Heves Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-03 / 28. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1994. február 3., csütörtök ■a Azok a férfiak Mondjuk...: Mária Filigrán alakja olyan, hogy mindenki megcsodálja. Mintha nem is két gyereknek lenne az anyja. Csak ha megy, akkor lehet felfedezni, hogy enyhén csípőficamos. Ügyesen palástolja ezt a testi fogyatékosságot. Talán azért is van, hogy az enyhe mosoly nem hervad le az arcáról. Ezt csak hangsúlyozottabbá teszi fekete szemének csillogása. — Úgy tudom, özvegyasz- szony. Miért nem ment ismét férjhez? — A magyarázat nagyon egyszerű. Aki elvett volna, az nekem nem kellett. Aki viszont nekem kellett volna, az szinte észre sem vett. — Egy ilyen csinos asszonyt ne vennének észre a férfiak? — Tisztázzuk. A férfiak közeledésével soha nem volt bajom. Amikor a legnagyobb szeretet- ben éltünk megboldogult urammal, akkor is sokan akartak udvarolni nekem. Udvarolni? Tudja, milyenek a férfiak? Addig mondanak csak minden szépet, amíg a céljukat el nem érik. Aztán...? Itt jut eszembe a barátnőm példája. Elmondta, hónapokig udvarolt neki egy férfi. Jó állása volt, jó jövedelme, jó megjelenése, és ráadásul még művelt is volt. Minden alkalmat megragadott arra, hogy találkozzanak. Szelíden udvarolt állandóan, de azt is közölte, hogy meg van bolondulva a barátnőmért. A barátnőm kétségek között szenvedett. Elváltán élt a kislányával, ezért nagyon jólesett neki az, hogy volt valaki, aki érdeklődött utána, aki udvarolt neki. A vonzódás egyre erőteljesebb lett benne. Sok-sok álmatlan éjszakájába tellett, mire döntött. Legyen hát, aminek lennie kell. Egy kis boldogságra még neki is jussa van. — És a férfi szelíd erőszakoskodását elfogadta. Nem? — Csodálatos éjszakát élt át. Szinte egy percre sem hunyták le a szemüket. Egy ragyogó, boldog hajnal köszöntött rájuk. Boldog volt, mint talán azelőtt soha. — Itt a vége, fuss el vége? — Másnap a barátnőm felhívta a munkahelyén a férfit. Csak a hangját akarta hallani. Kár volt. Rideg rendreutasítást kapott: a munkahelyén ne hívja soha többé. Ez nagyon kínos volt a férfinak. Majd találkoznak, mondta.* — És nem találkoztak napokig egymással? — Maga minden poént elront. Ez a passziója? Honnan találja ki, hogy mi következik? Első tanító nénimet, Bódy Ferencnél sokan így ismerik Gyöngyösön: Muki néni. Ő volt az, akiért „szerettem iskolába járni”. Mégsem csak ezért tisztelem, az életmódját, életstílusát tartom követendőnek. Nyáron sokszor találkozom vele a városban. Divatos, egyszerű ruhákat hord, az arca mindig festett. Már messziről mosolyog, ék azonnal köszön, ha meglát: „Szervusz, Katika! De régen láttalak! Milyen jól nézel ki! Mi újság a munkahelyeden? Anyuka mit sütött a héten? Apuka jól van? Jaj, az öcséd, Jenő, hogy megnőtt! Mióta nem láttam! Sokat dolgozik...?” Téli reggel, ha ráérek, csöngetek az ajtaján. Leültet, reggelivel kínál. Mesél tanítványairól, az alsósokról, akik németórákat vesznek tőle. „Hozzám jók az emberek. A múltkor a második diplomájáért tanuló Hédivel vettük át a német nyelvtant, úgy örült a segítségemnek. Tudod, nem kértem tőle semmit. Elhalmozott virággal és kávéval. És tudod, mindenki kevesli a pénzét. Engem faggatnak, nekem miért elég? Egyszerű. Mértékkel eszem, nem iszom, és nem dohányzóm.” Aztán beülünk a kellemesen fűtött szobába, és — mit nekünk a Dallas — egész délelőtt beszélgetünk. Kérésemre felidézi azt a hatéves kislányt, aki én voltam, — Nem nehéz. Az elején maga mondta, hogy a férfiak gonoszkodásáról mond el nekem egy példát. — Igaz. Annyit még, és ezzel csakugyan be is fejezem az épületes mesét, hogy később a barátnőm megvárta a férfit a Fő téren, ahol le szokott szállni a buszról. Ez lett aztán a vége mindennek. A férfi rámordult, hogy minek csinálja ezt. Neki családja van, akikkel békés boldogságban él. Tudhatta jól, hogy egy ilyen kalandnak mi lehet a vége. Mind a ketten nagyon jól érezték magukat azon az éjszakán, de nincs tovább. Nem gyerek már, dolgozza fel racionálisan a történteket, utóvégre egy kulturált európai nő tudja, hogy adott esetben mit várhat, és miként kell viselkednie. — Ez történt a barátnőjével? — Ez. Érti már, hogy miért félek minden nyájas szótól, hízelgő beszédtől? Nem akarom magam kitenni semmiféle csalódásnak. — Mondja, a barátnőről elmondott történetben mennyire van benne maga is? — Elméletileg azonosulni tudok vele. Meg tudom érteni, hogy társra vágyott, még úgy is, hogy az illető nős, családos férfi, aki semmiképpen sem akarja otthagyni a feleségét és a két gyerekét. Még az ilyen lopott boldogságnak is tudhat örülni az, aki éveken át élt magányosan. És a nagyvilág prédikálhat ilyen esetben mindenféle tisztes erkölcsről. Ahogy szokás mondani, az élet kegyetlen, és a percnyi boldogságnak is behajtja az árát. Aki vállalja ezt, az ne finnyás- kodjék. — Mondja, meddig lehet bírni ezt a nagy magányt? — Azt hiszem, sokáig nem. Ezért is bízom abban, hogy a véletlen egyszer majd nekem is elhozza a szerencsémet. Akkor találok valakit magam mellé, amikor a legkevésbé sem számítok rá. A véletlen, tudja...! — Nem akar egy kicsit a véletlen kezére játszani? — Ha úgy alakul, talán. Jaj, csak jár a szám, a feketéről pedig teljesen elfeledkeztem. És még valamit. Megígérte, hogy a nevemet nem írja ki. — A keresztnevét sem szabad? — De, azt lehet. Mondjuk... Mária — és mosolygott hozzá. G. Molnár Ferenc és meglepődtem, milyen jól emlékszik rám, mennyire figyelt engem... És elkezdek „kutatni” emlékeimben. Ki van még velem (és családommal) harminc év óta? Ki figyelt és figyel ránk? Hol vannak a gimnazista tanáraim? És hol voltak, amikor én 14-18 éves voltam? Nálunk „lenyelték” az osztályfőnöki órákat! Azt mondták, nincs rá szükség, felnőttek vagyunk, kellett a tananyagra az idő! Milyen tanárok voltak mosoly és nevetés nélkül? Hová rakták a csupa kitűnő Bányai Jutkát? Ki rakta a sínek közé? Volt-e beszélgetőtársa, barátnője? Neki volt-e Muki nénije? Csendesen válaszol. „A mai tanítókból hiányzik az embert figyelő, embert formáló akarat. En ma is szeretek tanítani. Ők a pénzt keveslik munkájukért. Hozzájuk nem fognak tanítványok becsöngetni. Megöregszenek, és nem érzik feladatuk személyiségformáló nagyságát.” Szép az is, ahogy kikísér. „Olyan jó, hogy itt voltál. Máskor is gyere el! Tudod, ha nem jöttél volna, ebben a csúszós, hideg időben, felmentem volna a városba. Jól elszórakoztunk, jó volt veled.” „Igen, itt a melegen” — válaszolom örömmel. Gonda Katalin Arcok Egerből Dr. Antalóczi Lajos Élnek közöttünk figyelemre méltó emberek és egyéniségek, akikre őrlő és szürkítő hétköznapjainkban oda se nézünk, nem vesszük észre őket. Azért is, mert munkájuk és szerepkörük nincs reflektorfényben, nem érintkeznek úgy a mindennapi érdekeinkkel, gondjainkkal, mint a közéleti férfiak, nem szólnak bele közvetlenül mindabba, ami végül is hangtalanul zajlik le bennünk, körülöttünk. A könyvtáros látszólag rendben tartja a könyveket, rendszerez, használható állapotban tart egy gyűjteményt, aminek az értékéről még becsült adataink sincsenek. Dr. Antalóczi Lajos könyvtár- igazgatóra akkor irányult a fénycsóva, amikor a múlt év végén az Egri Főegyházmegyei Könyvtár megnyitásának kétszáz éves évfordulóját ünnepelték. A nagy mecénás, gróf Eszterházy Károly ugyanis 1793. december 28-án bocsátotta az egriek rendelkezésére, a köz javára — mint ilyenkor mondani szokták — ezt az európai hírű gyűjteményt. Ez a könyvtár most ragyog, mert vezetője és a keze alatt működő gárda tíz esztendőn keresztül azon munkálkodott, hogy a jeles jubileumra eltűnjenek azok a he- gek-sebek, amiket a'45 utáni évtizedek kultúrpolitikája ütött az intézményen. Emlékezünk olyan időszakra, amikor az ateizmus által felizgatott fiatalok az ötvenes években kosárral „telepítették át” a könyvtár jelentős részét az első emeleti termekből a volt nyomdába, a Líceum földszinti helyiségeibe. Mára a termek visszakerültek, itt rend uralkodik, a kutatók kutathatnak, a főiskolások gondosan és tisztességes körülmények között készíthetik el szakdolgozataikat, a nagyközönség ízlése és érdeklődése szerint búvárkodhat az esztétikai látványnak is kiváló létesítményben. Dr. Antalóczit, a határozott kezű és akaratú irányítót kutatjuk az eredmények mögött. Tiszaeszláron született 1947- ben, a múlt század egyik híres perének falujában. A család imád- ságos hátteret biztosított a serdülőnek, aki 14 éves kora óta csak vendégségbe jár haza. Ki ne ismerné az ötvenes éveket falun, amikor a padlásokat igencsak felsöpörték.'62-ben felveszik az Esztergomi Ferences Gimnáziumba, ott is végzett, hozva magával azok szellemi és lelki ajándékát, akiknek a gondjaira bízta magát. Budapesten nyert felvételt, s egy hónapig foglalkozott a műszaki pályához szükséges felsőfokú végzettség megszerzésének a gondolatával, majd az ő kifejezésével élve „betört”, a belső indítás mindennél erősebbnek bizonyult: pappá kellett lennie, pappá akart lenni. 1972-ben szentelték fel. 1979-ben Kádár érsek az egri káplánt kinevezi dr. Iványi Sándor mellé segédkönyvtárosnak, 1983-ban doktorált az ELTE-n, és hogy ne legyen egysíkú az élete, megbízták a könyvtár vezetése mellett az Eger — Kisboldog- asszony-plébánia ellátásával. Kapta a feladatot csőstül: fel kellett újítania a plébániát, annak templomát és a Főegyházmegyei Könyvtárat. Eddig e külső tennivalói halmazat mellett alig telt néhány kötetre és nagyobb publikációra. Mintha most jönne életének ez a korszaka, amikor a sok időt, energiát emésztő elfoglaltságok csitulni látszanak. Tudja, látja, megérti, hogy minden paptársa több forgóban kényszerül előrehajtani. Teszi ő is jó szívvel. Most kapta élete legnagyobb elismerését, a Szinyei-dijat. De ez külső elismerés. Ha mérleget vonna most, amikor a könyvtárral együtt dr. Antalóczi is jelentős dátumot ünnepelhet, egyet hangsúlyozna: elsősorban lelki- pásztor, ez a kötelesség irányítja tetteit. A rendelkezésre álló eszközökkel, így a könyvtárral is azt az alapvető igazságot hirdeti, hogy az emberi élet egyetlen értelme és kizárólagos célja az élő Isten. Ez az utolsó mondat úgy hangzik, mint egy gyónás, vagy mint egy prédikáció hangsúlyos eleme. Aztán még tovább is folytatja, ha már e vallomásig eljutott. A gyakorlatban alapvetően két kérdés köré csoportosítaná napi tendőit: miképp lehetne az emberek figyelmét felhívni Istenre és az örök életre. A másik: a Mária-jelenések. Ezekről alapos felkészültséggel írt monográfiája jelent meg. Meggyőződése, hogy a könyv semmivel nem pótolható evangelizációs eszköz. Az igehirdetésnek bevált, hatékony eszköze. Nem lenne könyvtáros, ha nem ezt mondaná, annak ellenére, hogy sokan állítják, az elektromos sajtó megjelenésével vége a Gutenberg-galaxisnak, a könyvek uralmának. Mi is valljuk dr. Antalóczival: a nyomtatott betű még sokáig, nagyon sokáig fog élni, párhuzamosan mindazzal, amit a technika és a civilizáció még a nyakunkba szórhat. Nem véletlen, hogy a Mária- jelenések nagy helyet foglalnak el érdeklődési körében. Összefoglalta az 1830-tól történt Mária-jelenések sorát, azok közös mondanivalóját igyekezett felvázolni. A világ annyira belefeledkezett ügyes-bajos dolgaiba, hogy a természetfölötti valóság egyre idegenebb számára. A Mária-jelenések táplálják a népi változatosságot, de az Evangéliumhoz visszavezető utat is kijelölik. További életében az irodalmi apostolkodás keretei között szeretne mozogni az újraevangeli- zálás jegyében. A könyvtárosi munkát, szakmát, eszköznek tekinti a lélek üdvösségre nevelésében. Semmi különös, de reméli, Isten kedvesen fogadja. Igaz, mi különös is lenne benne, ha a hit, a hitből fakadó erő biztatja az embert a cselekvésre. No meg a megszerzett tudás. Ha már könyvek között él az ember! Farkas András „Tőlem nem vett el senki semmit... Csak nem adott...” Találkozás Tompa Lászlóval Még néhány évvel ezelőtt is szinte ellenzéki gyűlésnek számított egy-egy Tompa László-előadóestre beülni. Állt egy szálegyenes derekú, ősz hajú ember a pódiumon, s ízes, egyedi orgánumával jól odamondogatott. Most 67 éves. Legutóbb Füzesabonyban egy nap háromféle közönségnek három előadást tartott. A levegővételnyi szünetekben beszélgettünk. — Én mintha most szálltam volna le a Ferihegyen a repülőgépről — kezdi kérdezés nélkül a beszélgetést —, megérkeztem... S én állandóan megérkezem. Keresem azokat az embereket, akik megoszthatják velem, akikkel én megoszthatom. Sütő írja egy helyen, hogy jól éreztük magunkat, mert sokan voltunk együvé tartozók. No, azt hiszem, ez az együvé tartozás a legfontosabb. Ahogy szokta mondani apám: „Hadd el fiam, fogságban megetted volna.” — Miből él ma Tompa László? — Özvegyi nyugdíjból — vágja rá természetesen, majd állandó huncutkás mosolyával megtoldja —, s én nem Tompa László vagyok, jobb, ha tőlem tudod! Én özvegy Mészáros Áginé született Tompa László vagyok, s így kapok 14 ezer pengő forintot. — Meglehetősen furcsa paradoxom az életnek. — Uram! Én beosztom — húzza ki magát, s ültében is mintha állna. — Ha valaki megszorul, szóljon! Itt vagy ott, ennek vagy annak az intézménynek nincs, csak szóljon bátran, s én segítek ebből bárkinek! — Azért, mert az elmúlt rendszerben — értetlenkedem tovább — Mészáros Ági élete párja, Tompa László nem kaphatott a színháznál állást, ergo munkakönyvét sem, ezért ebben a rendszerben sem kaphat nyugdíjat? — Ez így van — s nem érti, hogy nem értem. — Mindegyik barátom, ha lehet erről így beszélni, megtette a tőle telhetőt. A / szép szerelmes leveleket megírták, hogy hát az úrfinak adjunk már nyugdíjat. Hisz 25 évet végigcsinált, ott a több mint 4 ezer előadás... S hát a nyugdíj igazgató azt mondta: „Nekem ne mondjátok, hisz én is ott ültem, ne magyarázzátok! De hát papír kell, mert én még két év múlva is állásban akarok lenni!” — De hát Laci bácsi! Azóta sok minden megváltozott. — Persze hogy megváltozott... de a magyar ugar megváltozott..., no így. Kimondta a verdiktet, mélyet szív a cigarettájába, jelezvén, hogy lapozzunk, ezen az oldalon ennyi volt. Vagy mégsem? — Ennek ellenére te nem is igazán apénzértjárodaz országot és környékét előadóestjeiddel. — Nézd! Volt egy pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy most vagy megsértődöm... Csakhogy nincs jogom megsértődni! S ez egy évembe telt... Amikor kipereltek a régi lakásból1, valahová a jó fenébe, egy sufniba. Akkor temettem el szegény Ágikát, anyámat, apámat... Aztán tisztáztam magamban: nincs jogom megsértődni, mert én nem a pénzért dolgoztam. Tisztáztam, mi az első: a munka vagy a pénz? A pénz csak annyiban fontos, hogy mozgásterem legyen. Tudjak venni egy zoknit. Látod, fehér ingre már nem telik, meg az macerásabb is. Feketében vagyok. A pénz ezekre kell. A munka, az viszont egy belső feszítő kényszer. No most már az én munkámnak roppant örömei voltak, s ezek átsegítenek... A közösségben találkozunk, átrágjuk magunkat a kásahegyen, s utána jóleső érzéssel válunk el, hogy vigyázzatok magatokra, vigyázz magadra! S újra várunk, Laci! S fog ez menni. A szekérnek mennie kell! Belehevül a beszélgetésbe, már magától lapozódik a könyv, s mesélnek az oldalak. — Tulajdonképpen szerencsés is vagy, hogy nincs hivatalod. Ma is vicinálissal járod az országot. — Igen. S emberek között vagyok. — Boldoggá tesz emberekkel találkozni? — Hát, csak ez az öröm! — Hatvan év fölött is ifjúként járod az országot, és keresed újra és újra a közösségeket, a barátokat, hogy elmondhasd üzeneteid. Mi kényszerít erre ma is? — Hát az ember önmagában nem ember! A fene egye meg, aki lecsalta először a majmot a fáról! Attól a perctől van rákényszerítve: közösségben éljen. Márpedig ott valamiféle rendnek kell lennie. Morális értelemben is. A közösség pedig, ha nem keresi meg az ember, akkor a közösség a legritkább esetben keresi meg az embert magát, az egyént. — Te, Laci bácsi, miért keresed a közösségeket? — Az ember az egész életével egyetlen mondatot mond ki. Ez a 25 év, s a több mint 4 ezer előadás... Amikor keresztbe-kasul futkároztam az országban, mint a töketlen kutya, hogy sehol sem lehetett utolérni. S az embert hajtotta valami, vitte a hírt a barátok között. Aztán az előadóestek utáni beszélgetések is csodálatosak voltak. A diákok leveleire való válaszolgatások ma is hét- szentséges penzumként maradtak meg. Tudod, minden ember annyit ér, amennyit a saját ifjóságából ivott. Ez az ifjúság pedig ugyanolyan kegyetlen 50 éven túl is. Faggat, számon kér! Soksok álmatlan éjszakát hagy... — Lehet azt mondani, hogy az életed, így ahogy van, a hitvallásod? — Én azt hiszem, hogy az élet élni való. — Boldog ember vagy? Beszélgetésünk során most először kicsit elgondolkozik a válaszon, de csak egy pillanatig. — Azt lehet mondani, igen... Amióta túltettem magam azon, hogy nincs jogom megsértődni. Mert engem nem bántott meg senki, tőlem nem vett el senki semmit. Csak nem adott... Nehézkes, kényszeredett nevetéssel próbálja feloldani önmaga feszültségét. — No, de hát adni, arra érdemes embernek szoktak, s azt nem én döntöm el, hogy adjanak nekem, vagy ne adjanak. Tehát én vagyok, aki voltam. Én járok ingyen gimnáziumokba, csak fizessék ki az útiköltségemet, s ott a helyem. Nekem a csillogó tekintetek, s főleg az a bizonyosság a fontos, hogy még mindig hiteles tudok lenni a gyerekek számára, mint üzenethordozó, s üzenetátadó. Csillogó tekintettel föláll, kihúzza magát, s indul a pódiumra. Ma is egyenes derékkal, a huszonévesek töretlen hitével mondja az üzeneteit, Adyt, Tamásit, Sütőt, Farkas Árpádot... Tompa Lászlót. Mondja egyetlen mondatként... Az életét... P. Bruder Áron Muki néni
