Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-16-17 / 166. szám

8. oldal Hétvégi Magazin 1994. július 16-17., szombat - vasárnap A „meteorember”. Különleges szenvedélye van az amerikai Robert Haagnak. A cseh származású fiatalember már gyermekkorában is folyton-folyvást az eget kémlelte. Utóbb geológusi végzettséget szerzett. Rájött, hogy az arizonai sivatag gazdag lelőhelye a föld­re hullott meteoritoknak. Sőt, beutazta a világot az ilyen „égi küldemények" után. Zaga- miban találta meg azt a hatalmas meteoritot, amelynek összetétele azonos azzal a min­tával, amelyet a NASA a „vörös bolygóról" hozott... Hogyan is élt az „atombomba atyja”? „Mindig felbosszant, ha a hoz­záértők kijelentik, hogy valamit nem lehet megcsinálni” - val­lotta be egy ízben Szilárd Leó. S elmesélte: „Amint a Sout­hampton soron sétálva megállí­tott a közlekedési lámpa, éppen azon töprengtem, hogy ha ta­lálnánk egy olyan elemet, amely a neutron hatására szét­esik, és amely egy neutront fel­használva kettőt bocsát ki, ak­kor ezen elemből elég sokat felhalmozva, láncszerű magre­akciót lehetne-e előidézni. Ta­lán atombombát is lehetne csi­nálni.” Talán valóban így született meg az atombomba gondolata Szilárd Leó fejében, minden­esetre elég sok időt és energiát kellett befektetnie, amíg ötlete nyomán egy chicagói fedett te­niszpályán megépült a világ első atomreaktora. Szilárd Leó 1898. február 11 -én született Budapesten. Is­koláival nem volt valami nagy szerencséje, saját bevallása sze­rint matematikatanára „igazi idióta volt”. Ezért azután az első adandó alkalommal az ak­koriban „a fizika Mekká”-jának tartott berlini egyetemre ment, s ott habilitálták magántanárrá. Hitler hatalomátvétele után Londonba költözött, ahol igen­csak meghatározó élmények­ben volt része. Történt pedig, hogy 1933-ban a Brit Fizikai Társu­lat közgyűlésén felszólalt az ál­tala igen nagyra becsült világ­hírű fizikus, Ernest Rutherford, s kijelentette: „Aki az atom­energia ipari méretű felszabadí­tásáról beszél, az holdkóros”. Szilárd Leó ekkor tökélte el véglegesen, hogy mégis meg­oldja ezt a problémát. 1934-ben a láncreakcióval angol szabadalomért folyamo­dott, de talán az illetékesek is holdkórosnak nézhették a lel­kes magyart, mert nem kapta meg. Nem adta fel persze, de kuta­tási terepét áttette az Egyesült Államokba, ahol az időközben kitört második világháború ha­tására - világhírű tudóstársaival egyetemben - szinte minden támogatást megkapott. Az éve­ken át megfeszített erővel foly­tatott kutatások végül ered­ménnyel jártak, s 1942 decem­berében fellobbant az első atommáglya. Szilárd, Enrico Fermi és a többiek, köztük Wigner Jenő ezzel véglegesen beírták nevü­ket a „fizika történetébe”.- Szilárdék pontosan tudták, milyen nagyszerű s egyben szörnyű eszközt adtak az em­beriség kezébe. Aggályaikat az amerikai elnökhöz címzett memorandumban fejtették ki: „Olyan felfedezések, amelyek­nek az Egyesült Államok népe nincs is tudatában, befolyásol­hatják a nemzet jólétét a közel­jövőben... A bomba bevetése Japán ellen hatásos lehet, de semmivel sem igazolható.” Ezek után az amerikaiak 1945 augusztusában ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Szilárd Leó pedig elfordult a magfizikától, s élete további éveiben vírusbiológiá­val foglalkozott, a memóriát és az öregedést tanulmányozta. Lassanként ő maga is megöre­gedett, s bár fiatalon sem volt kellemetlen fráter, idős korában kimondottan rokonszenves em­ber lett. Nem volt „igazi” tudós, nem bújta folyton a könyveit, szíve­sen járt társaságba, és hamar kötött barátságokat. Szerette az életet, talán egész világszemlé­letét jól szimbolizálja, hogy bár a kávéját szaharinnal itta, a tete­jére mindig egész halom tej­színhabot halmozott. 1953-ban azonban szörnyű eredményt mutatott ki egy klinikai vizsgá­lat, hólyagrákot diagnosztizál­tak nála. Az orvosok menthetetlennek tartották, ezért megengedték neki, hogy saját elképzelései szerint gyógyítsa magát. S olyan gyógymódokat eszelt ki magának, hogy orvosai még évekkel később is összerezzen­tek Szilárd Leó nevének halla­tára. De hagyták, hadd csinálja. Asszisztense, Balázs Nándor így emlékezett a kezelésre: „Rettenetes látvány volt. Su­gárbetegséget kapott, bőre tel­jesen elszürkült, rendkívül le­fogyott, arcáról szinte fürtök­ben lógott a bőr. Úgy látszott, hogy mégis előző kezelőorvo­sainak volt igazuk.” De nem. Ebben is Szilárd Leónak lett igaza. Az atom­bomba atyjával ugyanis tíz év­vel rákjának felfedezése után - 30 éve, 1964-ben - egy éjszaka szívroham végzett... Felboncolták, s a ráknak nyomát sem találták a szerveze­tében. Callas utolsó titka Budapesten derült ki Nemrégiben Budapesten halt meg Nelly Failoni, aki majd öt­ven éven át megőrizte az opera egykori görög csillagának, Ma­ria Callasnak utolsó titkát: az 1977-ben elhunyt világhírű szoprán énekesnő sikertelenül próbálkozott a II. világháborút követő években az Egyesült Ál­lamokban színpadra jutni. Szo­balányként dolgozott, s jórészt a Faiíoni családdal történt vé­letlen találkozásnak köszön­heti, hogy elindult a világhír­névhez vezető úton. A veronai Sergio Failoni 1928 és 1948 között a buda­pesti operaház vezető karnagya volt. Halála után az özvegy a magyar fővárosban maradt, impresszárióként számos ope­racsillagot hozott Budapestre. Két éve vonult nyugdíjba. A Failoni család a II. világ­háború után gyakran járt New Yorkban. 1946-ban egy fiatal görög lányt ajánlottak figyel­mükbe babysittemek: Maria Callast. Failoniék nagyon elé­gedettek voltak Callas munká­jával, és 1947-es New York-i útjuk során is őt alkalmazták. Sergio Failoni nem tudta, hogy lányának gondozója énekesnő. A legnagyobb meglepetéssel fedezte fel Callasban a kész szopránénekest, amikor a lány a második találkozáson azt kérte, hallgassa meg őt. Azonnal a ve­ronai operaház intendánsának figyelmébe ajánlotta a görög lányt, aki már ugyanabban az évben a „Gioconda” főszerepét énekelhette Veronában. Callas ekkor ismerkedett meg az olasz városban későbbi férjével, Gio- vanbattista „Titta” Meneghini- vel. Maria Callas már nyolc éven át fellépett különböző görög színpadokon, amikor 1945-ben az Egyesült Államokba érke­zett. A New York-i Metropoli­tan operában jelentkezett meg­hallgatásra, ám bemutatkozása a „Pillangó kisasszonnyal” tel­jes kudarc volt. „Átkozottul ne­héz évek voltak” - mondta ké­sőbb életének erről a szakaszá­ról Callas. Az „Asti’s” nevű étterem al­kalmazta, ahol a vendégeknek a felszolgált ételek mellé opera- áriákkal és a belcanto remekei­vel kedveskedtek. Callas siker­telenül próbálkozott a tanulás­sal is, s hogy meg tudjon élni, kénytelen volt szobalánynak álini. Ekkor mosolygott rá a vélet­len szerencse a Failoni család képében... Callas a későbbiekben is na­gyon jó barátságot tartott a csa­láddal, s 1977-ben éppen Nelly Failonihoz készült Budapestre, amikor szeptember 16-án elra­gadta őt a halál. A fülre megy az aerobic? Az köztudott, hogy a fülsiketítő zaj előbb-utóbb halláskároso­dást okozhat, az a megállapítás viszont felettébb újszerű, hogy a közkedvelt aerobic - ha na­gyon gyakran és intenzíven művelik - károsodást okozhat a középfülben. Legalábbis ezt állítja Mi­chael Weintraub, a New York Medical College ideggyógyá­sza. Szerinte ugyanis a hosszú éveken át űzött aerobic köny- nyen szükségessé teheti halló- készülék viselését, vagy jobbik esetben szédülést, egyensúly- zavarokat, hányingert, esetleg kellemetlen fülzúgást (tinnitus) okozhat. Weintraub doktor azonban - aki szerint feltétlenül csökken­teni kell az aerobicgyakorlatok intenzitását és tempóját — to­vább megy ennél a megállapí­tásánál, és úgy véli, hogy a tes­tet ért gyakori rázkódások ár­talmasak lehetnek más sporto­lók, így kosárlabdázók és hosz- szútávfutók esetében is. Már évekkel ezelőtt is hangot adott gyanakvásának, és legutóbb a Journal of Sports, Medicine and Fitness című szaklapban ta­nulmányt tett közzé e gyanak­vás alátámasztására. E tanulmány tanúsága szerint Weintraub doktor alapos vizs­gálatnak vetett alá 30 aerobicos „áldozatot”, és összehasonlí­totta őket 144 tünetmentes sportoló vizsgálati eredménye­ivel. Az eredmény: a szédüléses és halláskárosulásos panaszok 80 százalékában a tüneteket az okozta, hogy a középfül egyen­súlyszabályozó szerkezete szenvedett károsodást. Felté- lezhető, hogy futás és ugrás közben fellazulnak azok a pa­rányi kristályok (otholitok), amelyek a középfül két kamrá­jában kocsonyás anyagba van­nak beágyazva (ultrikulus és sacculus). A rázkódások való­színűleg kiszakítják helyükről ezeket a kristályokat. Erre ve­zethető vissza mindaz a tünet, amire nem egy sportoló pa­naszkodik: hányinger az autó­ban, szédülés úszás közben. Kiderült továbbá, hogy a megvizsgáltak 67 százaléka el­vesztette hallását a magas hangfrekvenciákban. Az aero- bictanárok körében ez az arány 83 százalék volt. Weintraub doktor azt is le­szögezte, hogy ez a halláskáro­sodás visszavezethető az aero- bicgyakorlatokkal együtt járó, túl hangos zenére is. 180 éve hunyt el Joséphine Itt van Grimsby, a „bűzbájos” város Sötét árny vetül Grimsby város bűzfelhőjére: megszűnés fe­nyegeti, és ezt bizony sokan sajnálják. Grimsby Nagy-Britannia - és Európa - egyik legnagyobb halászkikötője, s mivel feldol­gozással is foglalkozik, messze földön híressé vált iszonyatos illata miatt. A rothadó halak orrkínzó bűze azonban nem­hogy elrettentette volna a turis­tákat, hanem éppen ellenkező­leg: Grimsby valóságos „szagsztárrá” magasztosult idegenforgalmi szempontból. Minden valamirevaló turistá­nak, aki hamisítatlan halászvi­déki szagmintára kíváncsi, Grimsbyben kell nagyot szip­pantania - írják a helyi pros­pektusok. Nos, ez a bűzbáj került ve­szélybe a környezetvédelmi, pontosabban levegőtisztasági előírások miatt. Grimsby hal­feldolgozó üzemeinek - ame­lyek zöme állati takarmányt és eledelt készít a tengeradta fogá­sokból - korszerűsödniük kell, s ez tetemes szagveszteséggel jár. Megfogyatkozik az illat a ki­kötő közvetlen környékén is, mert teljesen átépítik a viktori­ánus kor óta szolgáló dokkokat, raktárakat, halpultokat. így az­tán Grimsbyben nemsokára már csak egyetlen helyen szip­panthat halbűzt az erre vágyó: mégpedig a híres helyi halász­múzeumban. Ez az intézmény karolta fel a „bűzvédelem” ügyét. A tervek szerint palackozni fogja az év­századokon át terjengő szagot, mondhatni „korszagos” jelen­tőségű mentőmunkával. Az utolsó bűzbástya — így is becézik a helybelik a múzeu­mot - szagértői gárdája azon­ban nem csupán rothadó hal­bűzben gondolkodik, hanem további 23 más, tengeri eredetű illattal is szeretne majd szol­gálni. Tervezett termékcsaládjuk­ból ízelítőül csupán néhány név: „Moszatszipó”, „Tőkehal lehelet”, „Heringpára”. A orr- sokkoló kuriózumokat kedvelő vevők, ha kinyitják a fiolát, bi­zonyára örömmel rikkantják majd: Bűz van, babám! Akadnak azért Grimsby la­kosai között olyanok is, akik nem orrainak a bűz megszűn­tére: a feldolgozó üzemek köze­lében élők... Ők nem bánják, ha örökre lekerül Grimsby a turistatérké­pekről, mert végelgyengül bűze vonzereje. Az üzemekben és a kikötők­ben jól záródó konténerekbe gyűlik hamarosan a halmarad­vány. A helyi környezetvédelmi il­letékes közölte: nem bánja, ha a régi kukákat becipelik a múze­umba, csak jól csukják be az aj­tót. (MTI) A Napóleon életével foglalkozó csaknem 200 ezer tudományos munka közül számos tárgyalja Napóleonnak Joséphine-hez, il­letve a nőkhöz való viszonyát, s mindegyik megállapítja, hogy a nőknek soha, semmilyen fel­jegyzésre érdemes befolyása nem volt Napóleonra. így volt ez Joséphine eseté­ben is, aki hamar felismerte Napóleonnak azt a tulajdonsá­gát, amelyről a császár maga így nyilatkozott: „Két ember él bennem. Az egyik hideg fővel számító em­ber, a másik szívember. Ne gondolja, hogy én nem éppen úgy érzek, mint más ember, sőt, inkább érző szívű vagyok. De kora ifjúságomtól fogva igye­keztem elnyomni magamban minden érzelgősséget, s ma már teljesen megszabadultam et­től.” Joséphine, azaz Marie-Jo- séphe-Rose Tascher de la Page- rie 1763-ban született, s első férje az a Beauhamais vicomte volt, akit a francia forradalom alatt kivégeztek. Joséphine is közel állt a guillotine-hoz, s csak pártfogói közbenjárásának köszönhette életét. Napóleon még fiatal tiszt korában ismer­kedett meg vele, s 1796. már­cius 9-én vette feleségül. Napóleonnak persze, moz­galmas életében nem sok ideje maradt arra, hogy szívügyeivel bíbelődjék, így már a nászéj­szaka utáni napon szépen el is búcsúzott asszonykájától - aki egyébként hat évvel idősebb volt nála —, s mint aki jól vé­gezte dolgát, elindult a csatába. Bár Napóleon a császári cím felvételekor Joséphine-t is csá­szárnévá koronáztatta, később nehéz szívvel ugyan, de elvált tőle. Ennek legfőbb oka az volt, hogy szeretett volna dinasztiát alapítani, de gyermekáldást már nem várhatott feleségétől. A császár egyébként azt tar­totta, hogy a nő vakon vesse alá magát a férfi akaratának, s ha ezt nem tette meg, félretolta az útjából, mert - mint mondotta - a politikában ismeretlen foga­lom a szív, csak a fej számít. Joséphine ennek ellenére gyak­ran próbált közbenjárni barátai érdekében férjénél, de ő határo­zottan visszautasított minden próbálkozást: „Világos, hogy valami semmirekellő lehet, ha a császárné pártfogolja” — mon­dogatta a császár. Végül azután Napóleon és Joséphine 1809-ben elváltak, pedig Napóleon szenvedélye­sen szerette feleségét, talán jobban, mint később Walewska grófnőt, még azt is megbocsá­totta neki, hogy rendszeresen megcsalta. A válás után José­phine visszavonult az udvari élettől, s vidéken élt 1814-ben bekövetkezett haláláig. Haláláról Napóleon Elbán ér­tesült, s napokon keresztül ko­mor és hallgatag volt. José- phine-nek Napóleontól nem született gyermeke, első házas­ságából származó leánya, Hor­tenzia volt azonban a későbbi III. Napóleon császár anyja. Horkolás ellen. Dr. Manuel Karell feltalált egy berendezést, amely megszünteti a hor­kolást. A testre szerelhető kis adó elektromos hullámokat bocsát a horkoló szájába, amelynek hatására - ha igaz - rögvest abbamarad a „zene"...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents