Heves Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12-13 / 36. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1994. február 12—13., szombat—vasárnap A nap interjúja Rainer M. János történésszel „A megtorlás a rendszerből fakadt” „Történelmi szempontból nehezen tudom elfogadni azt, hogy csak a legkisebb láncszemet nevezzük a nevén, ó is felelős, de mások is. Ezért nem hiszem, hogy az egrihez hasonló eljárások azt a célt szolgálnák, hogy az emberek előtt feltáruljanak a valódi összefüggések” — nyilatkozta Rainer M. János történész, akit a korszak kiváló ismerője- ként az ’56-os sortüzekkel kapcsolatos felelősség megállapításának lehetőségeiről kérdeztünk. — A rendelkezésre álló források, dokumentumok adnak-e lehetőséget az ’56-os sortüzek el- rendelői és végrehajtói ellen büntetőjogi eljárások megindítására? — Azt, hogy jogi szempontból lehetséges-e megalapozottan vádat emelni, miután nem vagyok jogász, nem tudom. Történészként csak azt vizsgálhatom, hogy a rendelkezésre álló írott történeti dokumentumok menynyire tisztázzák a felelősséget vagy a részvételt egy ilyen akcióban. Egerben egészen különleges esettel állunk szemben, hiszen itt a helyi városi munkástanács közvetlenül a sortűz után készítette feljegyzését. A hivatalos jelentések ezzel szemben a legritkább esetben tartalmazzák az akcióban részt vett karhatal- misták nevét. Ennek alapján azt gondolom, hogy a felelősségre vonás a lehető legritkább esetben alapozható ilyen dokumentumokra. Kicsit furcsának látszik, hogy egy különleges véletlen folytán indítanak eljárást hét személy ellen, miközben ezekben az akciókban országszerte több százan vettek részt. A történeti dokumentumok alapján általában nem lehet ilyen mélységben megállapítani a felelősséget, de még a legfelső döntéshozó szervek iratai is meglehetősen hiányosak. — Lapunknak Kahler Frigyes elmondta, hogy a november 4. utáni megtorlások esetében másként kell értelmezni a felelősséget, mert ezeket nem sorkatonák, hanem önkéntesek hajtották végre. — Kahler Frigyes állítása megfelel a valóságnak, hiszen november 4. után a szovjet hadsereg leszerelte a magyar reguláris alakulatokat. Az új hatalom nagyon hamar megkezdte a karhatalom szervezését, ami valóban önkéntes alapon történt. Volt ávós tisztek, honvéd tisztek, pártfunkcionáriusok csatlakoztak a karhatalomhoz, nem sorkatonák. A felelősség megállapításakor azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy a karhatalom katonai szervezet volt, melynek tagjai esküt tettek. Csatlakozásukat az új hatalommal való politikai azonosulás motiválta, ugyanakkor az önkéntesség ellenére egy merev, hierarchikus rend alapján működő szervezethez tartoztak, ahol a felettesek parancsait teljesíteniük kellett. Nem hiszek abban, hogy erőszakkal terelték volna be a karhatalomba az embereket. Azt viszont el tudom képzelni, hogy sokan nem voltak tisztában azzal: csatlakozásuk fegyvertelen emberekre való lövetést is jelenthet. Mindezzel nem kívánom a karhatalmistákat történeti vagy morális szempontból felmenteni, Kahler Frigyes kijelentése igaz, ám szerintem a felelősség kérdésének megítélése ennél jóval bonyolultabb. — A rendelkezésre álló források szerint megállapítható-e a történelmi felelősség? — Természetesen lehet foglalkozni az egyes személyek felelősségével, ebben az esetben azonban először a rendszer felelősségére kell rámutatni. Ez a rendszer a forradalom ellenében jött létre, egy idegen ország hadserege ültette a hatalomba, a megtorlás ezért a rendszer lényegéből fakadt. Eleve eldöntött volt, hogy fegyveres erőt kell alkalmazni, ezzel a rendszer csúcsvezetőségének minden tagja tisztában kellett, hogy legyen. Csak a fegyveres megtorlás mértékéről, kiterjedéséről folyt vita, a „munka” legnagyobb részét egyébként a szovjet hadsereg ekkorra már elvégezte. Kádár János 1957-58-ban az MSZMP Politikai Bizottságának ülésein gyakran sajnálkozott azon, hogy 1956 novemberében nem volt megfelelő erő arra, hogy még véresebb csapást mérjenek az ún. ellenforradalmárokra. A legfelsőbb vezetésen kívül felelősség terheli a fegyveres testületek vezetőit is, akik a felülről érkező politikai akaratot lefordították a fegyveres erők nyelvére. A konkrét akciók során a helyi vezetők döntötték el, hogy a megtorlás milyen módját választják, ezért a helyi felelősök köre is megállapítható. A sortüzet végrehajtó karhatalmista a legkisebb szem ebben a láncban. Történeti szempontból nehezen tudom elfogadni azt, hogy csak a legkisebb láncszemet nevezzük a nevén. Ő is felelős, de mások is. Nem hiszem, hogy az egrihez hasonló eljárások azt a célt szolgálnák, hogy az emberek előtt feltáruljanak a valódi összefüggések. Ez az egész valamilyen más cél érdekében történik, ennek megítélése azonban már nem az én feladatom. Szerető Szabolcs * * * A fentebbi interjú a Magyar Hírlap február 8-i számában jelent meg. Szerkesztőségünk azért döntött a cikk átvétele mellett, mert úgy véljük, fontos kérdésekre mutat rá Rainer M. János történész. Olyan kérdésekre, amelyek — érthető módon — foglalkoztatják az embereket. Reméljük, ez az írás is közelebb visz a valóság mind teljesebb megismeréséhez, feltárásához... „Elköltözöm ebből a faluból...” Avagy: van-e szociális érzékenysége a bodonyi önkormányzatnak? A férj azzal ment be a körzeti orvoshoz, hogy rosszul van a felesége: éhségsztrájkot folytat. — Négy napja nem ettem már akkor — sóhajtja el a vékony termetű nő, amikor arra a bizonyos esetre terelődik a szó. Igaz, nem önszántából hozta a tudomásomra tettét, sok mindent hall az ember, ha járja a falut. Itt mindenki mindenkit ismert, s tud is róla valamit. — Idáig jutottam, nem volt már más választásom. Kilátástalan helyzetbe kerültem a családommal... Ehhez tudni kell, hogy én mozgáskorlátozott vagyok, a férjem ötvenszázalékos leszázalékolt, s három ki- sebb-nagyobb gyermeket nevelünk írd és mondd: 17 ezer forintból... Fodor Tamásné akkor a háziorvos közbenjárására háromezer forint egyszeri segélyt kapott az önkormányzattól. — Ezzel azonban nem voltam kisegítve — mondja most, s rendre azt bizonygatja, hogy művészet kell a mai megélhetésükhöz is. Ám az önkormányzat nem segít, holott bizonyára lenne rá lehetősége. — És mára ott tartunk, hogy nem szeretünk már itt élni, elköltözünk ebből a faluból... * Szemet gyönyörkedtető táj öleli körül a völgybe bújt települést. Mondják, sok városi megkedvelte már ezt a mátrai környéket. Akik tehették, kis parasztházat vettek, fúrták-farag- ták, átalakították, s amint csak idejük engedi, itt pihenik ki a rohanó napok fáradalmait. Az Arany János utca egyik csaknem kész házát vették meg valamikor öt esztendővel ezelőtt a karcagi származású Fodorék, akik akkortájt nagy fantáziát láttak a kétszintes épületben. — Arra gondoltunk, hogy befejezzük ezt a házat, s miután lakhatóvá tettük, a felső szintet a falusi turizmus szolgálatába állítjuk — idézi a kezdet kezdetét az asszony, aki egyben gyógyulását, legalábbis jobbulásat varta ettől a váltástól. Izomgyengeségben szenved ugyanis — Karcagon, Debrecenben kezelték korábban —, s ez a betegség fáradékonysággal, munkavégzési nehézségekkel jár. Nem látszik rajtam, teszi hozzá, de ezt csak az tudja, aki meg is szenvedi ezt a bajt. A félj gerincproblémákkal küszködik, az egészségügyi bizottság leszázalékolta. Ha kapna is állast, csak könnyű fizikai munkára vállalkozhatna. Most éppen a munkaügyi központ által szervezett gázkazánfutői tanfolyamra jár Egerbe. Itt kollégista a legkisebb gyermekük is, a középső munkanélküli — zeneműveszeti főiskolai felvételire készül éppen —, a legidősebb viszont mar egyetemista, angol szakos tanár lesz. — Az egykori szép terveinkből szinte semmi sem jött be — mondja az asszony —, talán csak a gyerekek sikere hoz némi örömöt a család életébe. Csak ne lennének azok a szorító anyagi gondok... Amíg tartott a karcagi ház árából, meg az örökségemből, nem is voltunk bajban, de az építkezés, a gázvezetés, a telefon beköttetése — erre, mint moz„Itt csak a külsőségeket nézik, a gondterhes éjszakákkal senki sem foglalkozik...” — mondja Fodor Tamásné gássérültnek, nagy szükségem van — bizony teljes csődbejuttatott bennünket. Eddig nem panaszkodtunk, de ma már szégyellem, hogy nem tudom kifizetni a gázszámlámat. — Mit várna az önkormányzattól? — Minimum rendszeres segélyt, de nincs reményem rá. Elosztották mások között, ahogy hallani, de ennek nem merünk utánajárni, belenyúlni a darázsfészekbe... * Kovács G. Imre polgármester azzal fogad, hogy ismerik a család gondját. Igaz, elsősorban nem tőlük, hanem azokból a levelekből, amelyeket — illetékességből — ide továbbított a Népjóléti Minisztérium, illetve a Magyar Televízió panaszügyekkel foglalkozó csoportja. Ez is bizonyítja, hogy elsősorban nem azokkal a szervekkel, hanem a helyi önkormányzattal kellene megbeszélniük a gondjaikat. Ennek a családnak immár külön dossziéja van az önkormányzatnál: levelezések, elbírált kérelmek, kifizetések bizonylatai. Még egy munkamegbízás is található ott, amellyel egy nyári hónapra alkalmazták a diáktiút, hogy azzal a hétezer forintos fizetéssel is támogassák a családot. — Bárki, beleértve őket is, betekinthet az önkormányzat dolgaiba, s még arról is meggyőződhet a saját szemével, hogy az évi 1,5-2 milliós segélykeretből kiket támogatott a testület. A teljesség kedvéért tudni kell, hogy ebből az összegből itt 61 mozgás- korlátozott, illetve 171, hetven évnél idősebb emberről kell gondoskodnunk. Számoljunk utána, mi jut ebből egynek-egynek... Égy későbbi alkalommal elmondom mindezt Fodoréknak, akik hiszik is, nem is az információkat. Aztán kapok egy levelet, amelyben nagyjából az áll:... kétségbe vonják az önkormányzat szociális érzékenységét, az újságírónak pedig kimagyarázták magukat... — Asszonyom, kérdezzen...! Négyen ülünk az asztalnál. A Ö ármesteren kívül dr. Angya- József a község orvosa — a helyi szociális ügyekben járatos szakemberként is — készen áll arra, hogy minden kérdésre feleljen. Hogy a hölgy első kézből kapjon meg minden információt. — Mire költik a falu pénzét? — érdeklődik nyomban. — Két komoly beruházást terveztünk — mondja a polgármester —, a gázt és a telefont. Az idén egy fillérrel sem kaptunk több pénzt, mint tavaly, éppen ezért hatmilliós hitelt kell felvenni a költségek finanszírozására. — Miért nem pályáznak? — Amikor a gazt terveztük, el kellett döntenünk, hogy a biztosan visszajáró áfát választjuk-e, vagy a bizonytalan pályázatot, amely csak megnyerhető. Az előbbi mellett szavaztunk. Pályáztunk viszont a vízügyi alapból, s az orvosi laborhoz is kaptunk támogatást. Állandóan figyeljük a pályázati lehetőségeket... — Mi a helyzet a segélyekkel? — Azt tudnia kell, hogy a segély adható. 1991-ben meg tudtunk adni például három fiatal párnak 50-50 ezer forint vissza nem térítendő letelepedési támogatást. Minden óvodás és 14 éves korig az iskolások itthon is és Párádon is, ahová a felsősök járnak, ingyen kapnak tízórait, s beiskolázási segélyt is biztosítottunk számukra. Dr. Angyalosi József veszi át a szót: — A községben egyébként 171 olyan ember él, aki 70 éven felüli, őket óhatatlanul támogatnunk kell. Ha mással nem is, mint egy-egy — gesztusértékű — élelmiszer- vagy ajándékcsomaggal. Rajtuk kívül 61 mozgáskorlátozott él itt, s sokkal rosz- szabb élet- és egészségügyi körülmények között, mint önök a félj ével. Mert ha nagyon megnézzük, végül is mindketten tudnának dolgozni, persze, bizonyos könnyítésekkel — mondja, s mindjárt a polgármesteri hivatalból telefonált, hogy egy megfelelő munkahely iránt érdeklődjön a féijnek. — Bodonyban egyébként mindössze egyetlen rászoruló kap rendszeres segélyt — folytatja a polgármesterrel együtt —, neki is még a parádi kózös tanácsnál ítélték meg, igaz, hogy szüksége is van rá. — Ha ilyen kevés a pénze az önkormányzatnak, miért nem vet ki adót? — firtatja Fodorné. — Nézze — válaszol Kovács G. Imre —, korábban volt adó, évi 350-380 ezer forint jött össze belőle. Szinte semmi ahhoz képes, hogy önerőből mennyit vállalt most a lakosság a 16 milliós gáz- és a 4,5 milliós telefonhálózati hozzájárulással. Adóból évtizedek alatt sem jött volna be ennyi pénz, fejleszteni pedig ma kell, illetve akkor, amikor arra lehetőség van...^ Itt zárul a beszélgetés köre. S azzal, ha a részletekre is kíváncsi, bármikor belelapozhat a határozatokba, a megfelelő iratokba. Egy tény, Bodonyban is csak addig nyújtózkodhatnak, ameddig a takaró ér. — Még mindig úgy érzi, hogy érzéketlen az önkormányzat a lakosság ügyei iránt? — teszem fel a kérdést. Meghökkentő a válasz. — Miután nincs remény a rendszeres segélyre, csak azt mondhatom, hogy igen... Az az érzésem ugyanis, hogy itt nem a rászorultság, hanem a külsőségek alapján ítélnek: mert szép a házunk, mert a korábbi örökségből telket vettünk — igaz, rá is ment a gázra —, hogy tudjunk termelni valamit, vagy mert a lányunk zenét tanul, hogy felvegyék a főiskolára... Szóval, a gondterhes éjszakáinkkal senki sem foglalkozik. Ezért is szeretnénk innen elköltözni, máshol hátha jobb lesz. S ha az önkormányzat annyira segíteni akar, hát vegyék meg a hazunkat, eladó... szilvás István Tengizre, magyar...(?!) Tengiz...? Akár azt is mondhatnám: Szodoma és Gomorra. Isten rettenetes ítéletének színhelyei. Az erkölcstelenség tanyái, fertői voltak, s kénköves tűzesőtől, földrengéstől és más természeti katasztrófák áldásaitól „nyerték” teljes végpusztulásukat. Tengiznek is hasonló sorsot kívánhatnak sokan... Földrajzi koordinátái szerint feltalálási helye Ázsia, még közelebbről a Kaszpi-tengerrel szomszédos sivatag. De nem ám akármilyen, nem közönséges. Ez itt a legvalódibb, vagyis abszolút sivatag. Kontinentális elhelyezkedésű, a Himalájától északra, el nem érhetik az óceáni párákat hordozó szelek, viszont totális hatással van rá Szibéria. A szovjethatalom összeomlása előtt e helyen gigantikus beruházásba, olajfinomító építésébe fogtak. Ki unkatábor tehát Tengiz. Afféle modernizált, vagyis alacsony komfortfokozatú gulag. Keveseknek eldorádó, sokaknak pedig a vérszívó kizsákmányolást jelenti. Réz Kata újságíró egész könyvre való tényanyagot gyűjtött az itt dolgozó magyarok kiszolgáltatottságáról, megaláztatásairól, egészséget rontó munkakörülményeiről. A rendszer- váltás fátylat borított erre a fekete foltra (is). A hallgatás és csend okán azt hihetnők: Tengiz elmúlt, vége, szó se essék róla. Pedig csak az a rossz tévhit éltetődik tovább, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Tévedés. Mert Tengizről igenis beszélnek azok, akik „szerencsésen” megtapasztalhatták a sivatagos Ázsia e kisded poklának mindennapjait. Nekem az egri Monda János mondá el „élményeidnek töredékét... Monda Jánosról annyit: 48 éves és háromszakmás. Általános építő földmunkagép-kezelő, vízvezeték-szerelő és géplakatos egy személyben. Már a korábbi ántivilágban (isj) megragadott minden lehetőséget arra, hogy népes családját megfelelő szinten ellássa és eltartsa. A munka- nélküliség őt is elérte, akkor mint iparos-vállalkozó szállt szembe jelenkorunk rémével... és végül Ázsia sivatagja következett. Tengizbe ment... — Az egri Izotherm Kft. tartotta a toborzót. Csábító volt a szép kereset ígérete, és aláírtam a szerződést. Hat hónapra. Ez 1993. június 10-től december 23-ig tartott. — Huszonhárom dollár lett volna a napi kereset. Csak hát... ebből levontak 9 dollárt az ellátásra. A maradék 14 dollárból pedig kézhez kaptam egy dollárt és 75 centet. Járt volna még devizaprémium. Járt is, a „csókosok- nak”. Akik mindenhova becsókoltak a főnököknek, árulkodtak, hízelegtek és spicliskedtek. A „csókosok” júdáspénze 50 meg 300 dollárokat is kitett. — A főnökök korlátlan egyeduralkodók, kényurak Tengizben. Szabadon kiélhetik, élvezhetik akár hatalmi szadizmusukat is. Nincs, aki a körmükre nézzen, aki a fejükre koppintana. A me- lós kiadhatja a lelkét, agyonra hajthatja, hajszolhatja magát, prémium akkor sincs. A főnökök kiutaztathatják magukhoz a feleséget, a melós meg sorban állhat, hosszú időt várakozhat, ha nagy ritkán hazajöhet családjához. Főnökei képzetlen és bunkó kölyökből csinálhatnak művezetőt, zsebre vágatnak vele nagy pénzeket, de a melós jó szót nem kaphat. Ha szólni mer, köny- nyen a képébe vágják, hogy ha nem tetszik valami, mehet, kézbe kaphatja a hazaindítót, és repülhet az első géppel. Főnök és adminisztrációs segédletének höl- gyikéi speciális védő munkaruhában pöffeszkednek, kávéznak az iroda barátságos melegében, de a melós halálra fagyhat mínusz 25 fokos hidegben a csőhí- don, s ha végre le tud jönni nagy elgémberedetten, még durván le is teremtik, hogy no, mi az, lógni jöttünk ide, nincs meg a kívánt teljesítmény. Én szólni mertem, és kértem, ugyan mutatnák már meg, milyen teljesítményt kívánnak egy embertől mínusz 25 fokban. Nemcsak megmutatni, de megmondani sem tudták. Viszont végleg elástam magam, mint nagy pofájú renitens, megbélyegzett lettem. — Szerződés szerint a havi kötelező túlóra 200. Esetemben a túlóra átlagosan 212 fölé rúgott. De nem számoltak ezért semmit. — Beszélhetnék arról, menynyi hercehurcába, tortúrába került, míg a jogos járandóságot, az óránkénti egy dollár és 75 centes devizakeresetet kézhez kaptuk. Meggyőződésem: a devizákat bankban fialtatják, a kamatok pedig bizonyos főnöki zsebeket hizlalnak. — Állandó gázban éltünk, a tábort elhagyni csak gázálarcban lehetett, ezenfelül én még gázos munkahelyen is dolgoztam. De érdekes módon veszélyességi pótlék, sőt védőétel és -ital biztosítása nélkül. Kész csoda, hogy jobb orvosi eredményeim vannak, mint amikor útra keltem Tengizbe. — Tengizben a melós kiszolgáltatott és jogfosztott, amit a bezártság szorító érzése csak tovább súlyosbít. Érdekvédelem még atomi szórványokban sem fellelhető. Szakszervezet...? Ugyan! A helyzet még majomkodásnak se nevezhető. Tengiz klasszikusan a vadkapitalizmus élő, eleven valósága. Vagyis mindenben a lehető legrosz- szabb... Pataky Dezső
