Heves Megyei Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-01 / 50. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1994. március 1., kedd Látószög Melyik Magyarország? Másik Magyarországot emleget a tévében is keserű szívvel az ismert politikus, olyan honfitársainkról beszél, akik — több más mellett — Hankiss műsoraiból kiszorultak. S ha a másik másait idézgeti, honfitársainakis csak bátortalanul ne­vezheti őket a többi, nehogy esetleg kikérjék maguknak. A képernyőn kevesebbet, vagy egyáltalán nem szereplők ugyanis érzékeny, sértődékeny emberek, kevésbé edzettek, mint akiket a televízióban sűrűbben mutogattak. Pártgyűlé­seken, veszekedéseken — ha, civakodás közben kerülik a fegyvert — aligha lehet úgy megkeményedni, mint példáául a szolgálatvesztésen, a munkanélküli járadékon vagy egyéb se­gélyeken. Igaz, a pozícióhajhászás, a helyezkedés, a hatalom­ban való megkapaszkodás sem éppen kis próbatéltel, de vala­hogy könnyebb az ingyenkonyhák egytálételeinek fogyasztá­sánál, a menedékhelyi éjszakazgatásoknál, amikre az „egyik” ország lakói közül napjainkban számosán rákényszerülnek. Lehet, hogy nem csupán ez utóbbiakra gondolt, aki szavai­ban kettészelte amúgy sem nagy hazánkat, s az idézett módon megosztotta a. rajta élőkét, éldegélőket. Bizonyosan olyanok­ra is célzott, akik a szerencsétlenebbeknél még valamivel, ne­tán sokkal jobb módban vannak, de ma nem tapsolnak min­dennek. Esetleg jó néhány dolgot egyenesen kifütyülnek. Hogyha éppen nem fütyülnek elesettebb társaikra is, amikor goondjukból-bajukból feléjük kapaszkodnának segítséget, támaszt vágyván, remélvén. Akár így, akár úgy van — nagyon nem tetszik nekem ez a két-, vagy talán már nem is csak ennyi, hanem többféle Ma­gyarország! Jobban örülnék, ha csak egyet ismernénk, egyről folynék a vita gyűléseken és gyűléseken kívül, munkahelyen, odahaza, utcán. S egyáltalán mindenkinek lenne kedve a vitá­hoz, a kedvhez nem hiányozna a munkahely, az otthon, legfő­képpen pedig mindenki tenni is akarna valami tőle telhető okosat, hasznosat a szócséplés helyett. Sőt, nemcsak szeretne, hanem tenne is, fáradhatatlanul! Egyszóval boldogabb, sokkalta boldogabb lennék, ha az a „másik” Magyarország — legfeljebb miniben, makettben lé­tezne, mint például Tatabányán legújabban a budapesti világ- kiállítás idejére akaiják. Ebben szívesen elgyönyörköd­nék magam is, hiszen alapjában véve kicsiben sem kevesebb a földdarab, ahová sorsunk rendelt bennünket élni, dolgozni és meghalni, mint koszorús költőnk is utalt már erre, persze tő­lem ékesebb, rímesebb szavakban. Szép, vonzó s méretará­nyos kicsinyítésben alighanem bejárhatóbb, élvezhetőbb is lenne hazánk, mint nagyban, igaziban, amelynek teljes felfe­dezésére sajnos még nem egy honfitársunknak holtáig sem nyílik módja. Ha egyikünknek-másikunknak nehezére is esik egyetlen Magyarországot elképzelni, emlegetni, azért ki-ki próbálkoz­hatna vele. S természetesen — bármilyen praktikus is — ne csak expós makettként, hanem valódiként, közös örömünk­re! Gyóni Gyula Erdélyi levél Tudatos lélekfertdzés Egy rövid kis írást tartok a ke­zemben, amely az egyik legis­mertebb bukaresti (egyébként türelmes hangvételű) napilap hasábjain jelent meg. Az írás — fekete betűkkel fehér papíron — arról tudósít, hogy az egyik köz­ismert ifjúsági tanulmányi és ku­tató központ felmérése szerint a romániai ifjak egyharmada „a ci­gányok, a törökök és a magyarok létezése ellen van Románia terü­letén.” Nem tudhatom, hogy mennyire reprezentatív (esetleg magyarokat és más kisebbsége­ket is magába foglaló-e) ez a felmérés, de tény, hogy az eredmény szívetszontóan megdöbbentő. Az egyébként nyúlfarknyi írás olvasása közben a felháborodás­nál és az érthető sértődöttség ér­zeténél nagyobb volt bennem az elkeseredés. Elkeseredés amiatt, hogy a szélsőséges nacionalisták által (de nemcsak részükről) fo­kozatosan elhintett mag, a gyű­lölködés, az egymás iránti türel­metlenség magja, íme kicsírá­zott, és a torzszülemény, lám fej­lődni, nőni kezd, és mindinkább fertőzi azokat a lelkeket, amelye­ket egy kis tapasztalattal, egy kis jóindulattal a megértés, az egy­más iránti tisztelet szellemében is formálhatnának. Persze csak ak­kor, ha nem létezne elvakultság, ha nem virágozna az etnikai „fél­tékenység”, ha nem mőködne az a jól olajozott gépezet, amelynek egyetlen célja, úgymond, hazafi­as szónoklatokkal, félrevezetés­sel, hazugságok bemagyarázásá- val a másik nemzet gyűlöletére ösztönözni a fiatal lelkeket. S milyen könnyű gyűlöletre, a másik megalázására okítani azt az ifjúságot, amelynek nincs biz­tosítottjoga és lehetősége ahhoz, hogy ne csak arcukról, mozdula­taikról ismerjék meg más nyel­ven beszélő honfitársaikat, ha­nem nyerjenek betekintést an­nak valóságos és nem eltorzított történelmébe, irodalmába, zene­világába, egész civilizációjába. Ugyanis abban a román fiatal­ban, aki — bár Erdélyben él — soha nem tanult meg egyetlen becsületes magyar szót — életé­ben soha nem hallott Petőfiről, Adyról és más nagyjainkról, aki hihetetlenül és acsarkodva rázza a fejét, és a tudathasadás tünetei jelentkeznek rajta, ha valakitől azt hallja, hogy Erdély valamikor önálló volt, mitöbb: Magyaror­szághoz is tartozott, illetve, hogy Mátéi Corvinul (alias: Mátyás király) magyar volt, szóval az ilyen ifjúban nehéz bizalmat éb­reszteni az éppen magyarul be­szélő szomszédja, osztálytársa, esetleg tanára vagy éppenséggel bajtársa iránt. Az ilyen ifjú min­dig gyűlölni fog engem, gyűlölni fogja a testvéremet, a gyermeke­met, az unokámat, pusztán csak azért, mert tudatlanságban tar­tották és nevelték fel, mert céltu­datosan oltották bele is a gyűlö­letet. Fájdalmas és szívszaggató ez a helyzet! Akkor is, ha a lené­zett és a hazájából kinézett és megalázott ember magyar, és ak­kor is, ha más (mondjuk cigány, török vagy arab) származék. Emberek vagyunk mindany- nyian. Csak, sajnos, ezt sokan nem tudják! Döbbenettel és fáj­dalommal olvasom az egyik vá- rosombeli román napilapban egy tartalékos hadfi írását, aki arról cikkezik, hogy a székelység egész történelme folyamán gyűlölte és irtotta a románt, kiszorította őt ősi földjéről, és "évszázados el­lenségünk örömmel és elégtétel­lel nézi a románság teljes eltűné­sét e területről”. S ki lehet a hadfi szemében az évszázados ellen­ség, ha nem éppen a magyar vagy a székely? Az a fiatal, aki az ilyen cikke­ket olvassa, már hogyne hinne a tartalékos ezredes úrnak, és hogyne mondaná a közvéle­ménykutatáskor, hogy nincs mit keresnie itt, e hazában annak az átkos, gyűlöletes és betolakodó ázsiai barbár fajnak! Még jó, nyugtatom magam, amikor már az elkeseredés vég­leg hatalmába kent, hogy létezik az a másik kétharmad, amely leg­alábbis nem nyilvánítja ki mély­séges gyűlöletét a magyar, a ci­gány meg a török iránt. Meg­nyugtató, szinte békés álomba ringató az a tudat, hogy az emlí­tett közvéleménykutatást rövi­den kiértékelő bukaresti lapban az is elhangzik, hogy a felmérés eredményei vészesen hasonlíta­nak a véres konfliktus kirobba­nása előtti jugoszláviai felméré­sek eredményeihez. De vajon elég csak megállapí­tani vagy tudomásul venni vala­mit? Okos György Kolozsvár A római zarándok végigjárja azokat a helyeket, amelyek a klasszikus szépséget, vagy a re­naissance és barokk pompát mu­tatják fel. Az örök városnak van azonban egy új zarándokhelye is, a Szent Péter bazilika alatti ása­tás. Ha valaki Rómában jár, ezt ne kerülje el. Megláthatjuk itt a római kor pogány halott-kultu­szát és a keresztény éra kegyele­tét. Csodálatos város tárul fel a szemlélő előtt. Utca, amelyet eredeti római mauzóleumok sze­gélyeznek. Ma már az ajtók el­tűntek. Szabadon be lehet tekin­teni, és be lehet menni. Ezt a vá­rost a maga korában nekropolis- nak, holtak városának nevezték. A macska hatodik érzéke Megszámlálhatatlan legenda és mese kering a macskák körül. Ezekben a történetekben a macs­kát misztikus, természetfeletti, sőt látnoki képességgel ruházzák fel, és istenségként imádják, de szép számmal találhatunk h macska boszorkányságáról szó­ló elbeszéléseket is. Hajósok hívták fel arra a je­lenségre a figyelmet, hogy a ha­jókon élő macskák csak abban az esetben hagyják el a tengeri jár­művet, ha annak elsüllyedése a küszöbön áll. Történt egyszer, hogy — egy valószínűleg csak e különleges állatok által érzékelt veszélyes helyzetben — két macska mindent elkövetett, hogy még a kikötőben a partra jusson. Néhány órával később a gőzös, amelyet elhagytak, össze­ütközött egy másik hajóval, és el­süllyedt. Egy messinai kereskedő 1783- ban a macskájának köszönhette kz életét. Az állat kitartó kiálto­zásával, izgatott ide-oda szalad­gálásával végre felhívta magára a gazdája figyelmét, és sikerült rá­vennie, hogy családjával együtt késedelem nélkül elhagyja a há­zát, de még a várost is. Amint biztonságos helyre érkeztek, ha­talmas földrengés rázta meg az egész környéket, és a város, amelyben addig éltek, rommá és hamuvá lett. Évezredek óta tisztelt és gyűlölt állat Az ókori Egyiptomban a macskát istenként tisztelték. Egész életében szeretettel ápol­ták, gondozták, majd az állatot halála után bebalzsamozták, és isteneknek kijáró tisztelettel, az arra kijelölt szent temetkezési városban, Bubastis-ban ünnepé­lyes ceremóniával temették el. A középkorban,' a nagy bo­szorkányüldözések korában a macskáknak már közel sem volt ekkora becsületük: misztikusnak vélt lényük miatt a sátán teremt­ményeinek, ebből következően a boszorkányok kísérőinek tartot­ták őket. A népnyelv szerint a macskák különféle szerencsét­lenséget hoznak a ház lakóira. Nem véletlen tehát, hogy korabe­li ábrázolásokon gyakran látjuk a macskát is a szerencsétlen „ bo­szorkány” mellett a máglyán. Természetfeletti képesség Mi az igaz hát a régi legendák­ból és mesékből? Valóban ren­delkeznek a macskák olyan ha­todik érzékkel, megsejtik a vá- ratlanaul bekövetkező esemé­nyeket? Erről a különleges képesség­ről még a macskakutatók sincse­nek kétséget kizáróan meg­győződve, annyi azonban bizo­nyosan állítható, hogy a macs­kák képesek a változásokat meg­érezni. A legkisebb szokatlan zaj, szag és rezgés azonnal felkel­ti a figyelmüket, legyenek akár a legmélyebb álomban vagy táp­lálkozás, játék közben. A macs­kabarátok körében számos tör­ténetet hallani a macskák csodá­latos képességéről, amellyel elő­re megérzik a katasztrófákat. Az ember által szerkesztett érzé­keny mérőműszerek még meg sem rezdülnek, amikor a cica már jelzi a közelgő földrengést, zivatart, tűzvészt. Japánban, a földrengések hazájában éppen ezért élnek nagy számban a macskák, mert az emberek az ál­lat viselkedéséből következtetve felkészülhetnek a közelgő ve­szélyre. Ugyanígy nincs magyarázat a macskák egyéb természetfeletti tudományára: mesélik, hogy Alexander Dumas macskája minden este azonos időpontban várta a kerítés mellett gazdája hazatérését. Ám előfordult, hogy Dumas olykor-olykor nem ment haza, s a cica ilyenkor le­mondóan ki sem ment a kerítés mellé, holott nem tudhatta, mely estéken fog a gazdája kimarad­ni. Rejtélyes tájékozódóképesség See szeri, se száma azoknak a történeteknek, melyekben a macskák csodálatos hazatalálá­sairól hallhatunk. Különféle el­méletekkel pró- bálták magya­rázni egyes macskák eseteit, akik akár 1000 kilométeres távolság­ból is megtalálták gazdájukat, még akkor is, ha az illető más la­kóhelyre költözött. Tudósok állapították meg, hogy a macska rendelkezik vala­milyen küoönleges „navigációs berendezéssel”, amely segíti őt abban, hogy egy bizonyos helyre bármilyen távolságról visszata­láljon. Még ma is rejtély, hogy ez a különleges képesség a Nap ál­lásának követéséből, vagy egy máig még fel nem fedezett rend­kívül finom érzékelőszervből, esetleg rezgés- és szagnyo­mok felfogásából tevődik-e ösz- sze. Legendavilág Jöttün istenek méhsör formá­jában, cseppenként adták át a tu­dást az embereknek, minden cseppért egy-egy ajándékot vár­tak. Egy ilyen ajándékba kapott lány szolgálóként ottmaradt az istenek mellett, és igyekezett minden tudást ellesni az istenek­től. A legerősebb klán-vezér, Erik, követelte az istenektől a végleges tudást, az utolsó csep­pig. A jövőt akarta tudni. Az istenek engedtek kérésé­nek, hisz tudták, az emberek ha­marosan úgy is átveszik a hatal­mat, annyi már a tudásuk. Egy csupor tejet átadtak Eriknek — aki nem tudván, hogy a tejben és nem a méhsörben van a vágyott hatalom, a végleges tudás —, a földhöz vágta mérgében a csup­rot. A törött csuprot a szolgáló­lány felkapta, s a benne maradt maradék egy csepp tejet kiitta. A földről az odasereglett macskák lefetyelték fel a tejet. A szolgáló­lányból javasasszony lett, akinek hűséges segítőtársai lettek a macskák, hiszen együtt itták meg a mindentudás italát, a tejet. Látjuk a falon az eredeti római festést. Művészien kiképzett ur­nafülkék sorakoznak egymás mellett, olykor az urnák is épség­ben állnak a helyükön. Előfordul szarkofág is egyik-másik kriptá­ban. A római kriptákban pogány családok keresztény tagját is te­mették. Három bizonyítékunk is van erre. Az egyiptomiak mau­zóleumában két szarkofág is ta­lálható. Tehát a holttesteket nem hamvasztották el, mint a pogá- nyok. A feliraton világosan ol­vasható: deposita, azaz letétbe helyezték. Világos utalás a ke­resztény feltámadás hitére. Egy másik mauzóleumban földbe mélyített, márványlappal fedett sír ezzel a felirattal: anima dulcis Gorgonia. A félj elhunyt felesé­ge szépségét, tisztaságát magasz­talja, aki élt 28 évet, 2 hónapot és 28 napot. Gorgonia alakja kút- káva fölött vizesedényt tart, bal tenyerét kérőn kitárja. A víz az evangélium örök életre szökellő vízforrásra utal. Egy harmadik kripta a Valeriusoké. A fiatal öz­vegy ősi szarkofágban temette el férjét, Valerius Vasatulust, aki 21 évet, 4 hónapot, 10 napot és 3 órát élt, és a temetést a kimon­dottan keresztény depositio szó­val jelölte. Ugyanebben a mau­zóleumban található Flavius Sta- tilius Olympius sírja, amelyen már a kezdődő keresztény időből megtaláljuk a Krisztus-mono­gramot. A kripták boltozata hiányzik. A római törvények tiltották, hogy a holtak nyugalmát bárki megzavaija, azaz a sírhoz vagy a halotti emlékműhöz hozzányúl­jon. Ezt egyedül a császár tehette meg, mert ő Pontifex Maximus volt, a legfőbb vallási hatalom. Nagy Konstantin bontatta le a kripták boltozatát, anélkül, hogy a holtak maradványait háborgat­ta volna. Erre akkor került sor, amikor 324-ben a Szent Péter templom építése elkezdődött, amelyet Szilveszter pápa 326- ban szentelt fel. A templom épí­tése 349-ig elhúzódott. Hogy a bazilika szintjét egyenesbe hoz­zák, 13 méteres feltöltésre volt szükség. Ezt úgy érték el, hogy a dombos részt leszedték, és a ta­lajt elegyengették. A jelenlegi San Pietro alapját II. Gyula pápa tette le 1506 április 18-án. Az építkezés lassan haladt, 120 év kellett ahhoz, hogy jelen szépsé­gében szemlélhessük. Ez alatt pápák és építésvezetők váltakoz­tak. Olyan nevekkel találko­zunk, mint Bramente, Raffaello, Michelangelo. San Gallo volt az, aki alapszintet még mindig ala­csonynak találta, ezért azt 3.20 méterrel megemelte. A közelmúlt kutatómunka célja Szent Péter sírjának feltárá­sa volt. Erre az első utasítást XII. Pius pápa adta meg 1939 június 28-án. Tekintetbe véve az alap­szint emeléseket nem volt köny- nyű a kutatók helyzete. Meg kel­lett keresni az eredeti talajszin­tet, mert Szent Pétert egyszerű földsírba temették. Ehhez segí­tett az a tény, hogy Nagy Kons­tantin elhagyott, egyetlen terü­leten építkezett. Abban az idő­ben élénken élt még a hívek em­lékezetében a sír helye, hiszen lá­togatták, és Anicentus pápaása alatt (155-166) márvány emlé­ket (tropaion) építettek föléje. Falba építve megtalálták a régé­szek az emlékmű márvány oszlo­pait. A sírhely körül sugár alak­ban több sírt találtak, ami a hely jelentőségére mutatott. A sír megtalálásáról 1952-ben tájé^ koztatták a sajtót. Bizonyítottak az emlékmű maradványai, a mö­göttes márvány burkolat és a ba­zilika helyének kiválasztása. A földsír pontosan a konstantini és a mai főoltár alatt van. A sírban csak néhány csont- < szilánkot találtak. Felmerül a kérdés: hová lettek Szent Péter csontjai? Erre magyarázatot ad­hatna a 250 év, amely halála és az első bazilika építése között eltelt, r 1953-ban M. Guarducci régész­nő kutatni kezdett. Kiderült, hogy már az első ásatások alatt falba mélyesztett márvány fülkét találtak emberi csontmaradvá­nyokkal. Ezeket az akkori épí­tésvezető faládába tetette, és az ásatás területén helyezte el. A csontokon ugyanaz a talajminta található, mint a sírhelyen. A maradványok között bíborszö­vet és ezüstfonál darabokat is ta­láltak. A régész ebből azt követ­keztette, hogy amikor Nagy Konstantin az első bazilikát épí­tette, kiemelték a földből a még feltaláálható csontokat, aranyfo­nállal átszőtt, ezüstszállal kerete­zett bíborszövetbe burkolták, és elrejtették a fal márvánnyal kibé­lelt rekeszébe. így az ereklyék helyükön maradtak, bár titkol­ták hollétüket, ami a kor barbár szokásai miatt érthető volt. A bazilika építői mégsem akarták az utókort bizonytalan­ságban hagyni, ezért a rekesz fö­lött belekarcolták a falba: Petros eni — Péter van itt benne. Az antropológiai vizsgálatok kimu­tatták, hogy a csontok egyetlen személytől, egy középmagas, erős testalkatú, 60-70 év közötti férfitől származnak. Ezen az ala­pon VI. Pál 1968. június 26-án az általnos kihallgatáson kijelen­tette: „Szent Péter ereklyéit egy bizonyos módon azonosították, s ezt mi meggyőzőnek tekintjük.” Nemhiába énekeljük: Hol Szent Péter sírbatéve. Miklós Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents