Heves Megyei Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 101-126. szám)

1994-05-31 / 126. szám

Horizont í 6. oldal 1994. május 31., kedd Eladó lakások - aktuális kérdésekkel Működése történetének legjelentősebb privatizációs rendele­tét alkotta meg az egri önkormányzat. A lakásbérletről szóló törvény hosszadalmas elfogadása után a testület, eleget téve a várakozásnak, végre szabályozta a bérlakások elidegenítésé­nek rendjét. A dolog jelentőségét mutatja, hogy a rendelet- tervezethez igen sok módosító javaslat érkezett a képviselők­től, kifejezve a különböző politikai, gazdasági és egyéb érde­keket. A rendeletalkotás körülményei, a képviselői javasla­tok, hozzászólások a nem vájtfülüek számára is jól példázták, hogy a rendelet mögött feszülő erővonalak mentén kiismer­hető érdekcsoportosulások, egyének és szervezetek állnak. A törvény és az önkor­mányzati rendelet végrehaj­tása nyomán a lakásgazdálko­dás a jövőben túlnyomórészt piaci alapon szerveződik. Ez a követelménye annak a legje­lentősebb rendelkezésnek, amely szerint a bérlő vételi jog alapján egy éven belül megvá­sárolhatja az általa bérelt la­kást. Ez igen kedvezményes anyagi feltételeket biztosít a bérlőknek, így várhatóan a la­kások jelentős része hamaro­san gazdára talál. Sarokpontja a rendeletnek az a szabály, amely szerint ha a bérlő vételi vagy elővásárlási joggal nem él, lakása lakottan kívülálló részére is elidegeníthető. Tekintettel arra, hogy a la­káskérdés a társadalom jó ré­sze számára még hosszú ideig szociális és nem egyszerűen piaci ügy marad, ez a rendel­kezés komolyan felveti azt a kérdést, hogy a testület képes volt-e átlátni a téma hatását, vagy hogy az összhangban van-e a közérdekkel. Magya­rán: kinek jó az, ha a lakások a bérlők feje felől eladhatók? Fennáll annak a lehetősége, miután az ilyen lakások bérlői szociális okokból nem tudják lakásukat megvásárolni, hogy a leendő tulajdonos e bérleti jogviszonyukat felmondja. Ezt követően szociális okból ismét az önkormányzat lesz kényte­len e lakásgondokat megol­dani. További kérdés, hogy kinek áll érdekében a bérlaká­sokkal való - formálisan tör­vényes - intézményesített spekuláció. Más önkormányzatokkal el­lentétben ugyanis az egri ren­deletbe elmulasztottak speku­láció-ellenes szabályt beépí­teni. A spekuláció megindulá­sára utalnak az utóbbi időszak bérlakásokkal kapcsolatos hirdetései is. Kétségeimet tovább fo­kozza az a látszólag mögöttes körülmény, hogy a képviselők jelentős része még a lakásren­delet hatálybalépését megelő­zően, a korábbi jogszabályok alapján bérlakásvásárlását - természetesen törvényes kö­rülmények között - leren­dezte. Ugyancsak vitatható a ren­deletnek az a része, amelyben a helyiségbérlőket (vállalko­zókat) diszkriminatív módon kizárják a törvény által lehe­tővé tett nem szociális indítta­tású vásárlásból. Milyen ér­dekviszonyok mozgatják e ki­fejezetten vállalkozásellenes önkormányzati és hivatali ma­gatartást? Nos, a feltett kérdések megválaszolásához legalább két szempontot kell kiemel­nünk. Az egyik - megítélésem szerint - a hivatali apparátus szakértelembe bújtatott, túl­zott hatalma a testület fölött. Nem kérdés már az a régi ál­láspont, hogy erős polgármes­ter, gyenge testület, vagy for­dítva. Mára már egyértelmű, hogy a dolog az erős hivatal és a gyenge, hozzá nem értő tes­tület felállásban jelenik meg, ahol ad absurdum a polgár- mester a rendelettervezethez kénytelen stratégiai módosító javaslatot tenni, és végül a rendelet elfogadásánál az azt szerkesztő akarata érvényesül. Mert a polgármester módosító javaslata arra irányult, hogy a lakásokat lakottan, a bérlő hozzájárulása nélkül ne lehes­sen eladni kívülálló részére. Érthetetlen, hogy a nyilvánva­lóan közérdeket szolgáló ja­vaslat elfogadása miért nem áll érdekében a hivatalnak, il­letve a testületnek. Ugyancsak a hivatal felértékelődését jelzi az a rendelkezés, hogy a helyi­ségbérlő vállalkozói kört a privatizációból kizárták, mint­egy fejőstehénné degradálva őket. Ennek számtalan példája és esete ismert. Elég, ha csak a Tábornok-ház ügyének egyes részleteire utalok. Ugyancsak a hivatal nem- kívánatos, sőt a közérdekkel ellentétes mozgásával függ össze az a körülmény, hogy a rendelettervezetet ugyan for­málisan közhírré tették, de a hatékony érdekegyeztetés le­hetőségét eleve kizárták. A rendelettervezet előkészíté­sébe éppen a legérdekeltebbe- ket nem vonták be. Az ügyben szervezett lakossági fórum, vagy a lakásbérlők képviselő­inek írásos felszólalása erőtlen és áldemokratikus jelenségnek tekinthető. Az érdekviszonyok megkö- vesedésének tudható be, hogy a leginkább érintett nagycsa­ládosok, a nyugdíjasok és a cigányok képviselői vagy a vállalkozói érdekképviselet ez ügyben miért nem élt a bele­szólás lehetőségével, ugyan­csak megválaszolatlan. Az önkormányzati lakás- rendelet által gerjesztett hatá­sok vizsgálatának másik nagy jelentőségű kérdése az önkor­mányzati vagyongazdálkodás, illetve vagyonhasznosítás. Egységes vagyonpolitikai koncepció hiányában a költ­ségvetéstől behatároltan kény­telen a működés gazdasági fel­tételeit biztosítani. A vagyon­gazdálkodás körében az ön- kormányzati lakásrendelet óriási jelentőségű. Felvetődik itt az önkormányzati alapítású lakáskezelő részvénytársaság szerepének értékelése. Mint ismert, a társaságot csaknem kétszázmillió forint alaptőkével hozták létre. Más kérdés, hogy jelenleg sem va­gyoni, sem szervezeti, sem pedig jogi indoka nincs e köz­ismerten drága és költségesen működtethető társaság fenn­tartásának. A díjemelési és egyéb bo­nyolítási funkciók valójában egy minimális (egymilliós) tőkéjű közhasznú társaság ál­tal kockázatmentesen ellátha­tók, és a részvénytársaságban lévő vagyon - amelyről ne feledjük el, hogy közvagyon - egyéb célokra is hasznosít­ható. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a társaságban megjelenő közvetett tulajdonlás, amely piaci kockázattal, így veszte­séggel vagy csőddel is fűsze­rezhető, nem lehet érdeke az önkormányzatnak. Ez a va­gyon ugyanis jogilag már a részvénytársaság tulajdona, és az önkormányzatot, mint a részvények tulajdonosát, csak áttételesen, közvetve illetik a tulajdonosi jogok. A jövőben a célirányos vagyongazdálkodás egyik nagy kérdése lesz ez. Ugyancsak ide tartozó kér­dés — miután a rendelet a la­kás-spekulációt eleve nem zárta ki - az, ahogy a társaság a nemkívánatos és a közér­dekkel ellentétes spekulatív célú lakásértékesítésekben részt vesz—e, vagy egy év múlva az el nem adott lakások vásárlójaként jelentkezik. El­gondolni is rossz, hogy az ön- kormányzati tulajdonú társa­ság saját gazdasági és piaci érdekeitől vezérelve (például: prémium) szociális feszültsé­geket gerjeszthet, tovább ter­helve ezzel az önkormányza­tot. Valójában nem nehéz be­látni, hogy az önkormányzati lakásértékesítés valamennyi résztvevő számára nagy üzlet. Az itt felvetett lehetőségek az általuk megalkotott rende­letben benne rejlenek. Mint az, hogy az előkészítő munkában résztvevő appará­tus ezeket a lehetőségeket mi­ért nem zárta ki, és miért nem épített be olyan biztosítékokat, amelyek esélyegyenlőséget, szociális igazságosságot vagy a spekuláció kizárását biztosí­tották volna. Ne feledjük el, közvagyonról van szó! Löjfler Erzsébet önkormányzati képviselő Egy arc az egri félmúltból - a tudós professzor, dr. Tóth József Dr. Tóth József az egy­házat Európa tanítójának és nevelőjének tartotta Sokáig töprengtem rajta, ho­gyan is kell a félmúltból a je­lenbe hozni egy olyan embert, aki már 1980-ban elment közü­lünk, nyolcvanhárom éves ko­rában. Aki ennek a bükkalji vá­rosnak egy adott átmeneti kor­szakában törekvéseivel, maga­tartásával - nem egyedül, de éppen a szellemiséget felerő­sítve - profilt szabott volna. Fia azok a bizonyos körülmények nem gátolták volna. Nem rajta múlott. 1930-ban nevezték ki az Egri Érseki Jogakadémia tanárának, 33 évesen. Addig viszont meg­járta a világháborút, 1915-1918 között kétszer sebesült, majd diplomája birtokában Győr szabad királyi városhoz vették feí fogalmazónak, ott aljegyző, majd tanácsnok. Közben írja tanulmányait a törvényhatósági tisztségviselői jog reformjáról, a gazdasági munkaügyi bírás­kodásról, a szociálhygiéniáról (így, ipszilonnal!), közgazda- sági jogunkról, tárgyalta a bírói függetlenség problematikáját a közigazgatás oldaláról nézve. Mindezt 1930 előtt, amikor is otthagyta Győrt az egri katedra kedvéért. (Külön téma lehetne, ahogyan az egri érsek, dr. Cza- pik - aki az eddigi, lassú szel­lemi járású főpapi hatóság után új tartalmakat igyekezett meg­honosítani Egerben, az aulában is - értékelte a benyújtott pá­lyázatok között dr. Tóth egyé­niségét, alkalmasságát az aka­démiai beosztásra.) Némi elfogultságot érzek, ha beszélnem kell róla. 1940-ben közjogot hallgattam nála, má­sodéven. Később sem szűnt meg a személyes kapcsolat, a tanári és a hallgatói viszony ke­retében ő felügyelte a „le­vente-kiképzést”, ami akkor ugyancsak szigorú reglama sze­rint ment. Kaptunk az akadémi­ától egy tiroli, tehát osztrák minta szerinti formaruhát, fel­húztuk, „beöltöztünk” a kivo­nulásra, ami természetesen jó is volt, meg nem is, mert mi úgy hittük, pojácát csinálnak belő­lünk. De dr. Tóth megmagya­rázta: a formaruhának fegyel­mező ereje-hatása támad, ha végiggondoljuk, éppúgy, mint annak, ha bárhol megjelenünk: észre kell venniük az emberek­nek, hogy nem a tömeg egy tagja vagyunk, hanem az ál­lampolgár, akinek tartalma van. Akkor még dünnyögtem is emiatt, mára már értem, mire gondolt. A negyvenes években, ami­kor is ő az egri jogoktatás terén dékáni szerepet kapott, nem tar­tózkodtam a hazában, Goméi­ból, Minszkből nem érzékelhet­tem, hogy ez az agilis, kitűnő stílusú - írásban és beszédben egyaránt -, pattogó fogalma­zásé, lényegretörően szűkszavú ember hogyan vállalkozik a le­hetetlenre. Az érsekkel, a nagy tekin­téllyel összefogva - miután a háborús események miatt nem foglalhatta el a pécsi egyetemi katedrát - 1946-ban, szeptem­ber 1-jétől a Magyar Katolikus Egyetem Jog- és Államtudomá­nyi Karának volt az első em­bere. Ez a mondat úgy ékelődik bele az akkori idők folyama­tába, mintha Don Quijote fel­támadt volna, és lándzsájával akart volna nekimenni a Líce­umnak. Ám amíg lehetett, a he­lyén maradt. A vallás- és köz­oktatási miniszter 1948-ban még az egri jogakadémia veze­tésével megbízta, majd meg­szüntette az akadémiát. Dr. Tóthot 1949-ben úgy helyezték nyugállományba, hogy 1952-ben nyugdíja folyósítását is megszüntették. De mert sem professzori, sem dékáni minő­ségében eljárva nem tudtak el­lene felhozni egyéb „vétséget”, mint azt, hogy tudós és gyakor­lati érzékkel is megáldott ki­tűnő szervező, engedték, hogy a Füszértnél gondnok, majd jogtanácsos lehessen. Hitte, akarta, hogy a Szent Istvánról elnevezendő katolikus egyetem Egerben megvalósuljon, másfél száz évvel Eszterházy után. Ez a dióhéjnyi személyes tör­ténelem csak a külső burka mindannak, ami sarkallta ezt a nyugtalanul tevékeny szellemi­séget. Miközben különféle té­makörökben előadott az aka­démián, sorra jelentek meg ta­nulmányai Világnézet és jogal­kalmazás, Kultúra és közigaz­gatás, Szociális jogszemlélet a közigazgatásban, Szociálpoli­tika és szociális közigazgatás címmel, 1942-1944 között. Miközben ég a világ, félig vagy egészen romokban hever már a fél kontinens, ő lejegyzi gondo­latait, azokat a szándékokat, amiket ő nemcsak magában dé­delgetett, mint az elméleti em­berek szokták általában az utó­pisztikus eszméket érlelni, szé­gyellősen leírni, netán politikai szférába is áttolni. Dr. Tóth az elméleti részt akkor tartotta elevennek, ha rögtön hozzákapcsolhatta azo­kat a tennivalókat, amiket a mindennapi életben, az adott környezetben, tehát a konkrét létező társadalomban, itt, ná­lunk, akár vidéken, akár egye­temesen, az egész országban meg ellene valósítani. Az egy­házat Európa tanítójának és nevelőjének tartotta. És helyesen arra a következ­tetésre jutott az egyik tanulmá­nyában, hogy a főiskolai-egye­temi hallgatóságot nemcsak ok­tatni kell, nemcsak arról kell gondoskodni az oktatói karnak, hogy - az ő esetében - a jogi szakértelmet megalapozza a hallgatókban, hogy a diploma megszerzése után hasznos köz­reműködői lehessenek a köz- igazgatásnak vagy a bírói kar­nak, hanem nevelni is kell eze­ket az „érett” fiatalokat. Nem voltak illúziói afelől, hogy az érettségi bizonyítvány birtoká­ban még akkor sem, a viszony­lag konszolidált harmin­cas-negyvenes években sem voltak a középiskolából kike­rültek úgy és annyira felnőttek, hogy a nevelés rájuk ne fért volna, (Ma már, őszülő fejjel, nagyon igazat adok dr. Tóth- nak.) „A nevelés nem zárulhat le a középiskolával, hisz az egye­temre kerülő ifjú még. nem ki­forrott egyéniség. A középis­kola a gyermeket ifjúvá neveli, az egyetem az ifjút férfivá ala­kítja." Bölcs szavak, csak mára sincs foganatja, pedig a pro­fesszor, a dékán ezt egy 1943- ban megjelentetett tanul­mányában fejtette ki.) Egészséges életszemlélete, töretlen hite a tisztességes esz­mék akármikori diadalában át­segítette sok-sok csapáson. Ti­bor fia orvostanhallgató volt, 1944- ben, november 20-án, tíz nappal az egri harcok befeje­zése előtt, kötelessége teljesí­tése közben halt meg. Méltósággal és derűvel vi­selte el a volt egyetemi tanár a mellőzést. A legjobb értelem­ben lokálpatrióta módjára járta Egerben az utcákat, olyan meg­állós alkat volt, vele mindig le­hetett négy-öt mondatot váltani, cinkosan vagy derűsen össze­nézni. Mert tudta saját helyzetét, ismerte embereit, barátait. Ne- •mes gondolkodásmódja átsegí­tette azokon a buktatókon is, amik olykor nagyon keserves állapotig is eljuttatták. A belső rend, az a bizonyos felnevelt fe­gyelem, túl a jog és az erkölcs ingadozó keretein átfogta ezt az egyéniséget, amelyet két há­ború és a közép-európai törté­nelem keményített meg. Farkas András Utazásaim, fájó emlékeim - tilostáblák előtt Amikor utazásra készülök, mindig szorongva gondolok a határokra: a románra, a szlo­vákra, a szerbre, a bolgárra, de vannak rossz élményeim Nyu­gatról is... Megízleltem már a többórás embertelen várakozást az osztrákoknál, találkoztam ordítozó, pisztolytáskájához kapkodó svájcival is. Voltak nehéz pillanataim az amerikai vámosokkal, s egyórás „késede­lem” után ütöttek már be „kommunista turista” bélyeget útlevelembe két évvel ezelőtt - Kanadában. Mostanság nehezen szabadu­lok a szlovákiai élmény béklyó­jától, mely velem volt határtól városig és vissza. És itt van még most is... Nem egyszerűen a modorta- lanságról akarok beszélni ezút­tal, mely ott csillagosodik a vámosok játékában, a bolti el­adók kelletlenségében, de a já­rókelők sanda tekintetében is, mikor egy-egy műemlék előtti ácsorgásunk a céltáblájuk. „Semmit sem változott ja­vunkra a hangulat, hiába telt el 15 év azóta, hogy először vol­tam itt" - összegzem az egyik könyvesboltból kimenekülve. De nem erről szeretnék ezút­tal szólni. Hanem... Talán a vendégjog alapvető hiányáról, lehet, hogy erről kellene be­szélni. De nem! Minek arról bőven panaszkodni, hogy egy színházi vendégjátékhoz idő­ben átadott teremre van szük­ség, szlovák barátaim, és csendre, a színpad körüli ter­mekben legalább, s nem tom­boló diszkóra! De mi értelme lenne minden további füstölgésnek, melytől még a levegő sem illatosodna meg. Inkább idézem egy „hite­les” ember mondatait, aki évti­zedek óta őrködik ebben a fel­vidéki kisvárosban, Rima­szombatban. Mács Zoltán:- Csak káromkodni tudnék! Ebben a kultúrházban, amely­ben most beszélgetünk, csak vendégek vagyunk, bírálatom­ban, észrevételeimben tehát kellő önfegyelmet kell tanúsí­tanom - kezdi a CSEMADOK városi szervezetének elnöke. - Nem tudom egyelőre, mi az oka annak, hogy csak késve adták át Önöknek a színpadot. Igen bor­sos bérleti díjat kértek tőlünk erre az estére, mintegy 2200 koronát. Ez 70 százalékkal több, mint legutóbb. Hát, ilyen egy önálló intézmény, melyet a szlovák ajkú önkormányzati vezetés működtet.- Ez a város, a mi szeretett Rimaszombatunk bizony ala­pos .változáson ment át az utóbbi évtizedekben. 1945-ben az akkori hétezres lakosságnak 98 százaléka magyar volt, és mára 48 százalékra zsugorod­tunk. A városi önkormányzat összetétele azonban még ezt az arányt sem tükrözi, mert a 35 képviselőből csak 13 a magyar ajkú. Azt hiszem, nem szükséges történelmi leckét adnom arról, miként romlott kisebbségi lé­tünk az évtizedes küzdelemben, mert azt remélhetően mindenki jól ismeri már Magyarországon is. így jól emlékezhetnek - a felelevenítés lapjait hajtogatva - arra a kassai kormányprog­ramra, melyben Gottwaldov a magyarok kitelepítését „irá­nyozta elő”. így söpörték ki in­nen a gazdag zsidó családokat, értelmiségieket, s dobták át őket Magyarországra ötvenki­lós csomagokkal. S telepedett helyükre a „szlovák értelmi­ség”, a környező falvakból. Pár fillérért megkapták a csodás villákat, kerteket. Számos re­gény és dráma őrzi ennek a sö­tét komák az emlékét. A leépü­léshez aztán mi, magyarok is hozzátettünk apait-anyait azzal, hogy a gyerekek java részét szlovák iskolába adtuk. Ezek után persze hogy el tudják hi­tetni velünk azt a maszlagot, hogy a magyar helységjelző táblákat a közlekedési szabály­zatba foglaltak szerint távolítot­ták el, mert szegény autósokat zavarta a felirat, hiszen nem tudták, hol vannak. Persze, a tábla közelében felfeszített meztelen fenekű csajok ponto­sabban eligazítják a kormány­keréknél ülőket! Hát, így állunk mi a tilosban, a Felvidéken. Sziki Károly un m Gázolaj: 59 Ft/I, 92. benzin: 74 Ft/I. Lr n On is legyen a törzsvásárlónk, mert így 3x jobban jár! Részletek a helyszínen! Sas úti Üzemanyagkút, Eger, Sas u. 94. (Tanép udvar) Ny: 7-17, Szó: 10-14. 1J J1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents