Heves Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30-31 / 253. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. október 30-31., szombat-vasárnap Tóth Béla: Bronz-sasok könnye Egyre szennyesebb volt az a novemberi köd. Kempelen lovag szökőkútjai hiába is mosták volna; és a Gloriette addig hátrált, ameddig lehetett. A kastély felől már alig látszott. A haldokló part most nem emlékezett Versailles- ra, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy ki volt La Notre. A rendkívül szép, fiatal asz- szony kezének eltévedt mozdulata a kisfiú puha, szőke haját éri. A trónörökös szeme megrebben, talán szólni is szeretne. De szomorú és csodálkozó tekintete csak elfordul az ablaktól. A férfi még elgyötörtén, kial- vatlanul is kevesebbet mutat alacsony koránál. Ám szeme most nem nevetős, és finom, ideges ujjait gyakran kapja bajusza, szája, kissé erőtlen álla elé. — Akkor hát...? — Az autók már itt vannak. Schönbrunn már nem otthonunk. — Talán a Hofburg az? — Ön is tudja, Zita, hogy a mai naptól számítva nincs közöm az államügyekhez, ezért nehéz lenne megmondani, hogy hol is vagyunk mi otthon. A Birodalom szétesett, és mostantól mindenki csak Habsburg-bű- nökről beszél. Én pedig — jobb esetben — csupán egy lakonikusan megfogalmazott határérték vagyok. Az utolsó császár és király. Ennyi. — Nekünk mi a bűnünk? — És ha nincs? Nem mindegy? De kettő mindenképpen van... Otthagytuk a magyarokat a koronázás napján. Utolsó nagy csalódásukat érezhették. Érezték is! A másik pedig... nem sikerült népeimet kivonni a háborúból. Ezt az egyet meg kellett volna oldanom! Hagyja, Zita, kérem... Bár néha tétovázó, korántsem eminens diáknak éreztem magam a csak két éve halott Altvater árnyékában... ezt meg kellett volna... Ön tudja a legjobban, hogy mit gondolok bátor és jó szándékú cousin-jairól, Six- tusról és Renéről. Ok mindent megtettek. És az antant? Cle- menceau azonnal nyilvánosságra hozta az egészet. Különbéke? No, akkor üsd-vágd, hiszen már kér. Tántorog a gyengeségtől. És aztán... Prága nevet és fontoskodik, Zágráb átkozódik, Potsdam és Berlin éles torokhangját hallom: „Nálunk az utolsó bakának is golyó a bére, ha áruló!” — A budai vár pedig megdermed. Istenem, a magyarok... Szólni kíván, Ottó? A kisfiú ismét kitekint. Ebben a szobában halt meg a Sasfiók. A Gloriette eltűnt. — Papa... tudok-e én úgy magyarul, mint a magyarok? — Még nem egészen, Ottó, de nemsokára... — És megértenének, Sire? — Feltétlenül. De miért kérdezi, mon fils? — Mert akkor talán ők köszönnének nekem. Itt most bárkinek tisztelgek, csak elfordítja a fejét... Mesét hallottam a Nagymamáról, egy régi háborúról, Hadik András óbesterről. Csak azért... Bourbon-Pármai Zita mindkét keze a fiú fejét öleli. A magyar király szemében — csak egy pillanatra — forró fény gyullad. Fanfárok hangját hallja. Kék, vörös, fehér, aranysujtásos villámok. Nagy Frigyes elképedt arcát látja: „Gue diable! Magyar huszárok Berlinben? Schweinerei!” — Igen, Ottó. A magyarok mindig köszönteni fogják Önt. Majd meglátja! A királyné suttogása már a búcsú. — Nous etions tout seuls... Másnap „kikiáltják” az Osztrák Köztársaságot. IV. Károly elhatározza, hogy Károlyi Mihály miniszterelnököt felmenti esküje alól. ...Az autók a Cour d’Honneur kapuján a Duna felé tartanak. Végeredményben Eckartsau nincs is messze. ...A kisfiú nagyon éhes. Egy falat tűzdelt fácánmell? Nincs. És egy kevés a croque-en-bou- che tortából? Ó... A motorzúgás elaltatja. És már minden rendben. A daliás Hadik a helyére tolja a kardját. Zablavas zörren, és ékköves forgóban mozdul a kócsagtoll. Csak a nyergéből hajlik. Karéj kenyér, írós vajjal. Nagyon jó lesz. Csak éppen még nem tudja, hogy mi az. Kár, hogy ezt a huszárt Terézia Nagymama már előléptette. Köszönöm, tábornok... * A Staatsoper tartókba zárt hangszerei most azt álmodják, hogy sehogyan sem sikerül a Kilencedik Őrömódáját intonálni. Kokofóniába fullad. A Spanische Reitschule pompás lipicai ménje is fölretten. Álmában elvétette a lépést. A kiérdemesült, öreg burgzsandár nappal a Kapucinusok Kriptájában teremőr. Most zihálva tapogatja a mellét. Arithmiás zavarokat érez. Az időjárást szidja. Meg Bauert és Rennert. Vastagodik a köd. Wiener- Neustadt falai is lucskosak, de hol van már az a tőke, amin Zrínyi és Frangepán fejét lenyiszálta a részeg hóhér? És különben is, mit is álmodhatna egy XVII. századi öreg, osztrák hóhértőke? Lehet, hogy már magyarul álmodna? És vajon... miket az egykori magyar várak romjai? „Egyszerre” robbantak fel. Most meg egyszerre lesznek idegenek. De talán magyar maradhat „tornyok alján az őszi szél...”? Álmokat láthatnának — a kuruc tárogatók. De ré- ges-rég összetörték őket. És kidobták a tollakat, egykori gyanús futárposták íróit is. Csak Pé- tervárad alatt találtak a honvédek 1848 nyarán, halott szerbek köntöse alatt — osztrák uniformist. Nem álmodik, mert ébren poharazza át az éjszakát vendégeivel Nagy István szőlősgazda, talán egy egri présházban. Csak unokája keresztelőjét ünnepli. Vaskos asztallapon csattan ökle: — Tizenhárom aradi vértanú? Tizenhárom tragédia a Habs- burg-házban! * ...Széchenyi, Esterházy, Des- sewffy, Wlassics. Ők érkeztek az eckartsau-i kastélyba. A herceg- prímás otthon maradt. Hunyady gróf ott szorong a király mellett. Máskor nyilván nem rideg ez a kastély. Most azonban... És ilyen lenne Ischl, Gödöllő vagy Laxenburg is. A király most sem pihentebb. Nagyon figyel magyar urainak szavaira, amelyek nem politikus fők műremekeiért kerülnek majd a diplomácia történetébe. — Felség, az Ön lemondása... mindenképpen átmeneti. Funkcionálisan kifogja a szelet Károlyi Mihály vitorlájából, aki nyilvánvaló, hogy színpadias detro- nizációra készül. Primitív hatalomvágya, gyanús kapcsolatai közismertek. — Ezért szegjem meg a magyar népemnek tett eskümet? Károlyi Mihály miatt? — Felséged azért gondolja meg: hadúri jogait átruházta Károlyira. Ha ez az ember „gyakorolni” kezdi nyilván efemer-életű hatalmát, máris diszkvalifikálta önmagát. Kikre támaszkodhatna? — Az elkeseredett nyomorra és a kozmopolita söpredékre, gróf. Gondoljon az orosz mintára! — Károlyi... mint Kerenszkij Felség? Lehetetlen. Ez... Magyarország! Könyörögve kérjük, Felség! Szánja rá magát... ez a lépése: matt! Utána hazatér a budai Várba! Bizonyos információink szerint Párizs, főleg London nem támaszt nehézségeket. Ez pedig fékezőleg hat Prága, Bukarest, Belgrád esetleges mohóságára... A kastélyban nincs ívpapír. Vásárolni kell valahol. Tintát és tollat is. Wlassics gróf fogalmazza az „átmeneti” okmány szövegét. Széchenyi Emil írása igen szép. Majd ő letisztázza. „ Trónraléptem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének. Ennélfogva minden részvételről az állami ügyek vezetésében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja. Kelt Eckartsau, 1918. november 13-án Károlys. k.” — Akkor most talán Őfelsége aláírja... de hol van a király? Elment vadászni. Őrület... Egyáltalán nem az. A királyné és a gyerekek szó szerint éheznek. Asztalukra lő vadat a király. Úgy kellett eljönniük Schönb- runnból, hogy még a ruházatuk is hiányos. Eckartsau-ban ágynemű nélküli matracokon aludtak. * Itt már bomlik a köd, de nagyon hideg lehelet árad a Dunáról. A főurak egyszerre állnak meg; egyszerre villan agyukba: ezekben a napokban Károly kétoldalt megőszült. „...Moriamur pro rege nostro...!” Hunyady gróf még a magyar király köny- nyeit is érzi az arcán. Nem törli le. Sajátjait sem. ...Egykor Marchegg vidékén megfeszült egy húr. Kun László irtózatos nyílvesszője ösvényt hasított egy család számára, amely aztán európai nagyhatalommá vált. Legelső is volt. * Schönbrunn körül is szakadozik a köd. Hullaszürke reggel tapogatja vizes tenyerével Mária Terézia legkedvesebb lakhelyét. Kerülgeti a sokasodó vörös lepedőket. Az új hatalom rubeolás ötletét. El kell takarni a Habs- burg-címert mindenütt. Mert akkor —már nem is volt. Hát persze. Az osztályharc mámorító ize... ...De Napóleon két sasmadaráról megfeledkeztek. A Glori- ette-re néznek. Lehetséges, hogy a — Gloire-t látják? Vagy hallanak valamit messziről, igen mesz- sziről, mert... ... mert Lannes marsall már sebesülten irányítja ezredeit egy könnyű kocsiról. És amikor halálos lövés éri, mellette dobja le magát lováról — Valaki. Kopott, kis káplárköpenyének oldala perzselt. A haldokló fölé hajol: — Megismersz, Montebello...? Farkas András Jézus: ... Most tudjátok meg emberek, Hogy minden írás megmarad, Minden tett, minden gondolat, Minden elképzelés, tudás, A test-lélek hullámai, A lét szándékai megett Őrt áll a Nagy Emlékezés - Most szóljatok hát, emberek! (Mozgás támad, félig elharapott mondatokat jajdulnak fel nők és férfiak, az egész tömeg hullámzásba kezd.) Kisfiú: (Előáll) Nekem nem volt elég időm, Hogy az Isten törvényeit Felfogjam, s nem volt alkalom, Hogy az ember szabályait Tanuljam — mondd, mi lesz velem? Jézus: A válasz készen van reá - Még most sem szóltok, emberek? Asszony: Lehet elmenni? (Görcsös zokogásba fullad.) Jézus: Nem lehet! Kivárod az ítéletet! Jézus: Mindenkiben s mindenkiért Fáradt a Lelkiismeret, Előírta mindenkinek, Hogy merre menjen, mit tegyen, Teremtésünk csodáiban Összhangot formált. Akinél Tehette, vak rejtélyeit Fénnyé avatta — Észerint Maradnak nálam olyanok, Akik a Lelkiismeret szaván a boldog nyugalom Részévé lesznek — Jöjjetek!! (A tömeg egy része közel húzódik a kereszthez, és énekbe kezd.) (A többiek a fényességtől elfordulnak, (Részlet) és a fény árnyékába vonulnak vissza, nyílás támad a boldogok és a többiek között.) 1. férfihang: Velünk mi lesz? Asszony: Velem mi lesz? Kárhozottak: Velünk mi lesz? Velünk mi lesz? Jézus: A lelketek vak s nyugtalan - A föld végső ítéletét Betöltőm — Itt már nem marad A Lélek, elmentek ti is! A bolygók tarka rendszerét, Távol csillagvilágokat Azért teremti jó Atyám, S ha kell, még száz ilyent segít, Bejárhatjátok nyugtalan Elmével és keressetek! Asszony. Miket keressünk? Férfi: Mondd nekem, ígérem, nem felejtem el! Jézus: Keressétek meg azt a fényt, A lelketekben, s ha a fény Egyszer megfészkel bennetek, Ne hagyjátok kioltani - Férfihang: De Jézus, én a sorsomat Mástól kapom, s nem tudhatom, Kapok-e szikrát ahhoz is, Hogy egyszer bennem fény legyen - Jézus: Mindenről rég gondoskodott Atyám, az Ige — menjetek! Asszony: Ha itt, a Földön nem lehet Tovább élnünk, hová legyünk? Jézus: Zuhanjatok a csiuagok Sűrűjébe; ki fennakad, Ki meg továbbzuhan - Férfihang: Uram, Ez szörnyűség - Leányhang: Ez borzalom - Mért nem mondták meg, mi marad Az emberből, ha sírba tér? Asszony. Hagyj itt a Földön! Jézus: Nem lehet! (Szélroham támad, a boldogok mosolyogva tűrik. A kárhozottak összefogják ruháikat, egymás után futnak el, sikoltozással adják tudtára a bentmaradóknak, mi történt velük.) Leányhang'. így pusztuljak a testemért? Jézus: Csak a te tested pusztul el, A lelked megmarad, s mehet A vándorútra - Leány. Megy? Hová? Jézus: Szalad, Szaladj — és el ne késd A® indulást — Távozzatok!! (Hajukat tépve elfutnak.) Ti pedig itt maradtatok, Halljátok együtt és velem A békés Lelkiismeret Örökifj ú hattyúdalát - (Messziről egyre előrekúszó diadalmas zsongásban felerősödik az üdvözöltek hangja, mámoros énekké fokozódik.) Boldogok: így él a Lelkiismeret - Nem vár, nem kér, nem álmodik, Csak ujjong, áldoz és szeret - Betöltetlen évszázadig. Fényt mosva minden táj felé - Öreg: Megállók ég és nap között S ahogy kihűlt a régi vér, A régi szó, a régi vágy, Minden ürességek fölé Én lelkemet költöztetem - Honnan jövök? — Én sem tudom, Nincs módom áttekintem Utam hosszú ösvényeit, Mert számomra nem létezik Csak Egy s az ő szándékai - (Újabb fény gyullad ki, az egész szín harsogó tavasznak tűnik és virágtengemek.) Megjelent a Hevesi Napló legújabb száma Hagyományosan változatos tartalommal várja olvasóit megyénk irodalmi, közművelődési és szellemi, környezetvédelmi folyóiratának legújabb száma, az a sajtóorgánum, amely mindmáig megőrizte pártsemlegességét, s továbbra is következetesen ragaszkodik az örök erkölcsi értékek markáns képviseletéhez. Ízelítőül közöljük az alábbi írást: A pártállami kirekesztés még mindig folytatódik Sürgető a képzőművészek, alkotók rehabilitációja. A Szovjet magyarországi győzelme után, amikor az Ideiglenes Magyar Kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériuma Budapesten megkezdte működését, a megalakult Párt (MKP) delegáltjai a Képzőművészeti Főiskola és az Iparművészeti Főiskola tanárai közül azoknak, akik a múltban főként az egyházi témákat vállalták, és kiváló alkotásaik jöttek létre, megtagadák „igazolásukat”, mert szerintük ők az úton-útfélen emlegetett „klerikális reakció” támaszai voltak. Ugyanígy a Rómába került magyar ösztöndíjasoknak is, akik pályázati munkáikra tehetségük bizonyításával egy-két évre a Római Magyar Intézetben kapták meg munkalehetőségeiket. De már az úgynevezett Római Iskola tagjait 1945-ben és 1946-ban történt „b-listázással” katedráikról elbocsátották őket, akik a szükséges művészi felkészülést és a nélkülözhetetlen ismereteket adták át növendékeiknek. A kommunista festők, szobrászok hatalomra törő tülekedői- nek nem volt más célja, mint „haladó” művészetükkel beférkőzni a főiskolák falai közé. A koalíció a művészi szabadság előtt tágra nyitotta a kapukat, és megújította — bizonyos elfogadható kompromisszumokkal — a főiskolák tantestületeit. Csak rövid ideig tartott például Kállai Ernő, Gadányi Jenő rendes tanári működése az Iparművészeim, ahonnan később Borsos Miklós kizárása is bekövetkezett, és rehabilitálása csak nagyon késve történt meg. A Képzőművészetiről Varga Nándor Lajossal együtt számos kiváló professzort, például Fe- renczy Bénit is elbocsátották, míg Cs. Szabó László, a művelődéstörténet professzora is emigrációba kényszerült, akinek az előadását még az utcáról bejött közönség is hallgatta, hogy csak ezt a néhány nevet említsem. A szocialista realizmus felé tehát már 1948-ban szabad lett az út. Nagybánya művészeti hagyományainak utóvédjeit és a meghonosodott hazai expresszioniz- musnak kitűnő figuratív művészeit az elvont művészekkel együtt, 1949 végén kiközösítve már az első Országos Képzőművészeti Kiállításon, amely a Műcsarnokban akkor nyílt meg, megkezdődött a hagyományos magyar művészet elnyomása, és az idegen, „szocreál” beültetése művészeti életünkbe. Európában is elismerést szerzett kitűnő alkotóinknak a kirekesztésével vette kezdetét a szégyenteljes „ízlésterror”. Anyagi előnyök csábításával, az előírt propagandát szolgáló „fotografizmusnak” sokan adták meg magukat, és a hatalom elismerését is hamar megkapták az így kijelöltek. A forradalom utáni első hónapokban megrendezett tavaszi tárlaton három zsűri a már újra megengedett, de korlátozott szabadságával bírálta el a beküldött műveket. Ezt a kezdeményezést azonban hamar felszámolták, és legjobb művészeink zömét továbbra is háttérbe szorították, így a perifériára kényszerültek, később a Képcsarnok karolta fel őket, de közülük sokan kénytelenek voltak kenyérgondjaik miatt művészetüket jóformán feladni. Csak kevesek előtt nyitottak idővel kaput a hivatalos személyek. Elsősorban saját érdekükben a nonfiguratív művészet kapta meg rehabilitálását, néhány figuratív kiemelésével. Megkezdődött a TTT, azaz a támogatott, a tűrt és a tiltott művészek önkényes kijelölése. A harmadik „T” főként személyre szóló tiltás volt, amely jelenség „vígan tenyészett, és még ma is tenyészik tovább”. Éz dr. Supka Magdolna megfellebbezhetetlen megállapítása volt nemrégiben. A pártállam idején megszerzett, jobbára jogtalan előnyök érintetlenül hagyása mellett ez az általános társadalmi és politikai helyzetben természetesnek is mondható. Változást eddig sajnálatosan ezért nem tapasztaltunk. A legjobban háttérbe szorított figuratív művészek érdekében sürgősen cselekedni kellene. A neoavantgárd birtokosainak és támogatóinak egyeduralomra törő művészetirányítása, mely a ’70-es évek második felében megkezdte térhódítását, a ’- 80-as években a pártállam támogatásával teljessé lett. Most a „haladó” művészet kompromittált jelszavával a kirekesztést gyakorolják, mert az autonómiát kapott „szakma” a műítészekkel együtt sikeresen átmentette kétes értékű vezető szerepét. Minden elismerés nélkül a Holtak szigetére távoztak közülünk a közelmúltban is kitűnő művészeink. Az élő művészek, alkotók erkölcsi elégtétele is feltétlen kötelessége kulturális életünk felelőseinek, minthogy kétszer is elrendelte ezt a kormányzat. Most a már meghalt kitűnő alkotóink a Nemzeti Galériában, művészetükhöz méltó kiállításokon, a hazai művészettörténetben kapják meg megérdemelt helyüket. A „manipulált értékrend” pártosságát elítélve, műveik alapján, elfogult kritika nélkül kell értékelni őket. A televízióban, a rádióban és a sajtóban helyükre kell, hogy kerüljenek. A nyilvánosság előtt így tűnik ki, hogy milyen kiváló képalkotó, festő- és szobrászművészeket méltatlanul kirekesztettek kulturális életünkből. A figuratív művészetre vágyó közönség végre megismerheti alkotásaikat, amelyeket most csak magángalériákban láthat. A különböző figuratív stílusban alkotók a hivatalos kiállítóhelyiségekben is egyenlő kiállítási lehetőséget kapjanak. A „haladó művészetet” kizárólagosan támogató egyeduralom, ami a pártállam gyakorlata volt, különös, hogy ezt a kirekesztést még maga is folytatja tovább. A figuratív alkotás az egyenjogúságot „pártatlanul” megérdemli. A puha diktatúra időszakában is az avantgárd előretörése, majd uralma elzárta végül is a szabad érvényesülés útját a hagyományokat őrző figuratív művészek elől, akik máig is hiába döngetnek kaput-falat. Szalatnay József festőművész a Magyar Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára ’I í V n I i l i I £ c F •1 S i i I
