Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-07 / 234. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. október 7., csütörtök Egri bemutató: Ványa bácsi A hamvába holt lázadás Csehov darabjai minden szín­ház számára kihívást jelentenek. Nemcsak egy történetet mesél el a nagy orosz író, hanem egyene­sen az életről, sőt a létről ír. Ezért nem is könnyű eljátszani. Nem csupán egy figurát kell megfor­málni, hanem egy embert kell színre állítani, minden testi és lel­ki tulajdonságával együtt. Ezért aztán sokszor szélsőséges szín­padi megoldások felé indulnak el a rendezők, hogy a látvány és a cselekvés meglepetése elfedje a néző elől a mondandó hiányát. A Vány a bácsi egri előadása kristálytiszta szerkezetű. Mint a bűvész, amikor felmutatja mezí­telen kezét, s felhívja a figyelmet a csalásra, úgy vonja bele a játék­ba a nézőt Gáli László rendező. Nincsenek homályos utalások, mély értelmű szimbólumok, mert a valóság — pontosabban annak égi mása — kerül a közön­ség elé. A rekkenő hőség, a söté­tedésre forduló őszi délután, a duruzsoló szamovár, a vidéki élet megannyi apró eleme magá­tól értetődően jelenik meg. Még­is, mögöttük megérezhetjük a rettenetét, az élet hiábavalósá­f át, s az ezt vállaló hétköznapi efoizmust. 'Könnyű lenne párhuzamokat vonni a mai kor és Csehov világa között. A széksorokban helyet foglalók óhatatlanul is megte­szik,^ mert mindennapi gondjai­kat nem tehetik le a ruhatárban. Annyi bizonyos, hogy napról napra változó körülményeink között jó megállni egy percre, s azon töprengeni: egy rezzenet- len, lassú sodrású korban sem le­het megtalálni egykönnyen az emberi cselekvés értelmét. De nem is érdemes ilyen di­rekt módon megkeresni azt, hogy miért is hat az egri előadás annyira elevennek. Sokkal ösz- szetettebb a háttér, mert olyan sorsokat mutatnak meg nekünk a színészek, amelyek példája be­folyásolhatja szemléletünket. A néző azon veszi észre magát, hogy elkalandozik, s a látottak hatasára saját sorsfordulóira gondol. Ez nem hibája, sökkal inkább erénye a színpadon látot­taknak. Némileg töredékesen indul a darab, mert a társulat komolyan veszi Csehov meghatározását, amely szérint fezek ,jelenetek a falusi életből.” Majdhogynem „párhuzamos életrajzokat” is­merhetünk meg az első percek- bénj míg meg nem kezdődik az a kavarodás, amely groteszk láza­dásba csap át, s végül újra a csendbe, a magányba fullad, oA,darab színreállítója jól vette észre, hogy végül is az igazi konf­liktus a két helybeli, az évek óta egymás mellett élő Ványa bácsi és Asztrov orvos között húzódik. Mindkettő tehetséges ember, aki szépen lassan elsorvadt a falusi élet mindennapos sivárságában. Nagyratörő terveik, elképzelése­ik voltak, de le kellett mondani­uk álmaikról. Arra nem ad vá­laszt sem a szerző, sem az elő­adás, hogy voltaképpen befut­hatták volna-e azt a pályát, ame­lyet állítólag valamikor ígért ne­kik a sors. A szereposztásban ezért két nagyformátumú színész kapta ezeket az alakokat. Áts Gyula és Csendes László méltó ellenfelei egymásnak, bár voltaképpen so­ha nem mérkőznek meg. A fel­szín alatt megbújó ellentétük fáj­dalmas önmarcangolásokba es berúgásokba hajszolja őket, ele ellenfélnek mást találnak. így Ványa bácsi számára Szerebná- kov (Réti Árpád) válik minden baj forrásává. Az idegen életfor­mát, a másságot hozza el, s ezzel válik nagy kihívássá mindnyájuk számára. Azt nemigen lehet el­dönteni, hogy voltaképpen való­ban olyan silány tudós-e, mint arról értesülünk, mert a szüksé­gesnél is nagyobb gyűlölet fűti a címszereplőt ellene. Ebben az értelmezésben szük­ségképpen kevésbé jelentős a többi figura. Még Szerebijákov önsainálata, betegsége is mellé­kes körülmény, egy hangulat a két alak vergődéséhez képest. Felesége, Jeléna Andréjevna (Saárossy Kinga) sem olyan von­zó asszony, mint amilyen lehet­ne. Nem az ő asszonyi egyénisé­f e számít elsősorban, hanem a ét férfi vonzalma, egymást mér­legelő viaskodása. Meg képileg is megjelenik ez a darab végen, amikor egy mázsa körül forgo­lódnak. Ezért aztán nincs könnyű dol­Ellenfelek, bár egymással sohasem mérkőznek meg (Csendes László és Áts Gyula) ga a többi színésznek, mert elhal­ványulnak e titkos párviadal közben. Jeléna Andréjevna puszta tétté válik. Ványa bácsi végső összeomlását az okozza, hogy az asszony Asztrovot vá­lasztja, ekkor érzi életét végképp elhibázottnak, s irányul dühe az őt — szerinte — romlásba döntő személy ellen. A két színész remekül oldja meg ezt a párharcot, sok apró részletet dolgoztak ki, szinte minden rezdülésük pontos. De feltétlenül meg kell említeni — a mondott nehézségeik ellenére is — a többiek igyekezetét, mert egyetlen „csapatmérkőzés” sem lehetséges társak nélkül. Réti Árpád Szerebijákovja komor, egysíkú figura. Remekül lehet utálni, mert hiányzik belőle min­den társasági szellem, minden­fajta megértés. Saárossy Kinga vergődő asszony, aki végül is nem találja a helyét az őt kizsák­mányoló, vagy kegyeire áhítozó férfiak között. Nem is találhatja, mert — erre női érzékenységével rájön — nem őt akarják, pusztán vadászösztönük, versenyszelle­mük hajtja őket. Más, mint amit róla elmondanak, s ez nagyon is pontos ábrázolás: a tanácstalan­ság hatja át leginkább az alakját. Érdekes Szónya figurája (Cson­ka Anikó), aki egy érzékeny, sí­rás lányként jelenik meg. Már- már sokallná az ember ezt a ren­geteg könnyet, amikor a végén fölszáradnak ezek a cseppek, s így hangzik fel a nevezetes szó: „megpihenünk...” Itt magaszto­sul fel, erősödik meg Szónya egyetlen fordulattal, amelynek előkészítése volt mindaz, anogy előtte viselkedett. Mint oly sokszor, Bakody Jó­zsef ismét kitűnő mellékszerep­lőt alakít, Tyeléginként sok min­dent szavak nélkül is elmond a kisszerűségről. Méltó páija Ma­rina — az öreg dajka — megfor­málásával Váll Zita. Ők testesí­tik meg ennek a fajta életnek a törvényeit, apró szokásait, ame­lyek — mint kiderül számunkra — tönkreteszik, de egyben élet­ben is tartják ezeket az embere­ket. Ványa bácsi lázad, mert úgy érzi: elrontotta életét. S mi, en­nek a kitörésnek a tanúi, nem tudjuk eldönteni, hogy mennyire van igaza. De talán így is a he­lyes. Az életben igazságok és sorsok kavarognak egymás mel­lett, s ha néha egymásnak feszül­nek, akkor sem jutnak tovább önmaguk megismerésében, helyzetük feltárásában. Erről a reménytelenségről beszél az egri előadás, s arról a reményről, hogy végül is a groteszk, hamvá­ba holt lázadás is fényt, értelmet kaphat. „T , ., Gabor László Szerebrjákov betegsége is mellékes körülménynek számít... Egy kiállítás okán Amikor szólni kell (illik) Egerben főképp az őszi idény kezdetén egymást érik a kiállítá­sok, annak ellenére, hogy hiány­zik itt egy olyan, igazán a tárlatok rendezésére szolgáló terem, ahol a festmények, szobrok, műalko­tások otthon érezhetnék magu­kat. Még a Rudnay Terem is in­kább meghitt fülkerendszer, ahol ízléssel-ügyeskedéssel hatásosan lehet felrakni a falakra, a paravá­nokra a látnivalót. A másik gond, hogy most már sörözőhelyiségekbe, cukrász­dákba, áruházak lépcsőforduló­jába is betelepítenek márkás da­rabokat, hogy segítsenek a mű­vészek és a műgyűjtők közötti kapcsolatban. A harmadik ok erre az írásra — talán ez a legnagyobb —, hogy most már ömlenek a közönség elé olyan kollekciók olyan ke­zektől, amelyek olcsón, kimon­dottan ár alatt kínálnak semmi­ségeket, bóvlinál is rosszabbat, giccset, régi levelezőlapokról másolást, tájképet, virágcsendé­letet, utánzatot, utánérzést, amikben se egyéniség, se mon­danivaló, se a kötelező szakmai alapszint jelenlétét felfedezni nem lehet. Nem véletlenül vezettem be mondandómat ilyen körülmé­nyesen. Láttam a város szélén egy tizenhárom képből álló együttest: tájképek tavaszi zöld­ben, téli takaróban, alpesi kont­rasztok jeges csúcsokkal, előtér­ben a virágzó havasi, rétekkel, szarvassal, mintha mindez a szá­zad eleji monarchiának az érzel­gős, cselédlányok szívének szóló üzeneteiből állott volna össze. Azt rögtön tudni lehetett, hogy ez az amatőr még életében sem kísérelt meg egy szál virágot fes­tő szemével, a szakember, az ih­letett pillanat mámorában észre­venni. Mert ehhez ennek a ka­landor természetű kiállítónak nincs és soha nem volt indíttatá­sa. Mikor is fogalmaztam meg mindezt így? Amikor felfedez­tem az egyik legnyilvánvalóbb lódítást. Velencei kép a keret­ben. Az alkotás nagy részén a tengervíz szennyes-szürkés víz­tömege uralkodik. A kép, azaz a látvány magasában a Szent Márk-templom kupolája kon­túrban, és azok a tetőzetek lát­szanak, amik olyan eredetien csipkézetté teszik az esteli ho­mályban a legendás város köz­pontját. Az alkotótól azt a ma­gyarázatot kaptam, miután rá­mutattam erre a műre, hogy: no igen, ezt Velencében festettem nem is egyszer, a másikat már megvették. A látvány tízezer alatti árat „kóstált volna”, ha a zsebembe nyúltam volna. Vi­szont: az alkotói magyarázat el­lenére nem hittem el, hogy a lev- lap-másolatot a szerző Velencé­ben festette, mert a nézőpontot, ahonnan azt a bizonyos város­részt a festő ábrázolja, úgy nem foghatta, nem vehette szemügy­re, mert nem hiszem, hogy ott az öbölben ő, „a festő” a vaporet- tón annyi ideig tartózkodhatott volna, hogy ezt a sziluettet, a vá­rosképrészlet eme valóban érde­kes és pontos csipkézetét leváz- latolhatta volna. Attól tartok, iparosunk úgy segített magán, hogy egy ilyen alkonyi párában szenvedő képeslapot vásárolt magának, azt kinagyította, és a nagyítás annyira megtetszett ne­ki, hogy ecsettel átmásolta vá­szonra, valamire, hátha művészi alkotásnak nézi valaki. Persze semmit nem tudott változtatni az adott atmoszférán, a szín- és kontúrrendszeren, nem lökhette át az egészet nappali fénybe sem, mert akkor a barbár mesterkedés összeomlott volna. Magyarul: a látott tájak jelleg­telenek, másolatok, apró kis ámítások, ízlés híján lévő ember­kék megtévesztésére. Nem is szólnánk, ha ez nem Egerben történik, ahol a főiskolán oktat­nak is művészetet, művészettör­ténetet, miegyebet ahhoz, hogy a leendő tanárok javítsanak falun és városon egyaránt a kényesen rossz helyzetben lévő átlagos köz­ízlésen. Akkor meg mi ebben a kiállításban a veszély? Az, hogy valaki hiteles alkotásként akarja ezt az anyagot eladni, aki festő- tanárnak nevezi magát. Tehát pedagógus, aki a cukrászdából majd oktatási intézményekbe vi­szi ezeket az utánérzéseket, má­solatokat, jellegtelenségeket. A gyerekek megnézik a giccset, amelyek mögött a tanár tekinté­lye lebeg. És ez a pedáns gondos­ság, amellyel ezek a művészi mértékkel mérve csacskaságok felhordatnak a türelmes falakra. Ma nincs cenzúra, bírálóbi­zottság, zsűrikényszer. Ne is le­f yen! De az önkontrollnak mű- ödnie kell! Vagy ha az hiányzik, akkor a nyitott szeműeknek, el­sősorban a városban élő művé­szeknek kell felhorkanniuk, hogy ezt így ne! Nagyon ne! Vagy ennyire kell a pénz!? Nem a „művész” ellen szóltam, a nevét le se írtam. Csak a jelenség kész­tetett szólásra. Meg a lelkiisme­retem! Farkas András HAJXG-KÉP Filmpremierek Idegsimogató percek . Változatlanul kedvelem a rá­dió hírműsorait. Mindenekelőtt azért, mert a kollégák nemcsak lelkiismeretesek, precízek, ha­nem a tőlük telhető maximális tárgyilagosságra törekszenek. Beszámolnak a különböző ese­ményekről, tudósítanak a ren­dezvényekről, méghozzá úgy, hogy felsorakoztatják a ténye­ket, s aztán ránk bízzák az állás- foglalást, az eligazodást. Az utóbbit megtanultuk az el­múlt 45 esztendő alatt, azaz nincs az a trükk, aminek bedől­nénk. Szomorúan derítőek a párt­töltésű érvelések, megmoso­lyogjuk az egymást fricskázó sanda mondatokat, a lózungtö­meget, a frázisdömpinget, s csak azt jegyezzük meg magunkban, hogy az ilyesféle szólamokkal egyikőjük sem nyerhet választá­sokat, hiszen a miihókat az ér­dekli, hogy mennyibe kerül a tej, a hús, a kenyér, a zöldség, a ben­zin, a fűtés, a világítás, s az őket csábítgatóktól kizárólag azt vár­ják, hogy a higgadt, a nyugodt légkör biztosítása mellett garan­tálják a csökkentést, azt a csekély szintemelkedést, amely remé­nyeket kelthet bennük. Akik erre nem képesek, aligha lesznek esé­lyesek. Amolyan „csemegeként” konstatálhatjuk még az édes-bús füllentéseket. Méghozzá minden oldalról, s tudatosulhat mind többünkben, hogy az ígérgeté­sekből és az ellentmondásokból még légvárakat sem lehet építe­ni. Ebben az atmoszférában kife­jezetten jól jön, ha frontátvonu­lás előtt vagy közben a megszo­kottnál korábban ébred az em­ber, hiszen belehallgathat az éj­szakai kínálatba. Ha valaki járt így, akkor leg­alább osztályrésze az elégedettség, s élvezheti azokat az idegsimoga­tó perceket, amelyekkel a reme­kül összeválogatott, a minden korosztály érdeklődésével, ízlésé­vel számoló zenei betétek ajándé­kozzák meg. Szerencsére ezek uralják a maratoni programot. Áz elmúlt hét péntek hajnalán például avatott tolmácsolásban gyönyörködhettem azokban a cigány műdalokban, amelyekből hamisítatlan melankólia sugár­zott. Nosztalgiázhattam, felidéz­ve a rég messze szökött ifjúság soha vissza nem térő varázslatát, azokat a helyzeteket, amikor először, másodszor, s ki tudja há­nyadszor szembesültem ezekkel a számokkal. Közben észrevétlenül meg­tisztultam, felfrissültem, s egyál­talán nem sajnáltam a megkurtí­tott pihenést. Busásan kárpótoltak érte... Csip-csup mesék Türelemborzolóak a silánysá­gukkal riasztó amerikai filmek. Sokáig csak a HBO vetítette eze­ket, most már fel-feltűnnek vala­mennyi magyar nyelvű csator­nán. Csütörtökön este a TV4 döb­bentett meg egy semmit érő „al­kotással”. Címére sem emlék­szem már, kár is utánanézni, hi­szen a vállalkozás kizárólag az erőszak népszerűsítésének je­gyében született. Egy értékes mikrofilmért viaskodtak a bár­gyú szereplők, s közben oly se­bességgel gyilkoltak, hogy szá- molhatatlanul gyűltek a hullák. A hatás? Mindjárt idegenkedtem, fel­háborodtam, aztán ahogy gyara­podott a lelőtt polgárok halma, lassan — ez sem először történik velem — elszenderedtem. Utólag csak azt kérdem: mi­nek ez a felesleges hűhó? Ráadásul a fiatalok kiforrat­lan lelkületét károsítják, rombol­ják, torzítják az agresszív motí­vumok. Különösképp ekkora tö­ménységben tálalva. Az efféle szörnyszülöttekhez képest majdhogy üdítő jellegű a Szomszédok, ez a csip-csup me­sékből összedobott, sutácska te- leregény, amelynek gondolati ér­téke siralmas, jellemfestő, kor áb­rázoló ereje lagymatag. Mégis megnézzük az egymást követő blokkokat, mert legalább kikapcsolódhatunk, oldódhat a valamennyiünkben munkáló fe­szültség. Ki törődik azzal, hogy közben esztétikai érzéke csorbul? A fon­tos az, hogy elringathatja magát. Jobb híján andalító közhe­lyekkel... Pécsi István Chaplin Az Oscar-dijas Richard Atten­borough második életrajzi film­jét készítette el. Először Gandhi­ról forgatott emlékezetes műal­kotást, most pedig Chaplint mu­tatja be mélységes rokonszenv- vel. Óvatosan bánik a legendá­val. Gyermekien önző, könyör­telen egoista, makacsul naiv, sze­retnivaló művésziélek, maxima­lista önkritikus képét festi elénk a rendező. A film kerettörténete kedvéért kitalált életrajzíró egy­más után pingálja ki a svájci ma­gányba visszavonult öregember­rel beszélgetve a pálya és a magán­élet kérdéses mozzanatait. Te­hetséges volt, akart küzdeni, hitt abban, amit csinált, ezért okoz katarzist az elmúlás feletti köny- nyes-bús befejezésen átütő ün­neplés. A film sikere elsősorban a címszereplőben fényeskedő Robert Downey Jr.-nak köszön­hető, aki alakításáért elnyerte a brit filmakadémia diját, és Os- carra is jelölték. A Chaplinről készült 150 per­ces filmet az egri Uránia mozi mutatja be. Világok arca — Baraka A baraka ősi szufi szó, amely valamilyen formában sok nyelv­ben megtalálható. Jelentése: ál­dás, lélegzet, vagy életesszencia, amelyből az evolúciós folyamat elindul. „A mítosz ereje” című alkotásában Joseph Campbell fi­lozófus azt úja: „az egyetlen do­log, amin érdemes elgondolkoz­ni, az a bolygónk és a rajta élő ember kölcsönhatása.” A Baraka rendezője ezt a gondolatot kö­vette, amikor megalkotta nagy- formátumú, látványos filmjét, melyben a képeken, hangon és zenén keresztül kifejezett törté­net közvetlenül, dialógusok nél­kül érinti meg a néző szívét és tu­datát. A Baraka elmondja, hogy az ember mennyi dicsőséget és csapást jelent a Föld bolygójá­nak, s elmeséli a Föld és az ember zavargó kölcsönhatásának elbű­völő, titkokkal teljes történetét. A filmet az egri Prizma mozi né­zői tekinthetik meg. Eg: hangulato ké| a Barak: cími filmbe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents