Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

1993-04-10-12 / 84. szám

HÍRLAP, 1993. április 10—12., szombat—hétfő ÜNNEPKÖSZÖNTŐ 5. hétfő Az utolsó lépések Jeruzsálem, Via Dolorosa Ez egy kitalált történet, mese, amely tartalmaz ugyan valóságe­lemeket, de juszt se árulom el, mikor hazudok és mikor mon­dok igazat. Reggel volt, húsvét hétfő reg­gele, kellemetlen, mint általában a reggelek, de most főképpen, mivel a szembeszomszéd nem át­all évek óta ezen a napon hajnal hétkor csengetni, így mutatva ki meggyőződését: nőt az ágyban a legjobb locsolni. Nem volna ez­zel különösebb probléma, ameny- nyiben egyik szobában éjszakáz­nának a lányok, a másikban a fi­úk, ám rendes ember nővel al­szik, nővel kel. Hálistennek hamar tisztul a kép, kiderül, hogy ez egy húsvét hétfő, ami alapjában véve nem rossz nap, pillanatok alatt glanc­ba vágja magát a férfiember, s miután a családot megfelelően illatosította borzasztó kölnijével, nyakába veszi a falut. Itt egy kis kitérőt kell tennünk az ünnepi népszokások megérté­se végett. Kétféle húsvéti locsoló létezik, s hogy ki melyik csoport­nak tagja, az elsősorban az élet­kor függvénye. Körülbelül tizen­hat évtől lefelé a locsoló beko­pogtat mindenhová, öntöz, ami­nek ellentételezéseként némi pénzre számíthat, plusz a piros tojás: nem rossz üzlet, akkor is összejött ilyen módon néhány ezer forint, amikor az még ért va­lamit. Tizenhat év felett a locsoló csak barátait, rokonait látogatja meg az ünnepen, természetesen öntöz, majd pótolja a folyadék­veszteséget, esetleg kap egy tojást. Ez utóbbi formula ke­véssé jövedelmező, mindazonál­tal megvan neki a maga szépsé­ge­Fent említett húsvét hétfőn az anyai és házastársi tanácsok meghallgatása után elindultunk apámmal; tudtuk, hová me­gyünk, pontosabban hová érde­mes mennünk: az évek során fel­gyülemlik a tapasztalat arra vo­natkozóan, ki utazik el rendsze­resen e napon, ki nem akarja órá­kig mosni a hajából a szagot. Az első megrázó élmény (a hajnali szomszéd kerítésszagga­tó pálinkája) utóhatásaitól kissé kábán bandukoltunk lefelé a fő­utcán egy újabb nőnemű áldo­zathoz, amikor apám megszó­lalt: — Mi lenne, ha ma nem rúg­nánk be? — Fura ötlet — mondtam. Tényleg fura ötlet volt. Egy hús­vét hétfőn. — Csak úgy decensen — fűzte hozzá picit később enyhítő kö­rülmény gyanánt. — Laza fröccsök — bólintot­tam rá —, maradjunk ennyiben. Volt csodálkozás, és bár dél­utánra a kölni elfogyott, tehát ju­tott belőle minden arra érdemes hölgynek (a kísértések magas számára való utalás lenne ez it­ten), mégis, büszkén és kiegyen­súlyozottan vettük hazafelé az irányt, azon meditálva, mekkora meglepetést okozunk családi kö­rökben, mi, személyesen, ráadá­sul semmit nem kellett tenni hoz­zá, illetőleg éppen hogy a sem­mire volt ehhez szükség. Külön öröm a kezemben lóbált szatyor tele húsvéti tojással, majd meg­látják a lányok, ezúttal ez a ho­zott anyag. De aztán, sic transit gloria mundi, akkorát estem egy kőben, mely az útszéli fűtől nem látszott, hogy a szatyor tojás nagy ívben elrepült, földet fogott persze végül, de nem volt abban köszönet. Otthon senki nem értette, mi a baj, miért állunk szomorúan, jó­zanul, helyenként tojáshéjjal bo­rítva a konyha közepén. Az alig nyolcszáz méter hosz- szú útszakaszon zsibong az élet, nemhiába tartozik az arabok lak­ta jeruzsálemi óváros bazárne- gyedéhez. A kávézók előtt rá­érős, kockás fejfedőt viselő férfi­ak szívják a nargile, a vizipipa hi­deg füstjét, emléktárgyárusok hívogatják a túristákat. A kikövezett emelkedő azon­ban nem egy a sok közül. Ez a Via Crucis, a Kereszt Útja, a Via Dolorosa, a Fájdalomé. Minden pénteken — hisz’ ezen a napon halt meg Jézus — ferencesrendi szerzetesek gyász-processziója kaptat fölfelé, egészen a Szent Sír Templomáig. Jeruzsálemben, amelyet három nagy világvallás is szent helyének tekint (a város neve héberül a Békét, arabul a Szentséget idézi) mindez hozzá tartozik a hétköznapokhoz. A mélyről fakadó, legbensőbb hit, s a túristaipar nagyüzeme ez, amely azonban nemigen kedvez az elmélyülésnek. Hiába próbál­na valaki ájtatosságba merülni a sírkő előtt, amelyet Máté evan­géliuma szerint lepecsételtek ugyan az őrizők, de az Úr angya­la földrengésszerű robajjal el- hengergetett, hogy a sírban fek­vő a mennyekbe szállhasson. Kígyózik a sor, a sírt mindenki ériteni szeretné. A rózsafüzért leginkább akkor áldják már meg, ha a zarándok diszkréten lerója adományát; de hát az is a mai je­ruzsálemi csodák közé tartozik, hogy a Siratófalnak önálló tele­faxszáma is van, ha valaki nem tudja a „kvitlit”, a kívánságát rej­tő papírdarabkát a hajdani Nagytemplom falának hasadé- kába helyezni. Az A1 Aksza Három világvallás szent helye ez meccset előtt mohamedán vallá­si rendőrség vigyáz arra, hogy mindenki lefizesse a belépődíjat. A ferencesek nagypénteki menetének évről évre különösen sok résztevője és nézője van. Ilyenkor a világ minden tájáról érkeznek a hívők és sokan jön­nek át az észak-izraeli Galileá- ból, főként Názáret környékéről, ahol százezer keresztény vallású palesztin él. A hajdani Golgotha felé haladnak: az arám szó kopo­nyát jelent, s a domb formájára utal; latin fordításban lett Locus Calvariae, a Kálvária Helye. Amikor végigjárják a stációkat, kevesen gondolnak arra, hogy a XV. században egy, a Szentföld­re zarándokolt brit nemesúrban vetődött fel először a stációkra bontás gondolata és eleinte öt- hét-tizenkét, sőt húsz stációt is kijelöltek. Később Leonardo fe­rencesrendi hitszónok, Szent Lé- nárt nevéhez fűződik a tizennégy állomás megjelölése. A nagypénteki vonulás mind­egyiknél megáll rövid időre. Az első stációnál, ahol Pilátus ki­mondta a halálos ítéletet; a má­sodiknál, ahol Krisztus vállára vette a keresztet, ma az Ecce Ho­mo ív alatt haladhatnak át a za­rándokok. Ebbe — a hagyomány szerint — azt a követ is beépítet­ték, amelyen Jézus végighallgat­ta a római helytartó szavait, s az rámutatott: „íme, az ember!” A negyediknél találkozott anyjá­val, a hatodiknál Veronikával, aki egy arcképfestőhöz indult, hogy magát örökíttesse meg ken­dőjén, de átnyújtotta azt az Úr­nak, a keresztvivő izzadságának törlésére. A kendőn Jézus arcvo­násai örökítődtek meg... Megint egy biblikus színhely, annyi ha­sonló jeruzsálemi emlék közül, ahol történelmi események és le­gendák kapcsolódnak össze az idő mély kútjában. De hamaro­san a jelenbe zökken vissza a kendőárusok siserehada, amely­től szinte lépni sem lehet. A hetedik stációnál esett el a Megváltó másodszor a kereszt­tel, a nyolcadiknál szólt a sirató­asszonyokhoz, az utolsónál telje­sedett be a vég. A Jeruzsálemben és a környé­kén lakóknak ma is gyakran megvan a maguk keresztútja. Te­metnek izraelieket, akik szélső­ségesek vak merényleteinek es­tek áldozatául; temetnek arabo­kat, akik véletlenül és vétlenül vesztették életüket a sortüzek következtében. Az ünnepek, a Karácsony és a Húsvét is a meg­különböztetett katonai készült­ség időszakát jelentik a Szentföl­dön. A nemzetközi politika ke­mény realitásai mindenkit meg­érintenek, az ottlévőket és a tú­ristákat, az ájtatoskodókat és a kíváncsiakat. Húsvéti hangulatot idéznek a Mozartot és Vivaldit játszó utca­zenészek is. Az Óváros falán kí­vül muzsikáló vonósok a volt Szovjetunió területéről érkezett bevándorlók és szakmájukban munkanélküliek: legalább nyolc-tíz filharmóniai zenekarra valónyian érkeztek. A kissé ke­serű vicc szerint minden utas hangszertokkal a kezében száll le a repülőről, s akinél ilyen nincs, az — zongorista. Most a húsvéti mellékkeresetre gondolnak, s van mit játszani a repertoárból. Réti Ervin FEB Kénes Marcell Két kicsi csokinyuszi Ilyen boltok már nincsenek is. Ezt “is bizonyára ledönti rövidesen egy rosszarcú dömper, s légi a he­lyén delikát, burgonyaszirmokkal, hamisítvány-ko­nyakokkal. De most még áll, a kisváros két kis utcá­jának a sarkán, a kirakat előtt rács van, a rács mö­gött kenyerespultok, a kenyerespultokon délelőtt kenyér, délután semmi. Most húsvét előtt a hét közepén érkezett az utol­só nagy csokinyuszi-szállítmány, ami sokat ugyan nem jelent, két papírládikó, a környéken nincsenek már kisgyerekek. Akik voltak, megnőttek, el is tűn­tek onnan, a nagyszülők pedig nem itt vásárolnak hanem a belvárosban, Mozart-nyuszit, Nestlé-nyu- szit, Milka-nyuszit, felhúzhatós Duracell-nyuszit, meg élő nyuszit, de azt csakhamar megbánják, mert gyerekeik — a frissensült szülők — óbégatnak a sok-sok fehér szőr miatt, ami elhullik. Ebben a kisboltban hagyományos kis csokinyu­szik vásárolhatóak, olyanok, mint karácsony előtt a mikulások, piros a színűk, csak éppen nagy a fülük, nagy a szemük, és nincsen a hátukon puttony. Nem kellenek a kutyának sem. Most ezt az utolsó szállítmányt pakolta a tavaszi szünetes kislány unott arccal — utálta ezt a helyet, jobb szeretett volna ő is belvárosi Julius Meinlt, ahol papaya-konzervet pakolhat az ember, nem marhamájkrémet. Hányta egyre-másra a nyuszi­kat, ahogy sikerült, s csodák-csodája csekélyke hi­baszázalékkal dolgozott, valamennyi csokinyuszi megállt a lábán, mindössze kettő — két kicsi csoki­nyuszi — dőlt fel, s tűntek el a többi mögött, a polc végén. Két kicsi csokinyuszi nem tud beszélni, még ma­kogni sem, szemüket sem tudják forgatni, mert az is papírból van, két kicsi csokinyuszi csak magatehe- tetlenül tud feküdni. Van azonban valami, amit két kicsi csokinyuszi megérez, s ne is kutassuk az okát, hogy mitől van ez, egzakt magyarázatot úgysem tudnánk rá adni, meg könnyen ki lennénk téve an­nak, hogy környezetünk hülyének tart bennün­ket, amint éppen két kicsi csokinyusziról tartunk előadást. Ez a két nyuszi már akkor tudta, hogy nem kel­nek majd el, hogy húsvétkor locsolóvíz öntözése után senkitől nem kapják majd meg őket, senki nem fejti le róluk a piros papírt, senki nem harap beléjük. Márpedig a csokinyuszi lényege az lenne, hogy beleharapjanak, harapás nélkül olyan a csoki­nyuszi, mint a megíratlan könyv. — Nem tudok minden csokinyuszit megvásárol­ni — mondtam az eladólánynak, aki nyugtázta, hogy őrülttel van dolga. — De azt a kettőt, onnan hátulról kérem. Az eladólány nyugatalan lett, élőről akart adni, mert azok voltak kéznél, nem értette, miért nem mindegy, hogy melyik csokinyuszit kapom, faljam fel őket, aztán tűnjek el ebből a városrészből. Vége­zetül csak megkaptam az én két kis nyuszimat, kifi­zettem az árukat, bedobtam őket a táskámba, s ak­kor már tudtam, hogy ezzel nem oldódott meg sem­mi, nem kapja meg a világon egyetlen kisgyerek sem ezeket a nyuszikat, én pedig nem eszem meg őket, az biztos. Kovács Attila • • Ünnepi szokások, gondolatok Az egyházi kalendárium és a hozzákapcsolódó népszokások között a húsvét egyúttal a tavasz nyitánya is. Véget ért a farsangot követő negyven napos böjt, s egyesek a hús vét szót is úgy ma­gyarázzák: a hús-vét azt jelente­né, hogy most már szabad húst fogyasztani. A böjt rituális lezá­rását jelenti a lelkész ételáldása a templomban, amikor az oltár előtt az odavitt bárányt, sonkát, kenyeret, bort vagy tojást meg­szenteli. A néphit szerint így megóvja a híveket a hosszú böjt után a mértéktelen fogyasztás káros következményeitől. Négy­száz évvel ezelőtt a megszentelt húsvéti ételt vallon vagy olasz eredetű szóval kókonyának ne­vezték, amit pl. Egerben az ide érkező külföldi szerzetesek ho­nosítottak meg. A keresztény egyházak tanítá­sa szerint húsvét Krisztus feltá­madásának ünnepe, naptári idő­pontját azonban sokáig nem egyértelműen határozták meg. Végül zsinat döntötte el, hogy a március 21-es napéjegyenlőség után, az első holdtöltét követő vasárnap legyen húsvét első nap­ja. Az ünnep időtartama is ko­ronként és tájanként változott. Eleinte három, majd két és végül csak egy nap volt a húsvét, bár hazánkban például még ma sem egyöntetű. Általában két nap, de az erdélyi reformátusok három napot tartanak, ám Észak-Ma- gyarországon is van erre példa nagy vasárnap és vízbehányó hét­fő után vízbehányó kedd, mint ünnep következik, ez a nők hús- vétja, ilyenkor ők öntözködnek. Közép-Európában az ünnep a feltámadási körmenettel kezdő­dik. Korábban nagyszombat dél­után tartották, s újabban tették át vasárnap hajnalra, de ezt a vál­toztatást nem mindenütt vették át. Bálint Sándor, a vallási nép­rajzkutatás nagy személyisége egy erre vonatkozó, sajátos egy­házi szokást idéz. Eger középko­ri liturgiájának egyik jellegzetes­sége volt az, hogy nagyszomba­ton este felé a főpásztor vezeté­sével zászlós, fáklyás processzió indult a szentsírhoz, amit nagy­pénteken a püspök lepecsételt. Most feltörte a pecsétet, megnyi­totta a sírt és bejelentette: „Sírjá­ból feltámadt, aki érettünk a ke­resztfán függött! ” A menete után visszatért a templomba. Száza­dunkban részt vettek a körmene­ten a települések vezetői, a fiata­lok pedig a baldachint vitték. A komatál, vagy mátkatál küldésnek, mint az egész magyar nyelvterületen élő szokásnak egyik fontos alkalma volt húsvét második napja. Serdülő korú fia­talok és leginkább lányok szoros barátságot kötöttek azzal, hogy egymásnak ajándékot küldtek. A Mátra környékén egy tálba koszorú alakú fonott kalácsot, hímes tojást, gyümölcsöt tettek és egy idősebb nőrokonnal el­küldték kiszemelt barátnőjük­nek. A lányok ettől kezdve szinte testvéreknek tekintették és mát­kámnak szólították egymást. Jellemző, hogy a mátkák halálu­kig magázó viszonyban voltak. Ez a barátságszerű kapcsolat olyan szoros volt, hogy még évti­zedekig tartó különlét, például amerikai kivándorlás után sem szakadt meg. Mátkálás talán még ma is van, de már egysze­rűbb formában, csak egy-két húsvéti tojás kicserélésével. A falusi földműves lakosság és a városi polgárság körében né­hány évtizede még nagy divat volt a húsvéti locsolás, öntözkö- dés. Elsősorban a tizenéves fia­talok szokása volt és egyes helye­ken ma is az: a legények, a fiúk csoportosan járták végig a háza­kat és a lányokat vödörből kút- vízzel öntötték le, vagy ahol pa­tak folyt, a vízbe mártották. Ez utóbbi szokást azonban a ható­ság betiltotta és már csaka neve, a vízbehányó hétfő utal rá. A locsolás, a lányok vízzel va­ló megöntözése ősrégi eredetű. Egykor varázslás lehetett, amelynek célja a gonosz lélektől való távoltartás, a megtisztítás és a termékenység, a gyermekáldás jövőbeni biztosítása volt. A ke­resztény egyház átvette, megtűr­te a szokást, de új tartalommal töltöte meg. Azzal a legendával magyarázta, hogy a Krisztus fel­támadását észlelő asszonyok örömujjongással futottak be a városba és szétkiáltották a jó hírt, de a római katonák csak úgy tud­ták őket elhallgattatni, hogy víz­zel öntötték le őket. Úgy látszik, az öntözködés — legalább is vá­roson — a gyerekek szokásává válik. Az öntözködő legényeket a lány anyja leültette és megkínál­ta. A szokásos húsvéti ételek és italok mellett minden legény ka­pott egy piros tojást, ami elen­gedhetetlen kelléke volt az ön- tözködésnek. Mert mint annyi más ünnepnek, a húsvétnak is megvannak a maga szimbólu­mai. Ezek közé tartozik a tojás és még előbb a bárány. Az egyházi ikongráfiában az Isten Báránya, az Agnus Dei Jézus Krisztus szimbóluma, ezért a bárány megszenteltetése és a húsvéti ebéden való elfogyaztása igen régi kapcsolatot fejez ki, talán még az ótestamentumi áldozati báránnyal. A szentelmények közös elfo­gyasztása szertartás jellegű cse­lekmény, és a bárány mellett ide tartozik a tojás is. Á megáldott tojást nemcsak az öntözödő le­gényeknek adják, hanem az ün­nepi ebéden is feltálalják. A hús­véti tojás egy poétikus hasonlat­tal kapcsolható Krisztus feltá­madásának csodálatos esemé­nyéhez: „amint a csirke áttöri a tojás falát és életre kel, úgy tá­mad föl Jézus is a sírjából”. Ezt a szimbolikus jelleget erősítik meg egyházi áldások a IV. és a XII. szazadban, de korunkra ez az ösz- szefüggés már elhalványult. A jelenkorban a húsvéti tojás érzelmet, esetleg szerelmet fejez ki, ezért elajándékozása előtt megfelelő díszítést kap. Legegy­szerűbb volt régen a pirosra fes­tés vöröshagyma levevel, a bati­kolás már népművészeti értékű lehetetett: a főtt vagy nyers tojás­ra méhviasszal díszítményeket rajzoltak, festékbe mártották, majd a viaszt levakarták róla és így az ornamentikát a tojáshéj eredeti színe adta ki. A régi hímestojás díszítő ele­mei igen egyszerűek: ősi közel- keleti, ókori motívumokat alkal­maztak és variáltak. Újabban és inkább csak a városokban karco­lással is dolgoztak, de már mo­dernebb elemeket használtak fel. A húsvétihoz kapcsolható a pa­kolt tojás is, ami egy-egy barká­csoló mester kimagasló szaktu­dását kívánja bizonyítani. Erre korunkban is ismerünk példá­kat. Ugyancsak a húsvéti tojás mintájára készítenek egyes he­lyeken hímes tojásokat népi, pél­dául matyó hízmésminták adap­tálásával. Ezeket nemcsak hus- vétkor, hanem egész éven át áru­sítják az üzletekben. Bakó Ferenc A legismertebb a locsolkodás hagyománya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents