Heves Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-03 / 28. szám

HÍRLAP, 1994. február 3., csütörtök (NEM)CSAK FIATALOKNAK 7. Ft Nathalie mindig vidám Amerikából jött(em)... „Halló!” — szól a telefonba a csilingelő, kedves hang, amely­nek tulajdonosát már ismerős­ként üdvözölhetem. Ő Nathalie Heins, a Dobó István Gimnázi­um ifjú amerikai tanárnője, és mint ilyen, igen elfoglalt személy, de azért sikerül összehoznunk egy találkozót. Másnap délután izgatottan si­etek a komoly épületbe, volt is­kolámba, hogy viszontlássam ezt a közvetlen, mindig vidám, segí­tőkész lányt, akinek oly sokat köszönhetek. Igen, nyugodtan állíthatom ezt, mert azóta merek bátran angolul beszélni, mint amióta Nathalie (vagy ahogy „hivatalosan” szólítanák a diá­kok: Miss Heins) tanított a Do­bóban. Amikor 1992 szeptem­berében első alkalommal jött be az óránkra, csak hihetetlen köz­vetlensége, mássága tűnt fel ne­künk, magyar diákoknak. Ez ter­mészetes volt, hiszen ő az Egye­sült Államokból, Washingtonból érkezett, vagyis egy számunkra idegen, másfajta világból. Nagy hatással volt ránk a tipikusan amerikai dinamizmusa, beszéd- stílusa, majd a hetek, hónapok múlásával egyre jobban megis­mertük, megszoktuk, végül na­gyon meg is szerettük. Megta­pasztaltuk, hogy mennyire igyekszik szisztematikusan taní­tani, úgy, hogy közben semmi sem válik unalmassá az óráin. Már nagyon vártam a viszontlá­tást, hogy újra elbeszélgessek ve­le, most, hogy már nem vagyok a diákja. — Mondd el kérlek, Nathalie, az olvasóknak is, hogy hogyan kerültél ide? — Georgetownban, ahol ta­nultam, meg lehetett pályázni kelet-európai tanári állásokat. Én ezt rendkívül érdekesnek ta­láltam, mert voltam már Euró­pában, de nem annak keleti fe­lén. Ezért esett a választásom Magyarországra, majd ide küld­tek Egerbe. Otthon izgatottan mutogattam a pici pontot a tér­képen a családomnak és az isme­rőseimnek, hogy: „Nézzétek, ide megyek tanítani...” — Mennyire sikerült beillesz­kedned az itteni életbe, szokások­ba? — Most, hogy már második éve tam'tok itt, sokkal inkább itt­hon érzem magam. Már tudom, hogy mi miért történik úgy, ahogy történik. Tudom például, hogy keddenként miről van szó az úgynevezett „Infón” a tanári szobában. Tavaly csak történtek velem az események, például a diáknapokon, nem tudtam, hogy mit és hogy fognak csinálni. Most már résztvevője és nem­csak szemlélője lehetek az itteni dolgoknak. Persze akkoriban is megpróbáltak bevonni minden­be, de ez most már sokkal köny- nyebb. — Milyenek a tapasztalataid a magyar emberekkel, különösen a gyerekekre gondolok? — Nagyon szeretem a magya­rokat, kedvesen fogadtak, ami­kor ide érkeztem, mindenben se­gíteni próbáltak, annak ellenére, hogy szinte semmit sem értettem a beszédükből. A magyar gyere­keket úgyszintén nagyon szere­tem, sokkal intelligensebbnek tartom őket a velük azonos korú amerikai diákoknál. A tanárai­kat különösen tisztelik, amit az Egyesült Államokban nem na­gyon tapasztalhatunk. — Tudom, hogy szereted Ma­gyarországot, Egert. Gondoltál már rá valaha, hogy végleg itt maradj? — Igen, eszembe jutott már, és el is tudnám képzelni itt az éle­temet, de mégis Amerika az igazi otthonom, ott van a családom is. Ennek ellenére nehéz arra gon­dolni, hogy idén júniusban vég­leg elmegyek innen... Amikor ezt mondja, diszkré­ten palástolja meghatottságát. Igen nehéz lehet neki, hiszen nagy próbatétel az otthonunktól több ezer kilométerre, egyedül megteremteni egy új életformát, beilleszkedni egy egészen más kultúrába és életszínvonalba. Ő vállalta a kihívást, amelyet a leg­több huszonéves csak álmodozá­sai közepette mer végiggondol­ni. Nathalie-t nem a kalandvágy hajtotta, ő annál sokkal komo­lyabb egyéniség, hivatásának te­kinti a tanári pályát. Elmondta nekem, hogy ha majd visszatér az Egyesült Álla­mokba, általános iskolás korú gyermekeket fog tanítani, mert örömét leli ebben. Addig azon­ban még ki tudja hány, a tavalyi, washingtoni tanulmányi úthoz hasonlót fog szervezni a dobo­soknak, hány diákot fog hozzá­segíteni a nyelvvizsga megszer­zéséhez — ahogy tette ezt velem, s jó néhány osztálytársammal, s hány embert fog elbűvölni mo­dorával, örök mosolyával ez a kedves „idegen”, aki elmond­hatja, hogy Amerikából jött(em)... Nyilas Annamária A romantika a titok nyitja? Két egyé­niség, hasonló siker K ét különböző karakterű férfi látható képeinken, két különböző stílusú előadó- művész, akik homlokegyenest különböző stílusuk ellenére egyaránt meghódították a rajon­gókat, és jelenleg a legnépsze­rűbb magyar sztárok között ta­lálhatók. Gergely Róbert — kell-e mon­danunk? — az Emanuelle című erotikus film slágerének magyar változatával hódította meg az ér­zelmes dalok kedvelőit, és sikere azóta is töretlen. Első két albuma százezres példányszámban kelt el, és szépen fogy a nemrég meg­Erő, dinami­ka, romanti­ka: Pataky Attila az Ed­da élén jelent harmadik korong, a Halk szívdobbanás is. A stílus válto­zatlan: érzelmes, andalító dalok, amelyeknek hatását Gergely Róbert bársonyos, kifejező hangja fokozza. Klipjeiben ra­jongói őt magát is láthatják, ola­szos fazonja vonzó férfit sejtet, és ez a sejtelem sok-sok női szívet megdobogtat. Pataky Attila, az Edda front­embere egészen más húrokon játszik: a füstös-szürke Miskolc porából született együttesével a rockban találták meg a hozzájuk illő kifejezési formát. Dalaik nagyrészt a fiatalok problémái­Bársonyos hang, meg­nyerő tekin­tet: Gergely Ró­bert, az érzelmek embere val, örömeivel foglalkoznak, és két platina-, valamint több aranylemez jelzi, hogy sokan fo­gékonyak az Edda látásmódjára, Pataky Attila szövegei nmeinek a közönség gondolataira. Pataky igazi műfaja az élő koncert, sze­mélyisége ilyenkor fokozottab­ban hat a hallgatóságra, és a ze­nekar motorjaként remek han­gulatot teremt a fellépéseken. A két művész közötti stílusbeli különbség ellenére találhatunk egy közös vonást: Pataky Attila is von­zódik — minden „keménykedés” ellenére — az érzelmekhez, a ro­mantikához, és ez a dalokon is át­süt. És az igazi érzelmeket az a másfajta közönség is „díjazza”, amely a harapósabb rock bűvöleté­ben választj a kedvenc zenekarának az Edda együttest. Bár Raxhaul Bazar a határ ne­páli oldalán volt, a város nem mutatott döbbenetesen eltérő képet indiai szomszédaitól. Ez nyugtalanított. Hat hónapi indiai csavargás után, amelynek jó ré­sze a folyamatos irritáltság álla­potában zajlott, az ember a törté­neti fejlődés tárgyi és szellemi bi­zonyítékait kezdte követelni környezetén. Már egy hónapja volt hasmenésünk, és az eldön­tendő kérdésekre válaszul adott, eleinte bájosnak talált oldalirá­nyú fejbillegetés hörgő türelmet- lenségi rohamokat váltott ki be­lőlünk. „Mit mond? Ez most a mi buszunk, vagy nem a mi bu­szunk?” Elég volt Indiából. Ne­pál, Nepál! Áhogy áttrappoltunk a hatá­ron, rögtön kutatni kezdtünk a javulás jelei után, persze dórén, hiszen Nepál még Indiánál is sze­f ényebb. Ráadásul a határ menti everedés miatt a laikus nem ér­Nepál, a kultúrlinzer Február kilencig lehet jelentkezni Dráma­fesztivál, angol nyelven A korábbi hasonló rendezvé­nyek sikerén felbuzdulva ismét megrendezik a harmadik ma­gyarországi angol nyelvű diák- drámafesztivált. A versengésen általános és középiskolák, illetve felsőokta­tási intézmények diákjai vehet­nek részt, egy iskola legfeljebb két produkcióval jelentkezhet, melyek hossza nem lehet több harminc percnél. A produkció­nak újnak kell lennie, olyannak tehát, amelyet a megelőző tan­években nem adtak elő, és nem is próbáltak. Egy-egy produkción a különféle évfolyamra járó diá­kok dolgozhatnak közösen, fon­tos azonban, hogy valamennyien ugyanabba az iskolába járjanak. A szervezők mintegy száz cso­port jelentkezésére számítanak a korábbi tapasztalatok birtoká­ban. A jelentkezők négy területi elődöntőn mérik össze tudásu­kat, ezek helyszíne Ajka, Gyön­gyös, Hódmezővásárhely és Szekszárd lesz. A döntőt Jászbe­rényben tartják majd. Az elő­döntőket március 11-13. között rendezik meg, a döntő időpontja március 25-27. Jelentkezni legkésőbb február 9-ig lehet, a jászberényi T. F. Gyakorló Általános Iskolában, Karin Wilkinsonnál, az 57/321- 155-ös telefonszámon. Találdki video Filmkedvelők, figyelem, folytatódik a Videotop Téká­val közös rejtvénypályáza­tunk! Kérdéseink ezúttal egy markáns arcú, férfias szerepe­ket játszó amerikai színész kö­ré csoportosulnak, aki Ma­gyarországon is sokak kedven­ce. 1. Mi a színész neve, és me­lyik filmjének plakátjából vág­tuk ki a képen látható részle­tet? 2. Ugyanennek a színész­nek több mint tíz évvel ezelőtt készült filmjét a rendező újra­vágta, és ez a változat nemrég futott a mozikban, sőt már vi­deokazettán is hozzáférhető. Mi a legendás film címe, és ki a rendezője? 3. A képen látható színész legújabb filmjében egy híres sebészt alakít, akit gyanúba kevernek felesége meggyilko­lása miatt. Mi a film címe? 4. A színész főszereplésével két nagy filmtrilógia is készült. Mi a címük? A megfejtéseket a megjele­nést követő hétfő estig lehet bevinni a Rákóczi út 28. alatt található Videotop Tékába. A nyertes jutalma: két videoka­zetta ingyenes kölcsönzé­se. zékeli az igazi nepáli dolgokat, hiszen az ország egy kultúrlinzer. Tetejét északról a tibeti, délről az indiai hatások alakították ki, amelynek szintézise a nepáli kul­túra. Jó példa erre a főváros, Katmandu, ahonnan a hatvanas évek hippiszauruszait régen ki­szorítottak az Európai Közösség világcsavargó tinéazserei. Para­dox módon ők diktálják az álta­luk lebecsült „kokakóla-kultú- ra” legújabb hóbortjait a helyi if­júságnak. Ennek a rendkívül ru­galmas és fogékony rétegnek az üzleti érzéke teremti itt meg azt az atmoszférát, amellyel szívesen azonosulnak, és amit büszkén vállalva hirdetnek az Ázsiában cirkáló nyugatiak trikóikon, sap­káikon, hátizsákjaikon. És hogy mi ez? Kellemes han­gulatú éttermek, amelyekben a japántól a magyar ételkülönle­gességekig mindent megtalálni. A vacsora mellé vadvízi és ma­gashegyi túrákról szóló diák és a legfrissebb nyugati filmek vetíté­se jár. A Batman például az ame­rikai premier után két héttel már látható volt Katmanduban. A városban pezseg az élet, és aki­nek nincs szükségé az ismerős fil­mek, ételek és zenék megnyugta­tó közelségére, vágtathat csodál­kozni a zegzugos utcákon keresz­tül. Megbámulhatja a newari épí­tészet farakásait a lakóházakon, vagy a véres húsok tetején bá­gyadtan meredő boíjúfejeket a hentesek nyitott standjainál. A kavargó utca porában róhatja a kötelező kultúrköröket temp­lomról templomra, és ha az őrt kellőképpen megvesztegeti, le­fényképezheti Kumar Devit, a csillogó fekete szemű kislányt, egy nagyon is eleven szentet. Bé­relhet negyibiciklit, vagy akár gyalog is eíkirándulhat az egyik legfontosabb hindu templom­komplexumhoz, ahol egyszerre láthat halotthamvasztást és po­gány állatáldozatot. Katmandu­ban van a világ egyik legnagyobb sztupája, azaz buddhista templo­ma és egy nagy létszámú tibeti szerzetesközösség, megannyi kolostorával, aranyozott Buda- ha-szobraival és imakerék-óriá- saival. Persze, az igazi attrakció a Hi­malája, a nemzeti parkok ösvé­nyei, amelyek karnyújtásnyira visznek a világ tíz legmagasabb csúcsa közül nyolchoz. Mi az egyik legkevésbé népszerű két­hetes hegyitúra-kört szuszogtuk végig a Langtang hegycsoportról elnevezett nemzeti parkban, ahol az út kétezer méteres ma­gasságból vitt fel a négyezer mé­teren Tévő buddhista kolostorhoz és egy több hotelből álló szállás­komplexumhoz, amely bázisul szolgált a közel nyolcezer méte­res ormok meghódításához. Sok jó ember kis helyen is el­fér, ezt már jól tudtuk Indiából, így nem okozott gondot a többi fenék az amúgy is liliputi busz ülésein, sem az üvegtelen abla­kon becsapódó zivatar, ahogy araszoltunk, több száz méter mély szakadékok peremén cé­lunk felé. Az alaptáborunk, ahonnan gyalogosan caplattunk tovább, az utolsó előtti falvacska volt a négykerekűek számára jár­ható út vegén. Innen már csak a szigorúan nélkülözhetetlen cók- mokjainkkal vágtunk neki a ügynek-(Foiytatjuk) Nagy Erika E gy tavaszi napon lövések zaja verte fel az erdő csend­jét. Morzsa, az erdész ku­tyája nagyon nyugtalanná vált. Gazdája és felesége épp a város­ban jártak. A derék vizsla lyukat kapart az erdészlak kerítése alatt, és futott a hang irányába. Amikor András bácsi, az erdész és felesége, Marika néni hazaér­keztek, a kutya nem várta őket. — Morzsa, hol vagy? — Gyere ide! — szólt, de a vadászkutya nem jött elő. Bementek a házba, és lepihentek. Pár óra múlva ke­serves kutyaugatást hallottak. Az erdész fogta a puskáját, és ki­ment az udvarra. Ott állt Morzsa, a szájában egy barnás szőrcso­móval. Közelebb ment, és egy új - szülött őzikét pillantott meg. Tudta, hogy árva a kis pöttyös hátú, mert máskülönben nem hozta volna el a vizsla. Az erdész megsimogatta a kutyus füle tö­vét, és a nyálas szőrcsomót bevit­te a szobába. Marika néni nagyon örült a kis jövevénynek. Azonnal előkeres­te kisunokája régi cumisüvegét, és enyhén édes tejet töltött bele. Az őzike úgy itta a tejet, mint egy kisbaba. Ándrás bácsi behívta Morzsát, és ráparancsolt: — Viseld gondját a kis ven­dégnek! Morzsa, mint aki érti a szót, odabújt mellé, és nyalogatta. Marika néni közben egy kérdést tett fel. — Hogy nevezzük el a kis árvát? — Gizinek! Csakis Gizi lehet a neve! — kiáltott fel az erdész. — Jó, legyen Gizi — egyezett bele az asszony. Gizi Telt-múlt az idő, Gizi szépen felcseperedett, és nagyon barát­ságossá vált. Ándrás bácsi vala­hányszor az erdőt járta, Gizi mindig elkísérte. Beköszöntött a nyár, az iskolákban is megkezdő­dött a vakáció. Megérkezett Dorka, a pesti kisunoka. Nagy­apja a buszmegállóban várta. Vi­dáman mentek végig az erdei ös­vényen. Hazaértek. Dorka be­nyitott a kapun, és szaladt a na­gyihoz. Boldogan átölelték egy­mást, amikor valami megnyalta a kezét. Megfordult, és egy kis őzi­két pillantott meg. Nyomban el­mesélték neki Gizi történetét, s ő azonnal megszerette a kis állatot. Egész nyáron Gizivel és Mor­zsával játszott. Gyorsan véget ért a szünidő, és Dorkának haza kel­lett utaznia. A buszhoz az er­dészház valamennyi lakója elkí­sérte. A nagyszülők cipelték a csomagját, Morzsa és Gizi vidá­man ugrándoztak körülötte. Amikor a busz az erdőszéli meg­állóhoz ért, utasai csodálkozva nézték a nem mindennapi kísé­rőket. A nagyszülők sírva inte­gettek a távolodó autóbusz után, amíg el nem tűnt a szemük elől. Szomorúan ballagtak az erdész­ház felé. Egy tisztáshoz érve egy őzbakot pillantottak meg. Gizi odafutott hozzá, majd eltűntek a fák között. Marika néni és And­rás bácsi hiába hívogatta, nem került elő. Bánat költözött a ház­ba. Dorkának meg sem merték írni a történteket. Unokájuk a következő nyarat a tengerparton töltötte szüleivel. Karácsonyra azonban meglátogatták a nagy­szülőket. András bácsi csengos lovas szánnal várta az erdőszéli megállónál vendégeit. Dorkát elbűvölte a szokatlan jármű. Gi­zit csak az erdészlaknál kezdte keresni. — Tudod, kislányom, Gizi a szabadságot választotta, és visz- szaköltözött társaihoz, az erdőbe — mondta szomorú hangon a nagypapa. Dorkát a nagymamája sem tudta megvigasztalni. Másnap térdig érő ho esett, majd feltá­madt a szél is. Eljött a szenteste. Bent a házikóban kellemes me­leg volt. Pattogott a tűz a kandal­lóban, fényében szépen csillo­gott a karácsonyfa. Dorka sorra bontotta ki az ajándékokat, és a szeme furcsán ragyogott. Már a pulyka után a bejglit fogyasztot­ták, amikor Dorka megszólalt: — Szegény Gizi! Hol lehet most? Tud-e mit enni ebben a zord időben? Csend lett a szobában. Kint süvített a szél, de Morzsa nyüszí­tése és egy furcsa zaj behallat­szott. András bácsi felkapta a puskáját, és kilépett az udvarra. — Gyertek gyorsan! Nézzé­tek, mit látok! Á család kiszaladt, és a hold­fényben Morzsa mellett ott di- dergett Gizi és egy havas orrú kisgida... Nagy Ágnes III. c. o. Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola 2. számú Gyakorló Általános Iskolája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents