Heves Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-12 / 162. szám

6. oldal Horizont 1994. július 12., kedd „A magyar nép zivataros századaiból” Kis nép és elzártabb terület kultúrája csak úgy tud megma­radni, ha néhány géniusza mellett még abban is nagy, hogy sokan és együtt segítik alkotóművész fiaikat feltámasztói: ese­tünkben Kölcsey költészetét, illetve Erkel zenéjét a hálás köz­figyelem sugarába állítani. Kölcsey Ferenc nemzeti énekké lett, vallásos motívumokkal átszőtt óda-költeményét; zenetör­ténetünk büszkesége, Erkel Ferenc zenéjével a magyar nép akarata avatta nemzeti himnusszá. A korábbi templomi himnu­szok nyomán - a 16. századtól kezdve - Európa-szerte nép­himnuszok, nemzeti himnu­szok keletkeztek. Magyaror­szágon a 18. században a Bol­dogasszony Anyánk (1714) és az Ah, hol vagy, magyarok (1763) kezdetű vallásos éne­keket énekelték néphimnusz­ként. A 19. század elejétől Ma­gyarországon a hivatalos ün­nepeken már az osztrák csá­szárhimnuszt énekelték. Ugyanis a Szentszövetség (1815) nyomában országunkra a nyílt Habsburg-uralom ne­hezedett. /. Ferenc király 13 éven át nem hívta össze az or­szággyűlést. A nemesség nö­vekvő elégedetlensége hatá­sára aztán kénytelen volt ösz- szehívni az úgynevezett első reform-országgyűlést. Ezzel indultak meg a reformküz­delmek, melyek aztán az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz vezettek. Az 1820-as évek elejének kilátástalan, csüggedt nemzeti hangulatát Kölcsey (1790- 1838) Himnusza (1823. január 22.) örökítette meg legbeszé­desebben. A költő akkor már a világtól elzártan élt Szatmár megyei birtokán, így a vers születésének helye: Cseke. Az európai szabadságmoz­galmak elbukásából elkeserítő következtetést szűrt le, és a maga korában sem látott olyan társadalmi erőt, mely a nemzet függetlenségét, jobb jövőjét kivívhatta volna. Ezért fo­hászkodott himnusza elején Is­tenhez. Tőle kért, várt jobb sorsot, „víg esztendőt” a sokat szenvedett magyar nép ré­szére. Kölcsey mélyen átélte tör­ténelmi műltunk viharos ese­ményeit, és szenvedélyes sza­badságszeretettel szólaltatta meg a jobb jövő vágyát, az egész magyarság sóvárgását. Ezért válhatott himnusza az egész nemzet énekévé. A költemény kulcsfogal­mai: Isten, balsors, haza, sza­badság. Isten nevével kezd, majd szintézist teremtve a tör­téneti magyarsággal, érzelem­azonosságban vállalja a kö­zösségi balsorsot, s költői lá­tomásában - a szabadság táv­latában - az isteni erejű nem­zeti lélek feltámadását vetíti fel. Saját eszméiből, a nemzet­tel s hazájával. Kifejezi a haza fogalmának háromszori al­kalmazása: A „szép haza” képe először a 2. versszakban tűnik fel, majd ahol a múltba helyezett képe véget ér, az ötödik versszakban: „Hány­szor támadt tenfiadj Szép ha­zám, kebledre”. S harmadszor pedig a híres sorok: „Szerte­nézett, s nem leiéi Honját a hazában”, már a jelent festő hatodik strófában található. Kölcsey saját kezű kézira­tán a Himnusz cím után alcím következik: „A magyar nép zivataros századaiból”. Jelen­tése van, mely az egész vers értelmezésével összefügg. A költő szándékosan a múltba helyezkedik, de a cenzúra megtévesztésére szolgálva is nyújthatott némi fedezéket. A vallásos, isteni képzet aztán pozitív értelmet nyert a Him­nuszban: az isteni erejű nem­zeti lélek feltámadása. Erkel Ferenc (1810—1893) — maradandó, nagy alkotásai mellett - azért tiszteletre méltó, mert ő komponálta meg nemzeti imánkat, a Himnuszt. Zenéje (Hunyadi, Bánk bán...) úgy erősített, lázított, vigasz­talt, hogy forradalomba ment velük népünk, és megrázta bi­lincseit elnyomatásában. 1844-ben Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett a Himnusz megzenésítésére. Húsz arany pályadíjat tűzött ki a legjobb népmelódiáért. Erre az időre Erkel így emlékezett vissza:- Csend van. Ülök és gon­dolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olva­som. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első meste­remnek szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mi­kor valami szent zenét kompo­nálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott, a szoba csöndességé­ben megzendülnek fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongo­rára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz. (Gár­donyi Géza: Erkel-emlék­könyv, 1910) Erkel „Itt az írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligével nyújtotta be pályaművét. A beérkezett 13 pályamű közül egyhangúlag Erkelnek ítélte a 20 arany első díjat. A Himnusz bemutatására 1844. július 2-án került sor a Nemzeti Színházban. Ezt kö­vetően aztán diadalutat járt be a nemesveretű szerzemény. 1844. augusztus 10-én a Him­nusz először szólalt meg nyil­vános népünnepségen: az óbudai hajógyárban, a „Szé­chenyi” nevű gőzös vízre bo­csátásánál. A Honderű így méltatta: ,JSzent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erős mellű fétjfi és csengő hangú énekesnők minden sza­vára, mely az érchangszerek harmóniájával valóságos nemzeti himnusszá magasuk. Öt nap múlva pedig először szólalt meg egyházi ünnepsé­gen: a pesti polgári őrhad zászlószentelésén, a Rákos mezején. Augusztus 25-én pe­dig már a pesti vaknövelde vizsgaünnepélyén is a Him­nuszt énekelték a tanítványok. A Himnuszt eleinte főleg a színházak, a vidéki színészek és az ifjúság terjesztették. 1845. május 16-án Kolozs­várra érkezett Deák Ferenc és Vörösmarty. Az ifjúság rop­pant tömege fáklyás zenével várta őket. Szállásuk előtt a tisztelgő fiatalság a Himnuszt és a Szózatot énekelte, a zene­kar pedig a Rákóczi-indulót játszotta. Deák Ferenc beszéde alapgondolataként pedig az eldalolt Himnusz azon szavait választotta: „megbűnhődte már e nép a múltat s jöven­dőt!" Igazi jelentősége a szabad­ságharc utáni elnyomatás ide­jében emelkedett ki. Erkel 1850. március 26-án bátran előadatta a Nemzeti Színház­ban a teljes kórussal és zene­karral a pesti gyermekkórház javára adott műsor végén. Ő maga is merészen segítette ki­bontakoztatni igazi jelentősé­gét az elnyomás további idő­szakaiban is. 1856. május 18-án Kölcsey Ferenc síremlékének felavatá­sán Csekén a pataki kántus a Himnuszt énekelte: „Csekei utunk diadalmenethez hasonlí­tott. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltány- latát és dicséretét megszere- zénk.” - (A pataki kántus év­könyve.) Kölcsey Ferenc költő, ki­emelkedő reformkori politi­kus, neves szónok, a magyar kritika egyik első jelentős képviselője; legnagyobb ver­sei közé tartozik a Himnusz. Erkel Ferenc a legnagyobb magyar zeneszerzők egyike, a Nemzeti Színház, majd az Opera karnagya. Míg Liszt Fe­renc élt, ők reprezentálták, képviselték a magyar zenét. A hatalmas vers vált Erkel megzenésítésében nemzeti himnusszá: Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel: Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt! Domonkos János A legszebb az egészben az, ha az ember a veszélyes helyzetek során le tudja győzni félelmét Egriekkel - expedíció Európa „tetejére” Néhány hét múlva - július 29-én - kilenc magyar hegymá­szó indul útnak azzal a céllal, hogy megmásszák Európa leg­magasabb hegységét, a 4807 méter magas Mont Blanc-1. A csapat tagjai közül öten egriek. Éerenczy István bábszínész­szel - az expedíció egyik tagjá­val - a Szederkényi út 60. szám alatt beszélgettünk. A kis szoba egyik szegletében már csoma­golásra várnak a laikus szem számára ismeretlen, speciális hegymászó eszközök: hágóvas, jégcsákány, biztosítókötelek, beülök, karabinerek, jégcsava­rok, jégszegek.- Hogyan és kinek a fejében született meg ennek az expedí­ciónak a gondolata?- Az ötlet Navrea Lászlótól, a Extrém sportbolt dolgozójától származik, aki gyakorlott hegymászó. Mindketten erdé­lyiek vagyunk, ahol már min­den lehetséges híres magaslatra sikerült feljutnunk. Néhány év óta élünk Magyarországon. A sors fintora: csak itt ismerhet­tük meg egymást. Evek óta nagy álmunk volt az Alpok csú­csainak meghódítása, de otthon ennek megvalósítására még a leghalványabb reményünk is szertefoszlott, mivel még útle­velet sem kaphattunk. A csapat további tagjai: Werner Csaba siklóemyős-ok- tató, az Extrém sportbolt veze­tője, Páka Tibor földmérő tech­nikus és Pólik Mihály autóvil­lamossági szerelő. Jómagam, mivel már fiatalkorom óta ver­senyszerűen síeltem, örömmel csatlakoztam hozzájuk.- Melyek lesznek az expedí­ció jelentős állomásai?- Bemelegítés céljából elő­ször Ausztria legmagasabb he­gyét, a 3798 méteres Gross Glanknert szeretnénk meg­mászni. Ezután személygépko­csival utazunk tovább a Mont Blanc hegycsoporthoz. Terve­ink szerint táborunk 3050 méter magasan lesz a Mülett-háznál. Innen indulnánk fel a csúcsra, ahonnan - előzetes számítások szerint - egy nap alatt meg le­het tenni az utat. Ez az úgyne­vezett normál út, amely nem túl meredek, 65 fokos emelkedő­vel, a Nagy Bozong-gleccser mellett halad felfelé. Csapatunk egyik része ezen a könnyebb te­repen igyekszik majd a cél felé... De mivel én még mindig ro­mán állampolgárnak számítok, és sajnos nem kaphattam meg a francia vízumot, ezért két tár­sammal együtt az olaszországi meredekebb oldalról indulunk. A sikeres feljutás után - utunk emlékére - kitűzzük majd Eger város zászlaját.- A csúcsra sílécet is visz magával, és — mint hírlik — megpróbál majd lesiklani a hó­határig. Nem túl veszélyes ez a feladat?- Jó idő esetén, ha az ember fizikailag és technikailag jól fel van készülve, egyáltalán nem megvalósíthatatlan. Másrészt a lesiklást - kedvező körülmé­nyek között - a franciaországi könnyebb, nem túl meredek te­rületen fogom végrehajtani.- Mint az egri Harlekin Báb­színház tagja, hogyan egyezteti össze a hegymászást a bábszí­nészettel?- Nagyon jól, mivel az egész nyaram szabad. Egy-egy évad öröme és feszültsége után igazi kikapcsolódást jelentenek szá­momra a magas hegyormok, meredek sziklafalak és hóme­zők között töltött órák. Persze, az a mondás sem igaz, hogy a hegymászók nem félnek: a legszebb az egészben az, ha az ember a veszélyes helyzetek során le tudja győzni félelmét. Az év rohanó szürke napjaiban ezekből az egész embert kívánó túrákból renge­teg erőt tudok meríteni.- Weiner Csaba országunk egyik legjobb siklóernyőse, aki 4807 méter magasból próbál majd aláereszkedni.- A leereszkedés nagyon függ az időjárástól... - mondja az expedíció másik tagja. - A feladat végrehajtásához csen­des és egyenletes szélnek kell lenni, ami nem nagyon jel­lemző ezen a tájon. Legtöbb­ször hűvös és viharos szelek fújnak. A völgyekben heves turbolenciák, a gleccserek felett pedig állandó „levegő-leáram- lás” tapasztalható. Az utóbbi a siklási távot akár harmadára is lecsökkentheti. Mindezen túl számos veszéllyel is szembe kell néznünk, például egy esetleges gleccseren történő átkeléssel. Számíthatunk erős viharokra és lavinaomlásra is. A kilenctagú csapatban min­denkinek fontos, felelősségtel­jes feladata lesz. Egy-egy köté­len három ember halad majd felfelé - egymásra vigyázva -, ha az egyikünk leesik, akkor a másik kettőnek kell biztosítania őt.- Jelenleg hol tartanak az előkészületek?- Csapatunk tagjai nem dús­kálnak az anyagiakban, ennek ellenére a felszerelések egy ré­sze csomagolásra vár. Szponzo­rokat továbbra is keresünk, akik támogatnának bennünket tervünk megvalósításában. Sze­retnénk egy kisméretű, könnyű videokamerát, hogy utunkról ne csak fényképes beszámolóval térhessünk vissza. További se­gítséget jelentene, ha a szüksé­ges üzemanyag költségeihez is hozzájárulást tudnánk szerezni.- Bízzunk benne, hogy min­den jól sikerül. Szerencsés ha­zatérést...! V. Tana Judit „Az öregúr” örök emlékére A Hatvani temetőben van egy kicsi sírkert, benne emlékosz­lop-féle: ez a ciszterciták egri közösségének temetkezési he­lye. Több hajdani tanárom és tanárismerősöm nyugszik itt, ezért mindig megállók előtte egy percre, amikor anyám sír­jától távozom. Leginkább Rássy Paulin emléke idéződik fel ilyenkor, mert ő volt az egyetlen tanár, aki engem a tel­jes nyolc éven keresztül taní­tott. Énekre, matematikára, fi­zikára. Milyen tanár volt? Nem tu­dom, hogyan vélekedett róla az akkori tanügyi bürokrácia. A mai biztosan elmarasztalná: nem jól tanítja a matematikát (igaz, akkor ilyen nem is volt, a tantárgy nem efféle felséges, hanem természetes magyar ne­vet hordozott: mennyiségtan), nem felel meg a tantervi elő­írásoknak, legfeljebb részlege­sen éri el a kívánt eredményt. Én viszont nemcsak tanítvány­ként, hanem mesterségbeli emberként - vagyis, mint tanár - állítom: az övé volt a tanítás leghelyesebb módja. Pontosan úgy tanította a matematikát, ahogyan nekünk meg kellett ta­nulnunk. Legtöbben jogászok, papok, orvosok, tisztviselők, tanárok lettünk, szakterületün­kön a matematikának csak né­hány, viszonylag szerény hely­zetű fejezete jutott szerephez. A sokat emlegetett matemati­kai gondolkodásra rá tudott nevelni bennünket - úgy, aho­gyan erre humán értelmiségi­eknek szükségük van. Mi a haszna az olyan iskolának, amelyik nem azt adja a diákja­inak, amit majdani hivatásuk kíván tőlük? (Rássy tanár úr diákjainak az a viszonylag kis hányada, amelyik érettségi után a Műegyetemre iratkozott be, nem hozott rá szégyent.) Én hálával tartozom neki mint magyar szakos, mint nyelvész, mint a nyelvművelés munkása is. Nagyon megköve­telte a matematikai és fizikai szaknyelv szabatos és magya­rosság szempontjából tiszta használatát. A meghatározáso­kat pontosan, szó szerint meg kellett tanulnunk, s ez igen he­lyes az anyanyelvi nevelés szempontjából. Mindennek kü­lönösen akkor vettem hasznát, amikor a Budapesti Műszaki Egyetemre kerültem nyelvta­nárként, és szakszövegek ta­nulmányozását, megértését, fordítását oktattam. Fizikatu­dásom kisiskolás volt a hallga­tókéhoz mérten, de a szak­nyelvben gyorsan kiigazod­tam, s a nyelven keresztül ki­csit beleláttam a fizikába és a műszaki tudományba is. Más­ként azoknak a kollégáimnak a sorába kerültem volna, akik nem tudták az úgynevezett eg­zakt tudomány szaknyelvét megemészteni, vagy nem ál­doztak rá fáradságot, és a nyelvtanítás szakmai területé­nek minél nagyobb részét igyekeztek a hallgatókra hagyni - ezért igen röstelltem volna magam a hallgatók, a nyelvésztársak, de főleg ön­magam előtt. Rássy tanár úr nagyon em­ber volt. Ebben a tekintetben dobogós hely illeti meg az álta­lam mindenha ismert pedagó­gusok között. Diákközi társal­gásban „az öregúr”-nak nevez­tük. Egyik iskolatársam azt mondta róla: „az osztály nagy­apja”. Találó megjelölés volt. Nem érdekelték a diákarisztok­raták, az iskolavezetés által túlságosan elismert - ahogy később mondták volna - „él­gárda”. A testileg-lelkileg gyöngébbeket, a sérülteket, az alulra szorultakat gyűjtötte in­kább maga köré, az ilyenek voltak elsősorban az ő „ked­vencei”. így kerültem hozzá közel én is. (A matematikát ugyan kedvvel tanultam, nagy­jából megérdemeltem a jelest - de ami a fizikát illeti...!) Ő ve­zette az iskola fúvószenekarát és igen nagy létszámú énekka­rát. Ez a két együttes elsősor­ban a szegényebb, zeneisko­lába nem járó és a sorstól ke­véssé kegyelt fiúk muzsikálási alkalma volt. Némelyek szerint nem ítélt, nem osztályozott igazságosan, például a „zené­szeinek” meg a karénekeseinek „kedvezett” - de hát ez is az önsorsuk és az akkori világ ke­gyeiből kimaradottak segítése, bátorítása volt. Az ilyen neve­lői magatartás később, 1948 után hivatalos követelmény lett, de a hivatalosság soha nem tudta a „hátrányos helyze­tűek” önkényesen megvont kö­rének azt a pedagógiai és em­beri támaszt, erősítést meg­adni, amelyet ő adott azoknak, akikben felismerte a vétlenül veszteseket. Mai, elkoptatott szóval sikerélményt „biztosí­tott” nekik: én inkább a mások által észre nem vett kisebb-na- gyobb emberi, művelődésbeli, tanulási sikerek elismerésében látom „az öregúr” sajátos de­mokratizmusának megnyilvá­nulását, sőt lélektani és neve­lési érdemét is. A rend feloszlatása után Egerben élt, egy távoli rokoná­nál. Már évekkel előbb nyug­díjba ment, s az állam által fo­lyósított tanári nyugdíjat nem érintette a szerzetesi állapot megszűnése. Hosszas beteges­kedés után halt meg hetvenegy éves korában, 1954 nyarán. Kerek negyven éve. Az évfor­duló indított rá, hogy emlékét idézzem. Nem volt jelentős személyiség. Több volt annál: ember volt. Dr. Bán Ervin ny. egyetemi nyelvtanár

Next

/
Thumbnails
Contents