Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-27 / 199. szám
4. A TUDOMÁNY VILÁGA HÍRLAP, 1993. augusztus 27., péntek Hetvenöt esztendővel ezelőtt, Péter-Pál napján érkezett Kompoltra Fleischmann Rudolf. Ezzel kezdődött háromnegyed évszázaddal ezelőtt a mai Gödöllői Agrártudományi Egyetem kutatóintézetének története, amely ma is tart. Az intézet nemrég jubilált — amelyről lapunk is beszámolt —, de az alapító Fleischmann Rudolf nemzetközileg elismert növénynemesítői munkásságát — a szakmai körökön túl — ma már kevesen ismerik. Ezért a jubileum kapcsán érdemes felidéznünk azt. Látását elveszítve sem adta fel... A pályatársak példaképe volt Fleischmann Rudolfot a korszerű hazai növénynemesítés magalapozójaként tartja nyilván a tudománytörténet. Számos űj módszert ugyanis elsőként alkalmazott. A mai Csehország nyugati részén fekvő Éger városában született 1879. november 29-én. Gyermekkorának első éveit ott, majd az osztrák fővárosban, Bécsben töltötte. A gimnázium negyedik osztályának elvégzése után az alsó-ausztriai kertészeti és gyümölcstani kutatóintézetben folytatta tanulmányait, ahol 1896-ban kertész- és szőlészoklevelet szerzett. Azt követően az Adriai-tengeren levő Brioni-szigetére ment dolgozni. 1898-ban Kutjevóban, két évvel később a Szerémség- ben, a Duna melletti újlaki birtokra került uradalmi segédtisztnek. Fleischmann növénynemesítő munkásságának első időszaka a századfordulót követően kezdődött. 1906-ban kinevezték az Újvidéktől délre fekvő, több ezer hektáros Pejacsevics-féle rumai uradalom intézőjének. Két évvel később ugyanott — törzskiválasztással — látott hozzá a Prairie királynője elnevezésű lófogú kukorica terméshozamának javításához. Nem sokkal később egyéves továbbképzésre a loosdorfi nemesítő telepre került, ahonnan gazdag szakmai tapasztalatokkal tért vissza, s folytatta az említett kukoricafajta további javítását. Munkásságának eredményeként 1912-től az uradalomban már az általa nemesített vetőmagból ültettek, sőt a gazdaság — saját vetőmag-értékesítésével — számottevő jövedelemre tett szert. Fleischmann a következő évben összegyűjtötte a magyarországi és a délvidéki kukoricafajtákat, valamint fajta-összeha- sonlító kísérleteket folytatott a terméshozamok vizsgálatára és beitartalmi értékük meghatáro- zásásra. Ebben a sorozatban az általa nemesített rumai lófogú kukorica termése már felülmúlta a többi fajtáét, sőt jó tulajdonságai révén ezt az elsőbbséget több mint három évtizeden át meg is tartotta. Munkájáért az I. Országos Kukoricakiállításon aranyéremmel tüntették ki. A szakmai elismerés hatására Fleischmann kutatásait még jobban támogatták, és lehetőséget kapott számos űj külföldi módszer kipróbálására is. A rumai uradalomban — a kukoricán kívül — a búza és a rozs terméshozamát, valamint minőségét is fokozta. Újabb sikereivel így már ifjúkorában a legjobb nemesítők közé került. 1913-ban, amikor az Országos Gazdasági Egyesület önálló növénynemesítő bizottságot hozott létre, Székács Elemérnek, a már akkor elismert szaktekintélynek a javaslatára Fleisch- mannt annak tagjává választották. Ettől kezdve a két nemesítő között szoros szakmai és baráti kapcsolat alakult ki. Tizenkét esztendőn át dolgozott a rumai telepen, amikor Székács arra ösztönözte, hogy vállalja el az akkori Magyar Föld Részvénytársaságon belül kialakított Vetőmag-nemesítési és -értékesítő Rt. kompolti növénynemesítő telepének vezetését. Fleischmann Rudolf 1918 júniusának utolsó napján érkezett Kompoltra, és ezzel nemcsak életében, hanem a hazai növénynemesítés történetében is jelentős korszakot indított el. Megsokszorozott energiával folytatta a szerémségi tájfajtákból tenyésztéssel korábban előállított Ru- mai-244-es búzatörzs nemesítését. Ezt a terméshozam fokozására és az ellenálló képesség fokozására — még korábban Ru- mában — a Székács-1 búzával keresztezte. Tovább folytatta a munkát, és — az Egyesült Államokból származó Kanred búzával keresztezve — sikerült létrehoznia a kiváló minőségű Fle- ischmann-481 -es őszi búzát. Ezt a gyengébb minőségű, szikes talajon is jó termést adó „sziki gabonát” 1939-ben államilag elismerték, egy évtizeddel később pedig törzskönyvezett fajta lett. Ez a búzafajta csaknem két évtizeden át a. legjobb hazai fajták közé tartozott. Fleischmann ezenkívül előállította még az MF és az F jelzésű, úgynevezett viharbúzát is, bár ezek szerepe a köztermesztésben kevésbé volt jelentős. Kompolton tovább folytatta a rozsnak a rumai birtokon elkezdett nemesítését úgy, hogy a rozs megporzásának irányításával — a japán, úgynevezett Ohio-módszer segítségével — a külterjes viszonyokat jól tűrő növényt sikerült kinemesítenie. Az F rozs a többi fajtánál korábban ért, és termésátlaga ugyancsak felülmúlta a többit. 1924- ben államilag törzskönyvezték, és főleg a Duna-Tisza közötti gyengébb, aszály sújtotta területeken vált közkedveltté. Érdekességnek számít, hogy 1941-ben, 1943-ban, 1947-ben és 1951- ben állami elismerésben részesült. 1970-ig pedig a fajtaelismerését meg is tartotta. Fleischmann nevéhez fűződik az F-zab nemesítése is, amely az Alföld, valamint az ország északkeleti, kedvezőtlen adottságú dombvidékein is jó termést adott. Ez a növény 1934-ben kapott állami elismerést. Több mint fél évszázadig volt köztermesztésben, ahonnan az 1970-es években szorult ki. Az általa előállított F korai sárga lófogú kukorica — korai érésével — elsősorban az ország csapadékban szegény, hűvösebb vidékein vált keresetté. Az ipari növények közül az általa nemesített kender és a len jelentős sikereket hozott. Az F-kenderből készült anyagok például 1936-ban a londoni rostipari kiállításon első díjat nyertek. Olthatatlan tudásszomjjal kísérelte meg szinte minden termelésbe vont növény nemesítését. Foglalkozott a lucerna, a baltacím, a bükköny, a tarajos búzafű, az angolperje, a mohar nemesítésével is. Érdeklődési köre kiterjedt a kertészeti termékekre is. így kinemesítette az F-gyöngy- babot, amelyet 1926-ban államilag is elismertek. Mindezeken túl még az akácfa hozamának és minőségének javításéval is megpróbálkozott. Fleischmann több mint három évtizedes kompolti pályafutása alatt mintegy húsz növényfajt nemesített — eredményesen. Ezek közül három államilag törzskönyvezett, hat államilag elismert, két növényfaj pedig feltételesen elismert fajta lett. Életútját végigkövetve láthatjuk, hogy ifjú kutatóként elsősorban a terméshozamok növelését tartotta szem előtt. Később már a kísérletbe vont növények beitartalmi tulajdonságainak javítását és ellenálló képességük fokozását tartotta fontosabbnak. Mindezeken túl évtizedeken keresztül folytatott meteorológiai vizsgálatokat, amelyek jelentősen hozzájárultak a kedvezőtlenebb termőhelyi adottságú területeken is jól termelhető, szárazságtűrő növények kialakításához. Mintegy öt évtizedes munkássága alatt szerzett tapasztalatairól több mint háromszáz közleményben számolt be. Tudományos tevékenységének elismeréséül 1939-ben a Bécsi Mezőgazdasági Főiskola tiszteletbeli doktorrá avatta. Az erről szóló oklevelét ma is őrzik a kompolti intézetben. A második világháború nagy pusztítást végzett a kísérleti telepén is, így tulajdonképpen a semmiből kellett újrakezdeni munkáját 1945-ben. Négy évvel később — hetvenéves korában — lett az akkori Kompolti Kísérleti Gazdaság igazgatója. A szerénységéről közismert, sokoldalú tudós élete utolsó pillanatáig nagy szorgalommal és akaraterővel dolgozott. Nem vette tudomásul, hogy a munkájához annyira nélkülözhetetlen látása egyre rohamosabban, gyó- gyíthatatlanul romlik. Soha nem szakadt el a termeléstől, a gyakorlattól, hanem szoros kapcsolatot tartott fenn a gazdákkal, növénynemesítő kortársaival. Ennek hasznosságát munkatársai és családja körében gyakran hangoztatta: „Legnagyobb öröm, igazi kitüntetés számomra, ha jönnek a dolgozó parasztok, és újságolva megköszönik a fajtáimmal elért eredményeket...” Halálos ágyán — látását teljesen elveszítve — bénán búcsúzott a hazai növénynemesítés kiemelkedő egyénisége, akit életében mindenki tisztelt és önzetlenül szeretett, aki olyan sok pályatársának tanítója és példaképe volt. 1950. november 14-én — 71 éves korában — hunyt el kompolti otthonában. Emlékét ma is őrzik az utódai az intézetben. (mentusz) Iskolát teremtett Azon tudósok közé tartozott Fleischmann Rudolf, akik idehaza növénynemesítő iskolát alapítottak. Számos tanítványa komoly eredményeket ért el tudományában... így megemlíthetjük Udvaros Károlyt, Vezekényi Ernőt, Szüllő Ferencet, Jánossy Andort, Lelley Jánost, Mohácsi Tivadart, Frank Tivadart, valamint Bocsa Ivánt. Az iskolateremtőt sokáig jobban elismerték külföldön, mint itthon. 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia emlékéremmel tüntette ki. Európai kapcsolatokat alakított ki... Fleischmann Rudolf európai szemléletű növénynemesítő volt. Az 1920-30-as években kontinensünk vezető szerepet töltött be ebben a tudományágban. Ezzel is magyarázható, hogy olyan kiváló szakemberekkel, tudósokkal volt szoros kapcsolatban, mint például Tscher- mak, aki a Gregor Mendel-féle törvények újrafelfedezője volt, avagy Fruwirth professzor, a bécsi főiskola nagy hírű növénynemesítője. Ő írta akkoriban a világ első — négykötetes — nemesítési kézikönyvét. Rajtuk kívül barátság fűzte Roemer- hez, a német növénynemesítés. vezéralakjához, Rudolfhoz, az ugyancsak német genetikushoz. Kapcsolatban állt Fleksberg- gel, a pétervári egyetem tanárával, akitől a mai kompolti baltacím alapanyagát kapta. Levelezett Vavilovval, korának világhírű orosz genetikusával, és Kompolton felkereste Gögköl, a kiváló török búzagenetikus és fajtarendszer-kidol- gozó. Biológus volt, sokoldalú emberként ismerték, aki szerteágazó tevékenységet folytatott tudományában. A százhúsz esztendeje elhunyt Kovács Gyula alapozta meg a hazai ősnövénykuta- tást. Emellett az élő flórával is foglalkozott, miközben kihalt állatokat tanulmányozott, és megtalált csontok alapján rekonstruálta az egykor Földünkön élt egyedeket. A tudós akadémikus az általa felfedezett új növény- és állatfajokat megnevezve, a természettudományok krónikájába bejegyezte nevét. Némán és bénán is küzdött életéért Felfedezéseivel addig ismeretlen világot tárt fel Kovács Gyula ugyan Budán született 1815. szeptember 15- én, de gyermekéveit Erdélyben, Marosvásárhelyen töltötte. Édesapja ott, a városban volt orvos, így a gyermek a gimnáziumi tanulmányait is Vásárhelyen folytatta. Már akkor kitűnt a természet iránti szeretetével. Leginkább növényeket gyűjtött, és azok életét tanulmányozta. 1830-ban érettségizett, és Budapestre került édesapja testvéréhez, Kovács Tamáshoz, aki akkoriban a Hazai és külföldi tudósításokat. szerkesztette. Az egyetemre iratkozott, ahol filozófiát hallgatott. Közben nagybátyja meghalt, és miután az ifjú Kovács Gyula folyamatosan váltólázban szenvedett, már 1831-ben visszakerült Marosvásárhelyre. Az iskolai tanulmányok mellett leginkább füvészettel és a rovarok tanulmányozásával foglalkozott, és összeállította kéziratban maradt munkáját: Marosvásárhely virányát. Ezzel megalapozta a növénygyűjteményét. 1833-34-ben a kolozsvári egyetemre ment jogot és filozófiát hallgatni, ahof szorgalmával és kiváló jellemével tunt ki. Ám szabadidejét akkor is leginkább a növények körében töltötte. Életrajzírói feljegyezték róla, hogy nyaranta gyakran járta az erdőket, mezőket, és többször is a pásztorok segítségére szorult. Előfordult, hogy felsőruháját nemegyszer otthagyta náluk megőrzésre, akik azt utánavitték a varosba. 1835-ben meghalt az édesapja, és hamarosan kertészkedésre, gazdálkodásra adta fejét. Mindezt azzal a céllal folytatta, hogy minél közelebbről megismerhesse a termelt növények tulajdonságait, azok értékeit. Eközben kapcsolatba került az akkori Európa neves lövészeivel, akikkel növényeket cserélt. Édesanyja óhajára 1841-ben a bécsi egyetemen az orvosi fakultásra iratkozott be. Noha sikeres tanulmányokat folytatott, édesanyja halála után — négy esztendő múltán — mégis abbahagyta, és kizárólag a növénytannak élt. Hat éven át Bécsben, a füvészkert- ben, a könyvtárban dolgozott, miközben hazánk különböző vidékeinek élővilágát is tanulmányozta. Növénygyűjteményét ezáltal folyamatosan gyarapította. Akkor szerkesztette és adta ki nagyszabású munkáját, Az aust- riai birodalom, különösen Magyarország és Erdély ritkább szárított növényeit. Az ehhez szükséges anyag összegyűjtésére bejárta Magyarország, Erdély, Horvátország, Szlovákia különböző tájait. Látta, hogy a növényvilág milyen szoros kapcsolatban van a különféle talajokkal és az állatvilággal. így tanulmányait a föld-, valamint az állattanra is kiterjesztette. Az akkori kutatásainak időszakára estek a magyar orvosok és természetvizsgálók által szervezett vándorgyűlések. Azok közül a sorrendben ötödiken, a kolozsvárin előadást tartott „Az erdélyi vi- rány gazdagsága és az abban tett legújabb felfedezések ”-ről. Tervet nyújtott be Magyarország és Erdély viránya kidolgozására. A nem sokkal később Pécsett tartott hatodik nagygyűlésen az állat-élettani és növénytani szakosztály titkárává választották. Az 1846-os kassai nagygyűlésen Kovács Gyula Erdély virá- nyának földtani viszonyairól beszélt. Beutazta a Tátrát és Felső- Magyarországoás. Ennek során az aggteleki barlangban felfedezte azt a vak piócát, amelyet később tiszteletére a természettudósok Typhlobdella Kovácsiinak neveztek el. 1847-ben a magyar orvosok és természetvizsgaíók hetedik, soproni nagygyűlésén az ottani táj növénytani értékeit mutatta be. Értekezéseit magyarul írta, de idegen nyelven is közölte. 1850-ben a Magyar Nemzeti Múzeum természettani osztályának őrévé nevezték ki, amelyet március 5-én el is foglalt. Akkoriban tág tér nyílt előtte tudományos munkásságának kifejtésére. Folyamatosan gyűjtött, nem csu- án növényeket, hanem állato- at és ásványokat is. Leletmentő anyagait két különböző hazai vidéken szedte össze, amelyeket tudományosan meghatározott és rendezett. 1850-ben megválasztották a Magyar Földtani Társulat első titkárává. Még annak az évnek a nyarán bejárta a Hegyalját, ahol Erdőbényén és Tályán ősnövényeket fedezett fel. Ezt az útját egy évvel később megismételte, miközben Telkibányán is kutatott. Ennek érdekessége volt, hogy közel hatezer ősnövény-levona- tot és egyéb sziklafajt szállított a Nemzeti Múzeumba. Az ott talált lenyomatok csaknem minden példányát tudományosan meghatározta, lerajzolta, és „Er- dőbényei ásatag virány és tályai ásatag virány”címek alatt 1856- ban magyar és német nyelven kiadta. Ebben a két új lelőhelyet írta le, miközben a tudósvilag elé tárt addig nem ismert ősnövényfajokat. Az 1852-1862 közötti évtizedben beutazta a márama- rosi havasokat, Beregmegyétésa bányavárosokat, Nagyváradot és rézbányájának vidékét, Szob környékét, Veszprém megyét, Pozsonyt, Trencsényt, Árva, LipA kortárs is elővette Évekkel Brassai Sámuel közlése után, Kanitz Ágost is hasonlóra vállalkozott, amikor közzétett részleteket Kovács Gyula ÚJ Magyar Füvész- könyvéből. Kanitz kortársa es munkatársa volt Kovácsnak. Az erdélyi Lúgoson született 1843. április 25- én, 150 esztendővel ezelőtt. Neves florakutató lett. 1861-től a bécsi egyetem orvosi karán botanikát tanult, és később hozzálátott az általa művelt tudományág történetének megírásához. Külföldi tanulmányutakat is tett, majd a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia tanáraként először tanított ott magyar nyelven természetrajzot. Ezt követően két éven át Németországban, Hollandiában és Angi iában fán tanulmányúton. 1872-ben a kolozsvári egyetem akkor felállított növénytani tanszékének rendes tanárává nevezték ki. Érdeklődése később az általános növénytan, valamint az egzotikus flóra felé fordult. 1877-1892 között szerkesztette az általa indított első hazai botanikai folyóiratot, a Magyar Növénytani Lapokat. Munkájának különlegességet adott, hogy jelentős adatokat közölt Kitai- bel Pál hátrahagyott kézirataiból. 1896. július 12-én — mindössze 53 évesen — hunyt el Kolozsvárott. „Maga hordta együvé a köveket...” Gönczy Pál Kovács Gyula emlékére beszédet tartott a Magyar Tudományos Akadémián 1874. február 23-án, amely nyomtatásban is megjelent. Ennek zárógondolatai között a következőket olvashatjuk: „Nemzeti Múzeumunk természeti kincsei közé ő maga hordta együvé állandó emléknek a köveket. Mi pedig, Tisztelt Akadémia, állítsuk egybe ma itt ez emléket, s díszítsük fel egyúttal az emlékezet és kegyelet hervadhatatlan babérkoszorújával...” tó, Szepes és Abaúj megyéket, a Bakonyt, a Velencei-tó környékét, Sárospatakot, a Zemplén \ környékét, a Vértest, Zalát, Vas megyét, Baranyát, Kassa és Eperjes tájait és a Cserhátot. Ezek révén föld-, ásvány- és ősállattani gyűjteményeit újabb felfedezésekkel gyarapította. Akkor tárta fel, hogy a Bakonyban a kréta korszak földtani képletei megtalálhatók. A hivatalos pályáján kívül — a hazai tudomány gyarapítására — melléktevékenységet is folytatott. így 1855-ben a Korizmocs László, Benkő Dániel, valamint Morócz István által szerkesztett Mezei gazdaság könyvében kidolgozta a gazdáknak szánt növénytant, a növénytani földrajzot, és rámutatott azokra az ösz- szefüggésekre, amelyek szerint a talajok tulajdonságait, természetét a rajtuk vadon élő növényekből lehet megismerni. Ezt a korszakalkotó munkát a Magyar Tudományos Akadémia kétszáz arannyal jutalmazta. 1858-ban a Sina Simon által Magyarország flórája című munka megírására kitűzött száz aranyat Kovács Gyula Brassai Sá- mue/fe/nyerte el. Ebből részleteket a halála után Brassai, majd Kanitz Ágost közölt. 1859-ben a Szent ístván Társulat által útjára indított Egyetemes magyar Encyclopedia rendes és állandó dolgozó társa lett. Ebben a műben a növény- és állattani cikkek közül négyszáznál többet írt Kovács Gyufa. Tudományos munkásságát elismerve, abban az évben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Kezdeményezésére a Nemzeti Múzeumban, valamint a gazdasági egyesület köztelki helységeiben többször rendezett virág- és terménykiállítást, amely a látogatókat nemcsak az emh'tett szakmák megismerésére, hanem azok megszerelésére is ösztönözte. 1860-ban a pesti egyetemen az állattan helyettes tanara lett, és előadásokat tartott a hazai gerinces állatokról és az őslénytani leletekről. Abban az időben járt Bihar megyében, az Igrici-barlangban, ahol ősmedvecsontokat gyűjtött. Kitartó munkával ezekből a leletekből egy ősmedve- csontváz részleteit állította össze. Eközben a fontos munkája közben váratlanul agyvérzés érte. Többé nem tudott beszélni, és bénasággal küzdött. Ennek ellenére — még betegsége kezdetén — 1863. március 22-én kinevezték a pesti egyetemre a füvészet tanárának, ae a székét már nem tudta elfoglalni. Szeretett családja körében némán élt még egy évtizedig, miközben nagyszabású növény- és állatgyűjteményét tisztogatta, illetve rendezte. 1873. június 22-én — 58 éves korában — hunyt el Budapesten. Tudományos nagyságát művein keresztül ma is őrzik az utódok. Gyűjteményei pedig a Magyar Nemzeti Múzeum ékességei közé tartoznak. (mentusz) Polihisztor barátja közölte... Mint már említettük, száz aranynyal jutalmazták 1858-ban Kovács Gyula Új Magyar Füvészkönyvét, amelyet életében nem adtak ki. Halála után munkatársa, a polihisztornak számított Brassai Sámuel közölt belőle részleteket. Brassai 1800. február 13-án született az erdélyi Torockón. Volt főúri nevelő, nyelvtanár, könyvtáros. 1837-től 1848-ig a kolozsvári unitárius kollégium tanára. 1850-től kilenc éven át Pesten, Gönczy Pál iskolájában tanított, majd az Erdélyi Múzeumi Egylet igazgatója volt. 1844-ben vonult nyugállományba, miközben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta. Kolozsvárott szerkesztette a Vasárnapi Újságot, 1837-ben pedig Kék Könyvtár címmel iskolai könyvsorozatot indított. Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával és közgazdaságtannal, a zene elméleti kérdéseivel, a természettudományok csaknem minden ágával, esztétikával, műkritikával, nyelvészettel és irodalommal. Az iskolázásban számos reform úttörője volt. Sokat tett a tudományok népszerűsítésére, a tudományos eredmények ismertetésére. 1897. június 24-én — 97 éves korában — halt meg Kolozsvárott.
