Heves Megyei Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-08 / 286. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. december 8., szerda Az Operaház vörös szalonjában F. Balogh Erzsébet — a kutyákkal Állunk vagy megyünk? A New York-i Küszöb Színház vendégjátéka Novemberben kaptak otthont két hétre F. Balogh Erzsébet al­kotásai az Operaház vörös sza­lonjában. Azért érdekes megem­lítenem a környezetet, amely ezeket a viszonylag nagy alakú képeket befogadta, mert a múlt századnak eme remeklésében, mármint ebben az operabéli csu- padrapéria-szalonban, bizonyá­ra sokak számára feszültséget okozhatott a környezet, és mind­az, ami F. Balogh Erzsébet színe- iben-formáiban kifejezésre jut. Az egri festőművész szabadon kezeli a színeket, a vonalakat. Nincs kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak, békéltetőnek-bé- késnek mondható-minősítő kompozíciója. Mindenütt vibrál a feszültség, a felhasznált elemek látszólagos könnyedséggel, ön­feledtnek látszó ecsetvonások­kal odadobottnak vélt mozzana­tok mögött valóban ott állnak őrt a fellelhető szenvedélyek, ame­lyek utat akarnak tömi. Még ak­kor is, ha maga az alkotó néha keresztbe tesz nekünk, nézők­nek, néha már magának a témá­nak is azzal, hogy amit jól elhe­lyezett főmondanivalóként a fel­használt tér tengelyében, azt nem­egyszer fedi-átfogja egy más színnel, néha ökonomikusán, néha szertelenül, hogy ne legyen egyértelmű, „szájbarágós” sem­mi: küzdjön meg az a kíváncsi ember, aki a képek elé merészke­dik, fejtse meg, szerezze meg ma­gának azt, amit a művész csak félig nyit ki neki. Nem oda tolja elébe a látványt, csak meghívja az elmélkedésre, találná meg magában a szemlélődő annak az élménynek a párját, amit ő, a művész már egyszer — egyszer? — megélt. Rögtön a bejáratnál két Cor­pus is látható. Az egyik, a söté- tebb tónusú a Földközelben, a másik, ahol némi fény is bera­gyog valahonnan, az Égközeiben feliratot viseli. Mindkét esetben a szenvedő férfitest görcsös álla­pota, a szenvedésnek az a meg­alázó kiszolgáltatottsága tombol — jó itt ez a szó? —, ahol és ami­kor a tehetetlenség szánalomra hangolja még a megátalkodott ateistát is. Nem véletlenül gon­dolunk a középkori himnuszok­Alig fél esztendeje ismerem a budapesti Kenderesi Tibor szel- lemgyógyászt, mégis úgy érzem, mintha sok évtizede találkoz­tunk volna. Nincs ebben semmi véletlen, hiszen megnyerő egyé­nisége, közvetlensége, nyíltsága, segítőkészsége lefegyverző. Aki vele beszélget, feledi ezernyi gondját-baját, s úgy véli, abba az atmoszférába csöppent, amire régesrég vágyott. Tisztában vagyok ritka adott­ságaival, küldetéses munkájával. Most mégis az értetlenkedő, a mindenben kétkedő, a folyvást tamáskodó polgár szerepkörét vállalva faggatom mindarról, amit csinál. Sürgetem, fogalmazza meg: mi munkálkodásának lényege. Kissé meglepődve reagál, ám csak az zavarja, hogy tömörítésre kérem. — Komplex jellegű feladat­körrel kell megbirkóznom, de hát ez természetes, hiszen arra törekszem, hogy a hozzám for­dulók mind a fizikai, mind a szel­lemi világot elfogadva értsék meg, hogy honnan jöttünk, miért csöppentünk ide, s merre me­gyünk. Aki nem húzódozik az el­mélyüléstől, aki kinyílik, hama­rosan mindent másképp értékel. Feltárul előtte a reinkarnáció magasrendű etikai rendje. Az, hogy csak a test múlandó, ám a lélek — mindaddig, míg végig nem járja a tapasztalás megpró­báltatásokban bővelkedő útját — egyre új „ruhát” ölt, azaz más korba, különböző famíliákba ra, a haláltánc-balladákra, amik­ben a siralomvölgyi vándorlást tüntették föl az egyik legtermé­szetesebb emberi érzésnek, a részvét magas hőfokán. A két Corpusszal szemben lé­vő, ellentétes sarokban az Ár­nyékban című, rejtőző női arc és a Kitörés című festmény látható. A „kék lány” profilból elkapva az egyik legnyíltabb ábrázolása a művésznek. A Kitörés két ordí­tó, egymással versengve ugató kutyája az alig rejtett szándékot löki elénk, a lélek fogvalevéséből való kivágyakozást drámai mó­don eleveníti meg. Ehhez képest — akár a többi kutyaábrázolás is! — halk és eredményt kívánó me­ditáció, elgondolkodás, elme­rengés csupán. Nem véletlen az sem, hogy három kép is sorako­zik egymás mellett az éjszakáról, mert az álomba vivő, vagy az álom utáni állapot sajátságos él­ményvilágot teremt azoknak, akik hajlamosak túltenni magu­kat a mindennapok eseménylán­colatán, ezzel és így igyekeznek beburkolózni abba az atmoszfé­rába, amely a valóság fölött léte­zik. Nemcsak elképzelik, de tud­születik. A fogékonyakban már a kezdetben felsejlik az, hogy mit keresnek, miért sóvárognak. Voltaképpen oda kívánnak el­jutni, ahonnan kiszakadtak, aho­vá kerülve osztályrészük lehet a háborítatlan harmónia, a semmi mással össze nem téveszthető boldogság. Azok jussa ez, akik oly sok sikeres próba után egye­sülhetnek a meg nem nyilvánult isteni léttel, vagyis az Atyával. Arról is felvilágosít, hogy mindemellett mit nyújt még az érdeklődőknek. — Tanításokat kapnak, olya­nokat, amelyeket nem elsősor­ban a könyvekből sajátítanak el, hiszen ezek az információk vagy telepatikus módon, vagy a szelle­mi szemmel-látás révén érkez­nek hozzánk. Igyekszem, hogy kapcsolatba kerülhessenek ezzel a szférával, azaz haladjanak fel­felé a legtisztább szintre ívelő lép­csősoron. Haszonlesőként kérdezem: mit nyernek az érintettek? — Alapvetően megváltozik a szemléletük. Megértik létük cél­ját, javul társaikhoz való viszo­nyuk. Rádöbbennek, hogy kizá­rólag az egymás iránti megértés, türelem, szeretet az egyetlen meg­oldás, a kizárólagos medicina a problémák orvoslására. Ezek a kurzusok, amelyeket természe­tesen honorárium nélkül tartok, olyan meditációs tréningeknek minősíthetők, amelyek bárkit gazdagítanak, és kétségbevon­hatatlan megtisztuláshoz vezet­nek. ják is azt, hogy létezik az életnek, az emberi léleknek szükséges is ez a régió, amely alkotni ingerel, előlegez jövendő perceket, vagy visszahoz a múltból esetleg olyan mozzanatokat, amiket nem él­tünk meg a lemerülés teljes mélységével, szenvedélyeink tel­jes odaadásával. Ilyen utalás a NyárV2 is, vagy a Valami magasztos feliratú két szín- és vonalritmus. És az a min­den képben fellelhető érdekes­ség, ahogy valahol, vagy a tér kö­zepén, vagy valamely félreeső helyen mindig fel-felbukkan egy-egy arc, leginkább női, alig bevallott szemekkel, mintha a festő maga sem lenne biztos, hogy most és itt azt a színt, vagy fényt, vagy vonalat kellett volna választania. De otthagyta, mert úgy gondolta, hogy az adott al­kalommal, amikor a képet sike­rült befejezettnek nyilvánítania, éppen azt és éppen így érezte jó­nak. Sokak kétségeit jelezve utalok arra, hogy akadnak agresszív, rosszindulatú lények, akik aligha formálhatók át, akik megkeserí­tik annyi tisztességes kollégájuk hétköznapjait. Miként reagál­junk durva megnyilvánulásaik­ra? — Első hallásra talán csaló­dást okozok, mégis azt kell mon­danom, hogy egymás tükörképei vagyunk, s ezek a nehezen elvi­selhető afférok okító hatásúak. Bizony, mi vonzzuk őket. Épp ezért a lehető legkatasztrofáli- sabb megoldás az, ha valaki gyű­löletre ugyanazzal reagál, hiszen a bumerángtól ő szenved majd, mert a hiba benne is fellelhető, s partnerében ezzel szembesül. Példaözönt sorakoztatok fel, s keményen csatázom vele, mégis higgadtan érvel. — A legokosabb az, ha — mintegy nevelő védekezésként — felhívjuk a figyelmét nyers magatartására, vázolva azt is, hogy illene változtatni ezen, hi­szen kemény adót fizethet érte, olyan büntetést, amelyet semmi­képp nem kerülhet el. Ha jóin­dulattal, netántán az előbb emlí­tett szeretettel közelítjük, akkor az a jelképes, az a pozitív mag a talajba plántálódik, s valamikor feltétlenül szárba szökken. Akár tetszik, akár nem, vizsgálnunk kell önmagunkat, s akkor biztos megleljük azt az okot, ami kivált­ja az efféle reakciókat. Negatív dolog ugyanis nincs. Legfeljebb nekünk nem szimpatikus leckék­kel kell megbirkóznunk. Nem Ifjúsági fórum a gyöngyösi főiskolán Modern tan­gazdaságot aján­lottak... A fiatalokhoz szóltak azon az ifjúsági fórumon, amelyet a na­pokban tartottak Gyöngyösön, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Főiskolai Karán. Ezen részt vettek a Közép-kelet-euró- pai Gazdaság- és Környezetfej­lesztési Intézet, valamint a Pán­európai Unió Magyar Egyesület vezetői, közöttük Eszterházy Antal, illetve Bethlen István. A vendégek dr. Magda Sándor főigazgató és Keresztes György Gyöngyös polgármestere kalau­zolásában Tass-pusztán megte­kintették azt a tangazdaságot, amelyet — többségi tulajdon alapján — az intézet vásárol meg. Ézt követte az ifjúsági fórum, amelyen dr. Galambos József, az Ökocentrum Rt. vezérigazgató­helyettese a páneurópai mozgal­makról beszélt, és ehhez kérte az oktatók, valamint a hallgatók tá­mogatását. Szunai Miklós vezérigazgató pedig a Budapest-Bécs szuper­maratoni futóversenyről számolt be, amelyen a gyöngyösi főiskola hallgatói közül Garai Róbert, Széles Péter, Seszták Sándor és Nagy Attila vett részt, akiknek pénzjutalmat adott át. Bejelen­tette, hogy a Páneurópai Unió főiskolai ifjúsági szervezetének kétszázezer forint támogatást biztosítanak, emellett további százezer forintot pedig a fiata­loknak ajánlottak fel. Kalmár Imre, a Heves Megyei Földhiva­tal vezetője pedig fénymásolót ajándékozott az ifjaknak. A vendégek amellett, hogy megismerkedtek a gyöngyösi fő­iskolai kar életével és munkájá­val, ígéretet tettek, hogy segítsé­get nyújtanak egy korszerű tan­gazdaság létrehozásához az inté­zetnél. érdemes kitérni, mert a terhet mi cipeljük tovább. Méghozzá a lé- tesülés következő fázisaiban is. Mert ilyesféle nézőponthoz ra­gaszkodva, egyetlen grádussal sem jutunk feljebb. Eleinte berzenkedtem, for­tyogtam, méltatlankodtam, az­tán — már nem előszőne — át­vágtam az egész emocionális gu­bancot, gordiuszi csomót, s meg­világosodott bennem, hogy eb­ben az esetben az a Nagy Sán- dor-i akció a legtökéletesebb. Akármilyen nehéz is azono­sulni vele. Persze csak egyedül, s kezdő­ként... Pécsi István Az érdeklődők — a He­vesi Napló és az Egri Egész­ség- és Környezetvédő Egyesület szervezésében — december 11-én és 12-én, szombaton és vasárnap reg­gel 9-től délután 5 óráig hallhatnak mindenől a fen­tebbi riport alanyától, aki beavatja őket a felsőfokú ra- diesztézia, az ingakezelés, a harmadik szem megnyitása, a testelhagyás, a szellemi utazás fortélyaiba, s meg­ajándékozza őket mindaz­zal, amit eddig hiába remél­tek. A résztvevők a helyszí­nen — a Bornemissza Ger­gely Szakképzési Intézet el­ső emeleti nagytanulójában — a program kezdete előtt még átvehetik belépőiket. Talán nem túlzás, ha azt mon­dom: a színházbarátok igazán maradandó élménnyel tértek ha­za november 28-án a Gárdonyi Géza Színházból, ahol egy ame­rikai társulatnak tapsolhattak hosszú perceken át. Városunk­ban különleges, ritka örömnek számít egy olyan előadás, melyet angolul adnak elő. Amint a telt ház és feszült figyelem tanúsítot­ta, a nyelvi tagozatos hallgatók máskor is boldogan jönnének ilyen estekre! A The Threshold Theater Company (Küszöb Színház) ki­váló művészei angol anyanyelvű társulatokban játszanak, s most „egy csapatban” magyar szerző, Páskándi Géza két darabját tűz­ték műsorukra. Hogyan is történt ez? Talán vannak még csodák? Egy nem kommerciális színtársulat, inga­dozó állami segéllyel gazdálkod­va, az off-off Broadway-közös- ség egyik tagjaként kibérelve az éppen kiadandó színházak egyi­két, magyar szerző művét tűzi re- pertoáijára? Vannak még cso­dák? Mondhatnánk ezt is, ha az esti öröm után kellene (ha sza­badna) szépíteni. A csoda meg­született, illik hát reálisan foly­tatni. Hollywoodi filmekben, tévé­ben és a Broadway színpadán szereplő színészeknek tapsol­tunk hosszú perceken át, mégis legfőképpen két kiváló ember missziójáról kell beszélnünk, akik 14 év hitével és munkájával szolgálják az egyetemes magyar kultúrát. Pamela Billignek és Brogyányi Jenőnek hívják őket. Vissza a kezdetekhez Hogy áldozatos munkájukat megértsük és a másfél évszáza­dos határontúli színháztörténet­ben elhelyezzük őket, kicsit visz- sza kell ugranunk az időben. Amerikában a legelső magyar társulat az 1848-as forradalmá­rokból verbuválódott, a magyar zene és dal népszerűsítésére. Próbálkozásuk nem volt hosszú életű, mert a bemutatón csúfo­san megbuktak. Rossz ómen volt ez az elkövetkező évtizedekre? Talán igen, hiszen biztos sikert egyetlen csoport sem élt meg, pedig a kivándorlási hullámok újabb és újabb színitársulatokat szültek. Gondoljunk csak Sze- leczky Zita, Sárossy Szüle Mi­hály, Jávor Pál próbálkozásaira. Napjainkban talán a legtartó­sabb, leghosszabb sikert Mu­rát hy Lili Spanyolországban és a Küszöb Színház New Yorkban éli meg. Mi a taktika? Mi ez a manhattani titok, az évtizedes off-off Broadway-siker a magyar darabokkal? Erről kér­deztem először a fordítót, Bro­gyányi Jenőt. — A titok a jó darabban rejlik, s ha jó színészek szólaltatják meg, a titok feltárul. Ez így egy­szerűen hangzik. Számomra a mai egri bemutatkozás az élet ajándéka, s kicsit kárpótlás a „hosszú útért”, mely 43 éve in­dult. — Én amerikai vagyok, két­éves korom óta élek a tengeren­túlon. Szüleim'45-ben menekül­tek Ausztriába, ahol 1949-ben megvártak engem is azzal, hogy megszülettem. Két évet töltöt­tünk még így együtt, aztán 1951- ben Amerika felé indultunk, vit­tük magunkkal a kisebbségi lét minden nyűgét egy nehéz zsák­ban, átkötve az önazonosság-ke­resés madzagjával. Még mindig tudom, mi az: nemcsak magyar­nak, kisebbségi magyarnak len­ni! — Az építészeti főiskola el­végzése után egy társaságot ala­pítottunk, amely adatokat gyűj­tött a románok erdélyi emberte­lenségéről, s ezt az amerikai kongresszus elé vittük. A politi­kai munka terelte figyelmemet a kultúrára, Sütőre, Páskándira, Székely Jánosra. Először Sütő András tetralógiáját fordítottam le, majd jöttek Páskándi művei, őbenne az abszurdot, az erdélyi abszurdot fedeztem fel. Páskán­di óriási író. Ha Franciaország­ban vagy Angliában ír, vagy bár­hol Nyugaton, de nem magyarul, ma a világ sok egyetemén dokto­ri disszertációt írnának róla. Jól tudom, a nemzeti irodalom nem­csak egypólusú, hanem spekt­rum, amelyben egyik táplálja a másikat. Évekkel ezelőtt már le­fordítottam Spíró Csirkefejét és Komiss Kozmáját, s most meg­rendelésre nekiláttam Görgei Gábor „Komámasszony, hol a stukker?” című remekművéhez. Megszólal a rendezőnő — Nem beszélek magyarul, de tanulok, hogy értsem a nyel­vet, talán a világot is jobban ér­tem ezáltal. Az amerikai színházi struktúra „kispadra” ültette az európai irodalmat. És nemcsak a kelet-európai, de a nyugati szer­zők műveit sem játsszák. Ezért találtuk ki, és ez a mi „célunk”, hogy izgalmas európai drámákat mutassunk be. Megkértünk francia, katalán, lengyel, izraeli és természetesen magyar fordí­tókat, hogy küldjenek műveket. Amikor először olvastam erdélyi író művét, megdöbbentem: mi­csoda emberi érzések kavarog­nak a Hargita közelében! Helyük van a New York-i színpadon, s hiszem, hogy szükség van rájuk. 14 éves fennállásunk óta most mozdultunk ki először, ősbe- mutatót tartottunk ezen az estén Egerben. Itt sokkal közvetleneb­bül reagáltak az emberek játé­kunkra, mint odahaza. Nálunk szórakoztató attrakciót várnak a nézők. Amikor a több száz em­ber között ültem itt Egerben, éreztem, az emberek beleélik magukat a cselekménybe. Gáli igazgató úr azt mondta: „Nálunk a történet még reális, nem ab­szurd!” így éreztem én is abban a két órában! A hatalom foga Az „Árnyékban” és a „Kalauz nélkül” a hatalom természetéről szól, amely megszüli kacagása tárgyát: a rettegést. Az egyete­mes emberi rettegést, amikor a fenyegetett ember vacogni kezd. És ez a félelem nemcsak kelet­európai, hisz ott lapul a szabad társadalmakban is, bebújik a bőr alá, felemelkedik a kozmoszba, és beszór bennünket szüntelen szitálásával, ha nem jön valami kalauz, az időnek reális síkjain! Közös félelmünk megnevez­tetett ezen az esten. Talán olva­dásnak indul végre a jegesedés, a kora őszi télben. Sziki Károly f \ VÁLLALKOZÓK! Régen meglévő, családi tulajdonú számla nélkül vásárolt gépeiket, eszközeiket KÖLTSÉGKÉNT ELSZÁMOLHATJÁK 1 % + ÁFA-ért. Tel: 42/317-477 SZTANEX BT V ______________________ Fa rkas András A gyűlölet — bumeráng Kapcsolat a szellemvilággal Meditációs tréning a megtisztulásért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents