Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)
1993-05-25 / 120. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. május 25., kedd Látószög Szép szőkék, ne sírjatok! Honfitársaink gyöngébb nemének egyik szépsége felháborodva mesélte a minap az elektronikus sajtó megértő képviselőjének, hogy voltaképpen "bébiszitternek ” ment volna Németországba, de odakinn — mint utóbb kiderült — egészen más célra alkalmazták. Szelleme a legkevésbé sem érdekelte új gazdáit, sokkal inkább a teste. Szóval, amolyan örömlánynak szánták, tekintették. Ráadásul pedig úgy dolgoztatták, hogy anyagi haszna alig volt belőle. A szomorú történetet talán meg is könnyezte a riporter, akinek a további nógatására az ifjú hölgy elrebegte, hogy természetesen a lehető leggyorsabban szakított „munkahelyével”. Kiugrott hasonlóan rászedett kolléganői közül, s egy hajdani „disszidens” hazánkfia segítségével állást, pontosabban: fékvést változtatott. A kérdező faggatására ugyanis bevallotta, hogy tulajdonképpen most sem csinál mást, tovább űzi az „ipart”, csak méltányosabb fizetségért. Annyiért, hogy lényegesen több marad belőle. Bizonyára felszáradtak már az érzékeny lelkű pályatárs könnyei, amikor a nyomtatott sajtó adott hírt egy másik, hasonlóan „megrázó” kalandról. Ezúttal az újság magyar lányok távol-keleti szökésén?/tudósított. Hirosimái bárból menekültek a drágák, miután megindult agyukkal rájöttek, hogy ahová felvették őket, valójában nyilvánosház. Holott ők véletlenül sem kuplerájról álmodtak, amikor a hazai lapjainkban megjelent hirdetésre felkerekedtek, s nekivágtak a hosszú útnak. Ok csupán a nyelvtanulás lehetőségén kaptak, s a szövegben jelzett japán-magyar barátság elmélyítése céljából indultak szőkén és fiatalon a megadott címre, miként kérte a külföldi kft. Érthető — így tovább a tudósítás —, ha a csinibabák megdöbbentek, amikor a helyi vendégek fogdosni kezdték őket, ráadásul pedig koszos cellát kaptak lakhelyül. Nem vitás hát, hogy a döbbenetből felocsúdva mindjárt megpattantak bőröndjeikkel együtt. Azt már nem tudni meg a lapból, hogy a sértődött kisasszonyok a fogdosást kevesellték-e, vagy a primitív szállást, netán mindkettőt egyszere. Az a végszó, nogy a csalódottak konzuli segítséggel hazajöhettek különös kirándulásukról. A nyúlfarknyi közlemény az eseten már nem siránkozik észrevehetőbben, de címéből hőstettként érződik a szökés, s borzongatók a kerítők karmai. Csak sejtheti az olvasó, hogy megint mások a hibásak. Nem akarok cinikus lenni, de — ha jobban ráérnék — talán magam is sajnálnám a tündérkéket. Hiszen sajtónkból egyértelmű a részvét kicsengése. Mennyire kegyetlen, embertelen a világ, hogyan kell vigyázni a szoknyavadászokra, a leánykereskedőkre! Ám kevés az időm az együttérzésre, s megvallom őszintén: nem is tudnám kellően sajnálni a felültetett hajado- nokat. Mivel az egyik és a másik esetben is legalább sejthették volna, hogy mire megy ki a „játék”, különösebben rejtélyes aligha lehetett a csábításban. Mondhatni azt is: világos volt a szándék, amivel hívták őket. Nem annyira gyerekek már, hogy a bekövetkezett fejleményeket kihagyják tervezgetése- ikbol. S igazából ki sem akarták hagyni. Gyakoroltak vagy próbálgattak, ilyenformán pedig aligha vethetnek valamit a másik szemére. S még akkor sem, ha némely hazai sajtóorgánum velük kesereg... Gy. Gy. Ciprusi barangolások (111/1.) Napkollektorok, szélkerekek alatt Romváros ősi mozaikdíszét másolja egy megszállott turista Sajátos európai országa hosz- szában 225, széliében 96 kilométeres Ciprus. Földrészünk darabja, de — sziget lévén — mégis elválik kontinensünktől. Jó ideje pedig a területet 38 százalékban birtokló törökök az anyanyelvi görög közösségtől is elválasztják. A maga megosztottságával az egyetlen a kiterjedt térségben. Az emlékezetes kiürítések, áttelepítések óta délebbre szorult, szétszóródott lakosság egyszerre sóhajtozik elhagyott otthonai után, s építgeti derűsen, nagy elszántsággal, hittel, kitartással új hajlékait. Mit sem törődik a ciprióta a két nemzet közé húzott „Zöld vonallal”, az egymást fürkésző helyi és idegen őrtornyokkal. Látszólag nemcsak az igazhitű mohamedánok, de a brit támaszpontok, meg az ENSZ-katonák sem zavarják különösebben igyekezetében. Békésen műveli a földjét, kertészkedik, sző, fon, ötvösködik — és turistára „vadászik”. Vándort fogad az is, aki korábban csak a családját, rokonságát, régi barátait, ismerőseit látta vendégül. S — külhoni tanulással is—a hozzávaló szakértelme sem hiányzik már a rendkívül erőteljesen fejlődő tevékenységhez. Olyan az elhelyezés, az ellátás, hogy a legkényesebb igényeket is igazán kielégíti. Nem véletlen ilyenformán a növekvő érdeklődés: a hazánknál lényegesenn kisebb területen tavaly már csaknem kétmillió látogatófordult meg külföldről, s az ebből származó bevétel meghaladta az egymilliárd dolláros értéket. Ezzel pedig az ágazat a nemzeti jövedelemnek egyhar- madát adta. Angol és görög szokások fonódnak össze a kiránduló előtt. Baloldali a közlekedés, a gépkocsik jobb felén forgatják a volánokat. Fonta hivatlos pénz, de itt 100 dollárért — noha a világban nem is igen jegyzik — ötvenet sem adnak belőle. Mivel ide sok- , szór még az ivóvizet is importálják. Narancsligetekben szüretelnek a többnyire hófehér házak lakói, s már márciusban ássák az évente kétszer beérő kitűnő burgonya első termését. Tejeskávé színű, barnás kecskenyájakat is terelgetnek a karsztos legelőkön, a korongozó cserepesek jellegzetes, hatalmas kőkorsói hol az udvarok, parkok díszei, hol pedig tárolóedények a gazdaságokban. Mediterrán ide, vagy oda: fóliával is őrzik a meleget a zöldségfélékhez, s amikor kell, bizony, hogy locsolnak, nem várják meg az esőt. Lakóházakon és hoteleken egyaránt tetőtéri nap- kollektorok fűtik az ugyanitt elhelyezett víztartályokat, hogy a legpraktikusabban, legolcsóbban jussanak meleghez. Kiváltképpen a déli-délkeleti országrészben, ahol nagyobb, gyakoribb a légmozgás: szélkerekek is forognak a portákon, telkeken a | mindennapi munka, az élet további segítségére. Sok gépet nem látni a pálmafás, üdezölt országban, de a traktort, s a — fülkéjében a két üléssorral személykocsinak is kitűnően használható — kis teherautót úgyszólván minden valamirevalóbb farmer háza előtt vagy udvarán észrevenni. Láthatóan főleg talán a japánok látják el járművekkel Ciprust, de a legnagyobb meglepetésünkre itt-ott felbukkanó Lada, sőt Skoda mellett szinte a világmárkák mindegyikével találkozhatunk már az utakon, s a szalonokban. Miközben az idevalósi nép oly féltőn vigyázza kilencezer éves kultúráját, az új, a modem előtt is szívesen kaput nyit. Megragadja a turistát a nyíltság, a kitárulkozás, a kedvesség, melegség, amivel körülveszik. Tetsző, hogy itt nemigen tesznek különbséget az egyes nációk csoportjai között, megértik azt is, aki nem a hivatalos nyelven, görögül, törökül vagy angolul beszél. Jóllehet, a vendégforgalomban lényegesen több a brit, a német, a skandináv, a görögországi látogató, vagy éppenséggel az arab, mint az egyéb érdeklődő, nem titkolt örömmel fogadtak bennünket, sőt a mostanában annyit szidott egykori Szovjetunió utódállamának kirándulóit is. Pedig a legtöbb helyen fogalmuk sem volt arról, hogy az IB USZ jóvoltából Ciprusra érkezett tucatnyi magyar újságíró voltaképpen a Földközi-tengeri köztársaság turista-szervezetének, légiforgalmi társaságának és szállodaszövetségének meghívására „háztűznézőben” tartózkodott egy hétig a szigeten. Egy híján 20 esztendővel azután, hogy honfitársainknak első csapatát üdvözölték itt. Gyóni Gyula (Következik: A szerelem szigetének varázsai) Tanulj meg, fiacskám, komédiázni...(!?) Tanárok — pódiumon A kamarazene haszna Az emberek, amióta világ a világ, mindig is két részre voltak oszthatóak: a csalókra — és azokra, akiket becsaptak. Ezt az elmés megállapítást nem valami szerelmi búbánat mondatja most velem, s még csak nem is dánotok egy eldugott kiskocsmában, hogyaszongya: „...ne higgy a barátnak, hű szeretőnek, ne higgy az eskünek, ne higgy soha...” Sokkal inkább az háborít fel, hogy ha ma szertenézünk kis hazánkban, soha ennyi szélhámossal nem találkoztunk még. Az ember hazamegy, ^gyanútlanul kinyitja a postaládáját, s csak úgy hullanak ki belőle az ilyen-olyan cégek levelei. És mind-mind csakis és kizárólag neki, személyesen szólnak. Az még csak rendben van, ha valami újabb, csalhatatlan csodaszert, tengeri herkentyűt és ki tudja még mi mindent reklámoznak. Mert ha egyszer nem akarom, akkor úgysem tukmálhatják rám. Ha meg A négyéves fennállását ünneplő Vakvilág Szeretetszolgálat ismét hallat magáról. A Mátrai Állami Gyógyintézet vöröskeresztesei alapították meg annak idején a szervezetet, egy rádióműsorban hallott tragikus hír hatására. A műsor arról szólt, hogy rohamosan nő azoknak a koraszülött gyerekeknek a száma, akik egészségesen jönnek ugyan a világra, de az inkubátorban elveszítik a látásukat: az így szerencsétlenül járt csecsemők száma tíz év alatt tízszeresére nőtt. A tragikus jelenség megakadályozható lenne egy oxigénszintét folyamatosan mérő és jelző műszerrel, amely kiküszöbölhetné az oxigén-túladagolást. A műszer azonban — éppúgy, mint sok egyéb eszköz — túl drága a kórházak pénztárcájához mérve, ezért alig néhány van belőle az országban. A Vakvilág Szeretetszolgálaolyan hülye vagyok és megveszem, aztan kiderül, hogy semmire sem se használható — hát egye fene, tanultam a magam kárán. De az bizony már alias szélhámosság, ami mostanában dívik. Egy cég — szépen kinyomtatva a nevem és a „szerencseszámom” — közölte, hogy közte vagyok a között a hat ember között, akik valamilyen eszméletlen nagy értékű nyeremény tulajdonosa lett. Szépen virított is a hat színes fotón a hat ajándék. Egyben garantálták, hogy az egyik már mindenképpen az enyém. Csupán egyetlen piciny dolgot kell még cselekednem, nevezetesen, rendeljek tőlük néhány ezer forintért valamit. No most, ha az ember nem edződött volna még meg mai csalós világunkban, hat isten neki, fakereszt, észtvesztve rohant volna a postára a megrendelőszelvénnyel. Hanem, most tessék csak fitt» megalakító áldozatkész emberek úgy gondolták, ha nincs pénze az egészségügynek, akkor gyűjteni kell. Az országos gyűjtés az elmúlt években szép sikereket hozott, így eddig már három alkatommal adhattak át egy-egy oxigénszintet mérő műszert az egri, a székesfehérvári és a salgótarjáni kórház gyermek- részlegének. Az idén anyáknap- ja tiszteletére a váci „Javorszky Ödön Városi Kórházba” juttatták el az oxigénmonitort a szeretetszolgálat Képviselői. — Szeretnénk elérni, hogy az ország valamennyi megyei kórházának koraszülött-osztályán legyen legalább egy ebből a berendezésből — hallottuk Wohl- muthn Lászlónétól, a szeretetszolgálat titkárától. — Nagy szükség van a műszerre, mivel az utóbbi három év alatt még az előzőeknél is gyorsabb ütemben nőtt az inkubátorokban egészségkágyelni! Mi derült ki másnap reggelre? Csak Egerben — szerény ismereteim szerint — heten kapták meg ugyanezt a szívhez szóló levelet. Vagyis a hat közül már rögtön heten nyertek — már akikről csak én tudok. De gyanítható, hogy az ország minden részén élőket, sok-sok ezer embert „beetettek” ezzel az etikusnak sehogyse nevezhető trükkel! Szerencsétlen ismerősöm azonban már igazán ráfizetett a hiszékenységére. Kis keresetéből egyedül neveli gyerekét, s bizony a nőnap vége leié már igencsak az aprókat tudja számolni a pénztárcájából. Nagy dolog — mondhatná az Olvasó, hisz nagyon sokan vagyunk így ezzel. Igen, csakhogy ismerősóm elhatározta: ezentúl még többet fog dolgozni. Roppant mód megörült hát, mikor elolvasott egy hirdetést, melyben X. Y. otthon végezhető másolási munkát ajánl. Ó, hát ezt pont neki találrosodást szenvedett gyerekek száma. — Bőven érkeznek önökhöz az adományok? — Az emberek alapjában véve jószívűek. Nagyra értékeljük azokat az adományozókat is, akiknél a gesztus ér a legtöbbet: küldött már nekünk egy idős néni ötven forintot, kaptunk aranygyűrűt, bélyegf’yűjtem ényt értékesítésre. De erkezett hozzánk százezer forint is, azzal a kéréssel, hogy az ottani megyeszékhely kórháza kapja a következő oxigénmonitort. Az egyéni adományok mellett kapunk rendezvényi bevételeket is, például az Amen együttes egri rock-koncertjének eredménye is a szeretetszolgálatunk alaptőkéjét növelte, vagy egy kedves bonyhádi tanítónő réven az iskolai mesemondóverseny bevétele is hozzánk került. A tőke kamatait hsználjukfel műszervásárlásra, s ták ki, ha kell, éjjel is másol ő, csak legyen több pénz a gyerekre — gondolta a sereny anya, s rögvest elküldte a felbélyegzett válaszborítékot a megadott címre. Postafordultával jött is a válasz: négyszáz forint utánvéttel megkapja a másolandó anyagot. Hát megkapta... Négyszáz forintért. S hogy mi volt az „anyag”? Nos a Következő: másolja le azt a levelet, amit ő kapott, aztán adjon föl egy hirdetést, miszerint „otthon végezhető másolási munka és a többi...” Aztán majd a négyszáz forintos utánvételekből jön a plusz kereset. Na nem, ezt azért mégsem. Szépen fűzzünk föl egy végeláthatatlan csalásláncot, aztan azt vészük észre, hogy mindenki ál- nok lesz, hazug, szélhámos. A gyerekeinket meg „szép szóval oktassuk”: tanulj meg fiacskám, komédiázni!? Mikes Márta örömmel mondhatom, hogy a most átadott berendezésen túl, már megvan a pénz a következő vásárlásra is, amelyet — hagyományainkhoz hűen — karácsonyi ajándékként juttatunk el majd annak a kórháznak, amelynek környékéről a legtöbb adomány érkezik a szolgalathoz. Vagyis, ahol leginkább szükségét érzik a segítségnek, ott közel a segítség. Az egészségügy mai helyzetét ismerve a „Vakvilág Szeretetszolgálat” működésére még sokáig szükség lesz. Az adományokat a jövőben is a következő címre, illetve OTP számlaszámra várják a jószándékú, áldozatkész emberektől: „ Városi Vöröskereszt, Gyöngyös, Kossuth u. 1. (3200). Szamlaszám: OTP 727-10327-b, vagy „Vakvilág” jeligére. Azokért, akik még teljes mértékben az oltalmunkra szorulnak. Molnár G. Krisztina Az Egri Zeneiskola művésztanárai adtak hangversenyt nemrég a Helyőrségi Művelődési Otthon dísztermében. Concertók, szonáták, szvitek, szólók, duettek sorjáztak; Beethoven, Chopin, Vivaldi, Weber művei mellett a zenetörténet másodvonalából is előjöttek jól játszható és kellemes hangulatot árasztó alkotások, mint Anton Dőrnél Szvitje is. Az ilyen tanári-iskolai eseménynek sajátos hangulatot kölcsönöz maga az a tény, hogy a közönség — telt ház! — tanárokból, zenekedvelőkből, szülőkből és természetesen a zeneiskolai növendékekből tevődik össze. Olyanok hallgatóznak itt bele a zenébe, akik nemcsak a művekre kíváncsiak, hanem arra is, hogy a „szaktanár” mit hoz ki magából, mi az, amit hozzáadhat, vagy hozzá tud adni önmagából a kottafejekből kiolvasható régi, de örökzöldnek is minősíthető dallamokból, harmóniákból. Ilyenkor derül ki, milyen értékes két óra kerekedik abból, ha egy májusi délutánt művészetre áldozunk. Napjaink tikkadt lelkiállapotában jól esik hallgatni Chopin „Desz-dúr keringőjét” K. Hócza Zsuzsa előadásában, vagy a Wiltner Ágnes-Kalmár Gyula fuvolás-zongora duótól átvenni Mouquet francia szerző lendületes zenéjét (a fuvola szinte lebegtette ezt a muzsikátj, vagy átélni Beethoven „G-dur szonátáját” Kalmár Gyula fc\fo- ásában, aki évek óta önálló oncertekben számol be elmélyült munkásságáról. Cs. Deák Dorottya és Sz. Búzás Márta lírai fogalmazásé hegedűduóját követően Baran Grzegorz (szaxofon) és K. Hócza Zsuzsa (zongora) játszotta Leonardo Vinci „F-dur szonátáját”, Antoin Dornel szvitjét Sz. Búzás István, Kovács István, Ingrid Schaffert és K. Gulyás Zsuzsa szólaltatta meg azt is példázva, hogyan hat egymásra a hegedű, az altfurulya, a viola da gamba és a spinét. Vivaldi „Cdur concertója” Miklovitz László (fuvola), Váradi Tamás (oboa) és B. Vincze Teréz zongorakíséretével engedett bepillantást, mit tud egy ráhangolt zeneszerző kihozni egy hangszerből, amelyet nagyon megkedvelt. Az estet a népszerű egri karnagy, Valentin Kálmán három, kellemesen zsongató alkotásával zárták: bemutatóként a „Nászindulót” zongorázta Kalmár Gyula. Ugyancsak bemutatóként két négykezes darab is tetszést váltott ki Kalmár Gyula és Poór Gabriella előadásában, a „Valse rondo és a ragtime”. Az ilyen meglepetésekért is érdemes eljárni a csaknem barátinak nevezhető zenélésekre. Látszólag múlékony hatást vált ki, ha egy- egy könnyed hangvételű darabot eljátszat, a nyilvánosság elé tár egy mai szerző, aki tanárként- kamagyként életét áldozta a muzsikáért. Hitünk szerint azonban ez a bemutató túlmutat önmagán. Nemcsak értéket nyugtáz, lelkesedésből is fakadó taps, de a fiatalok példát láthatnak abban, amit itt, egy kisváros egyik előadótermében történik. Utánagondolnak, milyen belső motívumok dolgoznak-dolgozhat- nak azokban, akik a zenét és a mögötte lévő szellemiség erköl- csiség adottságait életformának is tekintik. És amikor külön hangsúlyozzuk, mit ad az előadóművész a közönségnek és a szerzőnek azzal, hogy betanul és „publikál” egy-egy ilyen számot, akkor rámutatunk arra is, hogy még jó néhány felfedeznivaló akad itt, ebben a városban. Amiről ritkábban esik szó. Az élő barokkra gondolunk, az együttesekre, amelyek olykor elbátorta- lanodnak. Talán azért is, mert a nyilvános fellépések és a közönség hálája nem ad kellő tápanyagot a lelkesedéshez. A zenetörténeti bevezetőket, a felvezető baráti mondatokat Szepesi György fogalmazta meg. Farkas András A „Vakvilág” ajándéka Az emberek általában jószívűek Oxigénmonitorok a koraszülött-osztályokra
