Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-06 / 80. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. április 6., kedd Miért jó a bábszínház? A zeneszerző: Kátai László Az unokám megnézte a Har- lekinben azt a kis mesedarabot, amit Lázár Ervin regényéből fabrikált Bükkösdi László, és amit Demeter Zsuzsa rendezett. A kisfiú beszámolójából azt tartottam érdekesnek, hogy a cirkuszban az állatok, az oroszlánok, mert hogy azok itt a főszereplők, felvonultak és ilyen szépen rendre mozogtak, trappol- tak, gúlába ugrándoztak. A lovak is olyan cifrán illegették magukat, majdnem úgy, mint Budán, a templom előtti téren, fel voltak díszítve, amikor húzzák azt a kicsinosított kocsit. Amit úgy hívnak, hogy fiákker. Ha a pár esztendős gyereknek ekkora élményt jelentett ez az oroszlános figura, magam is megnéztem a produkciót. Ami a cirkuszban született, ott nevelkedett és ott megvénült oroszlán, Szigfrid nagy hazudozásaival indított: a szavannákról meg arról, ahogyan ő öt tigrist, igen ötöt, ő, a siavatag, a szavannák és miegyebek királya megkergetett, stb. Mintha Plautus hetvenkedő katonáját hallottam volna. A csörgedező és mindent meg- és bemutató mesében végül is eljutottunk mi is a játék közepe felére a cirkuszba, ahol valóban felvonultak a manézs képzelt és valódi sztárjai. Itt jött be a zene, Kátai László közreműködése. Az én külön meglepetésem. Eddig ugyanis ezt a zenepedagó- ust, diplomás zenészt ebben a ábos műfaiban még nem hallottam. Egyetlen nagylélegzetű alkotását, a Requiemjét ismerem, hallottam a bazilikában. Ott is a fúvósok és az ütőhangszerek forgatták meg érzelmi eletemet és engedték elképzelni, milyen zeneszerző is lett volna Kátai Lászlóból, a főiskolai oktatóból, ha úgy nekidurálta volna magát. Ügy igazán most sem kaptam választ, mert ez a negyedórányi, a cirkuszi manézsra és a bábokra összpontosító zene — ha úgy veszem — alárendelt szerepet játszik: engedi, hogy a figurák mozogjanak, irányítja váltásaival, apró belső mozgásaival, a motívumok kaleidoszkóp-szerű forgatásával a bábosok, de a közönség figyelemét is, a hallás és látás során keletkezett élmény harmóniájával megteremti azt a világot, amit a gyereksereg meg akar alkotni magának. A manézs pillanatait idéző-tápláló zenei attrakció kecses, akár a mozgás, amit a lovak művelnek, amikor felvonulnak, gúlákba tornyosodnak, vállalván a biztos valószínűtlenséget a bizonytalan valószerűség helyett. Akkor fedeztem fel a derűs szemléletű zeneszerző komolyabbik, a tréfacsinálástól odább álló egyéniségét is, amikor a kis cirkuszi táncosnő, lába alá oda- potyogtatta szelíden melankolikus — tapintatosan érzelmes hangsorát. Ezért is jó ez a Harlekin! Magam is akkor élvezem és dicsérem a színházat, ha egy picinkét újra gyerekké tud tenni engem. Most azonban egy gondolattal több volt a tarsolyomban, amikor kijöttem a bábszínház épületéből: vajon ez az ember, aki ilyen finoman és mesterien szövi ezt a stopperrel is mért, színházi használatra szánt zenét, csinál-e mostanság valami másat is a zongora billentyűi fölött — a bábszínház megrendelésén kívül? Vagy csak ennyi a lehetőség, ilyen alkotási izgalom támad egy kisváros falai között abban az emberben is, aki sokkal többre, vagy másabbra is hivatott lenne? Meg is kérdezem egyszer tőle! Mit fog mondani? (farkas) Az előadás cirkuszi lovacskái Erdélyi levél Üzenet a következő évezrednek... „Erős várunk nekünk az Isten” zengte visszhangozva az ösz- szegyűlt sokaság Luther Márton szövege és dallama alapján az Énekeskönyv 178. énekét. A környék tömbház-lakásainak ablakaiból is több tucatnyian vettek részt a szabadtéri istentiszteleten és imán, ahol dr. Csi- ha Kálmán erdélyi református püspük az épülő új templom be- tontalapzataba elhelyezte a ma üzenetet a következő évszázadok, a nemsokára beköszöntő új évezred hívei számára. Felemelő, lelket gazdagító, szívet melengető ünnepség színhelye volt Kolozsvár legnagyobb lakónegyede, a monostori, ahol a mintegy 120 ezer lélek közül 25- 30 ezer a magyar, s ebből 10-15 ezer a refomatus hitet vallja magáénak. A sors csapásának tekinthetjük azt, hogy a kommunista rendszerben tiltották a templomépítkezéseket, különösen, ha a magyar egyházak kérték azt. így azután a „dicső” szocializmus éveiben Kolozsvár- szerte mindössze egy kis református templom épült a kerekdombi negyedben. Ez is nyugati segítséggel és politikai nyomásra. A romai katolikus vagy más magyar felekezetek egyáltalán nem építhettek templomot. A monostori református templom építésének megkezdése az 1989. után beindult szabadabb folyamat egy állomása. Alig egy évvel ezelőtt rakták le egy másik nagy lakónegyedben a romai katolikus templom alapkövét, s lassan máshol is munkához láttak, látnak a templomépíhogy Kolozsvár új református temploma egész népünk fennmaradását szolgája majd és soha, soha nem fogadja üres vagy hézagos padsorokkal az ide kinevezendő lelkipásztort. Még visszazeng a XLVI. Zsoltár szövege, dallama és bátorítást nyújtó kicsengése: „Az Isten a mi reménységünk, midőn reánk tőr ellenségünk. Minden háborúságunkban megtart erős hatalmában”. A bizakodásra, az Istenbe vetett reménységre és a hitre bizony-bizony nagy szükségünk van manapság megaláztatásaink elviselésében. (okos) Dr. Csiha Kálmán püspök elhelyezi az új templom alapkövébe a ma üzenetét tők. A monostori templom építése azért is fontos, mert a legközelebbi református templom csaknem három kilométerre található a lakónegyed központjától, s ekkora távolság megtételére, különösen az idősebbek alig- alig vállalkoztak. A negyed magyar-református lakossága türelmetlenül várja az építkezés befejezését, mert ez újabb fontos lépés lesz nemzeti, nemzetiségi öntudatunk megőrzéséért folytatott küzdelmünkben, s hitbéli gyarapodásunkban. Az istentisztelet és az ünnepség végén szétszéledő sokaságot látva, erősebbek lettünk abban a meggyőződésünkben, Gyöngyösi találkozás Balázs-Piri Balázzsal A humor szemüvegén át Kilépni az elszigeteltségből A találkozón született rajz: Kupa Mihály a lemondás pillanatában Még a legóvatosabbak is sikerre gyanakodtak, mikor a Mátra Művelődési Központ munkatársai felvetették az ötletet: Haza- látogatók címmel sorozatot indítanak, melyben pódiumot, találkozási lehetőséget biztosítanak mindazoknak, akik az utóbbi évtizedekben elhagyták Gyöngyöst, s valami más város kultúrvagy gazdasági intézményét gyarapítják tudásukkal. Nemrégen a „lokálpatrióta” sorozatban ezúttal egy közkedvelt grafikus, Balázs-Piri Balázs kukkantott be szülővárosába, hogy barátai, egykori iskolatársai közelében lapozza fel gazdag emlékű gyermekéveit. Az egykori Ludas Matyi népszerű kari- katúristája láthatóan maga is meglepődött, mikor a Pincegaléria zsúfolt nézőterén végigtekintett. — Sok itt az ismerős arc, de már nem tudom, ki kicsoda — kezdte a találkozót, s gomolygó pipafüst alatt, kedves mosoly kíséretében elindult az idő vallatása. Többen újra és újra politikai állásfoglalása felől faggatták, de a művész inkább az új tervekről beszélt, arról, hogy Árkus József ötletére elindul útjára az Úri tök, melynek mottójául az elhunyt kiváló humorista mondatát választanák: „az elvtársak urak lettek, de a tökfejek megmaradtak!” Gyorsan rohanó perceivel lassan osztálytalálkozó lett ez az este, ahol Balázs-Piri Balázs még egy tréfás vizsgán is átesett: megjelölt témákra vonalakkal kellett válaszolnia. — Az improvizáció csak a kezdet — szabadkozott a mester. — Ez még nem alkotás, csak technikai vázlat. Ha leülök az asztalhoz, újra és újra átrajzolom a formákat és a környezetemet is. Mert ilyenkor csendre van szükségem. Talán hihetetlen, de nagyon hosszas folyamatban születik meg az a végeredmény, amelyet nyomtatásban láthatnak. Közben gyakran kerülök konfliktusba emberekkel, mert amit látok, csak a humor szemüvegén át láthatom. Bizonyára szakmai ártalom ez már, de a hétköznapi erőlködést csak eltúlozva, ironikus hanggal átszőve tudom ábrázolni: s mivel nem minden ember gazdag humorban, sok haragos arc néz vissza rám az egyirányú utcákból. (sziki) Gazdasági folyamataink nyomában (I.) Mi az önprivatizáció? A köznyelv legszívesebben önprivatizációnak nevezi azt a formát, amelyet hivatalosan neveztek már vállalati kezdeményezésű, egyszerűsített privatizációs eljárásnak, és később a decentralizált privatizáció nevet kapta a szakmai nyelvben. Akár így hívják, akár úgy, lényegében ugyanarról van szó: a privatizációra szánt vállalatot nem közvetlenül az Állami Vagyonügynökség értékesíti, hanem az általa megbízott szakértő cégek valamelyike. Akik emlékeznek a privatizációs folyamatok kezdeteire, még az Állami Vagyonügynökség megalakulását megelőző időkre, tudják, hogy ez volt az a korszak, amikor a vállalatok saját maguk kerestek partnereket maguknak, és alakítottak vegyes vállalatokat, társaságokat, legtöbbször külföldi tőke bevonásával. Az akkor fürge cégek kevéssé szabályozott és ellenőrzött átalakulását azóta a spontán privatizációnak nevezi a szakzsargon. Ez volt az az időszak, amikor a jogszabályok kiskapui, a vállalati vagyon ilyen-olyan, kisebb-nagyobb társaságokba való vitele, vagy el- bújtatása sok élelmes embert juttatott tetemes vagyonhoz, és jó cégekhez segített hozzá gyorsan reagáló külföldieket viszonylag kis befektetéssel. Később a privatizációt igyekeztek nagyobb ellenőrzés alá vonni, megszülettek a jogszabályok és az intézményi keretek, létrejött az Állami Vagyonügynökség is, amely az állam megtestesítőjeként volt hivatva a privatizációt irányítani és lebonyolítani. Vagyis az állami tulajdonban lévő vállalatokat magánkézbe adni. A feladat számtalan okból bonyolult. Az egyik jelentős akadály, hogy meglehetősen nagyszámú vállalatról van szó, amelyek ügyeit rendkívül alaposan kell ismerni, és nagyon körültekintően kell dönteni a cégek és az ott dolgozó emberek sorsáról. Ehhez képest a vagyonügynökségnél működő munkatársak száma kicsi. Több ezer vállalatról nem tudhatnak felelősen dönteni, ugyanakkor egyre nagyobb nyomás nehezedett rájuk, hiszen minden fórum a privatizáció gyorsítását sürgette és sürgeti. Ezek az előzmények voltak azok, amelyek az önprivatizáció gondolatához és gyakorlatához vezettek. 1991. május 27-én döntött az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsa az első decentralizált privatizációs program beindításáról, amelynek során kis- és közepes méretű állami vállalatok nagyobb tömegének gazdasági társasággá való átalakítására és piaci értékesítésére tettek kísérletet — az Állami Vagyonügynökség közvetlen részvétele nélkül. A vagyonügynökség feladatait gyakorlatilag átruházta a pályázat útján kiválasztott szakértő cégekre. A decentralizált privatizáció főszereplői a vállalatok, a szakértők és — idővel, a tényleges privatizáció, vagyis az értékesítés során — a befektető(k). Főszereplő az Állami Vagyonügynökség is, de az egyes konkrét ügyletek lebonyolításába nem avatkozik bele. Lényegében a háttérből irányít azzal, hogy az általa megszabott keretek között jöhetnek csak létre a megállapodások. A vállalatok és a szakértők közötti koordinációs szerepet a PRÍMÁN privatizációt menedzselő kft. tölti be. Ezt a társaságot az Állami Vagyonügynökség 1991. októberében hozta létre, kifejezetten ennek a feladatnak az ellátására. Teljes egésszében állami tulajdonban van. A PRÍMÁN Kft. kapcsolatban áll a programban érintett vállalatokkal, azok vezetőivel, érdekvédelmi szervezetével és munkavállalóival, a szakértőkkel és a befektetőkkel. Tájékoztatja őket az összes szükséges tudnivalóról, nyilvántartja a fejleményeket, és ellenőrzi is, hogy az ügyletek valóban az Állami Vagyonügynökség által megszabott módon zaj- lanak-e. Az első decentralizált privatizációs programot annak idején a 300-asok klubjaként is emlegették. Azért, mert a kiválasztott vállalatok (az 1989-es mérleg adatai alapján) legfeljebb 300 mülió forintnyi saját vagyonnal rendelkezhettek, a foglalkoztatott dolgozók száma is legfeljebb 300 lehetett, ezenkívül forgalmuk sem léphette túl a 300 millió forintot. Először 343 vállalatot soroltak ebbe a körbe, de mivel a szabályok lehetőséget adtak a cégeknek, hogy önként kérjék felvételüket az önprivatizációs cégek sorába, a 300-asok klubja hamar 400 fölé emelkedett. Végül is az első ütemben, amely ténylegesen 1992. szeptemberében indult, 433 vállalat kapott lehetőséget arra, hogy saját elképzeléseit is érvényesíthesse a privatizációs folyamatban. Hiszen ez a modell lehetővé teszi, hogy a vállalat maga döntse el, melyik tanácsadó cégét szerződteti szakértőként azon cégek közül, amelyeket a vagyonügynökség kiválasztott a pályázatára jelentkezők közül. Módja van arra is, hogy a szakértővel együttműködve befolyásolja az eseményeket, hogy a privatizációnak azt a módját válasszák, amelyik a legkedvezőbb lehet a cég jövője szempontjából. (Folytatjuk) Hagyományteremtő kezdeményezés első eredményeként veheti az olvasó a Filozófiai tanulmányok alcímmel megjelenő sorozat, a JelenLÉT első számát. Két vidéki — az egri és a nyíregyházi — tanárképző főiskola filozófia oktatóinak 1991 őszén elindult együttműködésének gyümölcse a kiadvány. Az Egerben megtartott tudományos felolvasóülésen elhangzott előadások döntő többségét foglalja magában a nyíregyházi Studium Kiadó gondozásában megjelent kötet, az ottani filozófia tanszék oktatói — Mester Béla és Jakab András — szerkesztői munkájának eredményeként. Ahogy Törőcsik Miklós megnyitójában olvashatjuk, a filozófia vidéki oktatói és művelői szakmai elszigeteltségükből kívántak kilépni, és megteremteni azokat a fórumokat, amelyek kényszerítő erőt jelentenek elért eredményeik összegzésére. A kötet nem tematikus szám. Inkább felmutatása azoknak a kutatási témáknak, amelyekben a szerzők elmélyülni kívánnak. Három témakör közé csoportosíthatók a tanulmányok: Európai horizont; A magyar filozófiai gondolkodás múltjáról; Érték, morál, előítélet. fia. első Loboczky János tanulmányában a Szép kategóriájának jelentéseit mutatja fel, igen árnyaltan. Felhívja a figyelmet arra, hogy Gadamer hermeneu- tikai filozófiájában a Szépet nem az esztétikum mereven értelmezett autonómiájaként értelmezi, hanem a léttel való legteljesebb összefüggésben. Kiss Lajos András a magyar olvasó előtt kevéssé ismert Szolovjov szerelemfilozófiájának lehetséges rekonstrukcióját kísérli meg felvázolni, a tanulmány végső következtetése, hogy „a türelem és remény, amelyek a szerelemből nőnek ki, a halál fölé emelik az embert: és ez az első lépés a szolovjovi szerelemutópia megvalósításához vezető utón.” A kötet tanulmányainak többsége a magyar filozófiai gondoskodás múltjából meríti témáját. Ismervén a terület feltá- ratlanságát, ezt a törekvést csak üdvözölhetjük. Jakab András tanulmánya bemutatja Heidegger filozófiájának hazai fogadtatását, és az első reflexiókat a hei- deggeri gondolatokra Pauler Ákos munkásságában. Lőrincz- né Thiel Katalin az utóbbi években felfedezett Hamvas Béla válságfelfogását elemzi behatóan. Rámutat arra, hogy a magyar nyelven „a krízis szó használata erősen eltolódott egy olyan értelmezés felé, mely a válságot az ösz- szeomlás jelekent, az élet zavaraként, végzetszerűségében fogja fel”. A görög eredeti jelentéstartalomból viszont az derül ki, hogy a válság eredetileg „döntést, választást indukált, az em- - béri cselekedetek mozgatója volt.” Ezt az értelmet elevenítette fel Hamvas. A szerző hangsúlyozza, hogy filozófusunk „a válsághoz nem azért fordul, hogy elmerüljön benne, hanem, hogy antológiái elrugaszkodási pontra leljen az egzisztencia teljesíthetetlen feladata tekintetében, nevezetesen „megállni a végtelenben”. Kiss Ilona, a méltatlanul elfelejtett Prohászka Lajos kul- túrfilozófus, pedagógus műveltségeszményét rekonstruálja, kimutatva kötődéseit a német szellemtudomány és kulturfilozófia két nagy alakjához, Diltheyhez és Sprangerhez. Törőcsik Miklós „az ismeretlen filozófussal”, Joó Tiborral ismerteti meg az olvasót. Néhány példát ad arra, hogyan értékelték eddig a filozófus munkásságát, ő maga pedig felvillantja bölcselőnk történetfilozófiáját, bemutatva gondolatvilágának sajátos helyét, kapcsolódásait és elhatárolódásait századunk 30-as, 40-es éveinek szellemi életében. Mester Béla az Erdélyben élt filozófus, Bretter György nyelvfilozófiai gondolatait elemzi egyik alkotói szakaszában a legjelentősebbnek megítélt essszéiben. Ezek nevezetesen: A nyelv és erkölcs; Az itt és most logikája; valamint ezen tanulmányok által felvetett problémákból empirikus következtést levonó harmadik írás: Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről. A harmadik blokkban Tóth Balázsné tanulmánya olvasható az érték és értékelés elválasztha- tatlanságáról. Minden értékben összekapcsolódik objektív és szubjektív mozzanat, ezért az érték ontológiai kategória, ugyanakkor axiológiai státusza is van. Tóth Vilmos G. W. Allport alapján az előítéletek szociológiai és szociálpszichológiai megközelítésére vállalkozott. Felveti, hogy átalakuló társadalmunk szükségessé tenné az előítéletek kutatását annak ellenére, hogy ez az időszak kevésbé tűnik alkalmasnak egy alapos vizsgálatra. Koncsos Ferenc
