekkora összeggel, ami­kor a katonagúnyám és csajkám a legfontosabb tárolóhelyem az agyamon kívül, ahol minden lé­tező tulajdonomat leltár szerint össze tudom tartani. Vagy van az úgy néha-néha, hogy csak az egyik felét mutatja meg a Te­remtő annak, amit velem szán­dékszik tenni, a többit rám bízza. Ki kell találnom? A ronda és reménytelen aggá­lyoskodás se vitt el az ivásig, így néhány jámbor fohász után azzal aludtam el pár napon ke­resztül: majd csak megérkezik a rejtvény másik fele is, és ak­kor beindulok a cselekvésre. Szökésre úgy gondoltam, hogy még a szememet is kétszer be­csuktam miatta. Talán el is pi­rultam a pokróc alatt. Valahon­nan, kritikus szorult helyzete­imben mindig előlépett egy el­képzelt, nagyon megfontolt, nagyon rokonszenves öreg bá­csi arca, akit én kisgyerekko­rom óta az Isten helyébe he­lyeztem, az ő nemes szívébe, rám hajló irgalmában bízva, mert ő rendet kívánt bennem, és én úgy hittem, valahányszor a törvény, a parancsnok, a fel- sőbbség ellen bármit tettem vagy gondoltam, bűnt követtem el. Máig sem szabadultam ettől a velem született, netán belém nevelt szorongástól. A márciusi délelőtt napsü­tése már jólesett, amikor hozám csapódó, inkább hozzám nőtt tüzértársaimmal S. belvárosát méregettük hanyag, kósza lépé­seinkkel, mint akiknek még eb­ben az átkozott világban sincs semmi sürgősségük, pedig mindenki menekül. Magasan megrakott szekerek húztak át az utcákon nyugat felé, odave­tett kérdésünkre arcukkal, néha a mondataikkal is felvilágosí­tottak minket: nekik arrébb kell menniök, itt vannak az oroszok, ők azt nem várják be, hogy a lányokat, asszonyokat... Ne­künk lehetett, nekünk kellett, ami a képzeletünket nem ra­gadta magával olyan vihar elő­szele, amit mások éreztek. Vagy hallottak a rádióból, ol­vastak az újságból. Egyszer csak hozzánk lép egy füstös képű, keményen bo- rotválatlan, zsíros arcú negyve­nes. Hogy milyen nyelven kö­szönt, azt mára se tudnám megmondani, mert a mondóka bekezdése inkább egy zavart dünnyögés lehetett. Hóna alatt szorongatott egy ütött-kopott hegedűtokot. Köhögött néhá­nyat, hogy zavarát leplezze, majd kiemelte a tokot a fes- lett-piszkos kabátujj alól.- Eladnám - mondta. Még nyögött hozzá egy kiadósat, mint aki nein bírja szókinccsel utolérni a saját gondolatait, vagy nem képes még leplezni ezt az eseménysort, ami benne korábban lejátszódott. C. Feri, ez az olasz nevű, aradi születésű tüzércimbora késedelem nélkül rákérdezett:- Miért adja el? Maga ci­gány, magának kell ez a szer­szám - nyugtalanítóan nézett a kínáló szemébe. A cigány nem látszott zseni­nek, de most már folyéko­nyabbra vette a nyilatkozatot:- Baj van a családdal, rá va­gyok szorulva. C. Feri nem hagyta nyugodni a saját lelkiismeretét, ezért csak faggatta a jómadarat:- Amivel az ember a pénzt keresi, azt a legutolsóig nem engedi el.- De most muszáj - volt a vá­lasza a nyálas szövegű eladó­nak. Intettem Ferinek, hagyja abba a leckéztetést. Alkura menő hangon és taglejtéssel ment rá a cigányra:- Hadd lássam! A cigány sután nyitotta a to­kot, rögtön elárulta, hogy ő a vályogvetők dinasztiájából származik, életében nem fogott hegedűt, a kezében akkor lehe­tett zeneszerszám, amikor a ko­vácsnál a lovát patkolták, és ő verte az egyik kalapáccsal a tü­zes vasat. Én is közelebb men­tem. Feri kézbe vette a hegedű­testet, a rajta levő két húrral együtt. Bántotta a szemét ez a nagy gondozatlanság, teperte is gyorsan a cigány orra alá a kí­váncsiságot:- Hol a húr? Hol a vonó? A cigány nem adta fel:- Hát az nincs, de azt lehet venni, a szerszám jó, nézze meg a hangját. C. Feri tekert párat a meg­lévő húrokon, fogta a hegedű nyakát, mint a kímélendő gye­reknek mosdatáskor szokta az anyja, mert tényleg jött a hang a száraz fából. Rám nézett so- katmondóan, mint aki éppen hallott valamit, és a kezembe nyomta a nyirettyűt:- Kóstáld te is.- Hagyjuk, nem vagyok vevő az utcán. - Úgy tettem, mintha az egész ügy nem érdekelne, pedig a Feri arca jó szöveget mondott. Csak hát cigánnyal álltam szemben, nem gondol­tam komolyan, hogy nekieresz- kedek az utcai beszélgetésnek. Meg a csuda tudja, hogyan van az, ilyenkor ilyesféle gondola­tok lepik meg az emberfiát: honnan tudja ez a nyilvánvaló tolvaj, hogy pénzes pasast szó­lított meg? Megérzik ezek a vi­lágban vándorlók a pénz szagát, vagy megismerik az áldozatot, akit be lehet csapni irgalmatla­nul? Az eladó intésemre kezembe tette a hegedűt, a tokot nyitva tartotta kellő esetlenséggel. Mint az olyan, aki bármelyik pillanatban futásnak ered, ha megérzi a hatóság szagát. Tő­lünk ugyan nem kell tartania, annyira katonák és annyira sar­zsi nélküliek voltunk, hogy még a sánta kutyák sem ugattak meg minket. Mustráltam a jó­szágot, megpengettem a meg­lévő húrokat, feszítettem is rajta, hátha több hang szaladna ki a szép színű testből. Ahogy azon a nyíláson belenézek, ahol a hang kimerészkedik a hege­dűből, valami írásfélét látok: beragasztott kelmén vagy mi­fenén egy latin szöveg. így kezdi: Fecit Gaurnerius... prope Oenipontum... anno... Éttől a szövegtől indult be igazán a lázam. Ez a cigány nem is sejti, mit tartok a ke­zemben. Elkezdődött memóri­ámban a vitustánc, láttam fil­met egy Stradivari-hegedű sor­sáról, tudtam, mit jelent a hang­szerkészítők világában Cre­mona, Amnati, no meg az egész Guemeri-család. Ott is a legje­lentősebb a Giuseppe, aki va­lamilyen ötlettől hajtva I. H. S. jelzettel is ellátta némely darab­ját. Híjnye! A cigány láthatta felindult- ságomat, alig tudtam kinyögni a kérdésnek is ostoba szöveget:- Se húr, se vonó, meg ez a tok is. Ez egy vacak.- Jól szól az, csak rendbe kell hozni - jött a válasz.- Mégis, mit kér érte? Ha el akarja adni nekem? - lepleztem zavaromat és a ritka pillanatnak kijáró izgalmamat. Dobolt is bennem az ijedelem, mibe má- szok bele?- Kétszáz pengőt - nyögte ki, közben kétszer is megvonta a vállát, a bal lábáról is áttette lomha-puha teste súlyát a jobbra. Izzadt az arca is.- Maga megőrült, ezért a va­cakért az nagy pénz. Meg lopta is.- Hova gondol, akkor nem mernék itt az utcán... - nyúlt el kissé piszkosan az alkunak ez a mondata. Semmi kétségem nem ma­radt afelől, hogy csente a fiú. Akár úgy is - legyünk némi bi­zalommal a lusta és trehány emberek iránt -, hogy nem is nagyon kellett törnie magát, amíg elcsórta ezt a nekem kel­lemes élményt nyújtó jószágot. Már kiböktem volna a százöt­venet, amikor még egy fordu­lóra késztettem:- Tud-e róla a család, hogy meglovasítja a szerszámot? - énekeltem neki emelt hangon, mint amikor egy operettben be­lép az a bizonytalan külsejű méregkeverő, akiről majd kide­rül, hogy mindenkinek a legna­gyobb jótevője. A cigány észrevette szándé­komat:- Ne kínozzon már, megve­szi?- Meg - feleltem, de csak némi szünet után. - Száz pen­gőért. Annyit megér, de többet nem.- Ha maga ismeri a fajtáját ennek a muzsikának, ezt nem mondja komolyan.- De komolyan mondom. És hogy legyen némi foganatja az ajánlatnak, nyomban vissza is adtam a hegedűt, gondos ujj- munkával illesztve a tokjába, hadd lássa a pasas, lenne érzé­kem a megszólaltatáshoz.- Száznyolcvan, kellene a pénz. Nagy szünet után, én tartom, Feri csak figyeli a jelenetet, zsebre dugja a kezét, elnéz a négy világtáj felé, meg vissza is fordítja a tekintetét, mint aki merő ostobaságnak tartja ré­szemről az egész időtöltést. Nem is állom szó nélkül, rá is kérdezek:- Mondd Feri, marhaságot csinálok? Feri, mint ciki most ébred fel álmodozásából, hosszú várako­zás után nyögi:- Azt. De ha sajnálod a fic­kót... - aztán nem folytatja. Ötletet adott a sajnálattal, rá is zendítek:- Hány gyereke van?- Hét - volt az ellenőrizhe­tetlen válasz. Itt éreztem, hogy nem szabad tovább nyavalyogtatnom, nem kell addig húzni ezt a kora dél­előtti kétszemélyes perzsavá­sárt, amíg feltűnnek a fegyveres figurák, kakastollal, Ár­pád-sávval meg egyéb unifor­missal, ráálltam:- Százötven, és ne is lássam magát.- Hát - ejtette a bakancsom alá a választ. De hogy ne visz- szakozhasson, elővettem a le­véltárcámat - akkor még meg­volt ez a szokásom -, kezdtem olvasni a pénzt. Elöl a százast, a „Mátyást”, tudtam, az meg fogja hatni.- Tartsa a markát - hívtam fel az együttműködésre -, a tokkal együtt adja oda a hege­dűt a barátomnak, aztán itt se vagyunk. Némi habozás után egybe­rakta az egyberakandókat, némi félszegséggel vegyes lenézéssel Ferinek továbbította az alku tárgyát, piszkos tenyerét ki­nyújtotta, míg beleszámoltam a pénzt. A cigány körülnézett, s mintha a fogai között valami hangféle keletkezett volna. Hát látom ám, hogy vagy harminc méter távolságról indul a ha­sonszőrűje, jellegzetesen sima lépésekkel. Feri feszesre fogta a hegedű­tokot, én a többi pénzt elrak­tam, gyorsan kezet fogtam az üzletfelemmel. Az a másik ép­pen odaért, és feltette a hátbor­zongató kérdést:- No, mi van? A cigány:- Semmi, eladtam Hogy ne válhasson bonyo­lulttá ez az utcai jelenet, hatá­rozottan odatettem a zárómon­datot cigányom elé:- Akkor mi megyünk. És el­indultunk homlokegyenest el­lentétes irányban, mint ahová érkezni akartunk. Évtizedek után - amikor e visszaemlékezésemet erőltetem másra, másokra, barátokra és idegenekre, talán okulásul -, szóval annyi minden után sem találok indokot arra, miért is fogott el akkora öröm, ott az ut­cán, amikor ez a hegedű a bir­tokomba jutott. Farkas András Különleges hőlégballonok. A franciaországi Tours város lakóinak szokatlan él­ményben volt részük: 17 különleges formájú hőlégballon suhant át városuk felett. Százéves a krimi királynője. Agatha Christie, akit a krimiírás koronázatlan királynő­jének tartanak, most lenne százéves. ___________________________________________________I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents