Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11-12 / 212. szám
HÍRLAP, 1993. szeptember 11—12., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN H. Kit szeretett a legjobban Leonyid Iljics Brezsnyev? Brezsnyev számára Zsivkov volt a legproblémamentesebb, Ceausescu a legbonyolultabb, Jaruzelski a legszeretettebb, és Kádár János a legszociáldemokratább az egykori szocialista tábor vezetői közül — állította a Kontinent című szófiai napilapban megjelent visszaemlékezésében A. M. Alekszandrov- Agentov, Gromiko hajdani tanácsadója, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, majd Gorbacsov munkatársa. A visszaemlékező néhány nappal halála előtt adott interjút a bolgár lapnak, s ebben azt állította, Hogy Leonyid Iljics 1964-es hatalomra kerülését mindenki üdvözölte az egykori szocialista országok akkori vezetői közül, egyedül Novotny fejezte ki nyíltan nemtetszését. Alekszandrov-Agentov úgy emlékezett, hogy Brezsnyev szerette Bulgáriát, gyakran látogatott oda, Zsivkovot reményteljes és energikus szövetségesének tekintette, aki aktívan támogatta a Szovjetunió külpolitikáját. De a bolgár vezetőt agyafúrtnak tartotta, és állítólag ki is jelentette, hogy ZsivkowaT vigyázni kell. Brezsnyev kiemelt figyelmet fordított Lengyelországra, talán azért is, mert életének egy részét Dnyeprodzserdzsinszkben, lengyelek között töltötte, s azzal Büszkélkedett, hogy lengyelül is ért, másrészt azért, mert ezt az országot tekintette a legközvetlenebb szomszédnak a Szovjetunió és Németország között. Brezsnyev tapasztalt forradalmárnak, a Szovjetunió barátjának tekintette Gomulkát, s többet engedett meg neki időnként, mint másoknak. Előfordult, hogy Gomulka kivörösödött arccal ordítozott, miközben Brezsnyev nyugodtan hallgatott. A szovjet vezető állítólag őszintén tisztelte Wojciech Jaruzels- kit, s talán még szerette is,— állította a visszaemlékező. Éles elméjű, határozott politikusnak tartotta, és soha nem kételkedett a Szovjetunió és a szovjet-lengyel barátság iránti lojalitásában. Brezsnyev az erős NDK megteremtéseben, a Szovjetunió hű szövetségeseként való megszilárdításában látta a II. világháborúban aratott győzelem egyik legfontosabb eredményét. Osz- szességében lojális volt Ulbricht iránt, de ügy vélte, hogy az „öreg” gyakran irreális követeléseket támaszt a Szovjetunióval kialakított gazdasági kapcsolatokban, időnként pedig keményebb fellépést követelt a szovjet vezetéstől — például a lengyel vagy a csehszlovák események idején. Ulbricht szerint Moszkvának határozottabban kellett volna támogatnia az arabokat Izraellel szemben, s nem kellett volna tartania Amerika reakciójától. Brezsnyev nem tartott fenn különleges viszonyt Honeckerrel, s különösen visszafogottá vált a viszony Stoph és szűkebb körének az eltávolítása után, amikor szovjet értékelés szerint az NDK vezetője „egyszemélyi módszereket” kezdett bevezetni. A csehszlovák vezetőkhöz fűződő moszkvai kapcsolatok kéÍ )e mindig is bonyolult volt — ál- ította Alekszandrov-Agentov. Novotnyt nem különösebben erős, a gazdasághoz nem értő, nagyobb politikai tekintéllyel nem rendelkező vezetőnek tartotta Brezsnyev. „Antonin Novotny nem egy Gottwald” — jelentette ki állítólag Brezsnyev. A szovjet vezető ennek ellenére 1967-ben váratlanul mégis Prágába utazott, hogy megpróbáljon valamit tenni Novotny érdekében. Négyszemközti tárgyalásokat folytatott az akkori csehszlovák vezetés minden tagjával, majd a 18 órás tárgyalássorozat után — amelyek mindegyikén részt vett Alekszandrov-Agentov — „csináljanak, amit akarnak!” felkiáltással távozott — a legcsekélyebb eredmény nélkül. A visszaemlékező szerint Brezsnyev nem különösebben értékelte Dubceket, akit a szovjet vezetés idealistának tartott, olyannak, aki szemmel láthatóan őszintén törekedett a rendszer demokratizálására és humanizálására. A „Prágai Tavasz” idején Brezsnyev álutólag a prágai szovjet nagykövetnek kijelentette: „Ha elveszítjük Csehszlovákiát, lemondok főtitkári posztomról!” A visszaemlékező szerint Brezsnyev Magyarországgal foglalkozott a legkevesebbet a tábor országai közül. Talán azért, mert a két ország közötti kapcsolatok válságkorszaka még Hruscsov idejére esett, s a válságot megoldották, még ha kemény, veres módszerrel is. Brezsnyev állítólag tisztelettel viszonyult Kádár Jánoshoz, nagy figyelemmel hallgatta külpolitikai tanácsait. Brezsnyev szukebb körben azért szeretett emlékeztetni rá, hogy tulajdonképpen Kádár „keresztapjának” telcinti magát, mivel 1956 őszén ő kísérte Moszkvába a magyar politikust Hruscsov utasítására, hogy Kádár kormányfői kinevezéséről tárgyaljanak. De igazi közelség — meg kevésbé személyes barátság — sohasem alakult ki Brezsnyev és Kádár között. Kádár a stílusát, módszereit, magánéletének megnyilvánulásait tekintve eléggé európai „szociáldemokrata” volt — állította a visszaemlékező. Moldvában töltött évei ellenére Brezsnyev sohasem tanúsított különösebb érdeklődést vagy szimpátiát Románia iránt. A szovjet vezető nem szívlelte Ceausescu ambícióit és szemtelenségét. De állítólag tűrt, és visszafogta magát, hogy ne élezze a Varsói Szerződésen belüli kapcsolatokat. Az SZKP Politikai Bizottságának ülésén egy alkalommal állítólag Brezsnyev jelenlétében Pelse kijelentette, hogy Ceausescu „vidéki zsidóra” emlékezteti őt, míg valaki közbevetette, hogy „nem zsidó, hanem tipikus cigány”. A visszaemlékező szerint Brezsnyev nyugodtan fogadta a románoknak azt a döntését, hogy nem vesznek részt a Varsói Szerződés hadgyakorlatain, és azokat nem tartKatják román területen. A VSZ PTT ülésein sokszor ugyanaz a forgató- könyv ismétlődött: mindenki egyetértett valamiben, de határozat nem születhetett, mert Ceausescu ellentmondott, és külön találkozót kért Brezsnyevtől. A résztvevők feddő pillantásai közepette Brezsnyev általában beleegyezett a találkozóba, majd 1-2 órás megbeszélés után Ceausescu általában visszalépett. A román vezető nyilvánvalóan így akarta felértékeltetni magát a többiek szemében. Nem csoda, hogy Ceausescu volt a VSZ-en belüli egyetlen vezető, aki határozottan ellenezte, hogy a szövetségesek csapatokat küldjenek Csehszlovákiába. De nem azért, mintha rokonszenvet érzett volna a „Prágai Tavasz” liberális eszméi iránt. A román diktátor attól tartott, hogy a szövetségesek kollektív elégedetlensege (amely egészen más okokból származott) talán egyszer hasonló akcióhoz vezethet a román vezetéssel szemben is. Nem véletlen, hogy azokban a napokban Ceausescu kiadta az utasítást, hogy a VSZ-tagországokkal határos román területeken létesítsenek lövészárokrendszereket — nyilatkozta a bolgár lapnak A. M. Alekszandrov-Agentov. Üj Bizánc a Balkánon? Bulgáriában élénk és elutasító sajtóvisszhangot váltott ki, hogy egy orosz politikus belgrádi látogatása idején felvetette: létre kellene hozni az egykori bizánci kulturális körhöz tartozó országok és népek társulását. A bolgár sajtó szerint a pánszláv eszme „továbbgazdagítá- sát” jelenti ez az elképzelés, amelyet Oleg Rumjancev, az orosz parlament alkotmányügyi bizottságának titkára fejtett ki Vojislav Seselj, a Szerb Radikális Párt vezetője előtt. Rumjancev szerint e társuláshoz tartozhatna Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Görögország és Ciprus. A bolgár kommentátorok helytelenítését elsősorban nem az váltotta ki, hogy egy újabb szövetkezési terv került napvilágra a balkáni államokkal kapcsolatban, hanem az, hogy az orosz politikus meg sem említette Macedóniát. A bolgár kommentátorok szerint ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a terv vázo- lója egyetért Seseljjel, aki szerint Macedóniában szerbek élnek. (Bulgária elsőként ismerte el Macedónia önálló államiságát, a macedón nemzet létezését viszont tagadja, mondván, hogy az egykori jugoszláv tagköztársaság területén bolgár gyökerű nép él.) A bolgár sajtó Belgrádból származó hírei szerint a legnagyobb példányszámú szerb lap, a Ve- cserni Novoszti egyik számában ismertette Veszelin Dzsuretics professzornak, a Szerb-Orosz Baráti Társaság egyik vezető képviselőjének azt az elméletét, hogy a vardari Macedónia (a földrajzi-történelmi értelemben felfogott Macedónia Jugoszláviához került része) sorsát véglegesen egy szerb-bolgár konföderáció rendezné, amely magába szívná a macedónokat. A profesz- szor szerint egyébként a régi Macedóniában a szerb volt a domináns nyelvi és etnikai tényező. Bonyolítja a helyzetet, hogy Görögország máról holnapra görög kisebbséget fedezett fel Macedóniában. (1945 után számtalan görög politikai menekült telepedett le ezen a területen is.) A görög külügyminisztérium egyik jelentése szerint csak Skopjéban 30-40 ezer görög élhet, s a macedón lakosság 18,6 százaléka tartja magát görögnek. A Rumjancev által vázolt elképzelés csak egy azoknak a szövetkezési terveknek a sorában, amelyekről az utóbbi időben a balkáni államokkal kapcsolatban hírt adott a bolgár sajtó. Figyelemre érdemes, hogy Bulgária nem képviseltette magát azon a törökországi tanácskozáson, amelyen a fekete-tengeri együttműködési övezethez tartozó államok képviselőinek a parlamentjéről döntöttek. A főképpen török fogantatású terv szerint az együttműködésben résztvevő államok meghatározott számú képviselői posztot kapnának e parlamentben, amely állandó képviseleti fórumként működnék. Bulgária szerint nincs szükség ilyen estület felállítására, a törökországi tanácskozáson azonban a résztvevők úgy döntöttek, hogy fenntartanak 4 képviselői helyet Szófiának. A bolgár sajtó hírt adott arról is, hogy a boszniai szerbek az iszlám konferencia mintájára felállítandó pravoszláv konferencia megalakítását is kezdeményezték már azzal az indokkal, hogy megállítsák az iszlám előretörését a Balkánon. Ezzel ellentétesek azok a tervek, amelyek pedig a térségben élő muzulmánok határokon át történő összefogására szólítanak fel — nem is titkoltan a „pántürkizmus” eszméje alapján. Léteznek egyébként elképzelések a volt Jugoszlávia valamiféle újbóli, laza egyesítésére is. Ma már talán kevesen emlékeznek arra, hogy nem egészen két évvel ezelőtt éppen Milan Kucan szlovén elnök vetette fel egy nyilatkozatában a volt jugoszláv tagköztársaságok közötti gazdasági együttműködés új alapokon történő felújítását, amely aztán akár politikai együttműködéssé is fejlődhet. Külföldi megfigyelők emlékeztetnek rá, hogy Valentin Alekszandrov bolgár védelmi miniszter egy közelmúltban megjelent sajtónyilatkozatában kifejtette, hogy egyfajta vákuum keletkezett a térségben a nagyhatalmak közvetlen katonai jelenlétének a megszűntével. A miniszter szerint ezt a vákuumot maguk a térség államai tölthetik csak ki, jelenleg sem az egyesített Németország, sem Oroszország, sem pedig a távolabb fekvő Franciaország vagy Anglia nem vállalkozhat vezető szerepre ebben a térségben. A miniszter a Duna menti államok együttműködésének erősödését szorgalmazta, hangsúlyozva, hogy Bulgária jövője a Budapest-Bécs- München vonal felé keresendő. A térségben fekvő államok valamiféle szövetkezésének lehetőségét erősíti, hogy rendkívül súlyos gazdasági gondokkal küzdenek valamennyien, számtalan szociális, kereskedelmi, pénzügyi és külgazdasági problémát nem képesek egyedül megoldani. A kérdés csak az, hogy merre- felé indulnak el a balkáni államok a szövetkezés útján, melyik lesz az az állam, amely a balkáni államok együttműködésének — nem a közeli jövőben lehetséges — megvalósulásakor az élre áll... Mit csinál Fazekas János? „Szégyen és gyalázat, hogy mily feledékenyek mindazok, akik évek, évtizedek folyamán minden bajukkal, sérelmükkel, óhajukkal Fazekas Jánoshoz mentek, most pedig, ha meglátják, óvatosan átsétálnák az utca túloldalára. Kétségtelen veszteségünk, hogy Fazekas Jánost, részint önhibájából, teljességgel mellőzik”. Sütő András, az aktív politizálásból másként — egyik szeme világát kioltó furkósbottal — kiütött nagy magyar író és egyben íróként nemzetiségi politikus fogalmazta meg a közelmúltban ezeket a sorokat Fazekas Jánosról... Akiről írt, az 1945 és 1980 között a román párt- és állami vezetésben magas funkciókat töltött be, KB-titkár, miniszterelnökhelyettes volt, de a nyolcvanas éveket már belső ellenzékben töltötte. „Ténykedésének legjellemzőbb jegye ugyanis mindvégig a kisebbségi jogvédelem volt” — írja róla ugyancsak Sütő András. — „Mindig, minden körülmények között azt kereste, hogy ravasz taktikával, rábeszéléssel, javaslatokkal, követeléssel miként lehetne hasznára az asszimilációra szánt, elnyomott, üldözött romániai magyarságnak. Igen, ott küzdötte végig férfikorát, Dánielként, oroszlánok vermében, üvöltő vadak között”. Mi történt 1989 decembere után? Fazekas Jánosnak, mint nemzetiségi politikusnak, még többször kikérték a véleményét, de mint nemcsak makacs magyarságához, de szocialista elképzeléseihez is ragaszkodó ember, aki egykor magas funkciót viselt, nem jutott szerephez, és az RMDSZ különnyilatkozatban szögezte le, hogy nem a szövetség, hanem csak a maga nevében beszél, amikor mégis megnyilatkozik. Egy ideig azt hitte, hogy az Ilié Verdet vezette Szocialista Munkapártban, ebben a kpm- munista utódpártban a helye. Ebbéli illúziója összeomlott, amikor a párt kongresszusán a magyar kisebbség védelmében szólalt fel: a kommunista köntöst szélsőséges nacionalizmusra cserélő résztvevők ugyanis kifütyülték, ő pedig kilépett a pártból. Azóta a külön magyar kisebbségi szocialista párt gondolata foglalkoztatja — ez egyelőre nem több tervnél. Könyvekkel és emlékekkel zsúfolt Kiseleff sétányi lakásában a világ és az ország eseményeit ma is éberen követő, tenni akaró ember fogadja a tudósítót. Fazekas János nem titkolja véleményét: ő nem ért egyet azzal, hogy az RMDSZ, a romániai magyarság érdekképviselete ellenzékben van. Elképzelése szerint Romániában is a finn modellt kellene megvalósítani, ott ugyanis tudomása szerint az a gyakorlat, hogy bármilyen irányzatú legyen is a kormány, a svéd kisebbségnek jár három tárca. Szép elv — egyelőre nemigen tűnik megvalósíthatónak a mai Romániában. Persze, ha úgy tetszik, a korábbi kommunista rendszerben is járt néhány „tárca” magyar nemzetiségűeknek — Fazekas János a tudhatója, hogy bár sok mindent sikerült egy időben elérni a kisebbség és később is egyes kisebbségiek javára, végső soron nem lehetett feltartóztatni a nacionalista-kommunista asz- szimilációs gépezetet. Miután visszautasította az aranyozott száműzetést, az eltávolítására felajánlott nagykövetiposztokat, végképp félreállítottak. Ekkor jól jött a régi munkásmozgalmi ember illegalitásban szerzett ta- asztalata: nagy személyes koc- ázatot vállalva, titokban, néhány elvbarátjával térképezte fel a Ceausescu-rendszer nemzetiségellenes politikájának tetteit, és még nagyobb titokban kicsempészett emlékiratokban juttatta a világ — külföldi állam- és kormányfok, vagy éppen Pérez de Cuellar ENSZ-főtitkár — tudomására, éppen a sorsfordító decembert hozó 1989-es eszten- dőjanuáijában. Ekkor vetette fel a kisebbségi jogok egyetemes nyilatkozatának gondolatát is. A fordulat után, ha nem is kapott és vállalt tisztséget, nem marad tétlen: nyilatkozik, levelez, tanácsokat ad, továbbra is „nemzetiségi politikusnak” tekinti magát — ez, vallja, a politikusi pályán belül is különleges kategória, hiszen a kisebbségek kollektív jogaiért kell küzdenie. Megszólal mindig, ha szükségét látja, érzi: Iliescu elnöknek javasol levélben államépítési megoldásokat, Bush elnöknél sürgeti a legnagyobb kedvezmény elvének megadását Romániának, aztán Clinton amerikai elnököt emlékezteti ezzel kapcsolatos javaslataira, Stolojan miniszterelnököt történelmi dolgozattal lepi meg, és a székelység hagyományaira figyelmezteti, amikor az felmenti a két székely megye magyar nemzetiségű prefektusait, s az RMDSZ kongresszusához is eljuttatja — bár nem küldött — elgondolását arról, hogy az ENSZ közgyűlése tűzze napirendjére a nemzetiségi jogok kérdését. Nagy ambíciók nyugdíjas politikus számára, aki egyetlen szervezetnek sem tagja. Gyakorlatiasabb tervet is forgat azonban a fejében: megírni azt, amit a maga különleges helyzetéből ismert meg az elmúlt rendszerből, bemutatni, hogyan is működött a gépezet, és miként próbálta ő a maga sajátos lehetőségeivel fékezni, leállítani, mérsékelni. A sok megnyert kis csata mellett elvesztett háború története önmagában is nagyon tanulságos és izgalmas lenne, újabb adalékot nyújtana a diktatúrák természetrajzához — ha megszületne. Habent sua fata libelli: azoknak a könyveknek is megvan a maguk sorsa, amelyek meg nem születtek meg. Az anyagi támogatásért Fazekas János — aki szerény nyugdijából él — a Soros-alapítványhoz nyújtott be pályázatot. Az egyik ajánlást a ma is rendkívül aktív bukaresti magyar író-publicista, Szász János, a másikat Sütő András adta. Emberi szolidaritásból — de azért is, hogy az az izgalmas és tanulságos történelmi tapasztalat, amelyet Fazekas János őriz, ne menjen veszendőbe. A malária oltóanyaga? Malária elleni oltóanyag kifejlesztéséről számoltak be kolumbiai és spanyol kutatók a közelmúltban. A Lancet tekintélyes brit orvosi szaklap egyik számában megjelent cikk szerint a vakcina a betegség legelterjedtebb változata, az úgynevezett falciparum malária ellen alkalmazható eredménnyel. A kutatócsoport évtizedes munkája nyomán előállított SPf 66 elnevezésű szert Kolumbiában eleddig már több mint 1500 önként jelentkezőn próbálták ki. A kísérleti alanyok felének háromszor adták be a vakcinát, a többiek csak placebót kaptak. Az oltóanyagot a maláriát okozó, vérben lakó parazita struktúrája egy részének szintetikus másolásával sikerült kifejleszteni. A vizsgálatok megállapítása szerint a leghatékonyabban a négy év alatti gyermekek és a 45 év feletti felnőttek esetében alkalmazható: a gyerekek esetében a siker 77 százalékosnak bizonyult, míg a 45 évnél idősebb felnőtteknél az eredményesség 67 százalékos volt. — A legfontosabb a Manuel Patarroyo doktor és csoportja által kifejlesztett oltóanyagban az, hogy nem engedi kitömi a maláriára oly jellegzetes lázat és hidegrázást — állapította meg egy neves brit parazitakutató. A felfedezéssel kapcsolatban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) mindazonáltal arra figyelmeztetett, hogy a szintetikus úton előállított maláriaellenes oltóanyag tömeges alkalmazásához még több évnek kell eltelnie. Az anopheles szúnyogok által térj esztett malária évente 300 millió embert sújt, és 3,5 millió halálát okozza világszerte... A WHO becslései szerint a világ népességének 32 százaléka, vagyis mintegy 1,7 milliárd ember van kitéve esetleges maláriás fertőzésnek... Ü-nftöz!
