Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-10-12 / 84. szám
4. ÜNNEPKÖSZÖNTŐ HÍRLAP, 1993. április 10—12., szombat—hétfő A legyőzhetetlen S okan próbáltak megküzdeni a Feltámadottal, de sikertelenül. Húsvét hajnala óta járja útját hívők és nem hívők között. Senki sem térhet ki előle. Nem kereste sem Kaifást és Annást, sem Pilátust. Nem kérte őket számon és nem állt rajtuk bosszút. Könnyedén megcáfolta ellenségeit a tényekkel. Diadalmasan terjedt el feltámadása örömhíre világszerte. A húsvéti események megzavarták Jézus ellenségeit. Mi lesz, ha hiába juttatták halálra? Mi lesz, ha beteljesedik jövendölése? A sír őrei közül néhányan bementek a városba és jelentették a főpapoknak, mi történt. Azonnal összehívták a szenátust és tanácskoztak a tennivalókról. A megoldás nem az volt, hogy meg kell cáfolni a feltámadás hírét, hanem a megszorult ember ősi módszere, a pénz. Már akkor is sokan gondolták azt, hogy a mindenható pénz mindent megold. Az első evangélium írója pontosan referál az eseményekről: „Mondjátok, éjnek idején, míg mi aludtunk, eljöttek tanítványai és ellopták. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk és kimentünk titeket. Azok elfogadták a pénzt és úgy tettek, amint kioktatták őket.” Ám a sírt római katonák őrizték. A félénk tanítványok elrejtőztek, nemhogy ki mertek volna menni a sírhoz. Elfordultak Krisztustól. Jézus ellenségei hatalmon voltak, akik három napja kikényszerítették halálát. A sírgyalázás minden szempontból főbenjáró bűn volt. Jézus ellenségei belátták, hogy a csaláselmélet milyen kétségbeesett kísérlet. Szellemesen mondta Szent Ágoston: „Alvó tanúkra hivatkozol? Ha aludtak, mit láthattak? És ha semmit sem láttak, hogy lehetnek tanúk?” Krisztus ellen tovább folyik a kilátástalan harc. Á felvilágosodás korában Paulus, Schleiermacher és mások azt állították, hogy Krisztus meg sem halt, hanem tetszhalott volt. A földrengés elhengerítette a sírzáró követ és felébresztette aléltságából Krisztust, aki a sírból előjött, elment övéihez, akik megpróbálták életre ápolni, de aztán nemsokára ismeretlen helyen meghalt. Ezt az elméletet maga a racionalista David Strauss cáfolja meg: „Lehetetlen, hogy aki a sírból előbújva betegen vonszolja tagjait, orvosi segélyre, bekötözés- re, erősödésre és kíméletre szorul s végül szenvedéseibe mégis belehal, a tanítványokban azt a hitet keltette volna, mely pedig egész ez- utáni működésük alapföltétele, hogy ő az élet ura... Ez a szánalmat keltő föllépés csak végleg elgyöngítette volna azt a benyomást, melyet Jézus életében gyakorolt a tanítványokra...” Mindehhez hozzá kell vennünk, hogy Jézus barátai közel álltak hozzá, látták, hogy meghalt és eltemették. De ott voltak Jézus ellenségei is. Csak nem engedték volna, hogy élve kicsússzon kezeik közül. Es maga a helytartó nem azon csodálkozott, hogy Jézus meghalt, hanem hogy olyan gyorsan következett az be. Hozzá kell vennünk a temetés módját. Száz font erős keleti fűszert szórtak azokba a gyolcsokba, amelyekkel a kor szokásai szerint szorosan körültekerték a testet, arcát, fejét külön bekötötték. Ha per abszurdom mégsem halt volna meg, ez a temetési mód nyilván megfullasztotta volna a súlyosan kivérzett embert. Vegyük továbbá hozzá, hogy maguk a katonák állapították meg a halált, ezért a lábszár összroncsolásával nem sietették azt. De biztosak akartak lenni, ezért szívét átszúrták, honnan a placenta és vérsavó távozott el. A legyőzhetetlen győz. Schleiermacher különleges ötlete könnyen cáfolható. Szerinte a földrengés keltette szakadékba zuhant bele Jézus teste. Péter és János azonban „látta az otthagyott gyolcsokat, meg a kendőt, amellyel fejét takarták be. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összahajtva más helyen.” A Feltámadott ellen újabb támadás indult. Strauss és Renan az ú.n. vizionárius elméletet gondolta ki. A tanítványokat és az első lelkes hívőket leverte Krisztus halála. Amint felocsúdtak, jelentkezett a rajongva tisztelt mester viszontlátásának szenvedelmes vágya. Egzal- táltságukban gyökeret vert az a hit, hogy Krisztus nem halt meg mindenestül. Ez a hit azután odáig fokozódott, hogy kezdtek hallucinál- ni, mintha nekik megjelent volna Krisztus. A tömegszuggesztió azután megtette a további hatást és kialakította a feltámadás hitét. Mindennek ellentmondanak a tények. Márpedig azok kemény dolgok. Az apostolok úgy viselkedtek, mintha elfelejtették volna Jézus jövendölését. A kereszt drasztikus ténye mindent megölt bennük. Lelkűkben meghalt Krisztus. Az emmauszi tanítványok kétségbe esetten menekültek a félelmes Jeruzsálemből. „Keresztre feszítették. Pedig mi reméltünk.” Az asszonyok híradásánál ezt olvassuk: az apostolok „üres beszédnek tartották szavaikat és nem hittek nekik.” Jézusnak bizonygatni kell, hogy valóban feltámadt és a tanítványok nem fantáziáinak. A keményen tagadó Tamásnak kezét nyújtja, hogy megtapogathassa. Asztrált test nincs. De ha volna, sem venne ételt magához. Jézus pedig evett a tanítványokkal feltámadása után, ami drasztikusan igazolja feltámadt testének valóságát. Saul nem hitt, hanem szenvedelmesen üldözte Jézus útjának követőit. A damaszkuszi úton az üldözőből egy pillanat alatt szenvedélyes hívő, sőt a leghatásosabb apostol lett. Találkozott a Feltámadottal, aki élt és szólt, így él ma is és ellenállhatatlan, könnyed lendülettel hárítja el ellenségeit. Győzelme életet, bizalmat sugároz a veszélyes világnak. „A félénk apostolokból bátrak lettek” Beszélgetés Deli János lajosvárosi plébánossal Deli János kanonok, az egri főegyházmegye főszámvevője a lajosvárosi plébános. Ne gondolja senki, hogy ennyi egyházi méltósággal (még ezen kívül is van neki címe) felruházva valamiféle megközelíthetetlen, arisztokratikus személyiség. A régi vágású tisztelendők közé tartozik, szerény és konok ember, teli szeretettel. Különös tulajdonsága, hogy vonzódik a számokhoz, nyilvántartja például, hogy felszentelése óta 20.038 misét mondott. Húsvét előtt kerestük meg, hogy a közelgő ünnep fényében lelkipásztori munkájáról kérdezzük. — Hogyan lett egri pappá, s mi vezette ide, a Lajosvárosba? — 1965-ben kerültem Egerbe, Mészáros helynök úrral, a főplébánossal együtt, aki az érseki iroda vezetője is lett. Ó hívott és hozott magával, mert ismertük egymás gondolatát, s az új területen szüksége volt egy olyan munkatársra, akire bizonyos dolgokat nyugodtan rábízhat. Nyolc esztendőn keresztül dolgoztunk együtt. Amikor ’73-ban káptalani helynök lett, megüresedett ez a plébánia. Akkor váltak el útjaink. — Milyen volt ez az egyház- község, amikor ide került? Milyennek ismerte meg az itt élő embereket? — A lajosvárosi törzslakosságnak attól volt vasárnap a vasárnap, ha meghallgatták itt is a misét, s aztán bementek a nagytemplomba. Volt egy mag, mely nagyon buzgó, vallásos emberekből állt. Áztán jöttek a változások, a modernizálás, a bővítés. A lakosság száma erőteljesen megnövekedett, s természetesen szaporodtak a hívek is. Főként olyanok települtek ide, akik vidékről jöttek, a munkahelyek miatt. Á fiatalok „otthon hagyták” vallásosságukat, de a magukkal hozott idősebb hozzátartozók szívesen jártak templomba. S ha nem is volt tele minden misén a templom, de a padok mindig foglaltak voltak. A demográfiai hullám idején, amikor a „szerződéses” gyerekek születtek, megesett, hogy egyetlen esztendőben 90 kicsit kereszteltem. Azt megelőzően csak 30-40 keresztelő volt. Amikor idekerültem, csak egy-két családot ismertem. Világi hívekből álló, három tagú gondnokság dolgozott az egyházközségben, így én megszerveztem a képviselő-testületet. Akkor kezdődött a zsinat hozzánk bejutott eredményeinek a megvalósítása. Próbáltuk aktivizálni a világiakat, s ennek jó talaja, alapja volt az egyházközségi képviselő-testület. Ez különben a jövő útja is, hogy be kell kapcsolni a világiakat, hiszen mi, papok nagyon kevesen vagyunk. — A rendszerváltozás óta történt-e valami jelentősebb változás, áttörés? — Mindenképpen. Beindítottuk az iskolai hitoktatást — négy világi hitoktató segítségével —, s a területen lévő általános iskolákban elég szép számmal érdeklődnek a gyerekek. Jó a kapcsolatom a 7-es és 8-as iskola tanáraival, meghívtak, s szóhoz is jutottam az évnyitó és -záró ünnepségen is. A változás első évében kilencven első áldozó volt a korábbi harminccal szemben, így a sze- retetreggelit már nem tarthattuk a plébánián — nem fértünk el — hanem az iskolában jöttünk ösz- sze. A plébánai hittanteremben, amely még a nyolcvanas években létesülhetett, az elsőáldozás és bérmálás előkészítéssel foglalkozom. — A hívők és nem hívők hogyan viszonyulnak ma a kereszténységhez, a katolicizmushoz? — A hívők életében mindenképpen felszabadultságot jelentett a változás, bár bizonyos félelem és zárkózottság még mindig van, ami néha összetéveszthető a kényelemmel. A nem hívők között eggyel sem találkoztam, aki ellenséges magatartást tanúsítana. A legtöbbel köszönőviszonyban vagyok. Viszonylag sok nyilvános „megtérés” van, amit nem hiszem, hogy látványosságnak, köpönyegforgatásnak kellene venni. Talán sokan megszólják az ilyen változást, pedig lehet, hogy az illető most őszintén megvallhatja a hitét, s gyakorolhatja a vallását. — Az emberek mindennapjaiban is teret nyer-e a krisztusi gondolat? — Ez az, amiben némi türelmetlenséget érezhetnénk, de ezt nem szabad. Kell a tolerancia azokkal kapcsolatban, akik eddig elfordultak, vagy akiknek eddig a külsőségekben merült ki a vallásosságuk. Igazában most jön annak az ideje, amit a II. Vatikáni Zsinat előrevetített, s amit a Szentatya látogatása betetőzött, hogy a hívek kapcsolata tudatosabb legyen. Ha nem is vagyunk létszámban sokkal többen, de az a kis közösség amelyik eddig kitartott, s amelyik hozzácsatlakozott, az tudatosabb. Megszerveztük a Karitasz Hun- garikát, a főplébánia után mi kezdtük először. Ez a hívek öntevékeny akciója. Az alapja az, hogy én a betegeket megkerestem, aztán kértem, hogy látogassák őket. A Karitasz és a Máltai Szeretetszolgálat is sokat tett értük. — Talán azért is lehet e téren eredményt elérni, mert itt jobban ismerik egymást az emberek. Ez egy önálló városrész, egy másfajta közeg, mint mondjuk az Északi-lakótelep. Szervesebbek a kapcsolatok, a szomszédok, utcák kötődései... — Igen. Már az utcák is jelzik Lajosváros kialakulásának kezdetét: felvidéki, erdélyi, délvidéki városokról, továbbá nagy költőkről kapták neveiket. Ez is a keresztény magyarsághoz és történelmi múlthoz való kapcsolódást mutatja. 1937-ben létesült az egyházközség, Lajos érsek püspökké szentelésének jubileuma alkalmából. Az akkor idehelyezett első plébános, Császi Gyula magánlakásban misézett, a gazdasági iskolában. Az ő vezetésével, irányításával, sokszor koldulásával jött létre ez a templom. — Miként készülnek most a hűsvétra az itt élő emberek, hogy látja az egyházközség plébánosa a helyzetüket? — A mai gazdasági körülmények nyomasztóan hatnak. Az emberek gyakran kétségbeesettek, elkeseredettek. Én úgy látom, hogy a hitünk még nem elég erős ahhoz, hogy túl tudjuk ezeken tenni magunkat. Mert hiába a jólét: a fejlett nyugati társadalmakban láthatjuk, hogy ez a hitéletben, a vallásban súlyos követkeményekkel jár. Mindig a szegénység visz közelebb Istenhez, mert az ember érzi a ráutaltságát. Ezért az egyház gyakorlata Jézus Krisztusé: szegényen jött a világra, úgy is élt, és úgy mentei a földi élete után. Mindig a szegényeket vette pártfogásába. Ez mind beletartozik a húsvét misztériumába. Talán a feltámadásba való hitünket, kapaszkodásunkat — mely legfőbb alapja hitigazságainknak — köszönhetjük Krisztusnak. Ezt próbáljuk tudatosítani az emberekben, hogy éb- redjenek-döbbenjenek rá: hiába az anyagi jólét, ha hiányzik a lélek békéje. Azért készülünk a húsvétra, hogy lélekben feltámadjunk, megújuljunk. Az anyaszentegyház húsvétra teszi a bűntől való megtisztulás idejét, az egyik parancsa: bűneidet évente legalább egyszer gyónd meg, s húsvétkor áldozzál! Ez a minimum. Kereszténységünk, hitünk erősödése folytán ma már szinte a szentáldozások száma megegyezik a misén résztvevők számával. Mert a hívek tudják, hogy a szentmise úgy teljes, ha áldoznak is. Ez mind olyan kegyelmi forrás, amit a feltámadás erejéből menthetünk, s ezzel tudjuk magunkat Isten közelében tartani, hitünket gyarapítani, izmosítani, hogy a külső nehézségeket le tudjuk küzdeni. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében készülünk húsvétra. A feltámadás diadala megvigasztal bennünket, a félénk apostolokból bátrak lettek, elveszített reményeiket visszakapták. Mint ahogy Szent Pál apostol mondta: hiába való lenne a mi hitünk, ha Krisztus nem támadt volna fel. Ez teszi rá a koronát a mi hitünk igazára. Az egyház újraéledésének korszakát éljük. Ezt a húsvé- tot is ennek a reményében és jegyében próbáljuk eltölteni. Gábor László Húsvét-história: közös gyökerek Rítusok, hagyományok két világvallás legnagyobb ünnepén Egybecseng a hitélet tudósainak véleménye: a húsvét a zsidó vallásnak és az egyetemes kereszténységnek egyaránt legnagyobb ünnepe. Mindkét világvallás azt tartja ugyanis, hogy ez a nap Isten fiainak a szolgaságból az új életre, a szabadságra való kimenekítésnek, s újjászületésének ünnepe. Míg azonban a zsidó hívők az egyiptomi szolgaságból történt szabadulásra emlékeznek, a keresztények a bűn, a sátán rabságából való szabadulás emlékét állítják az ünnep középpontjába. A zsidó peszáh (az „elkerülés” ünnepe) onnan kapta nevét, hogy midőn — a mózesi könyvek elbeszélése szerint — Isten angyala elpusztította a népet szolgaságban tartó egyiptomiak elsőszülötteit, Izrael fiainak házait elkerülte a E usztító, elkerülte a pusztító arag. Nevezik a kovásztalan kenyér ünnepének is, mert nyolc (illetve Izraelben hét) napig tartó ünnepen csak maceszt szabad fogyasztani. Az ünnep kezdetekor (erev peszáh = peszáh előestéje) költik el a széder-nek nevezett lakomát, amelynek meghatározott rendje (széder=rend) van. A jelenlevők közül a legfiatalabb fiú megkérdezi az ünnep értelmét — mire a családfő, azaz a legidősebb férfi ismerteti a szabadulás történetét. Az ismertetésen bennfog- laltatik, hogy az egyiptomi szolgaságban sínylődött Izrael fiait csak azért engedte szabadon a fáraó, mert Isten 10 csapást mért rá — s ezek közül éppen a tizedik, az elsőszülöttnek elpusztítása volt a legsúlyosabb. A zsidók — vacsorájuk elfogyasztása után — útra- készen várták a fáraó engedélyét. A széderen azért kerül bárány az asztalra, mert őseik is azt ettek; az öldöklő angyal épp azért kerülte el házaikat, mert a bárány vérével bekenték ajótfélfáikat. A kovásztalan kenyér szintén ott van az asztalon, mert a rabságból sza- badulóknak annak idején, indulásra készen nem volt idejük kenyeret keleszteni. Elmaradhatatlan tartozéka a széder-lakomának a keserű saláta is, amely a hajdani szolgasor szenvedéseinek emlékét idézi. Sok egyéb szertartás is része még a vacsorának, a leg- meghittebb zsidó családi ünnepnek, amelyen lehetőleg a família egymástól távolélő tagjai is egyjegyűinek. A keresztény húsvét Krisztus feltámadását köszönti. Maga az ünnep nyolc napig tart — közvetlen előzménye pedig a nagyhét, amely az ünnep előtti virágvasarnapon kezdődik, s kiemelkedő része a három szent nap: nagycsü- törtök, nagypéntek és nagyszombat. A nagy héten Jézus szenve- déstörtenetére, a passióra emlékezik a keresztény világ. A virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe, egyben szenvedésének kezdete. Szamárháton, tanítványaival érkezett a peszáh- ünnepre, s a tömeg ruháit terítette lábai elé, pálmaágat lengetve messiáskent üdvözölték. A katolikus liturgia körmenettel emlékezik erre: a pap álmát (nálunk barkát) szentel, amit a szertartás részvevői kezükben tartanak. Nagycsütörtökön valameny- nyi keresztény egyház az utolsó vacsorára emlékezik, amit Jézus apostolai társaságában költött el, s amelyet követően mint áldozati bárányt, önként kiszolgáltatta magát ellenségeinek. Nagypéntek Jézus kereszten, az emberek bűneiért elszenvedett halálának, nagyszombat a sírban nyugvásának napja. Ennek estéjén kezdődik núsvét — tűzszenteléssel és a húsvéti gyertyáknak a kiviláf ítatlan templomba vitelével. lindezt követi azután az Al- lelújás mise és a feltámadási körmenet — az újjongó öröm jegyében. Húsvét napjának kijelöléséről a nicesi zsinat döntött 325- ben. Határozata szerint a hús- vétot a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) utáni holdtöltét követő vasárnapon kell megünnepelni. A zsinati határozatot az egész kereszténység húsvétja. Ä keleti egyház ugyanis a Kr.e. 44-ben bevezetett julián-naptárhoz, a nyugati kereszténység az 1582- oen bevezetett gregorián naptárhoz alkalmazkodik. Áz előbbi szerint a napéj- egyenlőség március 21-e, utóbbi szerint április 3-a. Miklós Béla
