Heves Megyei Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-22-23 / 18. szám

8. ______________________ HÉTVÉGI MAGAZIN ___ _____ HÍRLAP, 1994. január 22-23., szombat-vasárnap A stílus ürügyen Stílusunk egyéniségünkből, egyéni látásmódunkból fakad, a divatos áramlatokban való lu­bickolás a stílus hiányát leplező stflustalanságokra vezethető vissza. A stílust a tapasztalások, az észlelések, a levont követ­keztetések alakítják ki, ám az alapvető indíttatások már eleve meghatároznak egy ízt, egy jel­legzetes aromát, amelyre fel­épül az egész stílus, ami vezérel minket, aminek nem mondha­tunk ellent. Úgy hozzátartozik, mint a testünk, a hangunk, vagy éppen a mozdulataink jellegze­tességei. Az egyedi stílus ritkaság eb­ben a szürkévé vált társadalom­ban, ahol rengeteg kis egyéni­ség, rengeteg kis EGO lépked - szerinte nagyon eredeti módon - az olvasztótégely felé, amit ügyes, felelős kezek úgy fűte- nek, úgy befolyásolnak, hogy végül egy szép, szürke, színte­len magyar társadalom kerüljön ki belőle, amely csak a tetején keresztül érintkezik az éltető le­vegővel. Az ügyes, felelős ke­zeket segítik a mindig szorgos­kodó, nyüzsgő mirigyek, ezek a mindent és mindenkit pocskon­diázó, a stílust a gépírás szint­jére lezüllesztő, beszűkült látó­körű senkik, akik az uralkodó széljárás szerint repkednek, és közben ontják a „magvasabbnál magvasabb, megfellebbezhetet­len” gondolatokat. Ők azok, akik stílustalanságuk béklyóival a lábukon „gyöngyszemeket” alkotnak, hivatalosságuk és le­hetőségeik révén szüntelenül támadják a kísérletezőket, a vál­toztatni akarókat, az újdonsá­gokkal, új stílusokkal jelent­kező új arcokat. Ne értsük félre; az ítélet, a kritika fontos, de azt szem előtt kell tartanunk min­dig, hogy csak akkor ítélkezhe tünk, csak akkor kritizálhatunk, ha hibáinkkal tisztában va­gyunk, ha nem esünk a „bort iszik és vizet prédikál” vétsé­gébe. Ne legyünk elfogultak semmivel és senkivel szemben, hiszen egy másik emberi szembeni elfogultságunk abban a másikban is megszüli az elfo­gultságot velünk szemben, füg­gőség alakul ki, és így a tények tői elrugaszkodott magánvéle­mények határozzák meg a meg­ítélés milyenségét pro és kontra, ítéletünk legyen mindig meg­alapozott, nem szabad enged­nünk, hogy örökké létező előíté­leteink határozzák meg tettein­ket, döntéseinket. Ragaszkodjunk hát a stílu­sunkhoz, az egyéniségünkhöz, jogunkhoz a véleménynyilvání­tásra, ne hátráljunk meg a belső kétségek és a külső korlátok előtt, emelt fejjel, félelem nélkül legyünk végre azok, akik va­gyunk. Sauf ért Attila Az ausztrálok kevesebbet isznak Megingott az a hit, hogy Ausztrália a nagy sörivók ha­zája, miután egy vasárnap is­mertetett felmérés kimutatta, hogy az ország alkoholfogyasz­tása a 80-as években a legna­gyobb ütemben csökkent a vilá­gon. A világ italozási tenden­ciáiról készített, immáron 31. vizsgálat szerint Ausztráliában több mint 20 százalékkal ittak kevesebb szeszt az emberek 1980 és 1991 között, míg a vi­lág alkoholfogyasztása csak 10 százalékkal mérséklődött. A felmérés szerint a németek öntik le torkukon a legtöbb sört: 1991-ben 143,1 liternyi sörfo­gyasztás jutott egy főre. Auszt rália csak a 11. a sorban a maga fejenkénti 108 literjével.- Az adatok azt mutatják, hogy az ausztrálok komolya veszik az önmérsékletre vonat­kozó figyelmeztetéseket - véle­kedett a kormány alkoholelk nes kampányára utalva a felmé­rést ismertető ausztrál szesz­ipari tanács igazgatója. (MTI) Geronimo Walter Hill filmet készített Amerika múltjáról és történetéről. A karácsonykor bemutatott film főszereplője Jason Patrick. A történet a legendás apacs indiánról, Geronimóról szól, 1885-1886 között, amikor az amerikai hadsereg végső csapást mért az indiánokra. Patkós József: A százados úr és legénye A nyolcrét hajtott levél bi­zony jócskán megsárgult. Volt ideje rá. 1942. július 4-én írta egy magyar honvédszázados „valahol Oroszországból” - haza. Negyvenkettő nyara. A kato­nák már egy hosszú, lucskos őszt és egy dermesztő, halált hozó telet töltöttek kinn Ukraj­nában, Belorussziában, majd közel Moszkváig nyomulva orosz földön. Fél év van még ekkor a 2. magyar hadsereg pusztulásáig. Negyvenkettő nyarán a tábori írógép mellett ülő fiatal tiszt már sok mindent tud, sok min­dent sejt. Volt alkalma megta­pasztalni, mi is az a háború. A harc célja körüli kételyek, ellá­tási gondok, megújuló partizán­támadások között vajon kinek írja „tábori posta 115/54” jel­zetű, fenti keltű levelét? Ki gondolná, hogy nem vezérkari feletteseinek, otthon maradt szeretteinek, hanem Jóska nevű legénye apjának kíván üzenni. A bajtársiasság különös példája bontakozik ki soraiból. „...Már régen tervezem, hogy levelet írok, amiben fiáról és sorsáról értesítem. Munkám azonban annyira elfoglalt, hogy nem jutott rá idő. Jóska már harmadik éve katonám, és több mint két éve van mellettem. Az én újoncom volt, nálam tanulta ki a katonai elemit, és később is állandóan a kezem alatt szol­gált. Együtt voltunk délvidéken, és most egy hosszú nyolc hóna­pot töltöttünk együtt, igen nehéz szolgálatban kinn, Oroszor­szágban. Ez alatt a hosszú idő alatt fiát, mint embert és kato­nát egyaránt megismertem. Mindenki olyan katona lesz, amilyen ember volt. És hogy va­laki milyen ember, azt szüleitől örökölt tulajdonságai és nevel­tetése szabja meg. Jóska becsü­letes, szerény, tisztelettudó, mé­lyen hazafias érzésű, kötelessé­gét minden körülmények között teljesítő ember, és ugyanilyen katona is. Ön és kedves felesége büszke lehet fiára, mint gyer­mekére, éppúgy, mint emberre, katonára. A hosszú idő alatt, amit Jóska alattam szolgált, soha a legki­sebb baj sem volt vele. Példa­képe volt az egész századnak, mint feltétlen becsületes, köte­lességtudó katona, nekem pedig jóban-rosszban segítőtársam, bajtársam. Jutalmaképpen nemcsak neki, hanem szüleinek - na és nem utolsósorban kedves meny- asszonyának is - azzal okozom a legnagyobb örömet, hogy a legelső alkalmat kihasz­nálva leszerelem. Pedig nekem nagyon hiányozni fog, és alig hiszem, hogy még valaha ilyen derék katonára akadok, akit a legteljesebb bizalmamba fo­gadhatnék. Kérem kedves menyasszonyának is megmon­dani, hogy igazán csak örülhet neki, hogy ilyen derék legényre esett a választása, mert becsüle­tes és hű szív minden földi va­gyonnál többet ér. Most, amikor Jóskát vissza­adom a civil életnek, kívánom az egész családnak, hogy igaz, nagy örömükre szolgáljon ez, mint ahogyan tudom, ő is mi­lyen örömmel siet az általa sze­retett és sokat emlegetett övéi közé. Abban a reményben, hogy még lesz alkalmam megismerni az egész családot, mindnyájuk­nak üdvözletemet küldöm Szabó százados.” Eddig a levél. A hősökről Hunyadiak, Szondik, Zrínyik jutnak eszünkbe. Nekem Szabó száza­dos úr és legénye is. Az idézett sorok nemeslelkűsége magasz­talja szememben a tisztet, aki­nek a háború áldatlan körülmé­nyei között is volt figyelme, ag­godalma, önzetlen embersége (mindezek tetejébe stílusa is) leszerelő katonája szüleinek megírni ezt a minden kitünte­tésnél többet mondó elbocsá­tást. De vajon mitől válhatott az egyszerű tisztiszolga „az egész század példaképévé”, a tiszt úr bajtársává? Attól, hogy snájdig legény volt (a körzetbe látogató főtisztek gyakran dicsérték Szabó századost szerencsés vá­lasztásáért, a jó kiállású, ápolt katona láttán)? Aligha, hiszen a küllem nem érdem. Mint leg­többször hátramaradott, a harc­ban sem járhatott az élen. Az otthon géppuskás kiképzésben részesülő fiú talán csak eltévedt golyóval okozhatott kárt em­berben, hisz az ő feladata a tiszti szállás tisztán tartása, a mosás, a közvetítés, a cipelés volt. Mivel vívta ki hát mégis ezt a leszerelést hozó és büszkeségre okot adó levelet? Mert tán csak nem részesült ilyenekből az egész század...? Talán azzal, hogy még őszön, a frontra jövet, a vagon keskeny ablaka előtt állva elcsodálkozott az addig általa álmában sem lá­tott északi Kárpátok fenyvesek közé szorult vágtató folyóinak szépségén? Vagy mert hirtelen sóhajtva fordult el az ablaktól az első, töltés menti sisakos fej­fák láttán...? Lemberg, Kijev, s föl a végtelennek tűnő Dnyeper partján Nyezsim, Csemigov, Gomel, majd a brjanszki erdő, mely mi mindenről beszél­hetne... A huszonkét (rettentő fagy miatt) napokig temetetle- nül magukkal hurcolt kék szemű kispesti fiú, aki egy vil­lámcsapásként lesújtó repülő­gép-támadás iszonyú füzében festette vérével pirosra a hóme­zőt... A , jóban-rosszban segítő­társ” ekkor siratja meg mindkét lábára végzetes sebet kapott, szomszéd falubéli bajtársát: „Mihály, Mihály, hogy történt ez veled?” Parányi jégdarabkákat ezer­nyi üvegszilánkként eszelősen arcukba vágó hóvihar, tábori karácsonyfa gyertyával, sírjuk­ból kifordított, lemeztelenített magyar katonák, jámbor anyóka tehénnel, nehéz katonaládák, ló után kötött, haláláig húzott, ma­gyar csizmát zsákmányolt ukrán partizán, felszedett vasúti talp­fák esti tüzénél német, olasz és magyar nyelven egyszerre föl­csendülő, szárnyaló katona­ének, keserűség, könny, halál, hálásan mosolygó gyerekek, segítségért pislantó lányok, er­dőszélre kitévedt őzek, ábrán­dok, álmok, imák és meghallga­tások. Hazatérés. Leszerelés. „Együtt voltunk Délvidé­ken... és most, Oroszország­ban...” Ok tudják igazán, mit je­lent a háború. Csak ők tudhat­ják, mikor, hogyan és miért let­tek bajtársakká. Még tart a pusztulás, amikor az ifjú százados újra találkozik Jóskával, aki civilbe öltözve bemutatja neki menyasszonyát. Barátok azonban már nem le­hettek. A béke beköszöntővel a tisztnek nyoma veszett. Aligha­nem Ausztrália fogadta be, vagy tán valami más tája a vi lágnak. Emlék mára egy marad tőle csupán: a nyolcrét hajtott, megsárgult levél. Am ez az emlék beszédes. „Mindenki olyan katona lesz, amilyen ember volt...” Két de­rék katonáról tanúskodik ez a levél. S hogy mi lett a legénnyel Róla többet tudni. Ősz fejű öreg mára, ezernyi virágot termő kertjében napestig szorgosko­dik. Tavaly ünnepelték aranyla kodalmukat - persze, hogy a egykori menyasszonnyal. Őrül­nek, ha meglátogatják őket fiaik, unokáik. Egyszóval él a „kötelesség- tudó katona”, s néha régi dol­gokról mesél, nekem is. Az éde­sapám. Balogh Gyula, Bogumil: Töprengő újévi fohász A minap megkeresett egy segélyszolgálat vehe­mens helyi vezetője. A látogatás oka: tarhálás... Mint bevezető szavaiból kiderült, nem tudják a decemberi raktár és menedékhely bérleti díját - potom negyvenezer forintot ki­fizetni, mert nincs miből. Elmondta, hogy az önkor­mányzattal meddő vitát folytat hasznosságukról, a fedél nélkül maradt több tucat rászoruló téli fedélhez, s némi meleg ételhez, tisztálkodáshoz való juttatásá­nak megszervezéséről, s a szol­gáltatás fenntartásáról, annak bővítéséről. Az önkormányzat nem ad rá pénzt, mondván: ez karitatív dolog. A szeretetszolgálat viszont úgy érzi, hogy akkor, amikor ő adományokból szolgáltat, miért kell neki kemény bérleti díjat fizetni a lakhatásért abban a helységben, amelynek a kive­tett, egzisztenciálisan leépült lakosait felkarolja. Mivel a hatóság elzárkózott a támogatástól, így kénytelen volt a gazdagabb réteget megcé­lozni, a vállalkozókat. így jutott el hozzám is.-Nézze, kedves, szép dolog a szeretet nevében embereket se­gíteni, fedelet, lakhatást, élel­met biztosítani az elesetteknek, de miért gondolja azt, hogy pont nekem a kötelességem ez?- Azért, mert Ön gazdag, szép háza, magas jövedelme van. Busásan él.- Bocsánat, kedves, én ezért naponta megharcolok...- Annyi a jövedelme, mint száz embernek.- Na és? Lopom én a pénzt? Károsítottam meg valakit? Ez mind tisztességes jövedelem, az eszemmel és a két kezemmel kerestem. Évek álmatlan éjsza­káinak gyümölcse az a kis jólét, ami körülvesz.- Adjon, hogy még többet kapjon! Adjon a szeretet nevé­ben! Hát elnézné, hogy naponta haljanak éhen, fagyjanak meg az utcára kilököttek? Most is két ember halt meg karácsony­kor, mert az orvosok nem fog­lalkoztak velük, nem vették fel a kórházba őket, mert nincs kár­tyájuk, és különben sem bete­gek, csak legyengültek... meg­fagytak... éhen haltak, mint a kóbor ebek!- Sajnálom őket, higgye meg, de én sem megőrülni, sem meg­halni nem tudok, s nem is aka­rok mások helyett. A mártírom- ságot meghagyom a szentek­nek...- Legalább a decemberi lak­bért fizesse ki a menedékhely­nek!- Nem tehetem.- Miért?- Mert ellenkezik az elveim­mel.- Ugyan már, mi az magá­nak! A túlvilágon a javára ír­ják... imádkozunk a lelkiüdvé­ért! Nézze, ha én most kifize­tem a lakbérüket egy hónapra, holnap már az egész évi bérletet fizettetik ki velem.- ígérem, ez az első és utolsó eset, segítsen rajtunk!- Asszonyom, Önök nemes cselekedetet hajtanak végre: át­vállalják az állam kötelességét: teremtsék meg hozzá, préseljék ki a hatóságokból a rávalót! Mi­ért vegyem át én, az egyén az ál­lam gondját?- Kőszívű Mammon! - szede- lődzködött a felpaprikázott asz- szonyság, amikor egy mozdu­lattal megállítottam.- Azt mondja, kőszívű va­gyok? Én tizenkét éve, amióta önerőből feltörtem, az adózott jövedelmem 10 %-át, sokszor még ennél is többet áldozok a közösség felemelkedéséért, jó­tékony célra, mert a közösséget kell felemelni ahhoz, hogy az egyének boldoguljanak. Ez is karitatív tevékenység, nemde?- Elefántcsonttoronyból szemléli a világot jó uram, mi­közben emberek halnak éhen Ön mellett... adjon! S a hála nem marad el! Koldusok kará­nak imája száll az egekbe Önért! Szememet egy pillanatra el­bontotta a köd, s lila fátyolon át láttam múltunkat. Láttam or­szágunkat megcsonkolva, amint a kis sakál államok egy-egy fa­latot hasítottak le belőlünk, amint Trianon végzetes tárgya­lóasztalánál kajánul, kárör­vendve asszisztáltak népünk és országunk leamputálásához a nagyok! A párhuzam ma élőbb, mint valaha! A megnyomorított or­szágot a kommunizmus mételye egy konszolidált államszocia­lizmusba kényszerítve, minimá­lis jólétet teremtett: mindenkit fedélhez és élelemhez juttatva, munkakényszert előírva, fel­emelte a földről a hitét vesztett nemzetet. És amikor felálltunk a padló­ról, s kissé magunkhoz tértünk, akkor jött a másik őrület, ugyanazoknak az erőknek kö­szönhetően, akik leamputáltak, majd odalöktek a bolsevik rém­nek bennünket, hirtelen meg­szabadultunk a rabságból. Sza­badok lettünk egy szál ingben, csupasz üleppel. És Mammon örökösei, a gaz­dagok klubja, röhögve biztatja népünket a partvonalról, hogy nosza, gyertek galambocskáim, tárt karokkal várunk bennete­ket. A keblükre ölelték a ma­gyart, úgy, hogy beleroppanta, csontjaink. Mert azok, akik ezt a hajdan virágzó népet mindkét világhá­borút követően gáládul lehetet­lenné tették, most lelkiisme- ret-furdalás nélkül azonos felté­telek mellett akarják a kapita­lizmus gyilkos konkurencia- harcában partnerként verse­nyeztetni. Nem megy, nagy jó urain nem megy... Önök szép lassan diszkriminatív és fondor intéz­kedéseikkel kirekesztenek ben­nünket a piacokról, ahelyett, hogy az ellenünk elköveti egeket verő galádságukért jóvá­tételként elengednék hitelein­ket. Miből akarják, hogy talpr; álljunk? Elveszegetik a talpunk alól a földet, gyárainkat, el intézmé­nyeinket, hogy aztán bezárv őket, növeljék a munkanélkü­liek seregét... Uraim: nekünk nem Kozma atyákra, máltaiakra, meg karita­tív szeretetszolgálatra van szük­ségünk, hanem egyenlő elbírá­lásra és SANSZRA! Mert ha egy népnek elvész a hite, az önbi­zalma, akkor az a nép előbb-utóbb megadja magát... V agy újra a gyepű szere pét szánnák nekünk? Az új népvándorlás üt­közőzónájaként fel kell oldódni a magyarságnak, s eltűnni a né­pek kohójában? Kár lenne. Most én kérek: hitet, ember­séget, lehetőséget a magyarnak! Uraim, ott fenn, ha máshol nem: isten, ha vagy az égben: nyújtsc ki a kezed ennek a népnek, hogy ne legyünk a menedékhelyek, az ingyenkonyhák és az öngyil­kosok országa. ÁMEN.-<

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents