Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-12-13 / 135. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993. június 12—13., szombat—vasárnap A hit ereje Tíz évvel ezelőtt ismertem meg az akkor 75 éves gyakorló papot és kántorát, aki valaha apáca volt. Amikor írásban beje­lentkezett, megvallom, előítéle­tekkel vegyesen néztem a talál­kozás elé. Én is, mint korosztá­lyom, ateizmust szívva magunk­ba nőttünk fel a szocialista társa­dalom emlőin. Megvallom, de­rogált „dicsértessék’’-kel fogad­ni őket, s bizony, „jó napot -tál üdvözöltem a látogatókat. A pap (esperes) cukorbeteg, magas vérnyomásban szenve­dett, és prosztatabántalmai vol­tak. Az apácának görcsben vol­tak az ujjai, annyira ízületes volt, s nem tudta emelni a karjait. Hi­úságomnak hízelgett, hogy a megvetett egyház szolgái rám fa­nyalodnak. így okoskodtam: ha én ezeket kigyógyítom, akkor ta­lán Isten megbocsátja, amit elle­ne vétettem nagy tagadásomban. És ellátva őket gyógyteákkal, ke­nőcsökkel, Isten csodát tett. A pap szépen meggyógyult, az apá­ca azóta is vígan orgonái, haran­goz, és végzi a kántori teendőket. Hogy miért mesélem most itt ezeket el? Először is azért, mert a dolognak folytatása lett. Az apá­ca elvitte krémemet más apácák­nak is, és jöttek hozzám a gyó­gyulni vágyók is. És lassan a sze­reim által rendbejöttek, mintegy ötödik hadoszlopként kiépítet­ték híveim táborát híveik között. Hírem úgy terjedt, mint a tűz­vész, megállíthatatlanul. Ami­kor feljutottam a csúcsra, s utaz­gatni kezdtem a világban, imájuk óvott a lezuhanásra. És amikor az állam, majd később a fehér galléros bűnözők összefogva el­lenem, a vesztemre törve bírósá­gi pereket zúdítottak rám, tud­tam, hogy győzni fogok, mert a hit ereje velem van. Es sorra dia­dalmaskodom azóta is a gáládul vesztemre törők felett. Kapcsolatom az időközben nyolcvanöt éves főesperessel, Szakáll atyával és Annuska apá­cával bensőségessé vált. Egy-egy karácsonyi, húsvéti üdvözlet, névnapi lap jön és megy, néha, ha erre járnák, benéznek hozzám, én pedig a levélben jött rendelé­seket postázom számukra. Ők pedig önkéntes segítőként szere­immel gyógyítják a munkában megfáradt falusiakat. Bizalmat­lanságom a 10 éves ismeretség alatt eloszlott az egyház iránt, s mintha a hitem is kezdene vissza­térni. Egy hónapja jött a felkérés, hogy szeretnék a kis 2500 fős fa­luban megszervezni a találkozá­somat az érdeklődőkkel. A kérés elől nem lehetett kitérni, s a má­jus 23-i nap, vasárnap délután 16 órát jelöltük ki. Ez az az időpont, amikor a parasztember ráér. Hi­ába lamentáltam, hogy elsőszent- áldozás lesz délelőtt, én is hiva­talos vagyok több száz kilomé­terre, nem engedtek: ez az alkal­mas időpont, el kell mennem, mert nagyon várnak. Mit volt mit tenni, szorongva vártam a napot, s a messzi vidéki nagyvárosból az ünnepi ebéd után robogtam a kis faluba. Mire a főesperes úr vendégszerető há­zába ertem, már protekciós bete­gek vártak. Egy jó korsó hideg misebor, kávé elfogyasztása mel­lett megkezdtem az előrende­lést.... Aztán átvonultunk a mű­velődési otthonba, ebbe a szocia­lista vívmányba, a kultúra felleg­várába. Kellemes meglepetés­ként az igazgató fogadott szemé­lyesen, és természetesen végigül­te az előadást. Közel százan vol­tak, s vége-hossza nem volt a kérdéseknek. A közvetlen hang baráti beszélgetésbe csapott át. És mire vége lett, úgy váltunk el a falusiakkal egymástól, mintha ősidőktől ismernénk egymást, egy tőről fakadnánk. Ezután a főesperes úr vacsorá­ra invitált. Ezután a jó misebor mellett még eldiskuráltunk, s az úton hazafelé elgondolkodtam. Ez lenne hát a hit ereje? Mert miért is mentem én félve ebbe a kis községbe? Azért, mert az utóbbi évek szomorú tapasztala­ta az, hogy a hatvan-hetvenezres lakosú varosokban nem lehet tíz főt összetoborozni ismeretter­jesztő, kulturális vagy akármi­lyen előadásokra. Par éve esett meg velem Székesfehérváron az a csúfos eset, hogy az egészség napján jó előre a tömegkommu­nikáció minden eszközével meg­hirdetett programon heten vol­tak. És akkor ebben az iciri-piciri falucskában közel százan kiván­csiak rám. Minek szól ez? A hit­nek. Ez, kérem szépen, ne szé­pítsük a dolgot, annak a nyolcvan­öt éves katolikus lelkiatyának szól, aki hatvanéves gyakorló papsága alatt tartotta a lelket a népben, akihez lehetett tanácsért fordulni. Elsírni a bánatot, kiön­teni a szívüket, elmondani kis boldogságaikat, aki részese éle­tüknek... Es szólt annak az apá- caságától rútul megfosztott, lé­lekben ma is apácának: Annus- kának, aki a falu anyja, kántora, harangozója... Ők meggyógyul­tak általam, a szereimtől. És ez elég a népnek: hiteles szavú em­berek hirdették, keltették fel irántam az érdeklődést. És meg­telt a kultúrház. Nem kellett rek­lám, tv-hirdetés, újságcikkek: elég volt a szó... Jólesett elnéznem, hogy bi­zony ott ült az új, gyakorlóplébá­nos úr is a kultúrházi direktor mellett, és áhítattal figyelték a nyugdíjas lelkiatya Szakáll főes­peres ur bevezető szavait. Hogy milyen apropóból emle­getem fel ezt a kis intermezzót? Talán utalásul a mai politikai életre. A kommunistákból negy­ven év alatt kiábrándultunk, mert nem tudták a lerombolt hi­tet a marxista ideológiával ben­nünk újjáéleszteni. Mert csalód­tunk a rendszerváltás általunk hatalomra juttatott acsarkodó, álszent politikusaiban és pár- tocskáiban. És végezetül előhozom azért, mert a nép negyven év elnyomá- sa'alatt is nű maradt a valláshoz, s a bajban, bánatban, kisemmi- zettségében egyedüli vigaszra ott lel: Isten házában, az egyház kö­zösségében. Éppen ezert szorí­tok a kereszténydemokraták­nak: éljenek a nép szeretetével, empátiájával. Éljenek, de ne él­jenek vissza vele. Mert a nép ma kiábrándultságában már csak a hit erejében bízik. Hiszi, hogy nem maradhat ez így: újgazda­gok nem sanyargathatják a vég­telenségig, kifacsarva életerejét, munkanélküliség szemétdomb­jára lökve, koldusbotra juttatva legjavát.... A nép nem hisz a kóklerek­nek, a szemfényvesztő paprika­jancsiknak, bársonyszékben ku­korékoló Cippoláknak! A nép hisz önmagában, az őserőben, es miután az állam kijátszotta, ma­gára hagyva Istenhez fordul, mert Istenben még soha nem csalódott. Óva intem a politikusokat, ne éljenek vissza a feléjük irányuló szeretettel, a kereszténydemok­ráciába vetett bizalommal. Hasz­nálják ki ezt az elsöprő erőt, és fogának össze a néppel, Istennel egy igaz ügyért: építsük fel újra a Hit országát! Mert hit nélkül, re­ménytelenül, örökös gyűlölség- ben nem érdemes és nem is lehet élni! Balogh Gyula, Bogumil Közép-Kelet divatdiktátora Közép-Kelet Pierre Cardinje Yehia A1 Beshri. Sikerült a keleti és európai divatot ötvöznie. Sohasem használ fel egy ötletet még egyszer. Ruháit a kairói Mariott hotelben mutatta be. Arab és külföldi vá­sárlók csodálhatták meg ruhafantáziáit. A bemutató érdekessége, hogy tizenegy orosz manöken ked- veltette meg a ruhákat. A következő állomás Párizs, majd Bejrut. (FEB-fotó) O tt könyökölt békésen a kis Dobó téren, fia­talságunk szerves ré- . Kedves volt, meghitt és olcsó, hangulata egyedi, légköre versekkel teli, csapongó. Néha kongott az ürességtől, főleg köz­vetlenül nyitás után, de azért né- hányan mindig várták a tizenegy órát, hogy bemenekülhessenek a város-zaj, a rohanás elől egy kis időre megpihenni, feltöltőd- ni, megnyugodni. Állandó ven­dégek voltak itt ilyenkor is, ebédidőt itt töltők és álmos iszá­kosok, csillogó szemű, forradal­mi lendületű fiatalok, szerelmes szavú párocskák. Zajlottak itt kártyacsaták, jó volt a bor, Chardonnay-t csak itt lehetett kapni városszerte, a pincér csak „Ch”-ként ismert engem, és barátomat is, s közben szentül meg volt győződve, hogy én is tanár bácsi leszek. Megfordultak itt mindenféle emberek, volt, aki csak egy fröcs- csöt hörpintett fel gyorsan, ám igazából a mag, az állandó, „Leó”-ba járó törzsvendégek jellemezték ezt a helyet. Akadt A „Leó” közöttük szakállas, Morrison- féle, megtört szemű részeges, voltak lányok, akik csak rizlin- get ittak, voltak állandó kólá- sok, és persze „kómások” is akadtak szép számmal, de itt so­ha nem rúgták ki páros lábbal az embert, ha egy kissé rosszul fes­tett, vagy valami rosszat tett. Ha elfelejtett fizetni, és úgy távo­zott, legközelebb kifizette, ha kevés volt a pénze, de a törzshöz tartozott, nem volt gond. „Majd holnap! ” Bizalom volt ez és köz­vetlenség. Ha valakinek nem volt cigarettája, a pincérlány szí­vesen adott egyet a sajátjából (csak azt utálta, ha hülyének nézték), a pincér elbeszélgetett az emDerrel, és — bármilyen furcsa — még ma is megismer, és pontosan tudja, mi volt a „Leó” egykor. A „Leó” becenév még ma is fogalom, bár maga a hely már étteremmé nemesedett, ke­mény fadöngölésű termében szépen terített asztalok — és ez sem egy rossz dolog. A „Leó,” az a másik, azonban halott, de olyan borzongtatóan jó dolog, amikor az emberre azt mond­ják: „Persze, látásból becsukott szemmel megidézem e halott hely szellemét, amint egy meleg, nyári délelőtt, nyitás után egye­dül ülök a libabőrös hűvösség­ben, az ajtó mellett a bal sarok­ban, és kifelé bámulok a nyitott ablakon keresztül, pont a Mino­rita-templomot látom, s ha kissé oldalt hajolok, azt is megtudha­tom, hogy hány perc van még délig. Ám — ugye — minden válto­zik, az a „Leó” is elszállt, a társa­ság, a „törzs” szétszéledt, de egy-egy szempillantásból látom azért, hogy még „indiánok va­gyunk mindannyian”, nem térí­tett meg vagy el a jobb vagy rosz- szabb lét. A „Leó”-t mindany- nyian ott rejtjük szívünk mé­lyén, emlékeink melegével vesz- szük körbe hajdanvolt létezését, egyedi hangulatát, estéinek füstszagát nem felejtjük. Saufert Attila Pataky Dezső: Rozália nagyanyám... M ostanában gyakran nyugtalanítóak az ál­maim: felnyílik ben­nem sok koporsó, és halottjárá­som van az álom utolsó pillana­táig... Életem emlékeiből legtöb­bet anyai nagyanyám jön elő, s vele bolyongok beszélgetősen, a kifáradásig. És a következő éj­szakán találkozunk megint... Kalászszagú szép neve volt anyai nagyanyámnak: Rozália... Magas, két méter körüli termetű volt, akárcsak apai nagyszülém (hála Istennek, ezt a testi magas­ságot örökölhettem tőlük én is.) Erdőtmondó, egyenes szálú, sok­ágú, soklombú fenyőfa volt az én Rozália nagyanyám. Teste szi­kár, viharvert, napsütött, inas, görcsös izmú. Arcának ezer rán­cában az élet gyűröttségei, hűsé­ges szemeiben néma fáradtság és örökölt ima. Sok találkozása volt a nyomorúsággal, tövises napjai­ban is a mostoha munka inkvizí- torai kínozták. Mégis áhítatos csendben érezni tudta az elvég­zett dolog, a begyűjtött áldás szent örömét. Az volt imádkozá­sa : ha nincs is miért, ha nincs is kinek, dolgozni kell! Gyakran mondogatta volt: a fő dolog az, hogy az ember tiszta és jó legyen mindennap! Szavai úgy jöttek, mint mély fakadású forrásvíz, amely megfürdeti az embert. A nap széles sütése érződött szét­ölelkező szívében, s én belemár- tódtam, mint szomjas lombok az elfutó folyóba. Élővé fürdettek melegszívű napjainak emlékei. Erőt adó jóság volt a hangjában, mint a galambból készített friss húslevesben, és olyan volt, mint a friss tej fehér öröme. Jó kenyér, édes tej, tápláló hús volt szá­momra Rozália nagyanyám. A nevetése, mint a régi arany, csen­gett... Emlékszem, mennyire rette­netes fájdalom és szomorúság, bánat volt nekem, amikor holtan kellett látnom. Az öreg arcot megsugározta valamiféle föl­döntúli néma öröm. Óh, de mi­lyen szomorú volt az öröm azon az arcon! Két mély ránc futott le a szája körül. Szigorú méltóságot adott neki. Olyan volt kiterítve, felra­vatalozva, mint egy törzsfőnök. Az utolsó mohikán, aki az Onta­rio fekete füzei alatt már eléne­kelte halotti énekét földdé pi­hent fajtái felett. A felszakadt és imént elszállt lélek borulata ár­nyékolta azt az arcot. Mintha azt mondta volna szigorú arca és né­ma szája vonásaival: „Én már jó helyen vagyok, de azért ügyelek rátok, gyermeke­im...” Rozália nagyanyám pénzügyi zseni volt. A keveset is úgy be­osztotta, hogy az ember csak el- ámult fortélyos leleményessége­in. Akármikor felkerestem, vá­ratlanul beállítottam, betoppan­tam hozzá, térült-fordult, és már­is ott volt az abrosszal sebtiben leterített asztalon valami ínyenc­ség, és hozzá a maga csinálta fi­nom gyümölcsbor. Emlékszem: tudott bort készíteni kukoricá­ból, és kenyérhéjból főzött pálin­kát is. (No nem azért, mert maga fogyasztotta volna, hanem ép­pen a váratlan látogatások mi­att.) Különben, ami az ivást illeti, ebben a dologban is megvolt a maga józan és egészséges emberi véleménye: ha a férfi iszik, az nem elítélendő és túlságos baj, csak tudnia kell — hol és kivel iszik, és nem pusztán azért, hogy leigya magát, hanem csakis azért, hogy a másik embernek il­lő társa legyen. Engem is csak mind erre okított bölcsen-szelí- den... Rozália nagyanyám ügyesen spórolt. Nem óhajtott senkinek a terhére lenni, s még arra is gon­dolt, hogy a halálával anyagi ga­libát ne okozzon: a koporsóra, a temetésre valót is félretette, ösz- szerakosgatta az évek során, hogy ezzel se nehezítse a leányai dolgát. Tudott a pénzzel bánni, pedig lánykorában nem szoktat­ták erre. Az én Rozália nagyanyám kis­pénzű özvegyi nyugdíjas volt, és mégis mindig a leggazdagabb a családban, háromszor adott in­kább, minthogy egyszer is ő kér­jen. Azt mondhatnám, hogy szinte a levegőből megélt, — elég volt neki két pár fekete flórharis­nya karácsonytól karácsonyig —, az élet megtanította arra, hogy ne vágyjon olyanra, ami nincsen. Mi, az unokák, már nem va­gyunk ennyire szerények és de- rűsen-bölcsen belenyugvók. Ne­künk már igényeink vannak, amelyekhez ragaszkodunk. Ne­künk már több kellene, mint amink van. Sokat tűnődök-töp- rengek mostanában arról, hogy milyen cudar rossz volt a gyer­mekkorunk — háborúval, nélkü­lözésekkel, milliós és trilliós mill- pengős, bilipengős inflációval, melasszal és rühösséggel — s a nyugdíj askorhoz közelítve most az a háború utáni időszak tér visz- sza az életünkbe. Sőt, ez a mosta­ni időszak sok tekintetben még rosszabb is, mint a háború utáni. Romokban a házak falun és városon, s nemcsak a hidak, de az utak, vasutak átereszei is fel­robbantva, nyögtük a jóvátételek sarcát, de volt remény, és talpra álltunk. A második világégés után... Most akár szerencsésebbek is le­hetnénk: nem volt háború, nin­csenek romok. Nincsenek. A lát­ható világban! Hanem ami látha­tatlan, a lélek legmélyebb bolto­zataiban helyrehozhatatlan om­lások történtek. A világháború után legalább reményünk volt, hogy talpra állunk. Mostanság reményünk van a legkevesebb. Remény nemcsak á talpraál- lásra, de remény arra, hogy meg- élhetjük — még a mi életünkben — a jobb világot. Úgyhogy sok minden szeret­nék lenni mostanában, csak nyugdíjas nem szeretnék lenni kiváltképpen. Nem lennék képes olyan bravúrokra, leleményes­ségre, mint Rozália nagyanyám. Ahogy a nyugdíjasok tömegét ismerem, rajtuk nem segíthet semmi leleményesség, hogy megéljenek. A statisztikusok zsonglőrködnek az átlagokkal, a létminimumok mutatóival: de az átlagokba és létminimumokba bizony nem számolják bele az alapvető emberi szükségletek költségeit — lakás, fűtés, meleg víz, ruha, cipő, hús, gyerek, uno­ka. Csupán a napi tej meg a ke­nyér árával spekulálnak, és más­fél millió ember közben a létmi­nimum alatt vergődik. Ebben az országban sokáig nem lehetett például összeha­sonlító szociográfiát készíteni, nem lehetett arról beszélni, hogy egyre inkább szegényedik a tár­sadalom, hogy menthetetlenül tart az úgynevezett munkásosz­tály elnyomorodása. Amiről nem beszélt senki, az nem is léte­zett — e logika szerint tehát nem létezett szegénység, csak sunyi munkakerülőket emlegettek. Szállóigévé kövesítették Kádár Jánosnak ama mondását, hogy aki dolgozik, az boldogul... Szüntelen idézgetésével azt kí­vánták a sokaságba szuggerálni, hogy mindenki maga tehet róla, hogy szegény. Ők a hibásak, nem a társadalom, tehát érdemtele­nek, nem kell segíteni őket. Sok mindenre rádöbbentett bennünket az idő. Még arra is, hogy a szuggeráció folytatódik ma is. Népi-nemzeti jelmezbe öl­töztetve. Rádöbbentett az idő, hogy be kell lássuk: a becsületes munka nem elegendő a megélhe­téshez, és nem elég a megélhetés­hez az egész élet becsületes mun­kája se! Sőt, ez a legeslegkevésbé elegendő. Hiszen szegény honfi­társaink között főként nyugdíja­sok vannak nagy többségükben, akik elképedve háboroghatnak, hogy 30-40 vagy 50 évnyimunka után szinte arra sincs elég pén­zük, hogy naponta tejet és kenye­ret vegyenek. N agyon sok szó esik a szegénységben nyo­morgó nyugdíjasokról; ezzel vannak tele az újságok, a rádió és a tévé. A baj csak az, hogy a figyelmeztető híradások, jelzések süket fülekre találnak. Mintha az illetékes urak a fülü­kön ülnének. És ha történik va­lami, az olyan lassúságos. Eszük­be idéznék egy eklatáns példáza­tot. A honatyák, országgyűlési képviselők arról szempillantás- nyi idő alatt döntenek, hogy megemeljék a saját díjazásukat, és költség-visszatérítő stalluma- ik körét szélesítsék, de a nyugdí­jak emelésének gondolatával he­teken át csak az időt múlatják. Elmondhatjuk-e valaha is öregjeinkről mindazt, amit a népmesék végén ma is elmondo­gatunk olyan sokat, hogy tudniil­lik: boldogan éltek, míg meg nem haltak... ?! Farkas András: Szívünk alatt (Érettségi találkozóra) Barátaim, mohón figyeltük Ezt a kegyetlen századot, Mint kecses nő mellén a melltűt, Mert szemünkbe akadhatott, Utólag, mint a beste lelkűt, Elkönyveltük. Amit adott, Lenyeltük, éltük, kiszeleltük, Fizettünk érte súlyadót, Mert ez a korszak csontjainkban, Bőrünkön át úgy mérgezett, Mint a gyilkos emlékezet, Mégsem sajnáljuk, hogy amink van, Előkaparja a jövőt, Szívünk alatt, eszünk fölött. 1993. május

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents