Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-15 / 215. szám

4

HORIZONT

HÍRLAP, 1993. szeptember 15., szerda

A varázsszó: szeretet

A legmagasabb fokú gyógyítás

— a tanítás

Hókuszpókusz helyett szellemi kéz

Kánikula, Budapest, Matáv- székház.

Berobbanok Kenderesi Tibor munkahelyére, abba a szobába, ahol számomra minden közömbös, rideg, idegen. Példás rendben sorakoznak a különböző rendeltetésű szerkentyűk, mégis épphogy észreveszem ezeket.

Annál inkább leköt a vendéglátó, aki — s erre rögvest ráérzek — szinte sugározza maga köré a majdhogy kézzelfogható békét, csendet, nyugalmat.

Mintha védőháló óvna a kóros hatásoktól. Legfeljebb álmodtam ilyesmiről, de szembesülni mindezzel még nem adódott módom.

Aztán beszélgettünk. Mindjárt elfelejtettem kialakított tervemet, s irányítóból, magabiztos riporterből fokozatosan hallgatóvá, majdhogy tanítvánnyá vedlettem át. Az egészben az volt a furcsa, hogy nem is berzenkedtem ez ellen, hanem átadtam magamat az idegsimogató eufóriának.

Hogy aztán minden látogatásnál megismétlődjék ugyanez.

1.

Jó néhány, átlagon felüli képességű embernél jártam, de ilyen szerény, ilyen póz nélküli karakterrel még nem hozott ösz- sze a sors.

A hajdani mesterek lehettek ilyenek, akik ösztönösen mellőzték a látványos külsőségeket.

Néhány perc műltán a felsőbbszintű radiesztézia gyakorlati fortélyait sajátíttatja el velem.

Mérem a magam, a mások vérnyomását, cukor- és koleszterinszintjét, s aztán következnek a bonyolultabb fokozatok. Válaszok azokra a kérdésekre, amelyekre nem gondoltam feleletet.

Tanácstalanságomat látva mindjárt hozzáfűzi:

— Minden tudati síkon működik, ebben az egészben én csak közvetítő szerepet töltök be. Épp ezért bárki, aki ezzel tisztában van, ugyanígy boldogul, ha a benne megbúvó Ént, vagyis a szerzésvágyat, az önzést, az önmaga mutogatását, a kapzsiságot, a gonosz indulatokat száműzi, azaz megszabadul a lelkétkörbevevő Ego burkától, s eljut minden szeretet — egyébként ez a szó tettekre váltva varázserejű — forrásáig, Istenig, illetve a minket megváltó Jézusig.

. 2.

Kiköt a „honnan jöttünk, merre megyünk?” izgalmas, töprengésre késztető témakörénél, s létünk értelmét ekként magyarázza.

— Állítom, hogy a legmagasabb fokú gyógyítás, a legtisztább küldetés a tanítás. Aki ennek szolgálatába szegődik, semmit sem talál ki, csak megkapja onnan fentről. Hogy segítse társait, megkönnyítve számukra a katarzissal járó felemelkedést.

Haladunk is, egyik lépcsőfokról a másikra.

Két férfi kopogtat. Kiderül: nemcsak hivatalos ügyben.

Az egyikük beszámol arról, hogy másodszor van itt, s azt reméli, megnyitják azt a harmadik szemet, amely garantálja a színes auralátást, s a kontaktust a felsőbb régiókkal.

Néhány mozdulat, párbeszéddel társítva, s a partner közli:

— Az történt, amit mondtál...

Tekintete tükrözi, hogy ezt remélte.

Nem marad el az indoklás sem.

— Aki megérett erre, bármikor részese lehet ennek a plusznak. Az általam vezetett tanfolyamokon igen sokan érnek el eddig, ugyanis előbb begyakoroltatom velük azokat a meditá- ciós formákat, amelyek hozzásegítenek ehhez. Az agykontroll kifejezéseit használva, különösebb megerőltetés nélkül „lemehet alfába, illetve thétába”. Olyan alap ez, amelyre aztán építhetek.

3.

Disputázunk betegségeink, bajaink eredetéről, sürgetem a valamiféle mentőövet.

Eleinte meghökkent, ám később egyetértek vele. A tökéletesség hiánya a nehezen viselhető kór. Ez az esetek zömében karmikus eredetű, vagyis valamelyik korábbi életünkben nem teljesítettük feladatainkat, s ezek „ lenyomata ” a fizikai gyötrődés. Ha már a lélekvándorlásról beszélünk, akkor el kell mondanom, hogy emberi parancsra töröltetett a Bibliából számos erre vonatkozó utalás. Valójában nem sikerült, hiszen legalább hetvenhét helyütt említtetik meg most is ez a lenyűgöző etikai rend. Persze a panaszok orvosolhatók is, ha így rendeltetett.

Nézem, miként enyhíti a fájdalmakat. Nyoma sincs semmiféle színpadiasságnak.

Mintha bennem olvasna:

— Feleslegesek az úgynevezett parafenomének csinnadrattái, az attraktív kézmozdulatok, az ilyesmi komédiaízű, hiszen nincs szükség rá. Csak azt adom tovább, amit kaptam, ami nem az enyém. Természetesen ingyen, hiszen így jutottam hozzá. Ezért nem kérek senkitől soha pénzt.

4.

Már tudom, hogy hiába kutatok, nyomozok csodák után. Ilyenek nem léteznek.

Részletezhetném azt, hogy irányításával zavartalan a testelhagyás, írhatnék arról, hogy szerinte a szellemi kéz nyújt medicinát, s ezért visszatetszőek azok a mutatványok, amelyek mögött csak a nagy semmi ásítozik. Kiemelhetném, hogy a látók mire képesek.

Inkább arra utalnék, hogy a hit az a spirituális szuperrakéta, amely megszabadít bennünket negatív vonásainktól.

Ezért a felemelő élményért, ezért a megtisztulásért szívesen zarándokolnék mindazokhoz, akik azt kínálják, mint ő.

Az átváltozás emelkedettségét, a szívmelengető emberséget.

Pécsi István

* * *

A Hevesi Napló és az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület szervezésében vele találkozhatnak az érdeklődők szeptember 18-án és 19-én, szombaton és vasárnap reggel 9-től délután 5 óráig a Bornemissza Gergely Szakképzési Intézet kollégiumának első emeleti tanulójában, a Kertész út 128. szám alatt, azon a kurzuson, ahol megtanulhatják az általa javasolt, a fentebb ismertetett technikákat, illetve eszmeiséget.

Az egyesületi tagok és az Egri Dohánygyár dolgozói belépőiket a rendezvény kezdete előtt, a helyszínen még átvehetik.

Nemcsak asszonyoknak

Tihanyi Zsuzsa kerámiái

Az egri Rudnay Teremben csaknem észrevétlen simulnak bele a kirakat egyéb látnivalói közé Tihanyi Zsuzsa kerámiái. Asztalra való készletek, formás tányérok, a fehér alapszín benépesítve különféle ábrákkal, inkább növényeket utánzó alakzatokkal, amik közül felsejlik egy megmintázott arc vagy fej. Nemcsak tetszetősek ezek a kerámiák; nemcsak azt árulják el magukról, hogy alapanyagukat értő kezekkel, a női ízlés és szándék fogalmazásával alakították. S valamennyit olyanná, amilyenné: lekerekített, lesimított élek-szé- lek, itt homorú, ott domború vonalvezetéssel, ahogyan egy-egy csésze, egy-egy tányér a hasznosság és az ízlés sugallatát tartalmazza.

A művésznő Bécsben él, az osztrák hegyekből, az osztrák iparból származik a megmunkálandó matéria — és talán egy kicsit a „sógorok” ízlése, hagyományrendszere is besegít abba, amit itt látunk. Maga a látvány fel sem tűnik, szolid színek, a fehér, a fehéren túl a világos mogyorószín uralkodik itt, de a ráfes- tés mindenütt sötét, azért is olyan eleven a kompozíciók hatása.

Ezeket a használati tárgyakat,

teás- és feketéskészleteket, tányérokat, vázákat, tálakat az ember a mindennapi használatban — otthonában — megszereti, megszokja, őrzi vagy eltöri, már ahogyan az ilyesmi megesik a legjobb családban is. Ezért ösz- tönszerűen hozzányúl itt is, a Rudnay Teremben is, mert tapintásával be akaija fogadni azt, amit az anyag és az anyagban az alkotó nyújthat.

És itt kezdődik az én meglepetésem. Amit eddig a szememmel „befogtam”, megérintve, magamhoz hozva, a bőröm felületével érintkezve, az idegvégződéseimmel is „megtapintva”, megsimogatva érzek, átveszek — az már más, több vagy kevesebb a látvány által adott élménynél, magam sem tudom pontosan, de érdekes. A porcelán felülete, az ujjamra gyakorolt hatása önzővé tesz. Nemcsak arra gondolok, hogy ezeket a tárgyakat igencsak elfogadnám a saját lakásomban is, de azzal, hogy esetleg ezek társaságában éljek-élhetek, játékossá tesz. Vannak nekem is készleteim, használom is őket, „elfogyasztom” ügyetlenségem és egyéb okok következtében, de ezekre nagyon vigyáznék. Mert ezek képesek lennének engem otthon is mássá, igényesebbé

tenni, „felöltöztetni”. Akkor, amikor ráj uk nézek, amikor a kezembe veszem akármelyik darabját. Pedig nem is vagyok háziasszony, a konyhában legfeljebb a mosogató papucsfélj szerepére sorolnak be. S amíg ezeket a nagyon is alacsony szinten mozgó gondolataimat igyekszem elhessegetni, eszembe jut a régi-régi dilemma: ezek a keramikusok igazán csak a szorgalmas nők soraiból kerülhetnek ki. Mert any- nyi apró ipari tennivaló között botladozva, előre haladva a

szépség és a célszerűség, az ötlet és a hasznosság között építik fel a maguk művészi-ipari világát. A kérdésben az is dilemma, melyik áll az első helyen: az ipar vagy a művészet? Miközben magam is rájövök a szemlézés közben, hogy a művésznő máris nevelt egyet rajtam azzal, ahogy végignézhettem szolid-finom porcelánjait a Rudnay kirakatában.

(farkas)

r y

( ✓ 'N

(faxÁ ecfy mojc

Lorenzo olaja

V

___________ J______J

^_______________________________________

V

an-e magasztosabb célja a művészetnek, mint az emberi küzdelmet bemutatni? Nemigen. Mert lehet gyártani látványos, érdekes vagy épp „lila” filmeket, ha abból hiányzik a lélek, akkor mit sem ér a legdinamikusabb díszlet, a legbizarrabb kameraállás, a legszebb táj, leglírikusabb zene.

Az emberi arcon megjelenő, majd megváltozó érzelem, s hogy mindez a szemünk előtt zajlik le, hogy részesei lehetünk a változásnak, hogy megértjük, ahogyan a kétségből gyötrelem, majd remény lesz — ez az, amiért érdemes beülni a moziba, és ebből a szempontból igazán nem csalódunk a „Lorenzo olajában”. Más miatt sem.

Nyomon követhetjük egy olasz-ír házaspár jó néhány évét, attól a pillanattól, hogy szembesülnek a mondattal: a fiuk gyógyíthatatlan beteg. Ez a mondat nem hagy igazából esélyt lágy, fokról fokra, finoman felépített film elkészítéséhez, s ez így is van rendjén. Egy gyerek élete nem lehet „belátható struktúra” — e mondattól kezdve bizony robbanásszerűen történik minden, a napok megszűnnek huszonnégy órák lenni, a reggeli, ebéd, vacsora elveszíti a jelentőségét, minden egyetlen folyammá válik, amely a megoldás felé irányul. Ezt a küzdelmet mutatja be nagy tehetséggel és mély empátiával az ausztrál rendező, George Miller, valamint két színész: Susan Sarandonés Nick Nolle. E két embernél kell visszautalnunk arra a mondatra, hogy miért nem csalódunk még: nos azért, mert tisztalelkű színészek humánumával találkozunk, akik mellőznek mindenféle hatásos eszközt. Sugárzik róluk a hitelesség — és ezzel mindent megnyernek. A küzdelmet, és nemkülönben a mi együttérzésünket.

Akaratuk, hogy legyőzzék fiuk betegségét, a szeretetből fakad — ám a megoldáshoz az értelmiségi lét eszköztárát használják fel. Nem a CSODA-ra várnak, hanem saját magukban bíznak. Nem a kuruzslás, hanem a logika fegyverét vetik be. Az őserő így keveredik az intellektussal, teljesen egyedivé téve ezzel harcukat a halál fenyegetettségével szemben.

Egy másik „észvonal” is szerepet kap a filmben, bár enyhén negatív előjellel. Nem állítom, hogy orvosellenes, inkább azt mondanám, hogy a tekintélytisztelet ellen protestál a film. Ilyen szempontból mindenképp túlmutat azon a központi kérdésen, hogy meggyógyul-e a kisfiú, vagy sem. Itt az ember bátorságán vagy gyávaságán, megalkuvásán vagy ellenszegülésén van a hangsúly, s persze a választáson. A kérdésre adandó válasz őszinteségén.

S hogy eljussunk odáig, hogy a meßfelelöfeleletet adjuk a sorsunk felvetéseire, az egy első, aprónak tűnő lépésen múlik. Azon, hogy egyáltalán merjünk feltenni kérdéseket.

Doros Judit

Anno domini 1867

Az egri városi rendőrkapitány botránya

Kevesen tudják, hogy a távoli múltban a városok rendőrkapitányai a helyi közigazgatási apparátus tagjai voltak. Nemcsak a képviselő-testület nevezte ki, de az gyakorolta a felügyeletet is felettük. Gondolom, hogy méltán érdeklődésre tarthat számot az egri városi rendőrkapitánynak, név szerint Bodnár Ferencnek az igen tanulságos esete.

1867 júniusában egymást érték a panaszbejelentések a városházára, hogy Bodnár és beosztott fogdmegjei, azaz hajdúi súlyos erőszakoskodásokat követtek el békés polgárok ellen, így Komáromi Lajos színész „a rajta elkövetett sérelmet” kérte orvosolni. Bródi Jakab fiát, Adolfot, aki a ciszterci atyák gimnáziumának volt a tanulója, bebörtönözte. Pók József tekintélyes egri polgáron elkövetett rendőri hatalmaskodás robbantotta a bombát.

„ 1867. június 23-án éjjel Bodnár Ferenc városi rendőri kapitánytól vezényelt hajdúk által elfogatván, a városházához vitte- tett, s jóllehet, a panaszkodó már akkor sérelmesen összeveretve volt, ott azon éjjel a rendőri kapitány felingerült haragjától minden előleges, rendszeres kihallgatás vagy orvosi vizsgálat nélkül több, s állítólag 25 botbüntetéssel fenyíttetett. A képviselő-testületi jegyzőkönyv imigyen folytatja az esetet. Panaszolt kapitánynak ezen törvényellenes cselekménye hivatalos hatalommal visszaélést képezvén, valamint

ezen, úgy a többi panaszos körülményekre nézve panaszolt rendőri kapitány ellen fegyelmi vizsgálat megrendeltetik.” De bölcs előrelátással kimondta a képviselő-testület: „nehogy a vizsgálat tartama alatt is indulatától elragadtatva hasonló visz- szaélést követhessen el, hivatalától felfüggesztetik.”

Miután a város elbocsátotta Bodnárt rendőrkapitányi tisztéből, az a belügyminisztériumhoz fellebbezett, ahonnan azonban az ügyet leküldték hivatalos úton való elintézésre Heves vármegyéhez. Mivel azonban az 1848. évi 23. törvény 25. paragrafusa a várost ugyanazon „hatósággal ruházta fel” mint a vármegyét, az ebben az ügyben nem tartotta illetékesnek magát.

1868. május 23-án a legmagasabb hazai bírói fórum, a Hétszemélyes Tábla megfellebbezhetetlen ítéletével kimondta: Bodnár Ferenc, Eger város rendőr- kapitánya elkövette a hatalommal való visszaélést, s ez ügyben helybenhagyta a város határozatát. A Hétszemélyes Tábla Pók Józsefnek 25 botütésért és meghurcoltatásáért 20 forint „fájda- lomdij”-at ítélt meg.

A város nyilván fellélegzett, hogy megszabadult Bodnár erőszakoskodásától, és a képviselő- testület 1868. szeptember 6-án tartott ülésén szavazattöbbséggel a tekintélyes polgárt, Lefevre Antalt nevezte ki a város rendőri kapitányává.

Sugár István