Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-28-29 / 200. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1993. augusztus 28—29., szombat—vasárnap Az ópusztaszeri találkozó után A falvaké vagy Európáé a megye? A legenda szerint Ópusztaszeren fejeződött be a honfoglalás, ahogy a krónikás írja: „Itt ejtették meg szerét az ország egész dolgának.” A nemzeti történelmi emlékhely Szegedtől is, Csongrádtól is egynapi járóföldre fekszik. Augusztus 18-an ide hívták meg a tizenkilenc megye önkormányzatának képviselőit, hogy egy nyilatkozat elfogadásával tegyenek hitet szerepük, lehetőségeik mellett. Heves megyéből is nekivágtunk úgy negyven-egynéhányan, hogy reszt vegyünk ezen a találkozón. Az út hosszú, de hamar eltelt az idő, mert régi ismerősök, barátok jöttek össze: közgyűlési tagok, önkormányzati tisztségviselők, polgármesterek. A hűvös hajnali idő forró napsütésre váltott, mire Ópusztaszerre értünk. A csongrádiak nagy szeretettel fogadtak minden küldöttséget, a szervezés példás volt. Mindenki tudta, hogy hol a helye, egy perc tétovázás sincs. Az Árpad-em- lékmű körül foglaltunk helyet, a 19 megye képviselői, mintegy ezren hallgattak a beszédeket. De mi is volt ennek a találkozónak az értelme? Göncz Árpád köztársasági elnök a sajtótájékoztatón a maga közvetlen modorával úgy köszöntötte az újságírókat, hogy most azon a helyen jöttünk ösz- sze, ahol először vesztek úgy ösz- sze a magyarok, mint ahogy a Parlamentben szokás. — Nagyon fontosnak érzem — fordította komolyra a szót —, hogy a jövendő reformok reményében a 19 megye önkéntes összejövetelén nyilatkozatban szögezi le szándékait. Az állammal való együttműködés, a megújulás szándékát, s bár a szó nem szerepel benne, a szolgáló megye koncepcióját a régi nemesi megyével vagy a diktatúra megyéjével szemben. Ez önmagában is nagyon fontos, bár a közigazgatás kiigazítására már csak a következő ciklusban kerül sor. A megyei jogú városok nélkül voltaképpen a magyar falunak a középszintű szerve, de a tervnek készen kell lennie a megújulásra. Nagyon rokonszenves, hogy a S ék szolgálni kívánnak, s ra- odnak a maguk önkormányzatijellegéhez, s azt is teljesen értem, hogy több hatáskört kívánnak maguknak. Egy-egy megye a saját elképzelései alapján és erőforrásaiból szeretne tevékenykedni lakói javára. Nem hiszem, hogy ez olyan kívánság volna, amit egy táj népe nem kérhetne magának joggal. Ebben a vonatkozásban történelmi jelentőségű volt az összejövetel, bár igaziból a jövő dönti el, hogy mérföldkő volt-e. Nagyon örülnék annak, hogy egy vagy két év múlva válságövezetben találkoznának a megyék, nem a legfontosabb és legszebb pontján a történelmünknek, hanem ott, ahol a legtöbbet kell segíteni. Én az országos jelentőségű eseményeket legszívesebben ilyen helyekre vinném, ahol a jelenlétük ráirányítja a figyelmet a problémákra. — Elnök úr! Itt többször megEmlékoszlopot is avattak az eseményen: Sinkovits Imre színművész szaval fogalmazódott az összefogás igénye, de a kormányzat nagyon mérsékelt érdeklődést tanúsított az esemény iránt... — Engedd meg, hogy én a kormányzat nevében ne nyilatkozzak... — ...nem is ezt szeretném kérdezni, hanem azt, hogy egy következő kormány másként ítéli-e meg majd a megyéket, várható-e változás? — A kormányzatnak természetes ösztöne a központosítás, mert ők is szeretnének csinálni valamit. Ebbe beletartozik az, hogy magukhoz gyűjtik az eszközöket és a lehetőségeket. Amíg a világ világ, a központi kormányzat es az önkormányzatok valamilyen módon egymás ellenfelei lesznek. Ha ez jo értelemben vett verseny, akkor szerencsés, de ha ellenségeskedéssé fajul, akkor nagyon káros. — Lehet-e valamilyen garanciája annak, hogy ne az utóbbi helyzet alakuljon ki? — A józan ész. Ez a nép abban már jeleskedett, hogy amikor döntések elé kerül, akkor nem az indulatai irányítják. Általában a józan ész kicsit a hatalmat szokta hidegen hagyni. Aki rászorul a józan észre, mert a létfeltételeit annak köszönheti, az megtalálja a legrövidebb utat két pont között. Ez nem mindig az egyenes, mert mi autósok naA köztársasági elnök szól a megyék képviselőihez gyón jól tudjuk, hogy a legjobb úton lehet leggyorsabban elérni valahová, meg akkor is, ha az hosszabb, mintha toronyiránt indulnánk el. Ez az elv pedig előírja már az együttműködést. Az előzőleg elfogadott nyilatkozat néhány alapvető megállapítást tartalmaz, amely figyelmet érdemel. De milyen súlyú ez a dokumentum? Azt a jövő dönti el — ahogy a köztársasági elnök is hangsúlyozta —, de ilyen szempontból figyelmet érdemel az Európai Régiók Gyűlése elnökének és főtitkárának levele. Eszerint: „A megyék a demokrácia és az emberek önrendelkezésének letéteményesei úgy hazájukban, mint Európában. A nehéz történelmi időszakokban tanúsított nyíltságukkal és eltökéltségükkel a megyék a híd szerepét töltötték be. Kapcsok voltak Európához, ahol a Kelet és a Nyugat közötti határok végre végleg megszűntek, és ahol lehetőve válik a régiók barátságos együttélése.” A falvaké vagy Európáé a megye? Az embert móriczi hangulat kerítette hatalmába, amikor az ópusztaszeri hatalmas „lakodalmas sátor” alatt bőven fogyott a marhapörkölt és a sör, s közben citerazenekar játszotta a szebbnél szebb nótákat. A beszélgetések, találkozások során viszont A közgyűlések elnökei aláírják a nyilatkozatot sok értékes, elméleti szinten is fontos, lényeges gondolat megfogalmazódott. Ezekkel kapcsolatban inkább Bibó István neve juthatott a hallgató eszébe. Ópusztaszeren is erezhető volt, hogy a megye egyszerre a magyar falué, s Európáé, de törekszik a „városiasodásra”, hogy le- küzdje egyoldalúságait. De hogyan lehet összegezni a találkozó eredményeit, sikerült-e ebbe az irányba lépni? — A megyék létével, kialakításával és működési feltételeivel kapcsolatban az önkormányzati törvény megalkotása előtt több nézet létezett — mondja dr. Jakab István, a megyei közgyűlés elnöke. — Végül politikai kompromisszum után döntöttek ebben. Ezt viszont jóindulattal is csak egy keretjellegű szabályozásnak tarthatjuk. Azután természetes módon minden megye kereste a saját útját, figyelembe véve a helyi sajátosságokat. Ezért 19 féle módon közelítettük meg helyünket, szerepünket. Ezért vetődött fel, hogy elejét kellene venni a külözböző szakmai vitáknak, s elfogadni a közgyűléseknek egy nyilatkozatot. Énnek lényege, hogy a közigazgatáson belül szóljunk a megye szükségességéről, a középszint m űködőképességéről. — Ezzel a nyilatkozattal mi volt a céljuk, pusztán nézeteik leszögezése, vagy várnak is ettől valamilyen változást? — Egyre inkább bebizonyosodik, hogy megyék nélkül nincs működő közigazgatás. Ezt azok a pártok is látják, amelyek annak idején megszüntetésük mellett voksoltak. Nem üres kinyilatkoztatást tettünk, hanem egyfajta segítséget kívántunk nyújtani a még ingadozó vélemények végleges megformálásához. Kinyilvánítottuk, hogy az együttműködésünk és együttgondolkodásunk senki ellen sem irányul, s azt is, hogy hogyan kívánunk dolgozni a továbbiakban. Hangsúlyoztuk kapcsolatainkat helyi önkormányzatokkal, illetve a megyei jogú városokkal. Ez utóbbi neuralgikus pont, de mi semmiképpen sem a „beolvasztásra" voksoltunk, hanem békejobbot nyújtottunk. Akárcsak a köztársasági megbízotti hivataloknak, amelyekkel kapcsolatban úgy látjuk, hogy hatásköreiket felülvizsgálva összhangba kell hozni azokat az új önkormányzati törvénnyel. Göncz Árpád köztársasági elnök a megyék jövője mellett foglalt állást, s további erősítésüket javasolta a centrális hivatalok hatásköreinek átcsoportosítása útján. A megyei közgyűlések a helyi ön- kormányzatok által választott testületek, ezért a 3000 helyi ön- kormányzat szándékát, akaratát is tükrözte ez a nyilatkozat. Ilyen értelemben egyértelművé vált a közigazgatási szakma részéről, hogy kiállnak a megye mellett, mert meg is vétózhatták volna ezt a dokumentumot. (gábor) Nyelvrokon írók Egerben „A finnugor irodalom egy metafora” A héten Egerben tanácskoztak a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó írók. Már a megnyitón kijelentette Tornai József, a Magyar írószövetség elnöke, hogy létre kellene hozni a finnugor világirodalmat, hiszen ezek a népek is felzárkózhatnak a nagy nyelvek művelőihez. Hogy mennyire lehetséges ez, arról beszélgettünk egy manysi, egy finn és egy magyar alkotóval, s beszélgetésünk közben hozzánk csatlakozott egy nyolcéves hanti kisfiú is. I Andrej Tarhanov Mi nem sértődünk meg akkor, ha hanti vagy vogul irodalmároknak neveznek bennünket — mondta Andrej Tarhanov manysi író —, sőt akkor sem, ha magyaroknak titulálnak, hiszen lehet, hogy azok is vagyunk. Én az ugro-manysi írószövetség elnöke vagyok, s ez a szövetség a legfiatalabb Oroszország területén, 1992 márciusában alakult. Nálunk óriási távolságok vannak, nagyon messze élnek egymástól az írók, s éppen ezért rájöttünk, hogy ha nem cselekszünk, akkor halálra vagyunk ítélve, megalakítottuk az ezeket az írókat támogató alapítványt. Olajtermelőkhöz fordultunk, akik ismernek és szeretnek bennünket, és ők segítettek. Az írókat nálunk nagyon tiszteli a nép. De a legnagyobb probléma az, hogy a legfontosabb kérdésekre megfelelő szinten még nem válaszoltunk. — Ön hisz-e abban, hogy létre lehet hozni a finnugor világirodaimat? — Ez nagyon fontos lenne. A finnugor népek nagyon nagy haLeene Laulajainen gyományokkal rendelkeznek, s példát mutathatnának a világ számára is. Én ebben realitást látok. Ha valaki Magyarországról érkezik hozzánk, azt mint saját testvérünket fogadjuk, és nagyon sokat köszönhetünk sok magyarnak, akik rengeteget utaznak hozzánk, s hatalmas missziót végeznek ezzel. Hóban, jégben, mintha az Északi-sarkra jönnének. Mi ezt nem felejtjük el, csodáljuk őket. — Ügy láttam ezen a tanácskozáson, hogy a finnugor világ- irodalom kérdése roppant fontos egy kis népnek. De vajon ugyanígy van-e ezzel egy finn író? — kérdeztem Leene Laulajainen finn írónőt. — Szerintem is inkább a kis népekre vonatkozik ez a megállapítás, hiszen a finn, a magyar és az észt irodalom már a világirodalom része. De remélhetőleg a kis finnugor népek írói közül is kiemelkednek majd olyanok, akik a világirodalom részeivé válnak. De az a véleményem, hogy nem szabad túlságosén beszűkíteni a finnugorságot, nehogy egy rezervátum váljon belőle. — Ezek szerint utópia a finnugor világirodalom képzete? — Természetesen ezt kitűzhetjük célként magunk elé, de csak a jövő mutatja meg az eredményét. — Az is elhangzott a tanácskozáson, hogy azért is nehéz ezt megteremteni, mert más és más országokban mások az értékrendek, mások az irodalmi bálványok. Ebből a szempontból milyen különbséget lát például a finn és a magyar irodalom között? — Én úgy látom, hogy nincsen nagy szakadék. A magyaroknak és a finneknek is régi kulturális hagyományaink vannak. Hosszú idő óta fordítják például finnre a magyar irodalmat, és sokan érdeklődnek iránta. A különbségek csak abból adódnak, hogy a két ország társadalmi berendezkedése sokáig más volt. Mi például mindig nyitottak voltunk a nyugati irodalom iránt is. — Viszonylag kevés magyar író van jelen ezen az eseményen — szembesítettem a valósággal Koczkás Sándort, a találkozó egyik szervezőjét. — Hát, sok rendezvény van most egy időben. De félreértés ne essék: mi ezt a programot már két éve szervezzük. — Mi az ön véleménye: utó- pia-e a finnugor világirodalom? — Ez egy metafora. Arról van szó, hogy a különböző finnugor népek bekapcsolódjanak a világ- irodalom áramába. Ami engem ebben a konferenciában megkapott: mindenki hihetetlen felkészültséggel rendelkezik szellemileg. És ez az a világtörténeti pillanat, amikor lehetőségük is van a csatlakozáshoz. — Magyarországon még az irodalmat kedvelő közvélemény sem nagyon ismeri az őírásaikat, egyszerűen azért, mert magyarul nem hozzáférhetőek. Várható-e ebben változás? — Bizonyára várható. A hatvanas évek elején például Weöres Sándor és Nagy László felfedezF Koczkás Sándor tek már addig ismeretlen területeket. A probléma az, hogy például olyan folyóirat, mint a Nagyvilág, megszűnt. Tehát ez egy hosszabb folyamat. Eddig — a szocializmusban — az akváriumból kellett halászlevet csinálni, most viszont a halászléből kell akváriumot készíteni. — Ez a tanácskozás lényegében ünnep, amikor találkoznak ezek az irodalmárok. De a hétköznapokban lesz-e ennek folytatása, akár intézményesen is? — Megalakítjuk a finnugor írók szövetségét, vagy talán valami más neve lesz. (A beszélgetés szerdán délben készült. A szerk.) Akkor lesz ez hatásos, ha lesz rá erőnk, hogy intézményesen is megcsináljuk. Most jó a széljárás. Az oroszok is példaként emlegetik, hogy a finnugor kisebbség milyen türelemmel viselkedik, nincsenek nemzetiségi ösz- szecsapások, mint más köztársaságokban. De még korántsem egyszerű a helyzet, éppen a közelmúltban hallottam egy anekdotát. Egy finnugor nyelvet beszélő kis nép két fia egymás köPável Brank zött a saját nyelvükön beszélgetnek, ám ha már a buszra felszáll- nak — mivel az „hivatalos hely” —, akkor már oroszul. Sőt az egyik egyszer azt kérdezte a másiktól: lehetséges-e, hogy barátjával a nyilvános telefonfülkéből ne oroszul beszéljen. Az írótalálkozón szinte lehetetlen volt inteijút készíteni egy hanti kisfiúval, a nyolcéves Pável Brankkal. No nem azért, mintha nem lehetett volna megtalálni, hiszen folyamatosan ott szaladgált a résztvevők között, csak éppen akkor is futkosott, amikor az újságíró kérdezte. Annyit mindenesetre megtudtunk tőle, hogy már énekelt és táncolt Moszkvában is, s most először jár külföldön, Eger pedig szerinte: „Hara- só”. Három fiú- és két lánytestvére van, ő a legfiatalabb, s még azt is tudja, hogy rokonok vagyunk, hiszen mesélt már neki valaki erről, méghozzá nem más, mint a huszonegyezer hanti közül a „bábuska”... Kovács Attila Fotó: Perl Márton
