Heves Megyei Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-31 / 25. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1994. január 31., hétfő Bajza (1804 -1858) Gondolatok a költő és kritikus születésének 190. évfordulóján „Kegyeletből írjuk így, keresztnév nélkül, mert ő, az elvek embere, abból is mintegy elvet csinált, hogy a nyilvánosság előtt csak vezetéknevet kell használni. Általában a ’40-es évek aláírásaiban ez a szokás" — írja Négyesy László irodalomtörténész, kiváló tankönyvíró Bajza Józsefről szóló esszéjében. Most, születésének 190. évfordulóján méltó tisztelettel, őszinte nagyrabecsüléssel tisztelgünk Bajza József életműve előtt, aki megyénk szülötte — Szűcsi községben született 1804. január 31-én —, és — a reformkor egyik legtisztábban látó szellemi vezérévé válva — a kossuthi politika legmarkánsabb, legenergikusabb képviselője volt. F rissen szerzett jogi diplomáját „szegre akasztva”, nem a dohányfüstös ügyvédi irodák tintafóltos, kopott íróasztalai, nem az áporodott levegőjű, boltíves bírósági tárgyalótermek, nem az elsárgult, agyonlapozott törvénykönyvek és a paragrafusok vegtelen útvesztői jelentik számára a hivatást, a haza iránti elkötelezettséget, hanem a szellemi élet másik területe, az irodalom régiói. Itt próbált „ember és polgár” lenni, itt vártak rá nagy pörók, és ezeknek lett ő a legjelesebb ügyvédje. Hirdetve azt, hogy nemzeti létünk égjük érzékeny műszere az irodalom, mely a nemzeti öntudat igen fontos tényezője: „Egy nemzetnek a lite- ratúraja nem gyermekjáték, hogy abból kényünk szerint, amikor tetszik, tréfát űzhessünk. Tisztelni kell a publikumot, mert érdemli, hogy tiszteltessék” — írja barátjának, Toldy Ferencnek. De a Parnasszus szent hegyét átlépve, a múzsákkal való társal- kodast egy időre félretéve — inkább irodalomszervező, szerkesztői munkát vállalva —, a magyar irodalom újjászervezésén fáradozik. A falusi magányból 1829 júliusában Pestre költözik, hogy a szellemi periférián alvó várost a magyar irodalom Athénjévé tegye, így megteremtve a magyar Párizst. Tudományos felkészültsége és erkölcsi tisztasága az elvek emberévé tették, es polémiáiban, bírálataiban ezeket az elveket igyekszik megvalósítani. „A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennek templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, sohasem volt olly hasznos, sőt olly szükséges, mint ma”. Az irodalom irányítását hamarosan összekapcsolja szerkesztői tevékenységével. Több lap szerkesztője, többek között az Atheneumnak és az Aurorának. Ezek a lapok fórumává váltak a nemzeti ellenállásnak, és a klasszicizmussal szemben a nemzeti romantika irányzata vált elsődlegessé. Az Aurora publikálta először Kölcsey Himnuszát, Vörösmarty Szózatát, az Atheneum pedig Petőfi A borozó című versét. Mint színiigazgató, a realista színjátszás műsortervéből igyekezett száműzni az elvágyódó, német típusú romantikát, és lázadó jellegű francia romantika színrevitelet szorgalmazta. Talán sohasem volt olyan nagy szerepük a költői barátságoknak, mint éppen a reformkorban. E körből kiemelkedik Bajza és Toldy Ferenc kapcsolata, hiszen levelezésük és szellemi munkásságuk meghatározó jelentőségű. Ők már a ’20-as évek végén megkezdték a másik, a „szellemi „Lánchíd” építését, és az irodalom két partjának — az egyetemes kultúra és a magyar irodalom — összekapcsolásán fáradoztak. A forradalom Kossuth mellé állítja, és a toll fegyverével szolgálja a nép ügyét. Szerkeszti a forradalmi sajtó legreprezentatívabb lapját, a Kossuth Hírlapját, maid a Futár című lapot. Ha a szabadságharc haladó publicisztikájának „Kossuth a fővezére, akkor Bajza a vezérkari főnöke”. A Futár című lap vezércikkének befejező mondatai szinte ösz- szegezik Bajza publicisztikai hitvallását, és kifejezik elvhűpoliti- kai meggyőződését: „Tehat csak a szabadságban van jövőnk, a szolgaságban megsemmisülése mindenünknek áll előttünk. A szabadság pedig a demokrácia nélkül éppen úgy nem képzelhető el, mint fény világosság nélkül”. A világosi fegyverletétel után bujdosni Kényszerül a „gyilkológép” elől — ahogy Haynaut nevezte —, de a szakadatlan halál- közelség tudata tönkreteszi Bajza amúgy is túlfeszített idegrendszerét, gyógyíthatatlan kor lepi meg, és a mindig a világosság eszmeiségért harcoló fényes elmére örök sötétség borul. Testi és lelki szenvedéseitől 1858. március 3-án váltotta meg a halál. Utolsó verse az 1851-ben írt Nyugosztaló, amely költői üzenet az utókornak, és ebben kifejeződik a legyőzött nemzet legyőzhetetlen hite: „Képtelen, hogy a halálban /Eltűnjék mindenjövő,/ S üdvét meg ne nyerje a jó/ s a vétlen szenvedő.” Széplaki Sándor Ezt a tárlatot meghosszabbítanám! Birizdó Gabriella A nevet írom címnek, a művészét, mert ezt a beszámolómat nem lehet másként jeleznem: láttam Birizdó Gabriellát. Azazhogy testben nem is láthattam, mert a megnyitón nem lehettem jelen, így csak abból olvasom visz- sza őt, amit láttam. Hát, ilyet még eddig nemigen tapasztaltam. Azt, hogy csak iparművésznek mondja-adja el magát, holott ez a művész valódi művész, festő, ötvös, szobrász, látványtervező, absztrakt, nem absztrakt, lírai, szenvedélyes, olykor drámai hangon adja elő, amit átélt. Minden anyag, kő, kence-fence, textil, üveg, fém, papír, zománcfelület, vászon is... Meret és alak nem számít, csak olyan anyag legyen, amelyre rá- viheti az adott pillanat felejthe- tetlenségét, azt a forró magányt, amikor közösben van magával, amikor megjelenik neki az a bizonyos forma, amely majd a tartalmat elmondhatja azoknak, akik vele együtt el is hiszik, hogy ez az élet értelme, itt és így kell megfogni azt, amiből olyan kevés adatik meg sokaknak: a lélek elevenségéből, abból a derűből, amiből világokat lehet felépíteni. A látottak alapján azt kell hinnem, hogy a Birizdó Gabriella kezébe, keze ügyébe, közelébe jutó anyagok lázba jönnek attól az érintéstől, amely a művésznő tíz ujján, kemény kezén keresztül a lélekből átszármazik. Noha tudom, hogy mindezt fordítva kell előadnom, mert az anyag lényegül át alkotássá, és mégis hiszem ezt, ez egyszer, ez alkalommal, hogy Birizdó Gabriellának az anyagok súgják meg magukat, olyan termeszetességgel olvad- nak-alakulnak át a kívánt formákká, hogy a fordított folyamatot külön el kell hitetnem magammal. Nem szómágia, amit leírok: az alkotásokat létrehozó folyamatok elképesztő természetessége virágzik itt ki minden formában. Akar fest, akár ötvös- ködik, akár kővel dolgozik, akár miniatűr kiadásban „oldja fel, oldja meg” a belülről felkunko- rodo tettrekészség pillanat szülte ügyeit, akár normál testméretben, amit az ember, mármint a halandó földi törpeség megszokott, elfogad, elhisz, szépségnek tart. Itt a látogató csak ízelítőt Egy, a szépséget sugárzó alkotás kap, kóstolót, kivonatot mindabból, amit a szellemes ötletek, a vonalak, a belső és külső harmóniák rendje folyamatosan megvalósít ebben a művészben. „Párizs, Párizs” az aláírása annak a kicsi képnek — bocsánat: „Paris, Paris” —, egy női félaktnak, ha ez félakt. Vagy csak inkább egy élményeitől mámorosodó asszony arca ez, amely mindent, vagy csaknem mindent elmond a szenvedélyes, az életet minden mértékében és eresztékében érteni-átélni akaró asz- szonynak. Ha igaz az az álh'tás, miszerint a művészet magamutogatás, önfeledt kitárulkozás, vallomás, de nem azért, hogy bűneinket felsoroljuk, hanem inkább, hogy a bennünk lévő, a Teremtő által felhalmozott emberi javakat megmutassuk, akkor itt, ez a kiállítás a legfékevesztettebb kiteljesedés; itt minden félreérthetetlen, itt minden igazi, itt nincs egy felesleges színfolt, vonal vagy fémdarab, ami nem a művésznőből, nem a művésznőről szólna. Nem a hasonlat vagy a metafora kedvéért hozakoaok elő a szóképpel: mintha ez az ember ezekkel a kiérett és bölcs, a szépséget sugárzó alkotásaival írná az élet, az élete naplóját. Mint az a boldog, börtönviselt ember, akinek a börtön a legma- asabb mennyország, az egek okozata, ahonnan az idők és az idegek végezetéig be lehet látni az újabb es újabb élményekbe, abba a szabadságba, amely csak nagy szellemi tőkével és sok, szerelmesen sok adottsággal közelíthető meg. Ezen a tárlaton több ötletet tapasztaltam, mint nem egy gyűjteményes, országos kiállításon, ahol a fontoskodók a legtöbbször eltorlaszolják az utat a valóban nagyszerű jelenségek elől. Szóltam is a rendezőknek: ha lehet, hosszabbítsák meg a tárlati időt, hadd nézzék meg, főként a fiatalok, mi is a szépség, mi is az alkotás mámora, amit ok is megismerhetnek, ha felfedezik magukban a küldetés feladatát! Farkas András Jövőre veled újra Világpremier Udvarossal és Hirtlinggel Hát, ezt is megértük! Egy musicalt nem a Broadway mutat be először a világon, hanem Budapest. Bár Udvaros Dorottya lába a megerőltetést nem bírta, és december 30-án a sajtópremier elmaradt, de hála a csodatevő aku- punktúrás orvosnak, a művésznő el tudta játszani szilveszterkor a főszerepet. Schütz Ha és Sztan- kay István csaknem másfél évtizedig hódítottak a Madáchban a darab prózai változatával, most pedig Udvarosék játéka készteti elragadtatásra a nézőket. Két ember talál itt egymásra, s egy véletlen kaland egész életük legfontosabb részévé emelkedik. A darab egy kis házasságtöréssel indít, majd mind a ketten úgy érzik, hogy bizonyos időközönként találkozniuk kell. Hogy miért? Ez az, amire válaszolni nem tudunk, mert a szív beszél. Három évtizedet fog át a történet, a fiatalkortól az érett középkorig. Mindennapi emberekről van szó, akiknek a szerető nem társat, hanem a menedéket jelenti, a találkozások pedig az élet élésének reményét. Udvarosnak az a legnagyobb érdeme, hogy nem a sztárt látjuk magunk előtt, hanem egy mindennapi nőt. Aki azonban Nő: ezer színben csillog, sok-sok apró megfigyelésből építkezik. Hiteles minden életkorban: mindegy, 20 éves-e, vagy 48. Eddig is tudtuk róla, hogy profi énekesnő, és most újabb bizonyítékát adta kiváló énekesi adottságainak. A férfit Hirtling István jeleníti meg, és játéka felnő Udvaros alakításához. Egyéniségéből fakadóan, főként a fiatalember megjelenítésekor illúziót keltő, de figyelemre méltó az idősödő férfi érettségének bemutatása is. A külső világ csak áttételesen jelenik meg ebben a darabban, de kegyetlenül betolakodik, s még a találkozások örömét is megzavarja. A dalok gyönyörűségesen líraiak, kellemes melódiájúak: jólesik hallgatni őket. Talán azért nagy hatásúak, mert a néző úgy érzi, az ő szívéből szólnak ezek a romantikus motívumok, s ő is mondhatná ezeket a szövegeket. A musical harmadik összetevője a tánc; s ez az, amelyik nem éri el a zene és a szöveg szintjét. Nem ad olyan érzelmi többletet, amely minden tekintetben előrevinné a történetet. Ne legyünk azonban telhetetlenek! Ma, amikor a színház provokálja a nézőt, vagy langy unalom veszi körül, üdítő kivétel a „csak” emberi, „csak” tiszta, „csak” önismeretünket gazdagító színházi előadás. Valószínűleg ezért lesz sikere — és nemcsak Magyarországon. Hernádi Ferenc S zívem szerint ehelyütt most a Sörgyári Capriccióról, Jirzi Menzel szeretetteljes filmnovellájáról írnék, arról, hogy legyünk mi is Franzinok, Pepinek és Mariskák, lobogjon a hajunk a szélben, és reggelire lassú élvezettel faljunk be mindenféle frissen sült húsokat, fenébe a müzlivel meg a rozsos kiflivel. De hát — sajnos — a cseh filmet a Duna Tévé mutatta be, ez meg itt nem a televíziós kritika rovata. Marad tehát nekünk a 2 és 1/2 kém, Herbert Ross rendezésében, David Newman zenéjével, Kathleen Turner és Dennis Quaid főszereplésével. Ezt a művet arra találták ki, hogy szórakoztassa a nézőt, lássuk hát, milyen eszközöket használnak fel e cél érdekében. Rögtön itt a két vezető színész, akik rendkívül esztétikusak, mindig olyanok, mintha most léptek volna ki a langyos, friss zuhany alól, már jól vagyunk ettől a látványtól, mi sose leszünk erre képesek. Mint ahogyan arra sem, hogy fél tucat karaterúgás után a gyönyörű, pasztellszínű gatyánkon egy gyűrődés se maradjon, a frizuránk ne zilálód- jék össze, és még mosolyogni is tudjunk. Ez utóbbi különösen Dennis Quaidre jellemző, az ő bájos, kíp-szmájlingos vigyorgása egyenesen lehengerlő. Ez a két ember kém, azonkívül egymásnak házastársa, férj-feleség. Munkájuk is összeköti őket, elég, ha egyik azt mondja a másiknak: „Mexikó”, rögtön tudják, miről van szó, csak mi nézünk nagyokat, hogy mi miért történik. Van aztán még nekik egy közös gyerekük, kicsike, alig egyéves, aranyos, frufrus, kék szemű csöppség. Azokban a percekben, amikor őt mutatja a kamera, eleve nem kell semmiféle más ötleten törniük a fejüket az alkotóknak, a baba betölti a vásznat, belopódzik a lelkűnkbe, és megcsiklandozza ott a „jujj, de aranyos” zónát. Vígak leszünk megint. Meg vígak leszünk attól is, hogy az Amerikába szakadt terrorista hölgy csehszlovák származék — hogy pontosan cseh vagy szlovák, erre már nem is igen emlékszem... —, és visszaadatása csak úgy történhet, ha ő maga ezt önként akaija. Erre mindenféle konspirációkat talált ki a történetíró, lényeg, hogy a végén Novacek asszony úgy menekül az ígéret földjéről, mintha'puskából lőtték volna ki, ám vesztére épp hazája helikopterére száll. Főhőseink persze mindezt könnyed kacagással veszik tudomásul, nekik ez a terrorista-história legfeljebb egy reggeli torna nehézségével volt egyenlő, mint ahogyan a „fél kémet”, a gyereküket is gond nélkül avatják majd a legújabb James Bonddá. Addig persze még eltelik vagy húsz év — nem biztos tehát, hogy megússzuk a „kettő és fél kém kettőt” — vagyis a folytatást. ^ j . Megtaláltam Kun Bélát Téli barangolás Egertől Ózdig Csendes télben, szemerkélő esőben, a hamar beköszöntő este fenyegetésében általában rosszkedvű az autós. A nyirkos úton kocsija sem fut olyan biztosan, rádióját ellopták, ablakának tört résén besurran a hűvös szél. Mégis! Egerből Ózd felé haladva, lassan oldódik a feszültség. Most, hogy sokadik utamon járok erre, megértem: ez a táj nem kedvez a szomorúságnak. Egercsehi, Tarnalelesz, Szentdomonkos. Dombok ölén útszéli keresztekkel védett csendes utak, tiszta földek. Szép ez a táj, útszéli teheneivel, állataival. Néhány erősebb kanyarja Erdélyt idézi, amikor a Borgói- vagy a Kelemen-havasokban kapaszkodik fel az ember. Ott a cserfák és a fenyők, itt az akácok! Ózd még mindig 23 kilométer. Egy gyönyörű rajzolatú fa alatt „Bekölce” feliratú tábla. Bekölce! Milyen szép hangzású név. ízlelgetem, jólesik a játék a csöndes esőben. Borsod-Abaúj- Zemplén megye határán vagyok, egy ország tragédiájának kezdetén. Már nem messze a szimbólummá merevedett város. Játszom a szóval: „Ózd, a nagy varázsló, Ózd, a csodák csodája, Ózd meg, és uralkodj...”! Jó lenne visszafordulni, vagy a szomorkásjáték után azt mondani: tévedés volt! És egy nagy kacajjal elbúcsúzni ettől a tragédiától. De Bekölcénél nem lehet megállni, a határ is csak jelképes, mint a borsodi Balaton, és nem olyan konkrét, mint az út szélén stoppoló cigánygyerek vagy a jobbra mutató tábla, amelyen ez áll: Engels-telep. A város határában az igazoltató rendőrt kérdezem: — Hol találom a művelődési házat? — Melyiket? A Kun Bélát? — Talán. — Menjen tovább, aztán az első rendőrlámpánál forduljon balra, és hamarosan megtalálja Kun Bélát. És megtaláltam! Lám, a tévedés megszüli a maga vígjátékát, csalhatatlanul eredeti, bár kicsit még fanyar humorát... Sziki Károly
