Heves Megyei Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-20 / 143. szám
6. oldal Horizont 1994. június 20., hétfő Fénnyel írt vallomás művészi fotók a többféle játékosságról Korlát A Megyei Művelődési Központban vendégművész, Fényiné Nagy Piroska mutatja be fotóit. „Nagy űt előtt” a címe ennek a jellemrajznak, amit fénnyel írt vallomásnak is nevez az alkotó. Valóban vallomás minden felvétel. Érzelemgazdag állapotban lévő asszony kattintja el itt a gépet, megörökíti a pillanatot, amikor a tomászlány a karikával suhint egy jókorát, a test súlya a bal láb talpán éppen átlendiilőben nyugszik, hogy aztán jöhessen a hirtelen váltás, a játék és a testi-szel- lemi állapot bemutatása. Ez itt a fiatalság, ezt tudja kihozni magából, ezzel több, mint a többi, noha a többi is tudhatná ezt, de ez a lány, ez a fiatalság erre összpontosította figyelmét, áldozatkészségét. jö És ha nem is ugyanez a lány ül, egészen más állapotban, a .^gyakorlat utáni fáradtság és befejezettség mélyén, azért mi értjük, hogy ez a pillanatkép a messze révedő tekintettel Ugyanannak az „éremnek” a másik oldala. A mutatvány előtt és után - és mindig is az életben — felmerült a kétség, rögtön vagy hosszú idővel utána, hogy amit csináltunk, amit csinálni akaratunk, másokhoz képest milyen, másoknak mit is adhatott? De leginkább önmagunknak, akik el akarunk valamit érni, akik el akarunk jutni valahová, és mindig is komoly kétségeink maradnak, lent a mélyben, a tudatban, a lelkiismeretünkben, vagy csak az ösztöneinkben, vajon jól gon- doltuk-e, vajon megalapozottnak vélik-e, véljük-e, amibe belekezdtünk. Erre mi, a képek szemlélői azt válaszolhatjuk, hogy ki-ki végzi a maga dolgát, ez a fotós két lány két pillanatán mérte le önmagát, és nem szégyellte ezt a belső játékot, a magakeresést megmutatni nekünk. A játék egyébként is érdekli őt. Egy képével azt jelzi, hogy a fák nagyra nőnek, remek látószögből futtatja fel kíváncsiságunkat az ágak között, s nekünk mégis az jut eszünkbe, hogy a fák nem nőnek az égig, itt, mi a porban, vagy ha erdőket képzelünk el az íróasztal mellett, inkább azt a metaforát használjuk, hogy a fű között, az avarban bandukoló ember olykor békaperspektívából szemlélgeti a minket körülvevő világ arányait. És csak innen a „mélyből” tetszik nagyszerűnek, akár grandiózusnak is ez a nagyra- növés. „Tartalmasabb” játékai adódnak a fénnyel. Az apja képe mellé rakja a gyertya fényét, és ezzel nemcsak azt a gondolatsort érzékelteti, ami témától témáig irányítja a kezét, agyát, a szívét, hanem oktat is minket; az egész életét, az egész földi nyüzsgés ilyen apró jelenetekből, akár semmiségekből is nevezhetjük őket, egy gyertya fényéből, az apáról szóló ütött-kopott bakafelvételből áll össze; képzeletünk el is szivárogtatja az emlékezet csordo- gálását a háborúig, ott is az áldozatokig, akikre néha még ez az aprócska gyertafény sem gondolhat. Az asszonyi érzelmek közül nem hiányzik az áhítat sem, ha ezt a lelkiállapotot az érzelmek kategóriájába kell is sorolnunk. Falszögleteket emel ki a templomi együttesből, úgy, hogy a harsogó fehérség a rávetülő fényben szinte keménnyé formálódik, az árnyékban maradó rész kérdeztet és feleltet: itt is, ebben a környezetben is harcol-küzdhet az ellentétek játéka? Ránk is kiabál egy aláírás: „Engedd be a világosságot?” Már meg sem kérdeztük, hová, mert téged szólít a kép alá tett szöveg, a lelkedet akarja felébreszteni. És hogy még másféle, másfelé vivő hangulatot is adakozzon nekünk ez a Fényiné Nagy Piroska, lefotózta a városi utca félívét, a kandeláberek fénygömbjeivel. S onnan kell visszakacsintanunk arra a felvételre, ahol a látványt egy formás női mell - ruhában! - kerekdedsége és egy labda gömbölyűsége alkotja. Énnek a játéknak értelmes-értelmetlen öröme teszi teljessé látogatásunkat ezen a tárlaton. (farkas) Volt egyszer egy gyilkos túrái tragédia... Amikor Hatvan városában jártam, gyakran haladtam el a Túra felé mutató tábla előtt, s gondoltam a csaknem egy éve történtekre. S most, amikor a körte lassan újra érik, és a puskákat megint karbantartják, tisztítják, zsírozzák a föld vadjainak riogatására, talán nem haszontalan felidézni mindazt, ami ott a túrái gyümölcsösben történt. Régi elhatározásomat fordítottam termőre ezen a június közepi napon, mikor a Kátai családot meglátogattam. Még sosem jártam ebben a faluban, s cigánytelepen is csak egyszer, gyermekkoromban, abban a községben, ahol születtem. Emlékeimben szorongás jelenik meg, düledező falú, vá- lyogos házakkal. Túra egészen más! Egy dinamikusan fejlődő település határában új házakkal teletűzdelt, akár szépnek is mondható „cigánynegyed” tűnik fel. Egy fiatal fiú segítségemre siet, beszáll a kocsimba, és célom térképévé válik. „Szépen beszél magyarul, okos srác” - gondolom magamban, miközben arról beszél, hogy kőműves mellett dolgozik, szereti a munkáját, és jól keres. Megérkezünk a Kátai család kapujához, az anyai házhoz. Tiszta, rendezett konyhában fogad Mari néni, a „család feje- esze”, s láthatóan kiosztott szerep szerint ő vezeti a beszélgetést, válaszol a kérdésekre. Ő a siratóasszony, aki először könny nélkül, majd könnyel gyászolja újra lányát, vejét, perlekedik az Istennel, a törvénynyel, mely a gyilkos tettét enyhíteni igyekszik. Dokumentumokért siet a szobába, hozza a lánya fotóit, leteszi az asztalra, és levegő után kapkodva mondja:- Harmincnyolc éves volt a Marim, mikor meglőtték. O volt az első gyerekem, 16 éves voltam, mikor szültem. Aztán 12 év alatt jött még tíz. A legkisebb „szellemi fogyatékos” lett, itt van velem, szép nagy gyerek, de mit csináljak vele. Egyedül nem hagyhatom, jöttek orvosok, hogy elviszik kezelni, de nem adom. Inkább meghalok én is, de nem engedem elvinni. De mi lesz, ha már olyan öreg leszek, hogy nem tudom gondozni? Marim tudott vele legjobban bánni. De már Marim nincs... Könyörgött, hogy ne lője le, s mégis: két szem körte miatt megtette, és még nincs a börtönben. Pedig jól élünk itt a magyarokkal, sose bántottak az évek során. Nekem is van magyar menyecském három is. Folyton a Marim jár az eszemben, éjjelnappal rá gondolok. (Zihálva elmegy, átadja a képet a legkisebb fiának: Pisti, tedd el, ne is lássam!)- Gyüttem a Marikával a piacról haza. A kocsmánál utánam szólt a csöpp fekete ember zöld ruhában. Marikám azt mondta, nem ismeri. Pista volt az, a mezőőr. „Jaj, de szép menyecskéje van” - mondta. — Nem paraszt ez, mondom neki, ez cigány! Elvált asszony, két gyereke van, egyedül neveli, nem kell neki senki, ne is gondoljon róla. Érre a Pista begurulva mondja. „Nem tudja azt maga, Maris néni”. - Eh, hogyne tudnám, éjjel-nappal vele vagyok. De»a Pista csak mondja: „Nekem tetszik a Marika, nagyon tetszik”. Én meg mondom neki: - Pista, hagyd ki mán, ne közelíts felénk, menj már a Manóidhoz, a feleségedhez, még veszekedik veled! Erre ő kajbál rám, hogy magát is meg köllene lőni. Egészen viccre vettem én eztet. Ez volt csütörtökön, és szombat délután megölte. Amikor már a 29 éves Jenőt meglőtte, Marikám után mért ment az erdőbe? Ezt nem lehet elfelejteni. Azt mondják, hogy felejtsek. Hova felejtsek? Március óta, az utolsó tárgyalás óta, hogy el lett ítélve, nem jött egyetlen kíváncsi újságíró sem, hogy mi van velünk. Vége, már nincs szenzáció. Ha ébredek, ha megyek, bármit csinálok, csak a Mari van az eszemben. Hogy ölte meg, mikor könyörgött, még az ujját is... Mondtam a tárgyaláson: „Pista, nem láttad, hogy a Mari? Nem ismerted fel, hogy az egy ember, és nem kutya vagy macska? Egész életében egyszer ment el körtéjén. Szeptemberben már gyenge körte volt, utolja. Három szem rohadt körtéjén, ezért?... MÍkor meglátta, rögtön odaadta neki, „Pista bácsi, itt a három szem körte!” A Jenőnek a vállán volt a kék táska, és nyakon lőtte. Marikámat meg kileste! A Pista azt mondja, hogy Marikám gombjában, máskor meg a gallyban akadt meg a puska. Hazudozott össze-visz- sza. De minden hiába, Marikám nincs... Tudom, hogy meg kell halni, de nem így! Ha megyek, ha szólnak hozzám a magyarok, sajnálják, hogy ez történt. Hatvannégy éves leszek július 6-án, ha megérem. Ha megérem... Magába zárkózik emlékeivel, szép vagy borzasztó képekkel? Ki tudja? Már nem beszél. Talán megkönnyebbül, hogy kisírta bánatát, ki tudja. Én pedig kocsimba szállva a körtés kertekre gondolok, és a frissen zsírozott puskákra. Sziki Károly Mikent vállaljak a mesterek a képzést? Az utánpótlás nevelésének szorító gondja, hogy az állami vállalatok megszűnésével sorra zárják be kapuikat a szakmunkásképzés alapegységei, a tanműhelyek is. Megoldásnak ígérkezett az, hogy a műhelyekből kiszoruló fiatalok avatott kisiparosok keze alatt tanulják meg szakmájukat. A mesterek azonban a jelenlegi körülmények között nem vállalkoznak a tanoncképzésre: egy-egy gyerek foglalkoztatása évente mintegy 100 ezer forintba kerül, de ennek kompenzálására a rendelkezések csupán havi 1500 forintos adóalap-csökkentést engedélyeznek. Az iparosok azt kérték a pénzügyi tárcától, hogy akik hajlandók tudásukat átadni a fiataloknak, minden tanuló után kapjanak 10 ezer forint adó- kedvezményt. Javaslatukat azonban elutasították. Az idén hasonló indítvánnyal fordulnak a pénzügy illetékeseihez: igaz, az infláció okán most 15 ezer forintos ellentételezésre tesznek javaslatot. Álláspontjuk szerint az államnak még mindig olcsóbb ez a megoldás, mint önálló tanműhelyek felállítása és működtetése. Az indítvány fontos új eleme: a képzésbe bekapcsolódó iparosok vállalják, hogy a tanulóévek befejeztével munkát adnak azoknak a fiataloknak, akik nem tudnak elhelyezkedni. Ugyanakkor ezek a munkaadók kapják meg azt az összeget, amelyet az állam munkanélküli-járadékként fizetne az állás nélküli fiataloknak. S okkor még nem is szóltunk azokról az akciókról, játékokról amelyeknek On a nyertese... A 7A fllG ÁRUHÁZ ÓRIÁSI 71 VÁRI ÁRUKÉSZLETTEL VÁRJA Kedves vásárlóit! Fehérneműk, pólók, \ \ rövidujjú ingek, %. V farmerek, $. <£ vászonnadrágok, \ % lürdőköpenyek, Papucsok, szandálok, vászoncipők minden korosztálynak. Esernyők, táskák, hátizsákok, napszemüvegek több színben is. Viszonteladókat is kiszolgálunk! Tel.: 370-6S3 NnrvA: H~P: 9-7S Sz: 9-73 ÓRÁIG <3519) Karikagyakorlat
