Heves Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)
1993-07-08 / 157. szám
6. EMBERKÖZELBEN 1993. július 8., csütörtök Ifjú gyöngyösi tehetségek nyomában Egy szobor mellett, Birner Krisztiánnal Rövid hírekben értesülhettünk arról, hogy a gyöngyösi zeneiskola új név megtanulására ösztönzi azokat, akik e kiváló intézménnyel valamilyen kapcsolatban kívánnak kerülni. A régi épület történelmi falai között immár a Pátzay János Zeneiskola működik majd. A közelmúltbeli névadó alkalmából rendezett díszünnepségen számos olyan kiváló művész lépett fel, akik itt kezdték énekesi-zenei pályafutásukat. A közönség tapsvihara után díszvacsorával ünnepelték tovább a Zeneiskola fennállásának 35. évfordulóját. Tőlük kicsit leválva, egy mellszobor közelében fiatalember álldogált. Róla szólnak ezek a sorok. * Az est legfőbb ünnepelt vendége is lehetne, de ő csak áll szerényen a „munkája” mellett, melyet már alkotásnak lehet nevezni. Akár ünnepelt sztár lehetne Birner Krisztián, hiszen nem „hozott anyagból” dolgozott, nem felelevenített egyet a pár száz dallamból, csak eleget tett egy felkérésnek, melyben még a témát sem ő választhatta meg. A megrendelő odaszólt, áttelefonált, ő bement, majd megformázta az agyagot, mígnem a pesti zsűri „kiszállt”, s két korty kávé között véleményt mondott. Az ifjú alkotó bólintott, mosolygott, és úgy csinált meg mindent, ahogyan eltervezte. Most, amikor a telt asztalokat faggatják mások, ő a termet fürkészi és vár a sorára. Művészek, tanárok lépnek hozzá, gratulálnak, majd tovább mennek. PerNáray Erika: „Kétéves lehettem, amikor az asztalon énekeltem...” A z immáron fél éve indított „Apropó” című műsor legutóbbi vendége Náray Erika színművész volt. Mint ismeretes, a nagy érdeklődéssel kísért sorozat arra hivatott, hogy a városhoz kötődő, egyfajta karriert befutott személyiségek elmondják eddigi életútjukat, s terveiket. A Birner Krisztián: „Igent mondtam anélkül, hogy tudtam volna, mit vállalok...” cek óta várt így, szeme sarkában, szája szegletében kis mosollyal, két lábbal a földön. E magabiztosjelenlét titkait kutatom, ezért gyors, apró kérdésekkel próbálom „pózából” kibillenteni. Vallomástöredékre futotta csupán, amely talán így is szép példája egy szobor keletkezésének, s minden remény szerint egy karrier indulásának. — A történetben nincs semmi különleges, bár rendkívül megtisztelve érzem magam — kezdi csendes eleganciával. — Fél éve megkeresett Jakkel Mihály igazgató úr, aki hallotta, hogy mint „Berzés-diák” portrékat készítek sírkövekre, betűket, arcképeket vések kőbe, kisebb domborműveket öntök-faragok, s megkért, hogy készítsem el az istehetséges fiatal művész pedig gyermekkorának pár évét töltötte Füzesabonyban — vélhetően ez adta az indokot az est szervezőjének, Molnárné Simon Editnek, hogy elhívja egykori lakóhelyére. Náray Erika elmondta, hogy ötéves koráig élt itt, s bár az emlékfoszlányok nagyon homályosak, mindig hálával gondol vissza Vera óvónénire, akinek mindenképp szeretne átadni egy csokor virágot. Rátérvén életútja további állomásaira, hozzáfűzte, hogy az általános iskolás évek Egerhez kötik, azonban a gimnáziumot már Szentesen végezte irodalomdrámai tagozaton. Az érettségi után sikeresen felvételizett a színművészeti főiskolára. Mint próza-színész szakos növendék, gyakorlatát rendszeresen a Urges a Pesti Színházban töltötte. 1989-ben — talán az első nagy kiugrásként — a töretlen népszerűségnek örvendő „Ének az esőben’^ című musical főszerepét bízták rá. Jelenleg vendégműkola névadójának, Pátzay Jánosnak a mellszobrát. Igen mondtam anélkül, hogy tudtam volna, milyen nehéz feladatot vállaltam. Hiszen csak később derült ki: a ki váló zenészről alig maradt fenn használható fotó. Egy profilkép segítségével aztán mégiscsak elkészítettem agyagból az alapot. Jöttek az élő tanúk és tanítványok, hogy azonosítsák, hasonlít-e a mesterre? Majd megérkezett a zsűri... Pestről tértek be Gyöngyösre, de útjukat már nem tudták meghosszabbítani, hogy a házunknál található műhelyünkig eljöjjenek. Édesapámmal beraktuk hát a Trabant hásó ülésére az agyagfigurát, s ügyes kanyargások és egyensúlyozások után a szakemberek elé tettük a félkész művet. Ők felhívták a figyelmemet néhány változtatásra, melyekkel úgy érzem, sikeresen elsimítottuk volna a karakteres vonásokat. Nem változtattam hát semmit, hanem kiöntöttem műkőből. És most itt áll a posztamen- sen. Akik megnézték, azt mondják, teszik nekik. Remélem, igazat szólnak... * Birner Krisztián csak 18 éves, aki a nem és igen mondásában máris határozott és kérlelhetetlen. Iparművésznek készül, még csak az út legelejénél tart, de tekintetében ott csillog az elhivatottság fénye, melyet Páczay Jánosnak is kölcsönbe, örökbe adott. És szobor lett belőle... Sziki Károly vészként az ugyancsak budapesti József Attila Színházban vállal szerepeket, s jövőre Pécsett a „Három testőrben” játszik. A Hírlap kérésére — amely ambíciói felfedezésére vonatkozott — a következetőket mondta: „...két éves lehettem, amikor az asztalon énekeltem, mikrofonként pedig a gázöngyújtót használtam...w Általános iskolásként viszont sorra nyerte a versmondó és énekes versenyeket. Később elhatározta, hogy „bármi áron”, de színésznő lesz. Ézt az elképzelést igazolják a középiskolai lehetőségek: „Harmincán voltunk egy osztályban, s mindannyian szerettük a színházat. Rengeteg színjátszó feszti válón felléptünk, sok díjat sikerült elnyernünk. ” Terveiről nem beszél, mondván: babonás színész, mégha számos ötlete van is, nem nvilat- kozik, csak a szerződés megkötése — és a színpadon történő meghajlás — után. Szajlai Csaba „Apropó” Náray Erika A színésznő visszapillant A hivatás méltósága Tekintély és szerétet Tizennyolc évet töltött a katedrán, a zongora mellett és kórus élén A férfiak észreveszik, nem egyszer fontosnak és feltűnőnek tartják, ha egy nő, egy asszony egyik legjellemzőbb vonása, hogy kihúzott derékkal, keményen egyenes, csaknem férfias tartással áll meg a nyilvánosság előtt. Az még inkább felhívja a figyelmet gazdájára, ha minden mondata nyomdakész formában, szakszerűen hangzik el, a ondosan használt hangsúlyokai települ át annak a fülébe, aki arra kíváncsi, miyen ember is lehet az illető. Nos, nekem ezt az Illetőt — így, nagy I-vel! — a hetvenes évek második felében Mervay Gézánénak hívták. Nemrég helyezték Egerbe, Kunhegyesről, ahol 1959-ben kezdett tanítani, s csaknem tizennyolc éven át ok- tatta-nevelte a kunsági nebulókat. Itt, Egerben, a 9. sz. általánosban jól fogadták. Mint minden jövevény, Mervayné, született Pártos Ilona is felkeltette az érdeklődést. Tanítói és tanári oklevele mellé engem még az is nyugtalanított a róla szóló információban, hogy a Liszt Ferenc Társaság tagja; meg az is, hogy a kórus-éneklés megszállottja. Akkor jutottam a lehetőséghez, hogy írhattam róla. Ma már nem emlékszem, hogy nagyobb hullámokat vert volna az írás, mi is, itt a szerkesztőségben is elkönyveltük, hogy jött egy újabb pedagógus Egerbe, bizonyára egy azok közül, akik megunták a síkságot, átértékelték Petőfi rajongását, vagy más okok folytán, de meglódultak onnan. Néhány jellemző vonást őriztem belőle, abból, ahogy a szavakat formálta. Ahogyan visszanézett kérdéseimre, arra emlékeztem, hogy akaratlanul is kinyílik, tágra-világít a két szeme, amikor a zenéről beszél. Hiába faggattam őt magáról, a családjáról, tárgyilagosnak mondható információkat pöty- tyentett elében. Ha azonban Lúzírő/kerülgettük egymást — a jegyzetírónak is gyengéje a nagy romantikus Magyar! — kivirult a tekintete. Ha vannak titkos kis reflektorok az arcban, akkor azok nála mind felkattantak: világított, fénylet az a néhány mondat, amit váltottunk. És onnan elindulva már tágasabban szólt terveiről is, mit és miért akar elvégezni itt, Egerben. Most visszakerestem a cikket. Nem kellett később és ma sem kell magamat kijavítanom, noha ma már másképpen összegzem a róla szóló tapasztalataimat... Az az érzésem, hogy 1976 óta többször kellett volna jegyzetelnem arról, amit ott, kint a mai „északi” lakótelepen teljesített. Évekkel ezelőtt már meg-meghívtak egy-egy évadzáró hangversenyre és akkor érett kórusok, szólisták — hangszeresek is! — váltották egymást. Az az igény, amelyről a hetvenes években Mervayné az újságírónak jövő időben és reménykedve nyilatkozott, kezdett valósággá válni, formákat ölteni. Megindultak a külföldi kapcsolatok is. Siegen nagy sikert és élményt jelentett az iskola és a tanárok számára, mert a kórus nemzetközi mércén is megállta a helyét. Erdélyt is kell említeni, ahol és ahonnan a dalos jókedvet hozták-vitték a cserelátogatások. Itt is eltöltött csaknem tizennyolc évet a katedrán, a zongora mellett, a kórsuk élén. Kihúzott derékkal, olyan asszonyi és pedagógusi méltósággal, hogy tekintélyt és szeretetet kapott érte. Háttér-információként tudom, hogy a 82-ben létrehozott énekzene tagozatos osztályokat tanította. Aki valami keveset is ért az iskolai szervezéshez, az értékeli igazán azt a teremtő munkát, amikor egy-egy új ösvényt kell felépíteni olyan helyen, ahol még csak a madarak csiripelték helyesen a le sem kottázott dallamot. A 9. sz. általános most, az idén ünnepelte alapításának huszadik évfordulóját. A jubileumi ünnepségen három kórust is vezényelt, kettőt a zenei tagozatosokból, a felnőtteket, aztán akik hűek maradtak az iskolához. Fáradhatatlanul tartotta kézben a tizenéveseket is, a felnőtteket is. S ha ezt a határozott karaktert jellemezni, értékes vonásait akarnám megrajzolni, nehezen jutnék előre sablonokkal. Az a szokásostól eltérő két mozzanat, amely tudomásomra jutott, biztos fogódzót adott nekem. A 9-esben végzettek rendszeresen visszajárnak énekelni, meg a műsorokra is az „alma materhez” — mert ez a pusztai iskola azzá lett! S az, hogy ez a Pedagógus friss és mély családi gyászát nemes fegyelmével kezelve ellátta sokirányú feladatát a jubileumi ünnepségeken — vitathatatlanná teszik előttem: az egyéniségnek, a hivatástudatnak olyan megnyilvánulsával állunk szemben, amit nem lehet és nem szabad meghatottság nélkül elfogadnunk. (Nem ismerem, milyen mozdulatokkal kísérték nyugdíjba az év végén, megszólalt-e a hatóság, amelynek szíve-joga válogatni az értékelési módban és az értékelendőkben!) Mervay Gézáné, a kedves és értékes Liszt-rajongó lelépett az iskolai ünnepségek karnagyi pódiumáról. El se hiszem, hogy az iskolát végleg otthagyná. Működése, eredményei az egri szellemi élet részévé váltak. Még akkor is, ha a nyilvánosság ritkán és foghíjasán köszönt neki vissza. Úgy érzem, nem utoljára írtam róla. Nem is merek nyilvánosan gratulálni, már csak azért sem, hogy abba ne hagyná mindazt, amit eddig csinált. Ilyen egyéniségnek a zene szolgálatát nem szabad abbahagyni. Azért, főleg azért nem, mert a példakép látása-hallása energiákat szabadít fel az arra érzékenyekben! Farkas András al AT 3 i MB . 40 MB I 2s., 1 14" T 48 ,AT 3 ■ 12Í- •!. MB 40 MB 2s.. 1? 14" mór 5<: at 121 2 MB HO MB 2s.. 1] 14" cole St AT 4 25» I MB 80 MB 2s., } 14" col< 9£ AT 4 25 2 MB 80 MB 2s., 1 14” coI< 13 OitV' Color Man: c Olrv Oliv ! Olh OU\ Ho 1 1 I P Cc .4/ Vi szá Felpörgetett élet Avagy: nem árt az úton tisztán látni U tólag belegondolva, az az érzésem: lehet, hogy rosszkor kopogtam be a polgármesterhez. Fogadónap volt ezen a délutánon, ennek ellenére azt üzente előzőleg, hogy szakíthatunk egy kis időt a beszélgetésre. Tengernyi gondja közepette. Érdekelt Zsíros István sorsa. Az a jó értelemben vett „vargabetűkkel” tarkított út, amely az ikladi gyártól a boldogi polgár- mesteri székig vezetett. Ahogy mondani szokás: a „prófétasá- gig” — a saját hazájában... — Egy falusi polgármesternek nagy gondja, hogy itt mindenki ismer mindenkit, ő sem kivétel: az utcán, az otthonában, a kertgazdaságban dolgozva is ott van a „hivatal”. Megszólítják az embert, s miért ne, ha éppen kapóra jön a találkozás, hát, akkor elő a problémával... — Van az embernek annyi türelme? — Lennie kell... Nézze, én mindenkit meghallgatok, itt bent is, odakint is. Es aztán megmondom őszintén, hogy ha valami nem az én dolgom, azt nem vállalom. Felelőtlen ígérgetés lenne mondjuk olyan nyugdíjügyekbe beleavatkoznom, amelyekkel az országos hatóságok foglalkoznak. Ugye, nem kell mondanom, hogy ma senki sem elégedett a nyugdijával... Vagy itt vannak a szociális segélyezések, erről egy külön fejezetet lehetne írni. Hiába, hogy ebben a kérdésben egy bizottság dönt nálunk is, az első „megszólított” többnyire mégis én vagyok. S nem mindig a köszönet hangján. — Gondolom, sokszor nem is szemtől szembe hangzanak el ezek a vélemények. Mit hall visz- sza ezekből? — Se jót, se rosszat. Vagy, ha mégis, akkor jól túldramatizálva... Az a véleményem, hogy a személyes indíttatású kritikák háttere mindig megadja a magyarázatot a hangnemre... Sokkal inkább érdekel, s igénylem is, hogy visszajelzéseket kapjak a közügyeinket illetően. Hogy jól gondolunk-e valamit, jót teszünk-e, ha belevágunk egy-egy beruházásba, amellyel a jövő nemzedékét igyekszünk szolgálni. — Mik ezek a tervek? — Most a gázhálózat-fejlesztés a téma, holnap már a szennyvíz lesz terítéken. Az egyikkel az a gond, hogy „burkolt államosítással” találtuk szembe magunkat: az önkormányzat nem kívánta egy tollvonással átadni a gázszolgáltatónak a 43 milliós vagyont, amely az elosztóállomásból és a vezetékrendszerből tevődik össze... A másiknál? Ott meg az a hátráltató, hogy rossz szemlélet alakult ki a szennyvíz- elvezetéssel kapcsolatban. Nem ritkán hallani: „Húsz éve van szikkasztónk a portán, eddig is jó volt, ezután is megteszi...” Persze, ebbe belejátszik az is, hogy errefelé is egyre kevesebb pénzük van az embereknek. Felvetődött, vezessük be a kommunális adót, de ezt még függőben hagytuk... Halk kopogás szakítja meg a monológot, a hivatalban lejárt a munkaidő, elköszönnek a munkatársak. „Mi még maradhatunk...” — ül vissza a polgármester, akiről idefelé jövet azt hallottam, hogy „gyorsabb fordulatszámmal pörgeti” a falu életét. Kérdem is, mintegy témát váltva, hogy mit jelentett számára ez a munkahelyi váltás. Az ikladi szerszámszerkesztői reszort után a testületi munka. — A kettő között azért történt még egy’s más... — pontosítja a fiatalember. Aztán sorolni kezdi. Nos, hogy is volt: hét évig valóban a szerszáztervezés volt a feladata a motorgyártásban, de — szó, ami szó —, az akkori 3600 forinttal nem volt megfizetve. S miután itthon tőle sem volt idegen a kertművelés, „jó boldogi” lévén: néhány korosztálybeli fiatallal egyéni gazdálkodásba kezdtek, tanultak, tapasztalat- cserén jártak. Ma is gondoz egy ezer négyzetméteres, intenzív, csepegtetéses ültetvényt. — Kígyóuborkát, paradicsomot termesztek, csak sajnos, állandó időzavarban vagyok a földet illetően. Már-már alig jutok ki, egyre kevesebb a szabadidőm, pedig áldozni kellene rá, kétségtelen... — Végül is, miként került a „kígyózó ügyek” birodalmába, vagyis ebbe a hivatalba? — Ennek is sora van... — dől hátra a fotelban, a mozdulat arra utal, hogy, „hosszú...” — A választásokkor az első körben még a testületbe sem kerültem be, a 12. helyen végeztem. Egy év után lettem csak képviselő, egy elődöm mondott le, így léptem a helyére. Az egyik legfiatalabb- ként, a 35-40 éves korosztályból heten vagyunk most a képviselő- testületben. Itt a titok nyitja, jut az eszembe a korábbi beszélgetés, amelyet egy falubelivel folytattam, ő mondta: „felpörgött a falu élete...!” S ezt észre is vehették a helybeliek, mert amikor az első polgármester, Kepes János — akit tisztelt és szeretett a közösség — egyéni okok miatt lemondott, az akkor már alpolgármesterként tevékenykedő Zsíros Istvánt választották meg a felelős posztra. — Sokáig vívódtam, gondolkodtam, amikor szóba került a jelölésem — folytatja egy pillanatnyi szünet után. — Végül az győzött meg, hogy ez a zömmel fiatal gárda már rátalált egy új útra, kezd egyre magabiztosabban járni ezen a göröngyös talajon, jó irányt vettek a települést érintő folyamatok. Kár lett volna, ha megtorpannak... — ...Ezek szerint, sínen van minden? — Ugyan, hogy kérdezhet ilyet! — órák óta először emeli fel a hangját. — Ma semmi sem megy simán, bármibe is fog az ember. Bármihez is kezdünk, itt is, ott is beleütközünk valamibe, mert kérem, a bürokrácia... — legyint rá. — Nem volt még olyan, hogy gördülékenyen ment volna minden. Ezek után tromf ölnöm kell. — Kedves polgármester úr, akkor hol van itt a sikerélmény? Ami újabb erőt ad, inspirál... „Hűha!” — szakad fel belőle egy mély lélegzet, lassan érik a válasz. — ...Nagy sikerélményem, hogy őszinte legyek, nem volt — mondja végül. — De nagy kudarcom sem... Arra törekszem, hogy ebben a sajátos, mai helyzetben bizonyítani tudjuk: jót cselekszünk, s olyat, amiért az utókor nem ítél el bennünket. És itt hagyjuk abba a későre nyúlt társalgást. Talán egy idő után, közeledve a ciklus vége felé, folytatjuk majd, rázunk kezet a ház előtti parkolóban. Kocsija tetején ládák púpja árulkodik, hogy ma még vár rá a föld, a primőrültetvény. A templom tornyát súroló felhőkből egyszerre csak lezúdul a zápor. — Nagyöíl kellett már — ugrik be az autójába a polgármestergazdálkodó, s mielőtt elindul, megvárja, amig az eső tisztára mossa az ablakot, nem árt az úton tisztán látni... Szilvás István n Af 2í AI 38« befil rr Kár; tájé Árain! ai ÁJ togi Karanc típusú telepit^ sér gan egyént n \
