Heves Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 100-124. szám)
1993-05-13 / 110. szám
6 EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. május 13., csütörtök Csengő hangú bábaasszony „Kimenni az életbe...”: ez valamiféle újságírói bölcselet, amit olykor ugyan gunyorosan használunk — mert mi az, hogy kimenni, meg főleg az életbe —, de néha tényleg én meglepetés az embert. Mert például a Mátra tetején, Szentistvánban csak úgy ücsörög szellőző dunyhák mellett egy néni, s ha nem kopogunk be a kiskapun, s nem ülünk le mellé a fűre, akkor elmegyünk valami mellett, ami fontos, érdekes, főként meg — hiába nagy szó — példaértékű lehet. Stork Ágostonné— Irénke néni — nyolcvanhárom éves, a falu legidősebb embere. Annak idején, fiatalkorában ő volt a „három szentek” bábaasszonya. — Nem ment ám minden olyan könnyen, mint mostanában — meseli a hajdani időkről —, mert ha Mátraszentimrén vagy Szentlászlón elkezdett vajúdni egy asszony, nem biztos, nogy hamar a közelébejutottam. Amikor itt leesett a ho, megállt az élet, elzáródtunk a külvilágtól. Ha ilyenkor „jutott eszébe” egy babának, hogy ki akar bújni, bizony hólapáttal jöttek értem, és takarították el az utat, hogy odajussak. Volt aztán, hogy nekem magamnak kellett valahogy megoldani ezt a dolgot, mert ha egy asszony nagyon szegény körülmények között élt, akkor én vittem neki egy kis rántott levest, hogy egyen valami meleget is. — Mindig itt tetszett élni, Szentistvánon? — Mindig, aranyom. Amikor negyvenhétben volt a kitelepítés, akkor a kilencven-egynéhány családból csak tizennyolcán maradtunk itt, a többi átment Szlovákiába. Itt ugyanis tősgyökeres szlovákok laktak. Én ugyan magyar meg német szülőktől származom, csak aztán valahogy „el- tótosodtam...” — Hogy lehetett megúszni egy ilyen kitelepítést? — Hát, az ember eldöntötte, hogy marad, aztán várta, hogy mi történik vele. Azt mondtak, aki nem megy el a megadott időre, azt húszkilós csomaggal dobják át a határon. Nem is tudom..., talán elfelejtettek értünk jönni. De nekem ma is vannak rokonaim odaát, a húgom például Ri- maszombatonei. Régebben, míg volt erőm, meg is látogattam, ma már nem nagyon megyek sehová. — Később, amikor már nem volt szükség bábaasszonyokra, mert az orvosok átvették a szerepüket, talált magának más munkát? — Az egyik itteni üdülőben lettem gondnok. De milyen f ondnok...? Szinte mindent ne- em kellett csinálni. Mostam, takarítottam, volt dolgom elég. Meg aztán nekem magamnak is voltak vendégeim, ide jártak Pestről jó néhanyan. — Ebbe a kicsike házba... ? — ...Ebbe hát. Akkoriban még nem voltak ilyen nagyigé- nyuek az emberek, jöttek a jólevegő miatt, csak úgy. Mondták is a vendégeim, hogy „Irénke néni, ha maga nem marad itt Szentistvánon, már rég Tolnay Klári „Aztán valahogy eltótosodtam...” (Fotó: Szántó György) mellett lehetne énekesnő...” Merthogy jó hangom volt. — Kik voltak a vendégei? — Rendszeresen járt hozzám Dési Huber, a festő, meg Darvas József, az író, miniszter. Megfordult itt Újlaky László, a színész, meg a sportkórház igazgatója is. Az Izabella utcából is volt nagyon sok vendégem, Pestről, és azok mindig visszajártak ide. — Az éneklés megmaradt kedvtelésnek? — Meg hát. De ez jelentette az egyik legnagyobb sikeremet is — nem is egyet, hanem mindjárt kettőt. Annak idején Szentkútra jártunk búcsúba, és én vezettem az asszonyokat, meg előénekeltem. Egy ilyen alkalommal ott volt Szentkuton Mindszenty József bíboros úr is. Amikor jöttünk kifelé a bazilikából, megállította a plébánosunkat, és azt mondta: „az előénekesük nagyon szépen, értelmesen búcsúzott el a Szűzanyától. Szeretnék neki adni egy emlékkönyvet.” — Megvan még az a könyv? — Meg hát. Alá is írta Mindszenty József. Irénke néni becsoszog a házikóba, kijön egy fekete kötésű könyvvel. Az első oldalon tényleg ott a hercegprímás aláírása, de néhány betű alig látszik belőle. — Mi történt vele? Legyint egyet. — Odaadtam az egyik vendégemnek, aki könyvkötő volt. Meg nagy kommunista, de ezt csak később tudtam meg. Megkértem, hogy kösse be a könyvet, mert már teljesen szétment a fedele. Elvitte, és így adta vissza — kivakarta a betűket. — Az előbb két „éneklős” sikerről beszélt... — A másik, amikor megnyílt Galyatetőn a szálló, és idelátogatott Horthy Miklós kormányzó. Ez úgy a harmincas évek vegén lehetett. Felmentünk néhány asz- szonnyal takarítani, én meg közben énekeltem, hogy „Galyatetőn kinyílott a hóvirág...” Akkor jött oda a kormányzó úr, és mondta, hogy „na, ide nem is kell már rádió, olyan szépen szól az ének”. Azt hitte, mi tudjuk, mi az, hogy rádió... — Mostanában is tetszik még énekelni? — Persze, a templomban... Doros Judit Kiiencvenévesen a színpadon Az öregember és a versek Sohasem volt lámpalázas. Most sem, amikor fellépésre várt a színfalak mögött. Csak hát az eszét dorgálta magában, bele ne süljön a verssorokba, mert észrevette már az utóbbi időkben, hogy néha-néha nehezen bukkannak elő a fejéből. Aztán szólították. „Anna, Anna, édes Anna, De jó volna, hogy ha adna, Egy csókot kérek magától, cserébe Majd én tízet adok érte...” — vágott bele, s amint elmondta az utolsó versszakot is, tapsviharral jutalmazta a nézőtér. Simogatta, babusgatta a közönség, dicsérte a zsűri. S a hajlott hátú Molnár Penífe/meghatottan adta át a helyét az idősek gyöngyösi fesztiválja következő „szereplőjének”... Vendel bácsi sok mindenről híres falujában, Selypen. Mondhatni, óriási sztorijai vannak a századelőt idéző gyermekkorából, suszterinaskodásáról, katonáskodásáról, nagy-nagy kártyapartikról, egyszervolt asszonyokról, lányokról. — Egy kislánynak írtam az első versemet is — ugrottunk visz- sza poétáskodása kezdetére. — Rég volt az, kérem, rég... Második vagy harmadik elemista voltam, évkezdéskor, ha jól emlékszem, mindjárt a nyolcadik napon egy cetlin küldtem Koca Bözsinek egy szerelmi vallomást. A mostani fejemmel idézve, nem volt valami nagy mű, de a célnak megfelelt. Valahogy így szólt: „...Kedves Erzsikém,/ Ha vége lesz az osztálynak,/ Gyere utánam a Zagyva-partra,/ Elmondom neked, hogy szeretlek.” Mondom, valahogy így... — Méltányolta legalább a kislány ezt a vallomást? — Talán . méltányolta volna, ha eljutott volna hozzá, de a tanárnő elkapta az üzenetet. Igaz, Molnár Vendel: „...az én gondolataim egyszerűek” (Fotó: Szántó György) fel is olvasta, úgy azonban már inkább szégyent hozott, mint viszonzást. Meg az lett a vége, hogy kimaradtam az oskolából, s csak később tanultam ismét egy Goldstein nevű cipésznél. Tartják, jó szakember lettem végül is, még Amerikába is készítettem lábbeliket, cipőt, csizmát. Előtte azonban, még egészen fiatalon, summáskodtam az itteni földbirtokosnál. De az is kitelt egy lány miatt... — Megint szerepet játszott a vers? — Hát, nem tagadom, mondogattam neki szépeket, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a hölgy éppen a földbirtokos lánya volt, akit annak rendje-módja szerint meg akartam szöktetni. Mert, ugye, nem akarták hozzám adni, pedig de csuda beleszerettünk egymásba. Hát, megkértem én a kezét, mire azt mondta az úrasszony, hogy „aludjunk rá egyet, Vendel.” Csakhogy, mire felébredtem, ők „szöktették” el a lyányt Párizsba. Azóta sem láttam. Eszembe jutott néha, nyoma is van az egyik versben, így ni: „ Hogyha nő nem volna,/ minden hideg, sivár volna,/ add a szádat drágám,/ bizonyítékot, hogy csókolom. ” Persze, ez örök titkom volt... — Azt is titkolta, hogy verseket ír? — Sokáig igen. Megmondom én őszintén magának, hogy volt, aki egyenesen bolondnak nézett, amiért rímeket faragtam. Ezt is megénekeltem egyszer, hallja csak: „írtam már verseket/ kisgyermek koromban, / mindig úgy féltettem, maradjon titokban.” — A költők általában nem saját maguknak írják a verseket... — Ezt is megfogalmaztam én a magam módján abban a versemben, amelynek azt a címet adtam, hogy „Mi a költészet?” Azt írtam benne: „A költő verssel emészti, / öli magát. / Őt is úgy kéne koronázni, / mint a királyt. ” — Vendel bácsi, önnek jutott-e már „ korona ”? — Nekem ezt az jelentette, ha meghallgatták a verseimet, s megértették őket. Tudom én, jól tudom, hogy milyen az értékük a nagyokéhoz mérve, mert olvasgattam én Petőfit, Aranyt, még Adyt is... Az én gondolataim egyszerűbbek, mint amilyen az életem is. De az egyszerű érzéseket is le lehet írni szépen, s jó dolog, ha megértésre találnak. Erre gondolva írtam ezeket a sorokat is: „És ha egyszer nagynak hisznek, jaj de jólesik szívednek.” Mint ahogy jólesett a taps, a biztatás az életében először pódiumra lépett „egyszerű” költőnek, mondta szerényen, majd még hozzátette: — Kiiencvenévesen, de ezt is megértem... Szilvás István „Szeretném még jobban bűvölni a billentyűket” „Olyan bátorságra lenne szükségem, mint az ejtőernyősnek, aki épp ugrani készül...” Van Egerben egy kisvendéglő, a „Róza”. Hangulata, az egész miliő Krúdy világát idézi. De az emberek nemcsak az ínycsiklandó házias ételek miatt térnek be ide — sokan kifejezetten a zene miatt. A fiatalember bravúrosan játszik a billentyűkön, hangja több mint kellemes: a bársonyos zengés mellett a biztos, tévedhetetlen intonáció nyűgözi le a hallgatót. No és szuggesztív egyénisége. Érdekes, de az asztaloknál halkan beszélgetők mindegyike úgy érzi: csakis és kizárólag neki szól a dal. Az sem ritka, hogy egy-egy zeneszám után felcsattan a taps... Az ünnepelt zenész „civilben” Barkóczi János, tisztes családapa. Olyannyira távol áll tőle minden nagyképűség, vagányság, hogy már-már egyenesen félénk, zárkózott ember benyomását kelti, amikor beszélgetünk. Halk szóval idézi a kezdetek kezdetét. — Egészen kis gyermek voltam még, amikor édesanyám először leültetett a zongora mellé. Azt hiszem, akkor jegyeztem el magam a zenével. A zeneiskolában zongora szakon végeztem; szeretettel és hálával emlékszem vissza tanáraimra. Tulajdonképpen a klasszikusokon nőttem föl, később lépett csak be az életembe a szórakoztató zene. Többfelé játszott az országban, mondja, Nyíregyházán, s még a Dunántúlon is... — Időközben megszületett az első gyermekünk. Nagyon rossz volt távol a családtól, ezért hazajöttem. Játszottam zenekarban, a Grillben... Aztán „önállósítottam magam”, s azóta estéről estére egyedül zenélek ebben a kisvendéglőben. Hogy jól érzem-e magam? Megpróbálok igazi „örömzenét”csinálni. Élvezni az éneklést, a játékot. Sokak véleménye a városban, hogy a legjobb zenészek közé tartozik, nehéz párját találni. — Szeretnék sokáig zenélni, s mind tökéletesebben. Szeretném még jobban „bűvölni a billentyűket”. Ezért nagyon sokat gyakoriok, tanulok. Jó lenne további sikereket elérni, hiszen olyan jó érzés, ha megbecsülnek az emberek. Ha értékelik a munkámat... Barkóczi Jánost nemrégiben megkeresték, s kilátásba helyeztek számára egy hollandiai szerződést. — Nem lenne rossz kijutni külföldre. Odakint zenélni. De az éremnek két oldala van. Egyrészt nem vagyunk milliomosok — sajnos —, nem könnyű a megélhetés. Másrészt nagyon ragaszkodom a feleségemhez, a családomhoz. Azt hiszem, ehhez a lépéshez olyan bátorságra lenne szükségem, mint az ejtőernyősnek, aki épp ugrani készül... (mikes) Félig zárt világ Sándor mindig mosolyog Egyszer játszásiból, csak úgy, befogtam mind a két fülem. Arra voltam kíváncsi, milyen az, ha az élet egy része, a hangok világa nem jut el hozzám. Majdnem elnevettem magam, amikor szóltak hozzám, mert azt láttam, hogy az illető csak tátog, egyre tátog, és kész... Buta játék volt, elismerem. Azért nem rázott meg, mert tudva tudtam, ha leengedem a kezem, minden olyan lesz, mint előbb volt. Azóta tudom, hogy senkinek a bőrébe nem lehet belebújni. Mindenkinek vállalnia kell önmagát. Ahogy teszi ezt a gyöngyösi Nagy Sándor, ifjú barátom. Amikor a munkahelyén, a cukrászműhelyben felkerestem, mosolyogva fogadott. Kezét nyújtotta, és bemutatkozott. Eléggé oda kellett figyelnem rá, hogy megértsem. — Majd én tolmácsolok — ajánlkozott mindjárt a főnök, Nagy Zoltán cukrászmester. — Mi már nagyon jól megértjük egymást Sanyival. Bár igyekeztem a közvetlen kapcsolatot fenntartani a fiatalemberrel, időnként jól jött a felkínált segítség. Rövidesen kiderült, hogy családi nevük azonossága ellenére sem rokonok. — Évekkel ezelőtt találkoztunk először — mondta kérdezés nélkül. — Nekem mindjárt szimpatikus lett. Megnyerő modorú, vidám természetű emberke. Eleinte nem dolgozott nálam rendszeresen. Csak akkor jött, ha kedve kerekedett. Én nem erőltettem. — Miért fogadta magához? — Megmondom. Arra gondoltam, ha egyszer úgy adódik, hogy egyedül marad, sehonnan sem kaphat anyagi támogatást, ha nem volt munkaviszonya. Nálam megszerezheti a jogosultsághoz szükséges éveket. — Cukrász lesz Sanyiból? — Egyelőre betanított munkás. Szorgalmas, igyekvő gyerek. Kezdte a legegyszerűbb munkákkal, amikhez nem kell szakértelem. De ma már önálló is... — Odafordult a fiatalemberhez. — Mit csinálsz egyedül te? Nyújtotta a hangokat, úgy, ahogy szokás ilyenkor. — Én...? Mit csinálok? — Igen, itt a műhelyben. Melyik tésztát? Sanyi mosolya néhány másodpercre elsimult. Homlokát összeráncolta, erősen gondolkodott. Mintha még mindig nem értette volna a kérdést. A mester és a tanítványa szinte szuggerálta a másikat. Aztán felvillant egy fénysugár a fiú szemében. Az arcára megint kiült a mosoly. — Én...? A Duna-kockát...! — és bólintott néhányszor, majd rám nézett, vajon felfogtam-e igazából, hogy mit mondott, hogy őmár mire képes, mennyire önálló tud lenni. — Gratulálok— mondtam, és a kezem gyújtottam felé. — Köszönöm! — szorított visz- sza. Egy pillanatra elfordult, nézett a mesterére. Csupa kérdőjel viliódzott a szemében. A mester már bólintott is. — Kínáld meg a vendéget — mondta, mire Sanyi már hozta volna, ha vissza nem fogom. — Hogy vagy a lányokkal? — kérdeztem, hiszen egy húsz év körüli fiúnál ez a kérdés természetes. Sanyi szája még széjelebb nyílt. — Jól. A mester megtoldotta a szűkszavú választ. — Nagyon csinos kislányok szoktak idejárni, és érdeklődnek Sanyi iránt. Megvárják, amíg végez, és együtt mennek el szórakozni. De ez nem mindig történik felhőtlenül. Megtudok egy történetet. A nyáron, egy összejövetelen elloptak egy értékes tárgyat Sanyitól. Rendőrségi, majd bírósági ügy lett belőle. Bonyolította az eljárást, hogy Pestről kellett tolmácsot hívatni. — Kerültél már olyan társaságba, hogy verekedned kellett? — Nem... nem...! Szaladok...! Nem verekedem...! Furcsa fintora az életnek, de ekkor a nősülés jutott az eszembe. Rá is kérdeztem. — Feleség, házasság! — mosolygott rendületlenül Sanyi. — Gyerek? — Lesz...! Kettő... három...! — Beszélő asszonyt akarsz? — Igen...! Igen...! — Nem félsz, hogy a gyerekek nem tudnak majd beszélni? — Nem félek... Sanyi ép hallásszervekkel született. Ő mondta, hogy gyermekkorban vesztette el a hallását. Azt már a mestere teszi hozzá, hogy állítólag orvosi műhiba, egy injekció következtében lett hallássérült. Kíváncsi voltam arra is,1 mi a kívánsága a fiatalembernek. Egy kicsit meglepődtem, amikor kimondta a szót: — Motor... — Van hallókészüléked? — Nem jó...! Nagyon hangos... — Sanyi, és egyébként hogy érzed magad? — kérdeztem tőle talán egy kicsit másként, mint ahogy szoktam másoktól. Szidtam is magam érte. — Jól...! Jól vagyok...! A mester ismét kiegészítette a feleletet. Elmondta, hogy Sanyi a műhelyben már otthon van. Reggelenként ő készíti el mindenkinek a harapnivalót. Tejet, zsemlét, felvágottat, paprikát, paradicsomot. Megkérdezi, kinek mennyi kell. A társak is befogadják maguk közé. Ha úgy alakul, heccelődnek vele, incselkednek. Közben jókat nevetnek, hancúroznak. Ennyi még „belefér” a komoly munkába. — Mondja, mester úr! Mire gondolt, amikor befogadta Sanyit? — Van ebben a fiúban valami egészséges életvágy, egy kis huncutság is és igyekvés, jóindulat. A hivatalos intézmények csak a paragrafusokat figyelik. Valakinek a hóna alá kell nyúlnia ennek a gyereknek is... G. Molnár Ferenc
