Heves Megyei Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11-12 / 212. szám
4 8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. szeptember 11—12., szombat—vasárnap Nincs többé dolce vita A közelmúltban bezárt a Café Paris, az utolsó kávéház is a Via Veneto híres helyiségei közül. Nincs többé egyetlen bár, étterem, kávézó se nyitva az amerikai nagykövetségtől a Porta Pincianáig terjedő utcán, a dolce vita jelképe és helyszíne meghalt. A Via Venetót Fellini filmje tette világhírűvé. Neonfényes, széles járdája a hatvanas években Róma felső tízezrének kedvelt helye, felkapott társasági találkozóhely volt, ahol esténként nyüzsögtek a fényárban a playboyok, filmsztárok, a pénzvilág hírességei. Az utca alsó, homályosabb részén pedig az utcalányok. A Café Paris bejáratánál hivalkodó felirat hirdette: „Ebben a kávéházban folyt 56-tól a dolce vita”. Most a római Köjál emberei — a higiéniai követelmények hiányossága miatt — bezárásra kötelezték a tulajdonost. Hasonló sorsra jutott már korábban az Antonel- li, a Wimpy néven is ismert, valaha megfizethetetlen, előkelő étterem. A többiek, a Harey’s bár, a Carpano. a Gran Café Doney már ió ideje lehúzták a rolót. Átépítik őket, s a járdát teljes szélességben lefoglaló hívogató teraszok, ahol még késő őszón is ingujjban üldögélhettek a közeli Ecxcelsior és Ambassador hotelek amerikai milliomos turistái, szomorúan és üresen árválkodnak. A Köjál nem találta megfelelőnek a konyhák tisztaságát és az ételek tárolását. A Via Veneto Baráti Társaság szomorúan vette tudomásul az elkerülhetetlen döntést, és beadvánnyal fordult a római polgármesterhez, készüljön terv a Via Veneto megmentésére. Elsősorban az autókat kellene kitiltani, és sétálóutcává nyilvánítani a híres szakaszt. Elő kellene írni továbbá a bárok, éttermek tulajdonosainak, milyen körülményeket kötelesek biztosítani, hogy a Via Veneto visszakapja régi fényét — hangoztatják. A valaha tündöklő Via Venetopersze, nem egyik napról a másikra pusztult el. A Café Paris-t régóta nem filmsztárok, hanem arabok látogatták, vagy kíváncsijapán turisták. A gépkocsiforgalom megállás nélkül hömpölyög föl és le a széles útvonalon. Az ötvenes évek nosztalgiával idézett időszakához képest, amikor csak nehány autó tűnt fel időnként, napjainkban tömény benzin- és kipufogógázt nyelhet, akinek van még kedve leülni a teraszok valamelyikére. A Via Veneto meghalt, mert letűnt az az életmód, amelyet Fellini csodálatos filmje megörökített : Anita Ekberg, Ava Gardner, Marlon Brando, Liz Taylor, Richar Burton — mind előszeretettel látogattak akkoriban a Via Venetót — már nincs töb- be, vagy csak árnyai önmaguknak. A „paparazzik” nem kattogtatják fényképezőgépeiket. Sokak szerint Fellini filmje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a híres utca így megkopott, elhasználódott. A mítosz, amelyet a film teremtett, ugyanis tömegével vonzotta a turistákat, kíváncsiakat. „1962-ben jött ki a film. Utána a Via Venetón egyre gyakrabban tűntek fel turistabuszok, tele japánnal és amerikaival, akik filmezték az utcaképet. Minden elkezdett leromlani” — mondja keserűen Enrico Guida, a Baráti Társaság elnöke. Valaha írók, újságírók is szívesen üldögéltek a teraszoknál egy kávé mellett. Moravia, Guttuso, Cardarelli, FTaiano, Hemingway, Pasolini cseréltek itt eszmét, ők inkább a Rosa ti bárt kedvelték, de ők is elmenekültek. Mások szerint a mítosz, amelyet Fellini teremtett a Dolce Vitával, sosem létezett olyan formában, ahogyan a film megörökíti. „Piszok es egerek akkor is voltak a konyhákban itt, csak senki sem figyelt erre” — mondja keserűen Guglielmo Biragm, film- kritikus. Fellini elutasítja a vádat: „a Via Venetót nem én találtam ki, és arról sem én tehetek, hogy lepusztult. Tulajdonképpen forgathattam volna a filmet máshol is, mondjuk a Piazza Popolón”. Egy biztos: az a Róma, az az Olaszország nincs többé, es a Via Veneto kávéházai helyét esetleg hamburgeréttermek foglaljak el hamarosan. Az alkoholizmus ára Az alkoholizmussal összefüggő társadalmi kiadások, veszteségek Japánban megközelítik az évi költségvetési kiadások 10 százalékát — tette közzé nemrégiben felmérésének adatait a tokiói orvosi egyetem. Ötvenkét milliárd dollárba kerülnek az orvosi beavatkozások, közlekedési balesetek, és főként az, hogy az alkoholisták munkatermelékenysége jóval az átlagos dolgozóké alatt maradt. Első ízben készítettek Japánban — amerikai módszerekre alapozva — átfogó elemzést az alkoholizmus okozta veszteségekről. Huszonkét tényező hatását vizsgálva mutatták ki, hogy a legnagyobb költségeket a termelékenység kiesésével okozza az alkoholizmus, a megrögzött ivók teljesítőképessége ugyanis 21 százalékkal marad el a dolgozók átlagos szintjétől. Összességében Japánban 52 milliárd dollárt érnek el a alkoholizmussal összefüggő kiadások, ami a költségvetés 9 százalékát, az ország nemzeti termékének pedig 1,5 százalékát emészti föl. A kutatók az alkoholizmust azért tartják különösen aggasztónak, mert a szigetországban növekvőben van az alkoholfog yasztás a más, fejlett országok- an tapasztalható visszaeséssel szemben. A tanulmány szerzői szerint az emberek az ivás indokául rendszerint a munkahelyi stresszhatások feloldását jelölik meg, ám e hatásról, az alkoholizmus pozitív oldaláról eddig még nem sikerült tudományos bizonyítékkal előállni. Veronai családok háborúja Két veronai család — nem a Montague és a Capulet, hanem késői utódaik — hat éve állnak egymással jogi háborúskodásban, s mintegy nyolcvanszor idézték már egymást bíróság elé erkölcsi kártérítésért, rágalmazásért, szidalmazásért, becsület- sértésért, fenyegetésekért és egyéb jogcímeken. A Paradiso és Torchia család ugyanazon az emeleten lakik, és — sajnos — közös teraszt használnak Verona belvárosában. A bírósági hadjáratot elindító szikra, amelyből a tűz lángra kapott: a most 41 éves Giovanni Torchia postai alkalmazott egy forró augusztusi napon a közös teraszon állítólag szexuálisan zaklatta a Paradiso család akkor 15 éves, most 21. évében járó leányát, Elenát. Paradisóék feljelentést tettek, és ez a per, miután megjárt számtalan fórumot, nemrégiben zárult le: bár az ügyész a vád elejtését kérte, a bíróság másfél évi felfüggesztett börtönre és 7 millió líra kártérítésre ítélte Torchiát „kéjsóvár és szabados viselkedés” miatt. A bírósági Odüsszeiának ezzel azonban koránt sincs vége. Az első összetűzést ugyanis azóta számtalan követte: veszekedések, becsületsértések, tettle- gességek, amelyek rendre okmánybélyeges papíron bírósági beadvánnyal végződtek. Tanúnak megidézték már az összes lakót. A veronai bíróságon pedig egyre nagyobbakat sóhajtanak, ha Paradisóék vagy Torchiáék feltűnnek a láthatáron... A papfilozófus kritikája „Mind gyakrabban az az érzésem, hogy alszik a lengyelek józan esze, s az alvó értelemmel nehéz beszélni” — mondotta Józef Tischner atya, a krakkói Pápai Teológiai Főiskola profesz- szora az SM című lapnak adott közelmúltbeli interjújában. Az egyik, ha nem a legnépszerűbb lengyel filozófus bíralta a rendszerváltás utáni korszak egyes jelenségeit. — Tény, hogy félünk a szabadságtól. Amikor a korrupcióról, a fogyasztói társadalom veszélyeiről, az abortuszról, a pornográfiáról, a „mindenütt uralkodó kommunistákról”, vagy a „vallásos emberek érzelmeinek megsértéséről” beszélünk, ezzel a szabadságtól való félelmünket áruljuk el... Az utóbbi időben különösen irritál a lengyel politikai életben tapasztalható viszonylag nagymértékű meggondolatlanság. Ez a meggondolatlanság a párbeszédre es kompromisszumlcötés- re való teljes képtelenségben nyilvánul meg. Mind nagyobb félelemmel szemlélem azokat a helyzeteket, amelyekben emberek először kölcsönösen megsértődnek, majd csodálkoznak azon, hogy nem képesek meggyőzni a másikat. Ráadásul ezek olyan emberek, akik nemrégiben még jelképei voltak mindannak, ami a legjobb, legszebb, legnemesebb... Egy kezemen meg tudnám számolni azokat a politikusokat, akiknek egyáltalán van valami képük arról, mit is jelent az állam. Óriási többségük mintha sűrű ködben járna, és amit ma felépít, azt holnap lerombolja... A neoszocialista ábrándok keverednek itt a restauráció kora francia katolikusainak vágyaival, ehhez még hozzájárulnak a liberálisok szorongásai és a dilettánsok alapvető szakértelemhiánya. Olyan ez, mintha egy medencében találná magát több száz ember, akik közül egyik sem tud úszni, de mindegyik úszni próbálja tahítani a többieket — mondotta a professzor. Hermannak engedélyezték a szexet A holland parlament többnapos vita után a közelmúltban engedélyezte, hogy Herman spermáit felhasználják szaporodásra. Herman egy 18 hónapos bika. Külsőre semmiben sem különbözik társaitól. Herman azonban „lombikbébi”, és kromoszómáinak mélyén egy különleges gént hordoz. Ezt a gént emberi anyaggal megváltoztatták. Ennek következtében kódjai emberi fehérjét fognak termelni az általa fedezett tehenekben. A fehérje, amelyet lactofer- rinnek neveznek, jelen van minden emberi szervezetben, főként az anyatejben. A kutatók szerint védelmet nyújt fertőzés ellen. A többi között hatásos lesz rák és AIDS esetében is. A holland parlament döntése — Rein Strijker biológiaprofesz- szor szerint — befolyásolni fogja a gyógyszerkutatást sok területen. Hamarosan 60 tehenet akarnak megtermékenyíteni Herman spermájával. A kutatók szerint a lactoferrin az első olyan az olcsó gyógyszerek sorában, amely növeli az emberi szervezet ellenállását különböző fertőzések ellen. A tervek szerint Herman „feleségei” 1995-ben termelnek majd először lactoferrint. 1997 előtt azonban az új gyógyszer nem kerülhet forgalomba. A tejből előállított gyógyszer m^ töredékébe kerül a mesterséges m úton előállított gyógyszereknek. ^ Rein Strijker professzor szerint ^ ezer tehén tejéből nyert lactoferrin elegendő lesz az egész világpiac ellátására. A holland parlamentnek azért kellett napoktg vitatkoznia arról, hogy engedélyezzék-e Herman spermáinak felhasználását, mert a Zöld Párt és az állatok védelmére alakult szövetség tiltakozott. Azt hangoztatták, hogy az állatokat nem szabad genetikailag manipulálni. Végül is Piet Bukman mezőgazdasági miniszterre hallgattak a képviselők, és zöld utat adtak Hermannak. Édes élet... Fonott papucs, levelek és gyümölcsök tejcsokiból, pralinék, amelyek Kolumbusz Kristóf, Bacchus, vagy éppen a Bohém nevekre hallgatnak — a párizsi édességboltok csokiválasztéka túlságosan szép ahhoz, hogy darabjai egy szájban elolvadva végezzék. — A jó csokoládé az istenek eledele — állítja Robert Linxe, a párizsi Csokoládéház sztárcukrásza. A jó cukrász titka általában a kiváló ízérzék, és a sok tapasztalat, ám Linxének van egy titkos fegyvere is: a zene. — Aki oly hosszú ideig hegedült, mint én, tudja, hogy mi illik össze. És hobbijához híven nevezi el csokoládékölteményeit is — Rigo- lettónak, Otellónak. A csokikészítőknél a finom édességek természetesen legalább háromszor annyiba kerülnek, mint a szupermarketekben. A minőséget azonban meg kell fizetni — véli a mester. A Bacchus névre keresztelt, keserédes töltéssel készülő kreációból például — amelyet rumban flambí- rozott szőlőszemek aromája tesz igazán fenségessé — 10 deka csaknem 700 forintnak megfelelő frankba kerül. Egy másik nagy múltú párizsi üzlet a „csokoládé kulturális alkalmazására” helyezi a fő hangsúlyt. Itt 80, különböző formákba öntött csokoládé kápráztatja el az ínyenceket. A sláger egy háromemeletes pralinésdoboz, egy fehér kartonkocka, amelynek három fiókja a csokibolt stílusának megfelelő bonbonokat és pralinékat rejt. Más boltok azzal vonzzák az igényes francia vásárlót, hogy kívánság szerint formázzák meg számukra a csokifigurákat. Macskák, kutyák, autók, de az Eiffel-torony csokoládémása egyaránt megrendelhető. A slágerek azonban a csoki- csontok. — Több vásárló, vendégségbe készülvén, a házigazda állatainak is kedveskedni akar — állítja az egyik mester. És ha egyszer .egy üzlet beindul... akkor Párizsban még a macskák is foghatnak csokoládéegeret... A bécsi testvérpár különös halálának tanulságai A bécsiek mindennapi sürgés- forgását egy pillanatra megakasztotta az a döbbenet, amelyet egy idős testvérpár magányos halálának sok évvel későbbi felfedezése okozott. Hat évig nem hiányzott a két 80 körüli asz- szony senkinek abban a negyedik kerületi lakásban, ahol minden kétséget kizáróan természetes halállal hunytak el. Hat éven át nem tűnt fel a lakóknak, hogy az az ajtó soha nem nyílik ki, hogy az arra rendszeresített tartóból lassan kiömlenek a reklámok. Hogyne, hiszen semmiféle vétség nem terhelte őket: bankszámlájukról automatikusan és időben útnak indultak a lakbér- és közműdijak, s a fedezet, a nyugdíj is óramű-pontossággal érkezett. Hogy mégis felfedezték, a hölgyekkel valami történhetett, az csakis egy banktisztviselőnek köszönhető: neki feltűnt, hogy a tartós megbízásokon kívül egyéb mozgás evek óta nincs a számlán. Az eset sokakat elgondolkodtatott : nyilatkozott Bécs polgár- mestere, Helmut Zilk, aki mindenkit hibáztatott, a részvétlen lakótársakat éppúgy, mint a hatóságokat, amelyek elmulasztották kötelezettségüket. Létezik például — ám a jelek szerint nemigen működik — a házigondozás, pontosan az ilyen idősek segítésére. Aztán a különféle ellenőrzéseket — kémény, vízcsap, gáz stb. — végző hatóságok, amelyek évről évre konstatálták, hogy nem jutnak be a lakásba. És mit szólhatott a postás, látva, hogy már alig fér a — nyilván nem túl gyakori — küldemény a levélszekrénybe... Mivel az ügy nagy nyilvánosságot kapott — meg tudósok is megszólaltak, lévén, hogy az évek óta érintetlen holttestek tanulmányozása számukra is nyújtott érdekességet —, egyszeriben kiderült: nem is olyan szokatlan dolog történt ebben a bécsi bérházban. Igaz, többségük halálát legrosszabb esetben heteken belül felfedezik, de mégiscsak tény: évente körülbelül 350-en halnak meg a másfél milliós Bécsben ilyen elhagyatottan, magányosan. Ez csak nagyvárosban fordulhat elő — mondja a főváros pszichoszociális gondozását vezető dr. Stephan Rudas főorvos. És valójában nem ez a jellemző: Bécsben évente 21 ezren hunynak el, 80 százalékuk kórházban vagy idősek otthonában, s a többiek nagy része mellett is ott vannak a hozzátartozók. S mégis, a két hölgy szomorú esetét a sajtó és a humanitárius szervezetek tudatosan használják arra, hogy figyelmeztessenek az egyedül élő öregek szomorú sorsára. Marlene Dietrich lányának emlékezései Volt egy leánya, de igazából sohasem volt anya. Számtalan férfi és nő szerette, de maga képtelen volt igazán szeretni. Világsztár volt, élete kilencven esztendejének utolsó évtizedét mégis teljes magányban és visszavonultságban töltötte. Aligha ta- fäni még egy hírességet, akinek az életútja annyira tele volna tűzdelve legendákkal és mítoszokkal, mint Marlene Dietriché. És aligha akad még egy ember, aki olyan jól ismerné az igazi Marlene-t, mint leánya, Maria Riva, aki nemrég fejezte be róla szóló könyvét. Személyes élményeit Anyám, Marlene című könyvében foglalta össze a ma 68 esztendős Riva. Egyebek között elmondja benne, hogy torkig van a hazugságokkal: — Anyám egész életeben szüntelenül hazudott, anélkül, hogy tudatában lett volna ennek. Viszont mindig tudta, hogy a lánya könyvet fog írni róla, „és azt is, hogy én majd elmondom az igazságot”. Ezért szólt úgy köztük a megállapodás, hogy az életrajz csak Marlene halála után jelenhet meg. A könyv tavaly látott napvilágot. Riva azt állítja, hogy neki tulajdonképpen nem is volt anyja. „Dietrich,Y— csak így emlegeti a színésznőt. ó is az udvartartásához tartozott, s mint mindenkinek, az volt a feladata, hogy mindent megtegyen azért, hogy a sztár jól érezze magát. Mariának gyermekkora sem volt. — Nem járhattam iskolába, nem voltak barátnőim, nem mehettem partikra. Marlene mindig maga mellett akarta tudni lányát, hogy eljátszhassa a szerető, „szent” anya szerepét. Egykeként cseperedett fel, felnőttektől körülvéve; Dietrich elintézettnek vélte a dolgot azzal, hogy világra hozta őt. Riva elmondja, hogy tiszteli anyját külső megjelenése, tehetsege, fegyelmezettsége okán, azért, mert minden dolgát tökéletesen befejezte, de belső tulajdonságait nem tudja becsülni. — Nehéz az embernek saját anyja anyjának lenni — panaszkodik Riva Dietrich öregségére célozva, amikor a színésznő tanácsadója, oltalmazója, bizalmasa, ügynöke és orvosa volt egy személyben. Anyja najxmta tízszer is felhívta őt a világ legkülönbözőbb pontjairól semmiségek miatt, magához „rendelte”, miközben Mariának is megvolt a maga családja. De megtette, mert szánta ezt az idős, alkoholista és gyógyszereken élő nőt, aki már csak belé tudott kapaszkodni. Dietrich sztárnak született, akiből a közönsége istennőt faragott. Veszedelmes dolog ez — vélekedik Maria —, emberekből nem szabad istent csinálni, anélkül, hogy bizonyítani tudnák, valóban azok. A maffia keze? „Kétmillió dollárért vállalnám, hogy eltegyem láb alól a maguk miniszterelnökét” — nyilatkozta nem kis önbizalommal egy nevét titokban tartó orosz maffiózó a bolgár sajtónak. A bűnöző, akinek nyilatkozatát a Duma című szófiai napilap is ismertette, azt hangoztatta, hogy „bandájából bárki képes lenne a merényletre ennyi pénzért”. A handabandázó alvilági figura szerint paradicsomi állapotokat találtak Bulgáriában az orosz maffiózók, nem úgy, mint például Lengyelországban, ahol már szó szerint élethalálharcot vívnak a helyi bűnbandákkal és a rendőrséggel. A nyilatkozó szerint a Moszkvából érkezett „nehézfiúk” már ellenőrzésük alá vonták a bolgár feketepiacot, a prostitúciót, védővámot szednek az üzletelőktől, megadóztatják a csencselőket, aki pedig megpróbálja kijátszani őket, azt „48 órán belül megbüntetik, meneküljön akár a világ végére is”. A nyilatkozat akár hírlapi kacsának is tűnhet, amelytől naponta visszhangzik a bolgár sajtó nem kis része, a bolgár belügyi szervek azonban komolyan vették a potenciális fenyegetést. Sajtójelentések szerint a belbiztonsággal foglalkozó illetékesek külön védőőrizetet biztosítottak a tavalyi választásokon győztes Demokratikus Erők Szövetsége néhány vezető politikusának, mert neszét vették, hogy 20-50 ezer dollárért állítólag orosz maffiózók készülnek politikusok meggyilkolására Bulgáriában. Edvin Szugarev, a DESZ parlamenti csoportjának alelnöke sajtónyilatkozatában kijelentette: néhány napja észrevette, hogy lakásá előtt egy férfi alszik a kocsijában, akit majd fel fog kérni, hogy ne őrizze őt ennyire „éberen”. A sajtó egy része szerint egyesek már nemcsak tervezik a politikai gyilkosságokat, hanem több merényletet is végrehajtottak már az ország számos részén. Többen úgy vélik, hogy a parlamenti képviselők sorozatos gépkocsibalesetei is a maffiózók számlájára írandóak. Ilyen balesetben vesztette életét a közelmúltban a török kisebbség hetilapjának a főszerkesztője, a DESZ két parlamenti képviselője, többen viszont sérülésekkel úszták meg az állítólagos merényleteket. A Podkrepa című napilap hírt adott arról, hogy újabb merényletet követtek el az Ándrej Lukanov vezette szocialista kormány megbuktatásában nagy szerepet játszó antikommu- nista „Podkrepa” szakszervezeti szövetség egyik vezetője ellen. Korábban a megyei vezető már megúszott egy gépkocsibalesetet, és sérülés nélkül megúszta azt a támadást is, amelyben több lövést adtak le gépkocsijára. Az országos nyomozószolgálat vizsgálatot indított szándékos emberölés kísérletének a gyanújával a bolgár külső felderítőszolgálat vezetője és a köztársasági elnöki szóvivő állítólagos megmérgezésének az ügyében. Az ügyben teljes hírzárlatot rendeltek el, csak annyit tudni, hogy mérgezéssel kórházba került Brigo Aszparuhov tábornok és Valentin Sztojanov szóvivő. Zsorzs Gancsev, a bolgár politikai élet fenegyereke, aki zene- szerző-színész-énekes-politi- kus-üzletemberként sikertelenül szerepelt az elnökválasztásokon, nemrégiben egy szófiai sajtóértekezletén jósként is debütált. Bejelentette, hogy véleménye szerint az idén politikai gyilkosságokat követnek el Bulgáriában, egyébként októberre ő lesz az ország miniszterelnöke. A zűrzavart csak tetézi, hogy a sajtó hírül adta, valaki(k) mérgezek) a szófiai állatkert lakóit. Másfél év alatt majd felére csökkent az állatsereglet létszáma, mert sztrichninnel kevert eledelt dobálnak a ketrecekbe, modern Lucrecia Borgiák a látogatók közé vegyülve. Csak remélni lehet, hogy nem a méregdózis hatékonyságát próbálják ki a szerencsétlen állatokon a komolyabb merényletekre készülődök... MÉLTÁNYOS ÁR - MEGBÍZHATÓSÁG r R ft-nc L-onroffo TVP cvfllamml 4Q Ft.
