Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16-17 / 166. szám
Hétvégi Magazin 9. oldal 1994. július 16-17., szombat-vasárnap Szekták valóságos paradicsoma Belgiumban? Több mint 40 bejegyzett, tehát legálisan működő belgiumi szektát vett számba nemrégiben megjelent riportkönyvében az egyik belga újságíró, nem hagyva kétségét afelől, hogy kevésbé törvényes keretek között jócskán létezhet még több is. A palettán a misztikumoktól az erőteljes politikai érdeklődésig minden megtalálható, azonban — miként a szerző a könyvét bemutató brüsszeli sajtóértekezletén megállapította - többségükre egyformán jellemző az adományok erőteljes gyűjtése, s hogy ennek nyomán tevékenységük enyhén szólva sem nevezhető ráfizetésesnek. A politikai ambíciókat is melengető Természeti Törvény Pártja elnevezésű gyülekezet például arra szólítja feí híveit és szimpatizánsait, hogy a következő választásokon szavazzanak rájuk, elősegítva ezzel a világ problémáinak „330 belga meditációja révén” való megoldását. Még „közéletibb” a „Tudo- mányológiai Mozgalom”, amely információkat kínál a „hatalomról” , hogy „könnyebben manipulálhatók” legyenek a belga politikai élet és az Európai Parlament képviselői. A főként Franciaországban hírhedtté vált „Isten Gyermekei” belga földön „A Család” név alatt folytatja lényegében hasonló tevékenységét, és ugyancsak Belgiumot választotta adminisztrációs világközpontjául az „Új Akropolisz” nevű társaság is, amely az egyházi törvénykezéshez való Visszatérést szorgalmazza. Mint a riportkönyv szerzője megjegyzi, az igazán veszélyes szekták voltaképpen azok között találhatóak, amelyek - jóllehet, esetleg törvényes engedély nélkül — „gyógyászatra” is kaphatók. így például a „Reménység Hite” káposztalé bőr alá fecskendezését javasolja a pestisből való kigyógyuláshoz; a „Sahaja Jóga” nevű szekta szerint pedig a rák gyógyítható azzal, ha valaki egymás után száznyolcszor toppant a lábával, hogy elűzze a rontó szellemeket. A gyakran sejtelmes gyülekezeteknek gazdasági hátterük többnyire még sejtelmesebb, és az újságíró szerint nem is véletlenül. A szekták jó része mindenféle, nagyon is világi vállalkozások homlokzata mögé rejti (s forgatja...) bevételét, amelyek között kiadói vállalatok éppen úgy találhatók, mint építési kivitelezők vagy vendéglátóipari cégek. Évi forgalmuk összességében több száz millió frankra rúg, és a belga lapíró úgy véli, hogy ez még mindig csupán a ,jéghegy csúcsa” , amely olyan további, sokkal ködösebb vállalkozásokat takar, ahol ennél is nagyobb pénzek forognak, gyakran immár mindenféle könyvelés nélkül. S hogy igazából hány követőt számlálhatnak? A riportkönyv mintegy 40-50 ezerre teszi számukat. Tízmillió lakos mellett talán nem is sok, de ahhoz képest, hogy Belgium az európai katolicizmus egyik bástyájának, amúgy pedig az „európaiság” politikai-szellemi központjának számít, egy kicsit nagy szám - jegyzik meg honi megfigyelők. Főleg, hogy még ilyen jól meg is lehet élni belőle. A riportkönyv egyébként az első értékelések szerint - jól fogy. Fizikusok, mint a „végső titkok” őrzői A fizikai fogalmak divatba jöttek. Olyan kifejezések, mint kvantumenergia, nyitott rendszerek, hálózatok, visszafordíthatatlan processzusok, fázisváltozások, nem lineáris rendszerek, az általános szókincs részévé váltak. A mai idők varázsszava azonban a káosz. Alig akad olyan értelmiségi, aki ne használná a káosz kifejezést. Ez minden társalgás jokeré. Erről dr. Jürgen Audretsch, a constanzi egyetem fizikatanára beszélt egy zürichi kongresszuson. Beszédét a Frankfurter Allgemeine Zeitung közölte. Ha valaki egy épület há- tulsó szobájában kis irodát nyit vállalati tanácsadás céljára, mi lesz vállalkozásának jelmondata? „A fizikai effektusok szabaddá tétele kommunikáció által”. Az ügyfél természetesen mindjárt bekapcsolódhat a „hálózatba” is. A fizikai fogalmak invázióját azonban - írja a professzor — a szórakoztatóiparban is megtalálhatjuk. Egy emléktárgyakat árusító üzletben a XX. század olyan jelképei mellett, mint a Miki egér, a Donald kacsa, vagy a Coca Cola, ott láthatjuk Albert Einsteint is, amint nyelvét öltögeti. Audretsch professzor vásárolt egy ilyen üzletben képes levelezőlapot, amelyen Albert Einstein látható svájci sapkában, kezében hegedűtokkal, amint egy park padján ülő, mosolygó Marilyn Mon- roe-val beszélget. Természetesen felvetődik a kérdés, hogyan került a fizika ilyen helyzetbe? Miért tartanak emléktárgyat árusító üzletek Albert Einsteinnel kapcsolatos torz ábrázolásokat? A válasz: a könyvekben, újságokban, rádió- és tévéadásokban szereplő „népszerűsítő” cikkek és beszélgetések a ludasak. Félreértések elkerülése végett: természetesen meg kell ismertetni az embereket a természettudományokkal. De magyarázni kell úgynevezett népszerűsítés helyett. Olyan fogalmakat, mint káosz, ősrobbanás, vagy önszerveződés, meg kell fosztani a titokzatosságtól. Most azonban magyarázat és felvilágosítás helyett köd terjeng ezen a területen. így keletkeznek modem mítoszok. A mítoszt természetesen nem a régi értelemben kell érteni, amikor ókori istenekről, démonokról vagy hősökről volt szó. Úgy kell érteni, ahogyan például a nácik a „Reich” (Birodalom) szót mítosz- szá változtatták, vagy ahogyan John F. Kennedy sokak szemében mítosz. A természettudományok a mai idők általános vallásává váltak. A természettudomány iránt érzett bizalom révén a tudósok akaratuk ellenére ennek a világi vallásnak a papjai lettek. A tudósok kezelik titkait, jóslatait, csodáit. A tudósok a titkok őrzőinek szerepét öltik fel, s ez végeredményben oda vezet, hogy nem használjuk saját, természetes eszünket... Egy további következmény, hogy a Nobel-díjas tudósokat mindenféléről kérdezgetik, és válaszaikat mindig komolyan veszik. így például a kémiai Nobel-díjas a kisgyermekek neveléséről beszél. Megállapíthatjuk tehát - hangoztatta a constanzi fizikaprofesszor -, hogy a természettudományok a közvélemény szemében mítosszá váltak, és, sajnos, számos tudós szívesen vállalja a „titkok őrzőjének” szerepét. Ugyanis, ki más, mint ő tudná, mit jelent az, amikor könyvekben és plakátokon ilyen varázsszavak jelennek meg, mint E=mc2. Ezért egyes tudósok nem állnak ellen annak a csábításnak, hogy a világon mindenről nyilatkozzanak. Az a kultúra, amit a közvéleménynek sok esetben tálalnak, olyan saláta, amelyet teológiai, pszichológiai, gazdasági és mindinkább természet- tudományos idézetekből kevernek össze. Ha azonban „tudományról, mint kultúráról” beszélünk, fel kell tennünk a kérdést: miféle kultúra? - fejeződik be a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikke. Romokban a világhírű írónő háza. Az Elfújta a szél szerzőjének, Margaret Mit- chellnek valamikori otthona pusztulásnak indult. Az Atlantában lévő házat most szeretnék felújítani. A pénzt mindehhez Georgia állam az ismert mű ismételt megfilmesítésének jogából szeretné előteremteni. Az épület az 1996. évi olimpiai játékokra valószínűleg múzeummá alakul majd... Új orosz módi: a golyóálló mellény Könnyű, erős és a moszkvai újgazdagok körében még a Car- din-öltönyöknél is népszerűbb „ruhadarab” manapság a golyóálló mellény - tudhatjuk meg a Moszkovszkij Komszo- molec közelmúltbeli számából. A lap magánnyomozása érdekes dolgokat tárt fel arról, hogy hogyan készítik és tesztelik az életmentő eszközöket. A különleges, korántsem esztétikai szempontból értékes ,ruhadarabot” a valaha titkosnak minősített acélipari kutató- intézetben dolgozták ki, s itt is folytatják az újabb és újabb modellek kifejlesztését. Maga az ötlet a koreai háború idején merült fel, s az első példányok a hetvenes évek elején készültek el. Ám az igazi tűzkeresztségen csak Afganisztánban estek át. A kilencvenes évek elején a moszkvai utca embere már komplett „ostromöltözetet” is láthatott a belügyi csapatok elitegységein, ha az utcán éppen egy túszmentő akció, vagy banditák lefegyverzése zajlott, ami manapság mindennapos. Az intézet munkatársai nem igazán akarják elárulni, miből - és főként hogyan - készül a golyóálló mellény. Mindössze annyit mondtak, hogy a legkritikusabb pillanat az engedélyeztetés, a minőségvizsgálat. Áz esetek többségében egyszerűen rálőnek egy mellényt „viselő” bábura, amelynek anyag- sűrűsége az emberi testével egyezik meg. Mivel az élő anyagot semmivel sem lehet helyettesíteni, a kísérletek során előfordul, hogy a hadsereg Moszkva melletti Kubinka városában működő állattenyésztő telepén „golyóálló bőrbe” bújt bárányokra vagy sertésekre lőnek a kutatók. Ha nem volt megfelelő a páncélozás, a katonák tányérján végzik a kísérleti alanyok. A cikk állítása szerint azonban állítólag halottakkal is kísérleteznek Szentpétervárott. Ha a golyó nem is jut át a mellényen, azt vizsgálják, hogy mennyire roncsolja a golyó okozta ütés a szöveteket. Az engedélyeztetés után kezdődhet a szériagyártás. A leggyakoribb megrendelők az újdonsült üzletemberek, de az állami vezetők sem maradnak el mögöttük. A magas beosztású hivatalnokok számára külön „szabászatokban”, egyedi megrendelésre készülnek a mellények. Mintegy 24 testhelyzetben méretet vesznek, majd ennek alapján készül el a „ruhadarab”. Jelcinnek háromszor is próbálnia kellett, s csak a testőrparancsnoknak tett, nem éppen hízelgő megjegyzések után lett a mellény olyan, mintha ráöntötték volna. Elárverezték Lincoln gyilkosának pisztolyát Kalandos „előélet” után került kalapács alá San Franciscóban az a „Henry Derringer” márkájú pisztoly, amelyről azt tartják, hogy tartalék fegyvere volt az 1865. április 14-én Lincoln elnököt egy színházi páholyban meggyilkoló John Wilkes Bo- othnak. A pisztolyt a Butterfield and Butterfield cég bocsátotta árverésre, és 77.000 dollárért Ripley „Believe It Or Not” (Akár hiszed, akár nem) vállalkozása vásárolta meg, amely 21 múzeumot működtet szerte a világon, és azokban nem hétköznapinak minősülő tárgyakat állít ki. Magát a gyilkos fegyvert még a merénylet éjszakáján megtalálták, és átadták a rendőrségnek. A washingtoni Országos Lőfegyvermúzeum kurátora, Philip Schreier az esettel kapcsolatban elmondta a Reuter tudósítójának, hogy a most elárverezett pisztoly kieshetett Booth zsebéből, amikor menekülés közben leugrott az elnöki páholyból, majd elesett. Másnap egy James Gifford nevű ácsmester találta meg a színpadon, és magához vette, anélkül, hogy bárkinek is említést tett volna a dologról. 1867-ben Gifford a pisztolyt egy barátjának, bizonyos George Goodwinnek ajándékozta, aki megőrizte azt egészen 1890-ben bekövetkezett haláláig. Akkor az özvegy a néhai férj üzlettársának, George Ploughmannak ajándékozta tovább. A pisztoly végül is 1971-ig maradt a Ploughman család bit- tokában, amikor eladták azt eg\ történésznek. Árverésre a hányatott sorsú lőfegyvert most egy magát megnevezni nem kívánó pénzügyi intézmény küldte be. Gazdagodnak es gazdagodnak a Clinton-csapat tagjai Bili Clinton a vidéki, puritán Amerika szülötte, egyszerű, kisvárosi családból küzdötte fel magát a legfőbb hatalmat jelképező Fehér Házig. Közvetlen, barátságos, hátba veregetős arkansasi stílusát elnökként is megőrizte, sőt, gyaníthatóan „egyéniségcsinálói” bátorítják is rá: a választók szemében jó pont, ha a hatalmasságokat maguk közül valóaknak, magukhoz közel állóaknak gondolhatják. Bili Clinton gyakran mondogatja, hogy őszintén átérzi és megérti az átlag amerikaiak bú- ját-baját, hiszen egész életét közöttük töltötte, tudja hát, hogy mi nyomja a szívüket. Csakhogy ez a kép itt-ott hamisan fest, legalábbis a látszat nem egyszer pont az ellenkezőjét sugallja. Mert miközben az elnök a felső tízezer kielégíthetetlen, önző mohóságaként szapulja a gazdagok szembetűnő, mértéktelen vagyoni gyarapodását a reagani nyolcvanas években - ami igaz és tény -, a Whitewater-ügy kapcsán kipattant, hogy felesége, Hillary Clinton 1978-79-ben, tehát a „pénzéhes, bűnös évek” kezdetén alig egy év leforgása alatt ezer dolláros befektetéssel csaknem százezer dolláros nyereségre tett szert az árutőzsdén. Amiben amúgy az égvilágon semmi rossz nincs, hiszen a siker az amerikai versenyszellem, az érvényesülés mindenekfölötti fokmérője. A baj pusztán az, hogy a spekulatív tőzsdejáték valahogy nem illik bele az „átlag amerikai képbe”. Az a százezer dollár tudniillik Bili Clinton arkansasi kormányzó háromévi fizetésének felelt meg... És hát ott vannak a többszörösen milliomos kabinettagok, akiknek a jelenléte az elnök közvetlen környezetében éppenséggel nem azt sejteti, hogy a vidéki Amerika sallangmentes életstílusának és hétköznapi problémáinak a szelleme lengené körül a kormányzatot. Az erősen konzervatív beállítottságú The Washington Times ráadásul közzétett egy összeállítást az elnöki tanácsadók kötelező vagyonbevallásáról: a felsorolásból kitetszik, hogy bizony ők sem panaszkodhatnak különösebb anyagi nehézségekre. Robert E. Rubin elnöki gazdasági főtanácsadó például 26,5 millió dollárért értékesítette tavalyelőtt a Goldman, Sachs and Co. birtokában lévő részvényeit: a híres Wall Street-i befektetési céget 1993 januárjáig ő vezette. Mack McLarty, az elnök gyermekkori testi-lelki jóbarátja, fehér házi stábfőnök az Arkla Inc. földgáztársaság elnökeként 3,6 millió dollárra tett szert 1992-ben, de egyéb üzleti érdekeltségei révén további hatszázezer dollárt is zsebre vághatott. Bemard Nussbaum, a közelmúltban lemondott fehér házi jogtanácsos 1,8 millió dolláros jövedelemben részesült a Wachtell, Lip- ton, Rose and Katz nevű New York-i jogi irodától; adóbevallása szerint hárommilliós vagyonát értékpapírokba fektette. David Gergen, a három republikánus elnököt is kiszolgált tanácsadó 1992 januárjától 1993 májusáig kétszázezer dollárt könyvelt el honoráriumként beszédeiért (csaknem kétszáz fómmon lépett fel a jelzett időszakban), mellesleg pedig 230.000 dolláros fizetést folyósított neki a U.S. News and World Report hírmagazin, ahol szerkesztőként dolgozott. (Újságírói fizetése még amerikai mércével is kirívóan magasnak tűnik, igaz, nagyjából vele egy kategóriába tartozott a Clinton-csapat másik újságíró tagja, Strobe Talbott külügyminiszter-helyettes is, aki 1992-ben a Time hetilap szerkesztőjeként 300.000 dollárt vitt haza. Ösz- szehasonlításul: az elnöki fizetés évi kétszázezer dollár.) Anthony Lake nemzetbiztonsági főtanácsadó több százezer dolláros, részvényekben tartott vagyonról adott számot adóbevallásában, jóllehet a massachusettsi Mount Holyoke Egyetem professzoraként csupán évi 66.750 dolláros fizetést mondhatott magáénak. Alig keresett többet - durván százezer dollárt - Laura D’Andrea Tyson fehér házi gazdasági tanácsadó, aki a kaliforniai Berkeley Egyetemen volt kutató. Az elnökkel szoros kapcsolatot tartó tanácsadók közül igazán csak a fiatal, harmincas éveiben járó George Stephano- poloust lehet „valódi középosztálybelinek” tekinteni. Bili Clinton elnökválasztási kampányának stábtagjaként 1992-ben hatvanezer dolláros fizetést vehetett fel, és megtakarított pénze is alig van: 15.000 dollárral nyitott számlát a kongresszusi bankban. Valószínűleg számára anyagi gyarapodást jelent a kormányzati állás, a többieknek viszont tetemes érvágással jár a köz- szolgálati megbízás vállalása. Később persze, az „átmeneti lemondás” jelentősen megtérülhet - mindkettő benne van a hatalom játékszabályaiban.
