Heves Megyei Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-18 / 192. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. augusztus 18., szerda Lőkös István, az irodalmár Vitkovics életének egyik legalaposabb ismerője Lőkös István 1953-ban Egerben érettségizett, s ma is jóleső, meleg érzéssel gondol kitűnő tanárára, Somlay Mihályra. A debreceni egyetemen szerezte magyar és orosz nyelv s irodalom tanári diplomáját. Már egyetemi tanulmányai alatt a tudományos diákköri munka keretében kezdett foglalkozni a szlaviszikai irodalom kérdéseivel, a lengyeltől, a cseh, és szlovák irodalmon keresztül a szzlovénig és az ukránig. Tanári diplomával a tarsolyában meghívták az egri Pedagógiai Főiskolára, ahol egy éven át oroszt tanított, de már a következő tanévben Némedy Lajos átvitte az irodalom tanszékre. Innen került azután a debreceni egyetemre, ahol megszervezték az összehasonlító és világirodalmi tanszéket, melynek ma ő a tanszékvezető docense. De emellett a Miskolci Egyetemen, az elindult bölcsésztudományi intézetben — a bölcsészkar alapképzéseként — a debrecenihez hasonló szervező munkát végzi a magyar nyelv- és irodalmi tanszék keretében. A világirodalom oktatásának megszervezése és oktatása képezi feladatát, munkáját. Az ELTE szlaviszikai tanszék jeles tudós professzora, Hadrovics László vezette be Lö- kös Istvánt a kroatisztika tudományába, melynek napjainkban ő egyik jeles kutatója, s művelője. — De mindennek ellenére — mondja Lőkös István —, egrinek vallom magam, Debrecent és Miskolcot csupán munkahelyemnek tekintem. Egerhez kötnek ifjúkori emlékeim. Az egri Vitkovics Mihály nyújtotta élmény is hozzájárul a délszláv érdeklődésemhez. Ezt a témát igen hálásnak tekintem, noha sajnos manapság kiszorult az irodalmi anyagból, miként a 18-19. század fordulójából oly sok minden és oly sok mindenki. A magyar nyelvújítási mozgalom elképzelhetetlen Vitkovics munkássága nélkül, ezért méltán becsülte őt Kazinczy is, aki igen szoros barátságot tartott vele. A Vitkovics Mihály válogatott művei című kötetet is Lőkös István gondozta és válogatta. Méltán benne kell becsülnünk és tisztelnünk az egri szerb Vitkovics Mihály egyik legjelesebb ismerőjét. Amikor irodalmi munkássága iránt érdeklődöm, igen nehéz, szinte leküzdhetetlen nehézség elé kerültem. Egymást érik a délszláv szerzők, akikkel (Fotó: Perl Márton) foglalkozott, foglalkozik, s hosz- szú sorát veszem hazai és külföldi előadásainak, nem különben cikkeinek, tanulmányainak. A már elhunyt szabadkai Angyal Endre irányította figyelmét a délszláv irodalom egy óriására, Miroslav Krlezára, mely tudományos tevékenységének egyik jelentős vonulatát képezi. Krleza életművével kezdett foglalkozni. E témából készítette el kandidátusi értekezését. Ez az érdeklődés azután tovább bővült, mert a szerbek, horvátok, szlovének irodalmával merült el a régebbi kortól a 20. századig e szép téma nagyon sok jelenség foglalkoztatta, s mai is foglalkoztatja. Egy sor portrét, vázlatot, műveikről kritikai írást publikált. Három éven át ösztöndíjasa volt a zágrábi egyetemnek, post graduális stúdiumot végzendő. A szabadkai Dombrovszki Józsefhez is barátság fűzi, aki az ó-szláv nyelv és grammatika egyik kiváló ismerője és művelője. Délszláv irodalmi témákról tartott magyar és idegen nyelvű (német, orosz, szerb-horvát) előadásokat nemzetközi konferenciákon, például Göttingen- ben, Tübingenben, Zágrábban, Újvidéken és Ljubljanában. 1992-ben Ivó Andricról tartott Nyugat-Németországban előadást. — Csaknem 30 éve dédelgetett ez a téma, melyen most dolgozom, melyhez az adatgyűjtést 1966-67 óta zágrábi tartózkodásom óta végzem. Készülő nagy munkám címe: „A 16-17. századi horvát epikus költészet históriája”. Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának délszláv epikai előzményeit és párhuzamait vizsgálom. Az első igen jelentős horvát költőnek, Marko Marulics epikus költeménye a mohácsi vészhez kapcsolódó Buda elestét sirató úgynevezett „panaszok” a horvát barokk költő: Iván Gundulic „Oszián”-jáig terjed témám, s úgy szeretném, hogy ezen esztendő első felére kész legyek vele. — Hogyan lehet Egerből követni egy ilyen délszláv témával kapcsolatos szakirodalmat? — Bizony szívós kutatómunkával lehet csakis eredményt produkálni, de kellenek hozzá szakmai s nem utolsó sorban baráti kapcsolatok is az adott nyelvterületen. Ez hozza azután magával a sikert. Zágrábból így jutok rendszeresen folyóiratokhoz, könyvekhez. Előadásaimat könyvekkel, filmekkel honorálják. Őszintén meg kell mondanom, hogy igen hasznosnak bizonyultak az újvidéki Hungarológiai Intézettel és elődjével kialakított kapcsolataim is. Sugár István Operaénekes a bogácsi misén Nemcsak saját tapasztalatom... Valóban, nemcsak a saját tapasztalatom, hanem több kacskaringós história is bizonyítja, hogy az idegenforgalom — ez a nagy nyári népi vándorlás Gibraltártól Stockholmig, meg más vonatkozásokban is, oda-vissza embereket hoz össze, barátságok születnek, személyes rokonszenvek alakulnak át meghitt kapcsolatokká. Még akkor is, ha az egyik fél csak töri a másik nyelvét, de meg tudja, meg akarja magát értetni lélekben a másikkal. Hogy az általánosságból a konkrétra térjek. A fotón látható, szemüveges, szakállas, mosolygós úr Hugo Geisel, a würzburgi Stadttheater művésze, kitűnő basszus, operaénekes, aki harminckét éve állandóan színpadon él, mozog, sorra játssza a Mo- zart-operák és a Rossini-művek nekirendelt áriáit, a legkedveltebb Sarastrojától végig Osmint, Barto- lot a Figaro házasságából, Don Juan szolgáját, vagy Rossininál Alidorot a Hamupipőkéből, Basiliot a Sevillai borbélyból, Tell'Vilmosból akár Gesslert, netán Fürst Waltert, vagy Donizetti Szerelmi bájitalából a csodadoktort, Dulcamarát. Évődésül mondom is neki a cukrászdái beszélgetésben, fekete mellett, hogy a basszusnak sokféle fortéllyal kell előrukkolnia, főképp Rossini szövegkönyvei szerint. Erre csak elneveti magát: a színpadon nyújtott kép az átélés eredménye, és ha neki ezzel kell hozzájárulnia, mármint a fondorlatossággal az előadás sikeréhez, teljes erőbedobással alakít. Ez a művész-egyéniség azonban hívő katolikus is. Már negyven éve énekel templomban, old meg liturgikus feladatokat. Kedvenc kötelessége Liszt Koronázási miséje. Nem véletlen az sem, hogy most, augusztus elsején az egri bazilikában három hatásos számot adott elő, egyet-egyet Ha:ndeltől, Beethoventől és a francia Gustave Charpentier-től. És hogy a történet egyik csattanóját most iktassam ide: a mise végén a Boldogasszony Anyánkat énekelte, anyanyelvén. Ezt a dallamot annyira megszerette, hogy a veretes magyar imádságot lefordította németre. Hogyan is jutott el ő az egri bazilikába? Többlépcsős barátsági kapcsolat révén. Az idegenforgalom, a turisztika több családdal összehozta, két évvel ezelőtt Bogácson vásárolt magának egy hétvégi házat, azóta itt tölti a nyarakat. Az egyik családban az egri teológiai professzornak, dr. Koncz Lajosnak akadt egy tanítványa, így hát a vasárnapi tizes nagymisét az egri székesegyházban a teológiai tanár mondotta, Hugo Geisel pedig hatalmas orgánumával teleénekelte a bolt-ívek alatti térséget és nemcsak Beethoven Isten-dicséretétzengfe, hanem a maga hitét is hozzáimádkozta. Ezért is íródik ez a néhány sor. Az ürügy az, hogy bemutassunk egy velünk, magyarokkal rokonszenvező személyiséget Würzburgból, egy művész-karaktert, aki négy évtizedes templomi énekesi szolgálatára talán büszkébb, mint arra, hogy tizenkét éve tanít az egyetemen. Mert számára a hit megval- lása, az Isten dicsérete a legszemélyesebb kötelesség, az egyik legvonzóbb summázata életének. És ezt nem a szavak erejével közli velem, no meg másokkal, akik a cukrászdái asztalt körülülik, hanem a tekintetével, ahogyan Liszt romantikus nyelven megírt jámborságait sorolja. Mert ezeket énekli, hacsak alkalma nyílik rá. Bele is csúszunk egy kissé ebbe a témába, noha ünnepi hangulatban ülnek velünk, körülöttünk az asszonyok is, akik sok minden másra is akarják hasznosítani az egri tartózkodást. De annyi mindent lehetne és kellene elmondani arról a lelkiségről, amit ő itt is, nálunk is megérzett, bennünk, magyarokban. Ez a würzburgi német katolikus. Aki tudja és vallja, hogy az országhatárok ma már — remélhetőleg — semmiféle akadályt nem jelenthetnek azok számára, akik a liturgia egyetemessége szerint is azonos módon és hasonló áhítattal élik meg a miseáldozat évezredes liturgiájában a lélek drámáját és azoknak a hittitkoknak belső sugárzását, amiről ebben a sivárosodó világban, nyíltan, társaságban olyan elfogódottan szoktak nálunk nyilatkozni. A magyarokkal való barátkozást 1987-ben, Budapesten kezdte, még korábban Németországban a Hilda Kra.mernél megforduló magyaroknál. Ha bejön az országba, Budapesten, a Rózsavölgyinél egy halom magyar vonatkozású zenei kiadványt vásárol fel. Viszi zsákmányként haza, feldolgozni magában mindazt, amit Bartók, Kodály után itt írnak zenében. De nem fekszik tőle nagyon távol a klasz- szikus operettek világa sem. Strauss mellett Lehár, Kálmán is szerepel repertoárjában. Eszébe se jut mondani, de kiérződik a beszélgetés hangulatából: nem haragudna érte, ha a jövő évi egri zenei vigasságokban valahol helyet kaphatna. Mint ahogyan most is, augusztus elején is készséggel vállalkozott arra, hogy ugyanazt a négy dallamot, amit az egri bazilikában elénekelt, Bogácson a tizes misén is megszólaltassa. Jól esik nyyugtázni, ha népünk vallásos lelkű- letét így erősítik-táplálják olykor kívülről is, a barátság, a hitben testvéri szeretet által is megerősítve. (farkas) Csillagfényes lélek ^ Egy csodalatos asszony Először az asztalnál láttam. Az tűnt fel, ahogyan a villát tartotta. Még egyszer ránéztem az arcára. Szeh'd mosolyt véltem felfedezni rajta. Valami olyat, ami azoknak a tulajdonsága, akik megbékéltek önmagukkal és a világgal. Amikor felállt, akkor vettem észre, hogy a bal lába merev, de az egész bal oldala is... ...és mégis lelkileg ilyen kiegyensúlyozott? Aztán meghallottam a betegsége nevét. Megdöbbentem. És arra gondoltam, jó volna ezzel az asszonnyal beszélgetni. Érdeklődni gondolatai és érzésvilága, felől. — Nincs bennem semmi érdekes — kezdte a mondandóját, és rögtön arra gondoltam, hogy elutasít. — De ha úgy gondolja, kérdezzen. így kezdődött. Megmondta a nevét is: Kakas Józsefné. Keresztneve: Csilla. — Mivel foglalkozik? — Nyugdíjas vagyok. Az OTP-ben dolgoztam legutóbb. Előtte a Füszértnél voltam. A számítógépre dolgoztam, lyukkártyákra. — Mikor ment férjhez? — Húsz évvel ezelőtt. Van két gyerekünk. Jól élünk, nincs semmi gond a házasságban. — Ne haragudjon, nagyon kínos, de mégis megkérdezem: maga asszony, férjnél van és ez a betegség... — Megint mondom: nincs semmi gond. Talán azért is, mert nagyon hasonló a gondolkodás- módunk a férjemmel. — Én korábban beszélgettem vele. Ő mondta, hogy hisz a lélekvándorlásban. Maga is ezek szerint? — Nem annyira, de biztosan van benne valami. — Optimizmusa tehát azzal is magyarázható, hogy várja, ezután a mostani élet után jön egy másik is? — Szerintem ez természetes. Ez nekem erőt ad. — Mihez ad erőt? — Hogy elviseljem a helyzetet, amibe kerültem. — Mióta? — Nyolcvanhét óta. — Az egyik napról a másikra következett be? — Egy negyed év alatt, körülbelül. Nem volt semmi különösebb előzménye. Azt vettem észre csak, hogy zsibbad a kezem. Kiesett belőle a papír. Otthon semmit nem tapasztaltam. Orvoshoz csak akkor mentem, amikor nem akart elmúlni ez az érzés. Egy hónappal később, körülbelül. — Mit mondtak? — Semmit. Küldözgettek az egyik helyről a másikra. Jártam a kálváriámat. Pontosan ezt lehet mondani. Az orvosom eleinte nem tudott, utána pedig nem akart mondani semmit. — Kímélte magát? — Azt hallottam azoktól, akik ilyen betegségbe kerültek, hogy nem szólnak nekik. Maguktól kell, hogy rájöjjenek, mi a bajuk. Még a zárójelentésben sincs úgy megnevezve, ahogy az a köztudatban él, és az ember csak találgatja, hogy mi lehet a baja. — De akkor ott van a lexikon. — Igen, de akkor sem jön rá mindjárt. — Maga is így volt vele? — Igen, így. — Azért volt ez, mert félt a ténytől? — Nem, mert én abszolút nem tudtam erről semmit. — És most, hogy tudja? — Hogyan fogadom a tényt? Azt kérdi? Másodpercekig hallgatott. Újabb kérdés következett: — Felül tud emelkedni a helyzeten ? — Kénytelen vagyok. — Hány éjszakát sírt át? — Egyet sem. Megfogadtam az elején, hogy nem fogok sírni. Ilyen vagyok. A Kos jegyében születtem. Kemény a természetem. Ha fejjel megyek a falnak, akkor sem mutatok ki semmi érzelmet — És ez jó magának? — Jó, mert kevésbé vagyok sebezhető. Aki közel áll hozzám, az úgy is tudja, milyen vagyok. Az a jó, ha természetesen viselkednek velem. Nem úgy, hogy „jaj, szegény!”... Azt nem tudom elviselni, ha sajnálnak. — Az.t el tudja viselni, ha megkérdezik: mi van veled? — Már megszoktam. Olyan is van, amikor tolakodó, otromba a kérdés, akkor megpróbálok úgy válaszolni neki, hogy megértse, miről van szó. Úgy fogom fel, akárhány egészséges embert látok magam körül, arra gondolok, valamennyi potenciálisan beteg. — Van egy kis kárörvendés magában? — Nincs. Miért lenne? Az(Lutics István grafiája) előtt én sem gondoltam arra, hogy én beteg lehetek. Megváltozott a szemléletem. Most már tudom, hogy ez kiszámíthatatlan. — Tulajdonképpen mártírko- dik? — Egyáltalán nem. Lázadozni sem tudok. Arra sem gondolok, hogy miért pont én. Ha gyötröm magam, azzal nem segítek. Nekem sokkal jobb, ha mosolyogva viselem el azt, ami van. — Tud mosolyogni? — Persze, hogy tudok. A körülményekhez képest. Nekem az is öröm, ha megfőzök otthon. — A család sajnálkozik magán? — Ilyet nem vettem észre rajtuk. De nem azért, mert kímélni akarnának. Mi nagyon jól élünk együtt. — Van valami nagy kívánsága? — Az, hogy feltalálják a betegség ellenszerét. — Nem tudom kihagyni ezt a kérdést sem. Mondja: tulajdonképpen boldog maga? — A körülményekhez képest: igen! Most is csak azt tudom mondani befejezésül, amit akkor mondtam: őszintén csodálom ezt az asszonyt. Nagyszerű teremtés. G. Molnár Ferenc
