Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-03-04 / 78. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1993- április 3—4., szombat—vasárnap Tóth Béla: Farkas András: Egy zsidó nagytőkés A falu, ahol apám református kántortanítóként kezdte pályáját a harmincas évek elején, sok mindenről híres volt közel nyolcszáz éves fennállása alatt. Egy XVI. századi feljegyzés hatökrös jobbágyról is beszél, ám kövesút- ja nem volt 1938-ig. A legközelebbi vasútállomás pedig nyolc kilométerre esett. A szomszéd nagygazda, Sényi Menyus véleménye ezzel kapcsolatban nélkülözött minden tragikumot: — Mi az istennyilának ide kö- vesút? Hát van itt mindig decembertől márciusig! Gazdag ember volt, és nagyon erős bora termett. Ha a fentinél is többet ivott, akkor az Asiagót és a Monte Tombát emlegette: — Én olyan magas hegyeken harcoltam, hogy karácsonykor már a hűsvétot láttam! (Kár, hogy erről báró Nagy Pál tábornok vagy József főherceg nem értesült — időben. Addig kell a vasat és az antant-haderőt ütni, amíg...) Ez a háromezer lelkes község egy népes kisvárost is elláthatott volna különcökkel. Élt itt vagy félezer zsidó család. Úgy, ahogy. Öt ügy. A hatodik csak ahogy. Emitt a családfő Grósz Lajos volt, de minek? Nem is igen értette, ha ezt hallotta. A „Tüzes Báró” — mindenki így nevezte. Szeme, haja seszínű. Koszlott kalapjára, vedlett csizmájára, folt hátán folt „köcéjére” még én is emlékszem. Az egész ember maga volt a megtestesült nyomor és bizonytalanság. Viskójának szalmatetejét néha majdnem leette tántorgó lova. Ilyenkor ószövetségi átkokat harsogott. De hetenként megszállta az üzleti ihlet. Teljesen megváltozott a tartása. Még az arckifejezése is. Ilyen lehetett Nathan Rotschild arca, amikor nyolc órával hamarabb értesült Waterloo-ról, mint a londoni tőzsde. — Nagytiszteletű ür — mondta a református papnak —, van egy kiváló ötletem. Villanymotor segítségével lehetne harangozni. Lent megnyomna a harangozó egy gombot, és... — Okos idea — válaszolt néhai Géczy József lelkipásztor. Csak előbb be kellene vezetni a villanyt a faluba. — Hm... igaz — ismerte el a Báró. És már inkább ahhoz a Kalmann Rothschildhoz hasonlított, akinek az olasz egység után be kellett zárnia a nápolyi bankházat. — Adj kölcsön a lovamnak egy kis abrakot, Herman... — kérlelte apósát, a boltos Jakabo- vicsot, aki a szódavíz-üzletágban is tevékenykedett. Övig érő fehér szakállát simogatta, és széles áruskálája a pipereszappantól a petróleumig terjedt. A szappan enyhe petrószagot lehelt, ám fordítva nem volt igaz. — Nem adok! — villant szénfekete szeme a vejére. Te már mindenben utaztál. Toliban, rongyban, csontban, bőrben. Boltod is volt két hónapig. Egy tékozló vagy. De mivel közel a Jom Kippur, ingyen kapsz egy tanácsot. Csinálj egy árukapcsolást. Add el a lovad: csont és bőr. — Tetszik látni, tanító ür — súgta a Báró apámnak — ilyenek vagyunk mi, zsidók. Nem hagyjuk meghalni egymást. De élni se... Pedig most van egy kiváló ötletem. Meg fognak emlegetni róla... és megemelte kalapját. Fele majdnem a kezében maradt. Arca magabiztos, fegyelmezett elszántságot sugárzott. Mint Lionel Rothschildé, amikor 1875-ben közölte Disraelivel, hogy órák alatt előteremt négymillió forintot a Szuezi-csatorna részvényeinek felvásárlásához... Aztán „robbant” az ötlet. Igaz, nem sokkal később a világ is. — Szeretnél két pengőt keresni, Gyuri? — kérdezte a Száki Kovács fiát, s mélyen a szemébe nézett a tizenhat éves vasgyárénak. — De mennyire! — válaszolt a módos kovács fia, akinek az apja cseppet sem volt fukar, de ügy vélte, hogy minek pénz egy ilyen nagy kandúr kölyöknek, amikor mindene megvan. — Akkor figyelj ide: fel akarom javítani a birtokomat. (Vagy száz négyszögöl rossz homok a viskó mögött.) Tudnál szerezni nekem egy zsák tyűkszart? — Áll az alku! — lelkesedett a Kovács-dinasztia sarja, akinek az őse akár Thököly-huszárok lovait is patkolhatta. Nem is értette senki, hogy Száki Gyuri mi a fenének mászik be minden büdös tyúkólba. De hamarosan megtelt a jókora „pesti zsák”. A Báró betessékelte portájára a fiút. A kisajtó szinte magától kiesett. Gyuri kibontotta az ... anyagot, és tartotta a markát. Tüzes Báró egy kiszakadt bélésdarabot próbált válltömése alá visszagyömöszölni. Megdöbbenése vetekedett Louis Roth- schildéval, amikor emezt két ges- tapós várta a bécsi repülőtéren. — Nem megy az üzlet, Gyuri fiam... — Miért nem, Báró ür? — Ebben kakasszar is van. Én tyükszarra alkudtam. Na most akkor szétválogatod, vagy elviszed? Nem vitte el. Neki még belül sokáig csengett az üllő, amikor az apja lekent két mennydörgő pofont, és: — Majd meglátod, hogy mekkorát kapsz, ha befejezem ezt a patkót, te zápeszű! *** Aztán... emlékszem, hogy szülővárosomban, Mátészalkán már határozottan kilátszom a járdából. A Kazinczy utcán lődörgők, szemben az ipartestület székházával. A falunkhoz képest ez valóságos Fifth Avenue. Autók rohangálnak. Magyarok is — meg nem is. De jön ám egy szekér a Piac tér felől! Mégis kapott valami nemes abrakot a Báró lova. Tele a szekér asszonyokkal, gyerekekkel, bugyrokkal. A kasfarban ül az öreg Jaka- bovics. Amikor integetek, nem viszonozhatja. Mert rózsaszín ruhás, valahanyadik unokáját mutatja felém. Mosolyog. És kacsint. Éppúgy, mint amikor még a henger alakú bádogdobozból kimért tíz deka savanyú cukrot. És hozzádobott még egy szemet. Balra fordul a szekér a Tisza István utcán. A gettó felé. Bal hátsó lőcsét a Tüzes Báró fogja, így gyalogolt tizenhat kilométert. Ő jelentőségteljes grandez- zával visszaköszön. Kiváló ötletei már nincsenek. A kalap — tiszta csoda — egy darabban kerül vissza a fejére. De a csizmái... Ám az is igaz, hogy ezután már csak az állomásig kellett gyalogolnia. Ez már... rövid út... Mondóka II. Tűzben élünk, mennyi vérrel? Minden indul, hova ér el? Értelemmel zakatoljam: Túl van innen, túl van onnan? Fontosabb az, ami túl van, Ám lefut az nyomorultan, Ha neki csak ez a dolga, Testi harcom igazolja, I. Megdicsérve, meggyötörve Kerget engem körre-körbe, Önmagámnak, önmagámban, Meg se mondja, hol, hogyan van, Azt se súgja, hogy mi lenne Benne, vele, és ha benne, Honnan is lesz fénye-szennye, Mind, ami csak végbemenne? Hány az „érte”, hány a „mellett”, És ha ismert, hány egyenlet, Merre rejti, merre űzi, Hol az igaz, mi a szűzi? Testi harcom igazolja, Hogy neki csak ez a dolga, Ám lefut ez nyomorultan, Fontosabb az, ami túl van, Túl van innen, túl van onnan? Értelemmel zakatoljam: Minden indul, hova éréi? Tűzben élünk, mennyi vérrel? Hol az igaz, ami szűzi? Merre rejti, merre űzi, És ha ismert, hány egyenlet, Hány az „érte”, hány a „mellett?” Meg se mondja, hol, hogyan van, Önmagámnak, önmagámban Kerget engem, körre-körbe Megdicsén/e-meggyötörve Mind, ami csak végbemenne, Honnan is lesz fénye-szennye? Benne, vele, és ha benne? Azt se súgja, hogy mi lenne, A világ legöregebb hölgye Jeanne Calment — 118 éves — nemcsak Franciaország legidősebb hölgye, hanem az egész világon ő a legidősebb nő. 1875. február 21- én született. Tanúja az Eiffel-torony építésének, Einstein születésének, a telefon megszületésének, Ravel születésének. Az idős hölgy teljes szellemi frissességben él, amit az orvosok, pszichológusok figyelnek és csodálnak. (FEB-fotó) Pataky Dezső: Kit a szerelem nem óhajtott. . • — A könnyű vérű Jagusát szégyenszekérre kötözték Reymont parasztjai. A peloponnészoszi atyák pedig „jóságos fenyítésképpen” fejszével nyakazták le megesett leányukat... Megértést kérő bánatos mosollyal tekint reám a párás kék szem: — ...Engem cafatnak mondott az anyám, és átkozta magát, miért is nem fojtott meg egynapos koromban, mikor a világra hozott. Apám egy szóval se szidott, csak indult beáztatni sós vízbe a rudalló-kö- telet. Négy hónapos viselős voltam, kiszöktem a házból, azóta nem láttak, híremet se tudják. Dolgozok és élek a magam kenyerén. El nem tudja képzelni, milyen sorsot élek. Másodmagamról kell gondoskodni, nevelem a kislányomat, egyedül... — Nagy szerelem volt...? — Nagyon nagy...! Szalmasárga a haja, de ez a szín nem fodrászkéz remeke, az élet természetes adománya. Remegő csikókeblével olyan, mint egy érettségiző fiatal lány. Valójában azonban anya. Leányanya. — ...Együtt játszottunk a porban, a réti fűzfabokrok vagy a nagy ákácos gödörben bujkálva- mászkálva, sokszor bezárkózva a kenyérsütős ke- mencés nyári konyhába. Borzongató titkokkal teli játékokat eszelt ám ki az együtt élő népes gyereksereg. Nagyon szerettünk esküvőt játszani. Mindig én voltam a menyasszony, ő pedig a vőlegény. Eljátszottunk mindent, pontosan ügy, ahogy a felnőttektől láttuk. Még nászházat is berendeztünk, nászas szobát egy kendertábla közepében, és ijesztgettük a magevő, csirimpoló verebeket. Játszottunk ezután doktorosdit. Nekünk, a lányoknak, le kellett vetkőznünk pucérra, és hamisítatlan jajgatással mímelni a betegséget, hogy a doktor megvizsgáljon. Hajcsattal injekciót is kaptunk, aki aztán a leghitelesebb vidámsággal bizonyítani tudta, hogy meggyógyult, az felöltözhetett. Ha Ő volt a doktor, mindig én kaptam a legtöbb injekciót, és kividámkod- hattam akár a lelkem, mindig legutolsónak öltözhettem fel a ruháimba... ...Jöttek az iskolásévek. Ő két évvel idősebb volt nálam, mégis együtt jártunk, lévén csak egyetlen iskolaterem a falunkban. Valami mindig odavonzot- ta a közelembe. És minden apró alkalmat is kihasznált, hogy csak megérinthessen. Kiváltképpen a fogós játékokban jeleskedett, mert akkor szabadon és minden feltűnés nélkül meg is ölelgethetett, megszorongathatott. A tanítási órákon az idős, öreg tanító néni figyelmét kijátszva, lebújt a pad alá, és ott mászkált a lábak között, hogy az enyémet megkeresse. Váratlanul megfogta a bokámat, én meg ijedtemben mindannyiszor felsikoltottam. Istenem, mennyi büntetést, nyaklevest, térdepelést, fülhúzást, nádpálcával kapott tenyerest, pacsitot, fenekelést képes volt elviselni ezekért a helytelenkedésekért. Emlékszem, úgy 13 éves forma lehettem. Virágzott a hársfa. Mi lányok, néhányan összebeszéltünk, kimentünk a temetőkertbe, aztán fel a fára, hársvirágot szedni. Még ott se lehettem békén tőle. A sírok között az én hársfámig kúszott, és a szoknyám alá leselkedett. Fejéhez vágtam méregből a fonott kosarat, hogy kisebesedett, belevérzett a homloka, de nem bánta, ő csak nevetett... Gimnáziumba íratták a szülei, kollégiumban lakott a városban, és csak ritkán, az ünnepekre járt haza. Teljesen megváltozott, megkomolyodott, már nem helytelenkedett velem gyerekes módon. Fölényeskedett inkább. Mikor egyszer a bálban táncolni felkért, még meg is sértegetett. Hogy a városi lányok mennyivel másabbak, modernebbek, mi falusiak pedig mennyire porszagúak vagyunk! Akkor otthagytam magára a terem közepén, s aztán már hiába jött és kért, nem mentem táncolni vele. Azt mondtam neki, táncoljon csak ő a városi lányokkal, akiknek modem aszfalt- meg kipufogógáz-szaguk van. ...Sok ideig nem láttam, nem találkoztunk, majd évek múltán, amikor már egyetemre járt, kaptam tőle egy levelet. Nagyon szomorkodó levél volt. Azért szomorkodott, mert valakitől azt hallotta rólam, hogy komoly udvarlóm van, és férjhez készülök. Válaszoltam a levelére, megírtam, hogy egy szó se igaz az egészből. Aztán sűrűn váltottunk leveleket. Mindennap írt nekem, és én mindennap válaszoltam. Gyönyörű szerelmes leveleket írt. Es még verseket is írt hozzám. Én hársfavirágot küldtem neki. Sokat mulattunk a régi, közös játékainkon. A doktorosdin a legtöbbet, mert a valóságban is doktornak készült, orvosi egyetemre járt. Ha rövid, kurta időre jött is haza, azt is velem töltötte. Sétáltunk, kirándultunk, és rengeteget ölelkeztünk, csó- kolóztunk. Azt mondta, ha az egyetemet bevégzi, elvesz feleségül... — ...Aznap, szombaton, nagy esküvő volt. Meghívták oda a fél falut. Ő is hazajött, és én voltam a legszebb, legboldogabb nyoszolyólány, az Ő oldalán. Órák óta tartott a lagzi, a nagy vigalom, az asztalokon roskadásig állt az étel, az ital. Pálinka, bor, sör, konyak, likőrök, töltött káposzta, sült karaj, hurka, kolbász, paprikás meg rántott csirke. Ettünk, ittunk, táncoltunk, csudajó kedvünk volt. Aztán azt mondta, megfájdult a feje, sétáljunk egyet, hadd szellőztesse ki magát a friss levegőn, a csendben, mert bántja a szemét a cigarettafüst, a fülét meg a gajdolós részegek zsivaja. Meleg este volt. Sétáltunk, csókolóztunk, ölelkeztünk. A temetőig sétáltunk egészen. Ott a sírok között le is heveredtünk a fűben, a hársak alatt. Mondtam: gyerünk vissza, még rosszat mondanak rám, megszólnak, ha sokáig elmaradunk. „Nem érdekel engem senki, csak te érdekelsz...! Csak te számítasz nekem! ” Forró szavakat mondott, sugdosott és lehelt a fülembe. „Ugye, a feleségem leszel...?” — kérdezte. Boldog voltam, szorosan bújtam hozzá. „Most, most akarom, hogy a feleségem legyél, hogy az enyém légy...!” És engedtem, hogy a ruha alatt is simogasson a keze... ...Gyönyörű, csodálatos volt az a nyár. És eljött szeptember, Ő visszament az egyetemre. Vártam, de nem jött tőle levél. Két hétig bírtam a várakozást, s akkor én írtam neki, hogy szeretem, hogy hiányzik, mi történt vele, miért nem írt. A válaszra is heteket vártam. De nem is volt benne semmi örömem. Azt írta, hogy számára szép kaland volt az egész, ennyi volt, vége van, felejtsem el, ami történt. Nem lehetett elfelejteni, és meg is írtam neki, miért nem. Válaszra sem méltatott. írtam neki újra meg újra, ijedten és elkeseredetten. Akkor pénzt küldött, és egy orvosnak a címét. Nem kellett a pénze, vissza- küldtem. És orvoshoz se mentem, mert nem akartam, és nem is mertem elmenni. Szégyelltem magam. És szégyenemet nem sokáig titkolhattam. Mikor végérvényesen kitudódott, ahogyan beszélgetésünk elején mondottam, nem lehetett otthonom többé a szülői ház. Otthagytam a falut, dolgozok, nagy dolog ez mostanában, és a magam kenyerén élek. És fel fogom nevelni a gyermekemet. Mindenképpen felnevelem a gyerekeket... Városszéli öreg ház, alacsony homlokú, salétro- mos és szűkös a szoba. Hatezer forintot fizet érte, és még boldog lehet, hogy ennyivel beérik. Marad neki még családi pótlékkal együtt kilencezer, ebből tartja magát és a gyerekét. Néha a szakszervezettől is kap valami kis segélyt, mint gyermekét nevelő egyedüli. — Sokat szenvedtem azért, hogy akkor ott a temetőkert fái alatt leültem. A szégyen nem hagyja el könnyen az embert, éveket kell vezekelni pillanatok vétkeiért. Próbáltak rábeszélni sok hülyeségre, hogy adjam Enikőt otthonba, állami gondozásba, úgy könnyebb lehetne nekem is. Megtehettem volna, de nem akartam, hogy könnyebb legyen. És nem bántam meg, hiszen most szegényebb lennék sok apró örömmel. Én láttam először mosolyogni, az első lépéseket felém tette meg, én tanítottam meg arra, hogy szobatiszta legyen, és az első szavakat is nekem gügyögte el. Mindig ápolt, gondozott, szépen járatom, ahogyan az erőmből csak telik. Elgondolhatja, mit jelent mindez a mai árak mellett. Sok lemondással, nélkülözéssel, kínnal vásárolt örömök az én örömeim. De az enyémek ezek az örömek. A legapróbb is... Közgazdasági technikumba járok, esti tagozaton. Szerencsére biztos, jó munkahelyem van. — Nem gondolt arra, hogy pert indítson gyermektartás megállapítására? — A doktor úr szakvizsgázott, szóval tanult, csak majd most kezd szépen keresni. Tudja, milyen könyörgő zsoltárokat írogat nekem? Ne tegyem tönkre az életét, a karrierjét, felhőtlen házasságát, ezért esdekel. Mindent ígér, csak ne forduljak a bírósághoz. Hajlandó arra is, hogy a gyerek az ő nevét viselje, de csak ha diszkréten elintézhető a dolog. Igazán sajnálom... a doktor urat. Nem csinálok semmi botrányt körülötte. De tartsuk magunkat a törvényes úthoz. És teremtse meg ő maga a diszkréciót, ahogyan tudja és akarja. Gondolom, ez mindenképpen „fair” dolog. Nem gondolja? — Még nagyon fiatal, félszárnyúan és egyedül... (?) — Tudom, mire gondol... Sokan legyeskedné- nek körülöttem. Gyűlnének rám, mint a kocsmába vagy a pálinkafőzdébe, de túlságosan közel mégsem merészkednek. Ilyen a tartásom, az emberi aurám. Igaz, van egy férfi, komoly ember, ő holnap feleségül venne, a gyereket is nevére íratná. Szenvedve szeret, nagyon ragaszkodik hozzám, de kicsit sokallom a tétovaságát. Tudja... nem szeretnék csalóka és bizonytalan bűnbocsánatot nyerni. Előbb a doktor úrral kell rendezni a törvényes számadást. És majd meglátjuk. Tudja, nem előzhetjük meg a jövőnket, bárhogy is sietünk... Enikő kiságyában üldögél, babáival játszadozik, anyáskodva bíbelődik velük, hogy sorba fektesse valamennyit a pici párnára. Önfeledt, gyöngyöző kacaja betölti a salétromos kis szobát. Szalmasárga haja, párás kék szeme az anyjáénak tiszta mása. Szép gyerek. Szerelemgyerek. Kit a szerelem nem óhajtott, mégis megszületett... 1939-ben Cocteau nyolc óra alatt írt egy másfél órás színdarabot, s ezt ifjú barátjának, a pályakezdő Jean Marais-nek dedikálta. Most két világhírű művész — Michele Morgan és Jean Marais alakítja a színdarabbeli Esther és Florent szerepét a Szent és szörnyeteg című drámában. MFTTÁ1WOS ÁR - MF.Í1RTZHATÖSÁG
