Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-22 / 143. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. június 22., kedd Látószög Tornádó A napokban — az országban eddig még soha nem mért erősségű — szélvihar pusztított Szegeden. Óriási a kár, a lel­ketlen telefonálónak lehetett vele ijesztgetni a kecskemétie­ket is, utóbb. Nem tudom, hogy mennyire, s mennyien dőltek be a rémhírnek a másik alföldi nagyvárosunkban, de elképze­lem, hogy még az előbbiben is mindig remegnek a tornádó puszta hallatán. Újra megélni vagy egyszer is átélni pedig a legkevésbé sem akarják. Hasonló azonban talán még előfordulhat máskor, másutt is. Jobb félni, mint megijedni. Elkerülni meg a legjobb lenne — ha tudnánk. Már az is örömünkre szolgálna, ha legalább felkészülhetnénk rá valamelyest. Ám sajnos, egyelőre erre is kevés reményünk van. Az ország egészét átfogó előrejelző rendszer valamikori három obszervatóriumából ugyanis má­ra kettő maradt, s ezek műszerei sem alkalmasak a vihar — szakemberek szerint emlegetett másfél órával korábbi — je­lezhetőségére. Nincs pénz az érzékenyebb, megbízhatóbb szolgálat létrehozására. Ezer orkán, és tengemi vihar! — dö­rögné stílszerűen az a bizonyos öreg hajóskapitány, aki emlé­kezetünkben a jóval kisebb dolgokért is annyira haragudott. Felháborodhat azonban rajta kívül más is, akit csak érdekel az ügy. Hiszen egyáltalán nem arról van szó, ami bárki számára is közömbös lehet. Olyasféle a meteorológia is, ami nélkül úgy­szólván nem létezhetünk. Életünk szoros tartozéka az időjá­rási prognózis: figyelmeztethet, intézkedésekre késztethet, életünket, sorsunkat alakíthatja. Érthetetlen, ha nem vesszük komolyan. Ugyanúgy, mint mostanában még például az egészség- vagy oktatásügyet, amelyek fontosságát igazán nem lehet elégszer hangoztatni. Akkor is, ha tényleg szegény ez az ország, súlyos adósságok terhelik, régi mulasztások hosszú sorát kell(ene) pótolnia. Annyinak ugyanis hazánk még olyan rongyos, vékony pénz­tárcájában is kellene akadnia, amennyi legalább az alapve­tőbb tennivalókhoz szükséges. S ha futja az adminisztrációs elit Budai Várba történő költözésére, reprezentatív letelepí­tésére, vagy — sok más mellett — még mindig arra, hogy pél­dául minisztériumi szakemberek munkaidejükben egészen mással, a régi és új stílus összehasonh'tásával, az átkos örökség boncolgatásával meg a rendszerváltás óta elért eredmények számbavételével, máris valemiféle választási propaganda elő­készítésével foglalkozhassanak a jóval hasznosabbak helyett, nos, akkor bizonyosan telnék, bővebben jutna az említtekre is. Szóval, kevesebbet kellene költeni a politikára és többet, jóval többet a gazdaságra, amiből valamennyien jobban él­hetnénk, nem csupán éldegélnénk, mint mostanában. Úgy tűnik azonban, hogy igazából csak a politika érdekelte és ér­dekli boldogabbnak hitt éveinkben is azokat, akik talán más­sal is foglalkozhattak volna, s törődhetnének, azért, amit kap­tak, kapnak. Lelkűk rajta, ha számukra kedvesebb a politika a gazdaságnál, a társadalomnál. Politizáljanak kedvükre — de ez a politika ne feledkezzék meg soha legalább alapvetőbb gondjainkról. Ne csak az egyéni, a csoportos boldogulást szolgálja, hanem mindannyiunk kedvére legyen. Vagy leg­alábbis sokunkéra, hogy a még oly hatalmas viharok megráz­kódtatásait is mihamarabb elfelejtsük. Győni Gyula Fotó­kiállítás Aldebrón Nagy Miklós, az „érzékeny” szemű fotográfus fél éve lakik Aldebrón, ahol életművének egy részét reprezentáló kiállítását megnyitották. A Borsod megyei lap, az „Észak-Magyarország” hasábjain ismertté vált fotóri­porter-kollégánk számos fotó­klub tagja, s a budapesti amatőr költők és írók szövetségének tagjaként írással is foglalkozik. Egyszerű, szerény művészem­bernek vallja magát: a bemuta­tott felvételekről a paraszti világ mindennapjai köszönnek vissza és a természet szépségének sze- retete sugárzik. (Fotó: Gál Gábor) Mascagni operája Gyöngyösön Szabadtéri előadásra készül­nek Gyöngyösön, a Szent Berta­lan templom előtti téren. Jakkel Mihály önkormányzati képvise­lő szerint nem újkeletű itt a sza­badtéri előadás, hisz 20-30 évvel ezelőtt voltak ilyen játékok az Orczy-kertben. Sajnos, azóta a színpad olyan rossz állapotba ke­rült, hogy oda bemutatót szer­vezni már nem lehet. Az esemény ötlete úgy szüle­tett, hogy Záborszki József, a gyöngyösi zeneiskola volt igaz­gatója most Pesten él, s megemlí­tette: a Szent István Gimnázium diákjai Mascagni: Parasztbecsü­let című művét kiválóan ismerik. A nagyobb szerepeket az Opera­ház magánénekesei vállalták. Kétszázötven tagú a zenekar és énekkar, igen összehangolt mun­kában kell velük résztvenni. Az előadás rendezője: Jankovics Je­nő, a helyi játékszín vezetője. A kezdeményezést folytatni szeretnék, ’94-ben ismét egy rangos előadással megajándé­kozva a várost. A helyi szabadté­ri színpadot nem valószínű, hogy visszaállítják, mert a város általá­nos rendezési terve szerint egy kellemes, árnyas pihenőparkot hoznak létre ott. Viszont a 7. sz. általános iskola sportpályája erre a célra megfelelő volna. Az előadásig közel 1500 szé­ket kell a helyszínre szállítani, az útlezárásokat egyeztetni kell a rendőrséggel, meg kell oldani a világosítást és a hangosítást, hogy 1993. június 29-én, este 8 órakor felcsendülhessenek az is­mert dallamok. Sz. M. Latin neve: Cancer Időtartama: június 22-től jú­lius 22-ig. (A nyár 1. hónapja) Szimbóluma: a rák két ollója. Alapeleme: Víz (hideg és nedves). Alaptulajdonsága: kardinális (fő). Neme: nőies. Uralkodó bolygója: Hold (Az Éjszaka királynője). Férne: ezüst. Szerencseszáma: 2, 12, 72. Szerencseköve: smaragd. Szerencseszíne: fehér (tiszta­ság), világoskék (optimizmus). Szerencsés helyei: erdők, tengerpartok. Szerencsenapja: hétfő. Peches napja: szombat. Jóskártyája a Tarot-ból: a VII. lap, a Győzelmi kocsi (Függetlenség, győzelem, elkü­lönülés). Rák-növények: uborka, fejes saláta, endívia, gomba, rozma­ring, tök, kelkáposzta, stb. Rák-állatok: macska, nyúl, denevér, hattyú, pacsirta, béka, rák és minden rákféle stb. Rák-országok: Skócia, Kína, Hollandia stb. Rák-városok: Algír, Amsz­terdam, Bern, Isztambul, Mila­no, New York, Tunisz, Genova stb. A Rák éjjeli avagy Hold-jel. Temperamentuma: melan­kolikus. Pszichoszomatikus gyengéi: gyomor és emésztési rendszer, vízháztartás, pszichikai, pszi­choszomatikus megbetegedé­sek. Híres Rákok: Nagy Sándor, Louis Amstrong, Julias Ceasar, Marc Chagall, Jean Cocteau, Edgar Degas, Franz Kafka, Rembrandt, Rubens stb. Pszichikai jellemzői: ősi, mélylélektani reakciók, az ar­chetípus zárkózott világa. Milyen is egy Rák? Olyan, mint egy rák. Állandó­RÁK an hátrál, óvatosan előbújik odú­jából, majd az első veszélyes jelre ismét visszahúzódik. Óvatos. Ugyanakkor ragaszkodó is, tud­valevő, hogy inkább az ollóját is elveszti, de el nem engedi a zsák­mányt, ha már egyszer megsze­rezte. Eleme a víz, háza a 4. ház (te­hát az otthon háza), ura az éjsza­ka királynője, az örökké változó Hold. Ezzel már le is írtuk a jelle­mét: érzékeny, ám befolyásolha­tó. A külvilág rendkívül erős ha­tással van rá: a legnagyobb lelke­sedésből képes a legmélyebb le­targiába zuhanni, akár aprósá­gok miatt is. Jellemző rá a hihetetlenül erős beleérzőképesség, az empátia. Rendkívül jók az ösztönös meg­érzései, belelát a másik ember fe­jébe, az a helyzet, hogy amit a többi jel kitartó munkával, szor­galommal, tehetséggel vagy sze­rencsével ér el, azt a Rák sokszor megérzőképességével. Vízjel: tehát mimózaszerzűen érzékeny és kifinomult, érzelmi szempontok szerint dönt, és na­gyon zárkózott. Azt hisszük, hogy kiismertük, pedig nem így van, a páncélja mögött rejti igazi énjét, ezt kiismerni szinte lehe­tetlenség. Azt mondják, a Rák nőies jel. S ez igaz is. Az igazi Rák (és nemcsak a nők) anyáskodó, gyűjtögető, gondos, házias, taka­rékoskodó. Neki létszükséglete a visszahúzódásra alkalmas ott­hon, ahonnan ki-kibújva indul zsákmányszerző portyáira, s ahova mindig, minden körülmé­nyek között visszatér. „Nőies” abban is, hogy mindig szüksége van valakire, akire rábízhatja magát. Hűséges, ha el kell utaz­nia, akkor valami titokzatos erő arra kényszeríti, hogy hazatér­jen. Hűséges barátaihoz, mun­kájához, családjához, bár az is igaz, hogy a Rák sajátja a na­gyobb utazási kényszer is. Ezt a Hold változó hatásának tulajdo­nítják. A Rák kedélyállapota ál­lítólag követi a Hold fázisait, s ez magyarázza sokszor érthetetlen kedélyváltozásait, lelkesedését vagy csüggedését. (Nem vélet­len, hogy statisztikák bizonyítot­ták, az ebben a jelben születettek között van a legtöbb holdkóros!) A Rák jellegzetesen flegmati­kus alkat. Hajlamos a mélabúra is. Nyugodt, tartózkodó, ritkán kezdeményez. Hagyja, hogy az élet megtörténjen vele. Sokszor annyira önállótlan, hogy hagyja magát sodortatni az árral vagy valaki (erősebb jelű személyiség) hangulatával. Kivétel talán az otthona, ott ő az úr. Az asztroló­gusok állítják, nem véletlen, hogy az e jelben születettek kö­zött sok a zenész, zeneszerző, hi­szen a Rák beleérzőképessége, hangulatváltozásai, érzelemvilá­ga ennek a művészetnek felel meg leginkább. A Rák-tipus többnyire önzet­len, segítőkész, nem ritkán önfel­áldozó. Örömet okoz neki, ha másokon segíthet. Ez már csak azért is különös, mert mint írtuk, a Rák görcsösen tud ragaszkodni tulajdonához. így érthető, hogy ha egy Rákot megcsalnak (bará­tai vagy partnere), akkor veszé­lyes ellenféllé válhat, hiúságának megsértése talán a legnagyobb bűn, amit egy Rák ellen elkövet­hetünk. Szerelmi téren a Rák a családi élet megtestesítője, meg­testesíti az anyát, a családot, a gyermeknevelést. Romantikus, tele van vágyakozással, keresi a szeretetet. Ha biztonságban érzi magát, akkor megnyugszik, elő­térbe kerülnek jó tulajdonságai, s boldogan alkalmazkodik társá­hoz, akár alá is rendeli magát ne­ki. Ha nyugalomban él, akkor az állatövi jelek közül ez a típus a legmegbízhatóbb házastárs, a leggondosabb apa vagy anya. 11—20 t-ig vállalja bútor, homok, sóder, beton, tüzelőanyagok, I fa-, raklapos áruk stb. f szállítását! Ötven év múltán 99 Aranyosak” valamennyien Ezen a júniusi vasárnap dél- előttön „nagy nyüzsgés” támadt az egri Líceum aulájában. Egy­más után érkeztek ide a mosoly­gós arcú, idős férfiak feleségeik, gyermekeik, unokáik társaságá­ban. Kitárt karokkal közeledtek egymás felé, hogy megölelvén a másikat, fojtott hangon felkiált­sanak: — Te vagy az Jóska? Mutasd magad! De elhangzott itt olyan kérdés is: — Hát te ki vagy? Mondda ne­ved! Bizony, az idő kegyetlen. Öt­ven év vésője formálta át az arco­kat. Azok a volt egri prepák ta­lálkoztak ott és akkor, akik 1943-ban kapták meg a tanítói oklevelüket az Egri Érseki Ró­mai Katolikus Tanítóképzőben. Ez az írat mára már „aranyossá” vált. Tizenhatan jöttek össze, az 1938-ban kezdett „Krónika” ta­núsága szerint: „Eljöttünk, hogy emlékezzünk egykori önma­gunkra, akik voltunk fél évszá­zaddal ezelőtt a képesítő idején. Eljöttünk, hogy emlékezzünk azokra, akik nincsenek közöt­tünk, akik már nem lehetnek ve­lünk. Találkozunk még?” A kérdés drámai feszültséggel lebeg a levegőben. Mert sokan elmentek azok közül, akik 1943- ban vették át oklevelüket, amit az intézet igazgatója, dr. Somos Lajos út alá tanártársai mellett. Ezen a mostani találkozón már abból a kiváló tanári gárdából senki sem tudott résztvenni. Bit­ter Dezső, az osztályfőnök, orosz táborban pusztult el. Almási Bé­la, azaz: „Szokol” tanár úr el­vesztette katedráját, és mint a MÁV segédmunkása ment nyugdíjba. Abkarovits Endre nemrég távozott ebből az ár­nyékvilágból. „Odaát” most együtt tanácskozhatnak arról, hogy milyen fiatalokat neveltek is ők a magyar hazának, hogyan sikerült beléjük oltani a hivatás- tudatot. E sorok írója azzal mentegeti önmagát, hogy tizenhét évi taní­tás után egy tágabb körű közös­ségben igyekezett „lámpásként” világítani (pislogni), mintegy folytatva a „néptanítói” munkát egy másfajta közegben. Tessék elnézni nekem, hogy kissé elragadnak az érzelmeim. Ötven év után megint összejön­ni...? Ez, bizony, nem mindenna­pi esemény. Elnéztem Gerzovich Jóskát, aki alig változott, ha csak a tar fejebúbját nem nézem. Dr. Gecse István mintha tegnap csukta volna be maga után az osztály ajtaját. Szálfaegyenes, jó tartású férfiú. Farkas Laci ugyan megjárta az idegenlégiót, eljutott Keletre és Délre, most Francia- országban él, de most is eljött, mint huszonöt évvel ezelőtt a ta­lálkozóra. Nagyfügedi fiú. A már említett „Krónikában”, amit Somos igazgató úr biztatá­sára kezdtem el írni, van egy be­jegyzés 1938. november 28-ról: „Nagy öröm érte az osztályt. Egy kassai magyar diáktestvérünk, Gajdos Gyula érkezett meg, hogy hozzánk járjon iskolába. Jól esik az a tudat, hogy a most felszabadult testvéreink egyike ezentúl velünk lesz.” Az iskola válogatottja egy nagyszerű focis­tát is nyert a személyében, aki az országos bajnokságban, a „Szent László[Kupában”mindig „villo­gott.” Ötven év után most jött el először a találkozóra. Eddig semmit sem tudtunk róla. Most Kassán él. Szálkái Pista, a közismert egri família tagja Dél-Amerikába ruccant át a háború után. Azóta semmi hír róla. A gyöngyössolymosi Rótt Im­re elmondta, hogy annak idején egy tangóharmonikán(l) tért ha­za az orosz fogságból. Az eger­esein születésű, ma Hatvanban élő Sütő János pedig azt hangsú­lyozta, hogy ő egy lehangolt zon­gorának köszönheti az életét. Amikor már a lét szélén imboly­góit, a hadifogoly-tábor egyik vezetője azt kutatta, ki tud zon­gorázni a fogvatartottak közül. Ö jelentkezett, bevezették egy helyiségbe, odaállították egy zongorának látszó eszköz elé, és mondták, tegye rendbe. Hat hó­napig hangolta a zongorát. Utá­na meg már csak a billentyűket verte, nem lapátolt, nem talics- kázott, nem vonult ki „malenki robotra...” Ilyen és ehhez hasonló történetek kerültek napvilágra a múltra való emlékezés során. Ahány személy, annyi regény. Lehet-e ezeket a sorsokat megil- letődés nélkül fogadni? Ennyi talán elég ahhoz, hogy kijeletnsem: nagyon jól éreztük magunkat együtt a Líceum zene­termében, ahol, annyi órát és na­pot töltöttünk prepáskodásunk idején. Itt zajlottak le az önkép- zőköri ülések is. Itt tartottuk meg a ballagási ünnepséget, valameny- nyien Bocskay-ruhában vol­tunk, vándorbottal a kezünkben és a kis tarisznyával az oldalun­kon, amibe belekerült a „hamu­ba sült pogácsa” is annak a kis kéznek a jóvoltából, aminek tu­lajdonosa volt a „Nagy Ó”. A ha­talmas táblán színes krétarajz díszlett: havas hegycsúcsokkal, völgybe zárt, magas tomyú templomocskával, az előtérben egy útnak induló figurával és egy felirat: „Menj és taníts!” Szálkái Pistával ketten „követtük el” a rajzot, mint minden nagyszünet és nyári vakáció előtt is tettük. Ezt a rajzot most is felemlegették a társaim, kiemelve a felszólítást: menj és taníts...! Azt gondolom, ez az indíttatás rögződött mindannyiunk lelké­ben azoknak a tanároknak a jó­voltából, akik az egri tanárkép­zőben nevelték az egri néptaní­tókat. Legyen áldás haló porai­kon! Mi pedig, öreg diákok, ta­lálkozzunk 1996-ban. Már akik ott tudunk még lenni. De miért ne lennénk bizakodóak? G. Molnár Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents