Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)
1993-05-22-23 / 118. szám
HÍRLAP, 1993. május 22—23., szombat—vasárnap 7. „Keleti” leánykereskedelem Kelet-Európából érkezett rosszlányokat árusító kiterjedt leánykereskedelem-hálózatot lepleztek le a közelmúltban Olaszországban. A bűnbanda Modenában egy színházi ügynökség álcája mögött működött. A New Star elnevezésű ügynökség vezetőit, a 30 év körüli Nicola Morénát és fivérét, Lucianót, valamint három társukat letartóztatta a rendőrség. A vád ellenük: prostituáltak kihasználása, zsarolás, külföldiek jogellenes becsempészése az országba. A modenai rendőrség bűnüldöző részlege vezetőjenek elmondása szerint a lányokat Romániából, Csehszlovákiából, Lengyelországból és Oroszországból csábították kedvező, ám hamis munkaajánlatokkal. Megérkezésük után elszedték tőlük útlevelüket, és arra kényszerítették őket erőszakkal, hogy éjszakai lokálokban vagy az utcán dolgozzanak prostituáltként. Aki ellenszegült, Kemény leckét, verést kapott. Az ügynökség gyorsan terjeszkedett más varosokba is: Bologna, Reggio Emilia, Siena, Brescia, Ascoli, Udine, de még a távoli Sassari is kapott a rabszolgasorban tartott kelet-európai örömlányokból. Legkevesebb 60 éjszakai mulató tartozott üzleti körükbe. Férfiakat is „szerződtettek”, hiszen sokan bedőltek a csábító „nyugati munka- ajánlatnak”. Aki alkalmatlannak bizonyult az utóbbiak közül az éjszakai lokálokban, azt szerelőként vagy segédmunkásként dolgoztattak feketén. A pénzt, amit a lányok kerestek, elszedték tőlük. Napi 120 ezer lírát hagytak náluk, de ennek egy részét is levonták az ügynökség „kiadásai” fejében. A maradék elment lakbérré (nyomorúságos lakásokért), közlekedésre (kisbuszokkal szállították és szedték össze őket). Mindennapos volt a verés, fenyegetés, zsarolás, megaláztatás. A 25 éves román Marioara Dimitru öngyilkosságba menekült a kilátástalan helyzetből. Egy lengyel lány, akit az éjszakai mulatóbeli szolgálat után egyszerűen eladtak egy kamionsofőrnek, felakasztotta magát. Éppen ezek az öngyilkosságok irányították a rendőrnyomozók figyelmét a leánykereskedőkre. Majd a nyomozás haladtával más események is szolgáltattak adatokat: egy bolgár bártáncos autója kigyulladt Modena mellett, a nyomozók lakásokra bukkantak, ahol elemi higiéniai feltételek nélkül zsúfolódtak a bérlők, tízen egy helyiségben ágyra- járóként. Most, hogy a rendőrség felszámolta az ügynökséget, mintegy 150-200 „rabszolgaságban” tartott örömlányt vettek őrizetbe. Egy részüket máris hazatolon- colták. A többiek helyzetét mérlegelik. Csak azok maradhatnak, akik rendes állást munkát találnak maguknak — mondta a rendőrség külföldieket ellenőrző részlegének illetékese. A tájékoztatás szerint magyar lányok — furcsa módon — nem akadtak a modenai ügynökség áldozatai között, pedig Magyarországról is nagyban folyik a toborzás hasonló kétes munkákra. A New Star egyik szervezője és közvetítője azonban magyar fiatalember, Gálházy LászJó, aki jelenleg a modenai rendőrség „vendégszeretetét” élvezi. Az AIDS és a japán társadalom A másfajta szokásoknak hódoló, az idegenekre mindig is gyanakvással néző japán társadalomban fontos változások érlelődnek. E változások egyik mozgatórugója a halálos kór, az AIDS teijedese. Erről a fontos összefüggésről is beszélt a nemzetközi sajtó képviselőinek a leszbikusok és homoszexuálisok, illetve az AIDS-esek japán szervezetének megalapítója és vezetője, Teisima Minami. A szervezők már csak szövetségük létrehozásával is fricskát aatak a „hivatalos” társadalomnak. — A hivatalos sajtó sokáig azonosította az AIDS-betegeket a homoszexuálisokkal, annak megfelelően, hogy az állami szervek is így tettek, sokáig behunyták a szemüket a jelenség felett — mondta Teisima, aki adatokkal győzte meg hallgatóságát arról, hogy mindez hazugság, hiszen Japanban az első betegek nem is a homoszexuálisok, hanem a vértranszfúzió útján fertőzöttek közül kerültek ki. A lényeg nem is az „elsőség” eldöntésének kérdése, hanem hogy a betegek kezdetben — mint meséli — semmilyen hivatalos támogatásban nem részesültek, és az állam csak újabban, az aggasztó AIDS-statisztikák hatására változtat a felfogásán. Mindez azért is rendkívüli károkat okozott, mert Japánban, az erős csoporttudattal rendelkező országban a munkahelyeken, sőt még a családokban is kirekesztődés várt a szerencsétlen emberekre. Több beteg a család hírnevének védelmében inkább választotta az öngyilkosságot. Any- nyira mélyen gyökereznek az előítéletek, hogy több AIDS-ak- tivista kezdetben szintén azt vallotta : az AIDS-eseket ki kell zárni a társadalomból. Az AIDS-betegek, a homoszexuálisok nyolcvanas években indult magánkezdeményezése állami segítségre nem számíthatott, aminek egyik oka a szövetség vezetője szerint az volt, hogy a japán kormány jobbára csak a hivatalos szervezeteknek nyújtott segítséget, így biztosítva jól fizető állásokat az adminisztrációból kikerülő alkalmazottaknak. De visszatérve a homoszexuálisok és AIDS-esek szervezetére, az ő hálózatuk vállalta föl tehát a felvilágosítást, a betegek kezelését, küzdött azért, hogy ne szige- telődjenek el az emberek a társadalomtól. — Ez a szervezet volt —állami intézmény híján — az első, amely segített a vállalatoknak, a helyi tanácsoknak is az AIDS-gondo- zással kapcsolatos gondjaik megoldásában, és elsősorban abban, hogy a társadalom megértéssel viseltessék a „másság” iránt. — Nemcsak a homoszexuálisok problémája az AIDS, hanem valamennyiünké — ennek tudatában igyekszik a csoport változásokat elérni a japánok gondolkodásában. Különben Japán valamikor rendkívül toleráns volt a homoszexuálisokkal szemben, az azonos neműek szerelme megszokott dolog volt a szamurájok körében, és nem véletlen, hogy nőies férfiak játsszák mai is a hagyományos kabuki szerepeket. Csak a második világháború után, nyugati befolyásra változott az ízlés és vált megtűrt, ám egyben szégyenletes stigmát jelentő magatartásnak a homoszexualitás. A szigetországban ez idáig még sohasem állt ki egy Rock Hudson-hoz vagy Magic John- son-hoz fogható személyiség a közvélemény elé AIDS-megbe- tegedésével. Ez is érzékelteti, hogy az emberek nem szívesen néznek szembe azzal a betegséggel, amit eddig csak a „másmilyennek” tekintett emberek fertőzésének tartottak. Égi titkok Bejárat egy másik világba? Csillagfejlődési folyamatok A csillagok — így Napunk is — annak ellenére, hogy sugaraikkal, melegükkel fenntartják a földi életet, nem örök életűek. Keletkezésüktől fogva magukban hordozzák sorsukat, mely fizikai és kémiai törvények szerint előre kiszámítható. Keletkezésük viszonylag hosszadalmas folyamat, ami a világegyetem leggyakoribb elemével, a hidrogénnel hozható összefüggésbe. A ritka hidrogénfelhők kis gázcsomagokat hoznak létre, amelyek, ha elég mennyiségű atomot tartalmaznak, önálló hidrogénfelhőt alkotnak. A felhőben folyamatosan ható gravitáció miatt az atomok egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és eközben felgyorsulnak, energiájuk növekszik. Az energianövekedés felmelegíti a gázt. Ez a folyamat addig tart, amíg a gázfelhő belsejében a hőmérséklet el nem éri a tizenegymillió Celsius-fokot. Ehhez 10 millió évre van szükség. Ennyi idő elteltével és ezen hőmérsékleten beindul egy reakciósorozat, amelyben a hidrogénatomok héliummá alakulnak át, éppúgy, mint a hidrogénbombában. A felszabaduló energia a napenergia. A Nap tehát — mint gigantikus kohó — ontja magából az energiát. A felszabaduló energiából származó, kifelé ható nyomás kiegyensúlyozza a gravitációból fakadó, a csillag közepe felé irányuló erőt, és a csillag mérete nem változik. Napunk esetében ez már 4,5 milliárd éve így van. Ez az egyensúlyi állapot áll fenn, amíg a csillag tömegét alkotó hidrogén át nem alakul héliummá. Ha ez bekövetkezik, eredeti méreténél százszor nagyobb vörös óriássá alakul. Ez történik majd a Nappal is ötmilli- árd év múlva. Mi ezt azért sem láthatjuk, mert nem fogunk élni, de utódaink sem, mert ez a vörös óriás majdnem a Föld pályájáig fog kiterjedni, és kb. 2000 Celsi- us-fokos hőmérsékletre hevíti bolygónkat. Ebben az állapotban a csillagok — tömegüktől függően — sok száz millió évig mutatkoznak. Ezután összeroppannak, miközben hatalmas hő szabadul fel, amelyben a héliummagok szénatomokká egyesülnek. A csillag egy „rövid” időre „megfiatalodik”. Ez a rövid idő addig tart, amíg a héliumot el nem égeti. A héliummagok fúziója során felszabaduló hőmérséklet nem elég ahhoz, hogy szénatomok magjai egyesüljenek, így a tűz fokozatosan kialszik, a csillag pedig másodszor is összeroppan. Ezután a kis tömegű csillagok kialszanak, a nagy tömegűek viszont hatalmas robbanásban semmisülnek meg. Ezt nevezik szupernóva-robbanásnak. A robbanás szétdobja az űrbe a csillag anyagának jelentős részét, s csupán egy gyengén fénylő mag marad hátra, aminek neve neutroncsillag. Ha a kiégett csillagmaradvány tömege nagyobb, mint a naptömeg háromszorosa, semmi sem tudja megállítani az összehúzódást. Nem ismerünk olyan fizikai erőt, amely meg tudja gátolni, hogy a csillag ne legyen egyre kisebb és kisebb. A csillag méretének csökkenésével és sűrűségének a növekedésével gravitációs terének erőssége drámaian megnő. A gravitáció normális körülmények között a leggyengébb természeti erő, de ez esetben mindent felülmúl. Amikor a gravitációs tér olyan nagy lesz, hogy semmi sem tudja elhagyni a csillagot — még a fény sem —, a szökési sebesség nagyobb a fénysebességnél, akkor a csillag a szó szoros értelmében eltűnik a világunkból. Ezt a láthatatlan „objektumot” nevezik fekete lyuknak. A fekete lyuk felfedezése és behatárolása nehéz feladat, azonban a színkép- vonalak oda-vissza eltolódásából lehet következtetni helyükre. Vannak olyan kettős rendszerek, amelyek körül az egyik látható csillag, a másik a fekete lyuk. A látható csillag — keringve a fekete lyuk körül — színképvonal-eltolódást okoz, így mutatható ki a kettősség. Bizonyított tehát a fekete lyukak létezése, amelyek óriási — koncentrált tömegüknek megfelelő — gravitációval rendelkeznek. Mivel az általános relativitáselmélet szerint a gravitáció meggörbíti a tér-időt, a fekete lyuk körül a tér erősen görbül. Az összeroskadó csillag körüli tér ugyanúgy görbül, mint a négy oldalán befogott gumilap, ha egy súlyos golyót helyeznek a közepébe. (2. ábra: beágyazódási diagram.) Ha követjük a csillag összeomlásának a menetét, a tér görbülete egyre erősebb lesz, és a beágyazódási diagram végül is egy „másik” világba nyílik ki. A 3. sz. ábra, amely az Einstein- Rosen-hidat, vagy más néven a féreglyukat ábrázolja, két különálló sík világegyetemet köt össze. (Ez az ábra nem más, mint egy négydimenziós folyamat kétdimenziós rajza). Ahhoz azonban, hogy ezen a féreglyukon egy másik világba átjuthassunk, űrhajónknak a fénynél sokkal nagyobb sebességgel kellene haladnia. Ezt semmilyen, ember által készített űreszköz nem képes megtenni. Ugyanis, ha egy űrhajó sebessége fokozatos gyorsulással egyre jobban közelítené a fénysebességet, az idő a földi megfigyelők szemszögéből nézve egyre erőteljesebben lassulna. A fénysebesség elérésénél pedig teljesen megállna. Ugyanis a hajtómű is fokozatos lassulás után megállna, és soha nem gyorsítaná az űrhajót a fénysebesség fölé. Az Einstein-Rosen-híd másik értelmezési lehetősége, hogy nem két különböző világot, hanem a mi világunk két nagyon távoli pontját köti össze Í4. sz. ábra). így ezen keresztül lehetőség nyílna nagyon távoli galaxisok elérésére — viszonylag rövid idő alatt —, de erre többféle ok miatt nem vagyunk képesek. (S végül egy megjegyzés: sorozatunk előző cikkében helytelenüljelent meg a marsjármű neve. Ez helyesen Rover, ami magyarul kóborlót, ország-világjárót jelent.) V. Tana Judit 3. sz. ábra 4. sz. ábra
