Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-28 / 98. szám
6. EMBERKÖZELBEN HÍRLAP, 1993. április 28., szerda Ali, a szenvedélyes versenyző A 90 éves Ritter Aladár „Megveszek a számítástechnikáért...” Ali György ahol csak lehet, megméretteti magát Ez az Ali nem a boldog emlékezetű Bagdadban él, hanem Mezőkövesden, s a tudása a kincse. A 16 esztendős Ali György két éve foglalkozik — meglehetősen eredményesen — a számítástechnikával. Nyolcadikos korában érintette meg ez a szenvedély, s mi sem volt természetesebb, mint hogy az egri Neumann János Közgazdasági Szak- középiskola és Gimnáziumba jelentkezzen. Itt aztán elmélyülhetett a tudomány eme sokak számára alig befogadható ágában. Kedves tanára, Király Sándor felfedezte a fiúban rejlő képességet: ismereteit látva nem gyötörte, hogy kövesse a tanmenetet, s arról hallgasson előadást, ami már a kisujjában van. A foglalkozások ideje alatt inkább le- küldte a gépterembe, s olyan feladatokat adott neki, melyekkel tovább csiszolhatta az eszét. De lássuk csak, miként előzte meg Gyuri a kortársait... Szüleitől, az utókalkulátor édesapától és a reumatikus fájdalmakat enyhítő, kórházi gyógymasszőr édesanyától kapott (helyesebben két testvérével együtt kaptak) egy Commodore 64-es típusú számítógépet. Eleinte csak játékként szolgált a szerkezet, aztán később a srác beleásta magát a Basic nyelv titkaiba, s idővel már a programozás sem volt idegen tőle. Családi összefogással (öccse nem szövögette tovább álmait az elektromos gitárról; gimnazista nővére letett ruhatárának gazdagításáról) vásároltak egy egyszerűbb IBM-gépet. Ez a masina már munkaeszközként szolgált. Ali György készített vele egy termelés-könyvelési programot — ez egyébként az édesapja cégénél remekül szuperál —, s ezáltal némi pénz is ütötte a markát. Ez a gimnazista azonban egyéb eredményekkel is büszkélkedhet. Céltudatos, szívós munkával a Nemes Tihamér országos középiskolai számítástechnikai verseny első helyezettje lett. Ahol csak lehet, megméretteti magát — lett légyen az rajz avagy sport —, s ha úgy adódik (s miért ne), elhozza a babérokat. Kemény próba volt ez a mostani. — Egyetlen ponttal győztem...!— említi szerényen. — Ezt is Király tanár úr felkészítésének köszönhetem, nagyszerűen ráérzett, hogy mi kell a zsűrinek. A programozási stílus is szempont volt, s voltaképp ez segített dobogóra. Egy újabb IBM-gép\ett a jutalmam. Ezt is meg a régit is eladtam, s a kettő árából vásárolok egy újabbat. Szinte megveszek ugyanis a számítástechnikáért, a komoly gépekért... A „lilás” diák jövőre ismét rajthoz áll, s ha az a verseny is sikerül, nyílt útja lesz az ELTE-re — természetesen két évvel később, érettségi után. Nemcsak az eredményei miatt boldog, hanem azért is, mert az osztálytársai is vele örültek. A lányok tortát sütöttek: „Gratulálunk!” — volt a felirat. Debrecenben, a rokonoknál érte a telefonhívás, ahol a tavaszi szünidőt töltötte. Édesanyja olvasta be a táviratot, melyben az igazgató úr értesítette őt a sikerről. A családi díszvacsorán lekváros palacsinta — Gyuri kedvenc eledele — került a terítékre. Véletlenül se gondolja az olvasó, hogy egy szobatudóssal van dolgunk. A szakkönyvek forgatásán túl sci-fit is olvas Ali György, s rendszeresen jár úszni. Legjobb barátját — aki a győzelem hallatán szinte boldogabb volt, mint ő — rendszeresen kerékpárral keresi fel Tiszavalkon. A hátizsákjába persze nemcsak elemózsiát pakol, hanem néhány floppyt is, hiszen kapcsolatuk szilárd alapja — a számítástechn^°' NégyessyZita „A kíváncsiság a mesterségem” A magyar újságírás doyenjét, Ritter Aladárt köszöntötték a napokban születésnapja alkalmából a kollégák, a pályatársak és a tanítványok. „Ali bácsi”, a hírlapíró, a tipográfia tanára, a laptervező és szerkesztő, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke 90 éves. — Egy titka van a'hosszú életnek, nem szabad unalmas időket beiktatni, a legtöbb ember nyugdíjba megy, és kezd meghalni... Nekem van egy noteszelméletem: mindig beírom, hogy ma ezt, holnap azt, meg azt kell csinálnom. Vannak időpontjaim, készülök valamire, mindig van találkozóm. Most egyszerre tízfélét dolgozom, de csak kettőt mondok el... — közli, és már mondja is. Majd az emlékirataihoz lapozgatja a megsárgult újságokat: régi riportjait, interjúit keresi. — A hosszú kornak köszönhetően félisteneket — Kosztolányit, Karinthytés Mórát— ismerhettem meg, együtt dolgozhattam velük a szerkesztőségekben és „nagy munkahelyeinken”, a kávéházakban. Ma a halottaknak utólag rengeteg barátjuk támad, mulatok rajta, hogy nem is látták, láthatták azt az embert, akiről előadást tartanak. Az úgynevezett nagy írók nemes egyszerűséggel hordoztak a nagyságukat, mint például Karinthy... Érthetően nagyon büszke rá, hogy húsz éven keresztül voltak baráti viszonyban, s arra is, hogy ő volt az első magyar újságíró, aki Karinthy agyműtétje után interjút kapott. A Magyar Hét Jő munkatársa izgatottan jegyezhette a lábadozó író szavait: „Boldog vagyok, hogy megéltem a Magyar Hétfőt, úgy is, mint lapot, és mint napot, mint az első magyar agybafúrt író.” Ali bácsi legalább 15 ezer riportot, interjút készített. Minden érdekelte, egyszer például — amikor olyan riport kellett a Magyar Hétfőnek — beiratkozott a „zsebtolvaj-iskolába”, vagy gróf Monte Christo börtönében „raboskodott”, s XXXVI. Rácz Laci, a cigányok királya udvari íródeákjává fogadta... O szerényen csak azt mondja: „a kíváncsiság a mesterségem...” Százezerre tehető az általa tervezett és „tördelt” újságoldalak száma. Harminc tanévet oktatott az újságíró-iskolán, s nincs is talán olyan tollforgató az írott sajtónál, aki ne tőle és kiváló társától, Radics Vilmostól tanulta volna személyesen — vagy a „Laptervezés és tipográfia” című, egy tucat nyelvre lefordított könyvükből — a laptervezést, a tipográfiát. Ha okított, sohasem felejtette el saját tanítómestereit idézni: Puszta Bélát, aki a régi Magyar Hírlap segédszerkesztője, atyai jó barátja volt, s azt vallotta, hogy „az igazi újságíró nemcsak néz, hanem lát, nemcsak hall, hanem meg is érti, amit megtudott”. Falus Ferenctől, a riporterek királyától, Az Est főmunkatársától azt hallotta: „újságírónak lenni nem mesterség, hanem betegség..., ez lázas szerelem, amiből nem lehet kigyógyulni.” Egon Erwin Kisekről tanulmányt is írt, féltve őrzi a tőle kapott fényképet és könyveit. Ö azt adta útravalónak, hogy a Karinthy barátjának vallhatta magát „riporter nem ismer lehetetlent”. Bár egy berlini riportkönyve után elnevezték száguldó riporternek, bécsi kávéházi találkozásukat említi, miszerint néha két-három napig is dolgozott egy riporton. Úgy mondta, neki fel kell építeni, meg kell tervezni, és csak azután szabad írni. Lévai Jenő, a Kis Üjságiő- szerkesztője azt hagyta rá, hogy ügyeljen rá: „az újságnak nemcsak tartalma, tehat szövege, hanem arca is van, és ez az arc a lap ruhája, a tipográfia, a tördelés. Ez is legyen szép, érdekes, hatásos.” Ünneplésén a tiszteletére megjelent számos kollégához is volt üzenete: „Legyenek az újságírók barátok, legfeljebb ellenfelek, de nem ellenségek. ” S hozzátette, még folytatja újságírói munkáját a Mai Napnál, s tovább dolgozik emlékiratain. Bencsik Gábor, a MÚŐSZ főtitkára születésnapi köszöntőjében emlékeztetett ugyanakkor arra is, hogy Ritter Aladár kezdeményezésére jött létre a szövetség szolidaritási alapja, amely eddig négyszáz munkanélküli újságírónak adott segélyt. „Ha csak ezt az egyetlen dolgot tette volna Ali bácsi, az is bőven elegendő volna ahhoz, hogy bekerüljön a magyar újságírás történelmébe.” Tanítványaival, tisztelőivel, kollégáival együtt köszöntjük a kilencvenéves Ritter Aladárt, s ami további érdemeit illeti, azokból tartogattunk újabb kerek születésnapi ünneplésére. Pilisy Elemér „Jelzés a világ felé...” A diákrektor irodalomközeiben Gulya István azon kevesek közé tartozik az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, akit általában mindenki úgy ismer, tanárok és hallgatók egyaránt, akár magát a főigazgatót. A párhuzam nem véletlen, hiszen a szóban forgó hallgató nyerte a múlt félévben a választásokat, és igazgatta — Gulyus néven — diákrektorként a főiskolát. Legalábbis néhány napig. Azonban nemcsak ez a néhány nap teszi, hogy Gulyus nemcsak ismert, de talán elismert is a főiskolai diákság körében. Hiszen a közelmúltban — Puskás Tibor (Puskin) nevű barátjával együtt — irodalmi lapot alapított, és szerkeszt azóta is. Ezenkívül az elmúlt hetekben mutatták be a — Puskinnal közösen írt és rendezett — színdarabjukat az egri Ifjúsági Házban. Végezetül: néhány napja vehette át az Országos Tudományos Diákköri Konferencia irodalmi szekciójának harmadik diját — szóval, volt miről beszélgetnünk... — Kezdjük az elején, vagyis kezdjük a Patkányfogó nevű lappal, amelyiknek egyik alapítója és egyik szerkesztője vagy... — Négy számunk jelent meg eddig. Az első kettő 200-200 példányban, s az mind el is fogyott, a harmadik-negyedik, amelyik dupla szám volt, már háromszázban jelent meg néhány hete, ebből még van vagy nyolcvan példány. De már sokkal régebben felvetődött bennem, akárcsak Puskinban is, hogy irodalmi lapot kellene indítani a főiskolán. Már csak azért is, hogy abban végre a saját koncepcióinkat tudjuk érvényesíteni, mind az írásban, mind a szerkesztésben. Szóval, nemcsak versek és novellák közléséről van szó. Ez a lap jelzés arról, hogy mi hogyan látjuk a világot, egyszóval, ez a lap jelzés a világnak... — A mostani lap beköszöntőjében azt írtad, hogy a fiatal költők, írók ki vannak rekesztve a magyar irodalomból... — Belterjes ma az irodalmi élet Magyarországon. Hál’ Istennek, vannak nagyon jó kezdeményezések, amelyek igyekszenek ezt felszámolni, mint például a miskolci „Új Bekezdés”, de hogy az ember országosan jelentsen valamit, kénytelen Bu- dapestnekbehóáo\m. Ám a pesti irodalmi lapokban — személyes kapcsolatok nélkül — borzasztó nehéz megjelenni. Nincsen olyan országos lórum, amelyik elsősorban a fiatalokkal foglalkozna, s karolna föl teljesen ismeretlen neveket. Ahogyan annak idején a „Nyugat” ezt meg merte tenni... — Amint az legutóbb, a történelem szakos hallgatók szakestjén kiderült, nemcsak verseket, de színdarabokat is írsz és rendezel, Puskinnal közösen... — Még a tavalyi rektorválasztásra készülve találtuk ki, hogy írunk egy zenés színjátékot, így az „Antigo” tipikusan választási darab volt. Az „Antigo” sikerén felbuzdulva született meg a „III. Hínár”, ez a Shakespeare-darabok paródiája volt. S nemrégen mutattuk be az „Eger várának való ostromárul, avagy hogyan űzé el az maroknyi magyar az számos bitang tereket” címmel a harmadik darabunkat. Ennek egyik apropóját a töri-szakest adta, a másikat pedig az, hogy Puskin és én ebben az evben diplomázunk, s így akartunk búcsúzni a főiskolásoktól... Ezért igyekeztünk minőségben jobbat produkálni az előző kettőnél, ami — hála a remek szereplőgárdának — szerintem sikerült. — Lehetséges az, hogy felefele arányban dolgoztok együtt a szerzőtársaddal? — Igen, a darabokat 50-50 százalékban írtuk és rendeztük. Ugyanis Puskin az, aki a drama- tikai szabályokra ügyel, én pedig hozom a „gégékét , de ez persze felcserélődhet. Egyébként játszottam is a darabokban. A legutóbbiban három szerepet alakítottam, egy magyar hírnököt, egy török müézzint és egy Jacques V’Rotues nevű francia lovagot. De játszanak még német, Gulya István: „Belterjes a mai irodalmi élet Magyar- országon...” olasz, szláv, finn figurák, s mint ebből kiderül, humoros formában próbáltuk érzékeltetni, hogy a történelmünk során milyen sok és sokfajta néppel érintkeztünk... Á rendezés különben csodálatos dolog, még amatőr szinten is. S szerintem minden színdarabszerzőnek — újon akár vígjátékot, akár tragédiát — tudnia kell valamilyen fokon rendezni, hogy a darabja valóban éljen a színpadon. — Honnét ez a színházvonzalom? — Még a kazincbarcikai Ság- vári Endre Gimnázium diákszínpadáról, ott játszottam először. Ez az együttes az országos versenyeken több ízben is aranyfokozatot kapott, Bagi Aranka tanárnőnek köszönhetően. Ő számos darabot is írt nekünk, de a tévé is bemutatta már egy vígjátékát... Érettségi után persze megpróbáltam a színművészetit, de már az első rostán kiestem... Ettől függetlenül azóta is megragadok minden alkalmat, hogy játszhassak, a napokban például a debreceni egyetemi napokon, a KLTE meghívására adtuk elő az Anti- gót. — S még nem esett szó a TDK- helyezésről... — A Tudományos Diákköri Konferencia irodalmi szekcióját az idén Szombathelyen rendezték meg, ahol a XIX-XX. század irodalmának kategóriájában a harmadik helyezést értem el. Csontváryés Füst Milán kapcsán írtam a magányos cédrus motívumról, vagyis a századforduló e sajátságos művészmagatartásá- rol. — S mivel mással is zárhatnánk a beszélgetést, mint a jövőbeni terveiddel, hiszen negyedéves vagy... — Bármennyire meglepő, de jelentkeztem az Államigazgatási Főiskolára, hogy a magyar-történelem szakos diplomám mellé egy „hivatalnoki oklevelet” is szerezzek. — Csak nem bürokrata leszel...?! — Végső esetben. Tanítani nem akarok, a szépirodalomból nehéz megélni, az államot pedig ritkábban számolják föl, mint akármelyik munkahelyet... De a legszívesebben újságíróként helyezkednék el, hiszen mindenképpen lapközeiben, vagyis iro- dalomközelben szeretnek maradni. Mert az írást semmi esetre sem hagyom abba. Kácsor Zsolt Emlékek Gyöngyöshalászról A kitelepített nem adta fel Budapest előkelő szállodájában találkoztam Amerika egyik jelentős magyar üzletemberével, a hajdani híres motorkerékpárversenyzővel, Bánkúd Gézával. Nem tudom, a 66 éves, sikeres üzletembert, sportolót, harcost miről faggassam tovább, hogy legalább az egyik kép legyen teljes róla? — Budapesten születtem, s csodálatos gyermekidőt töltöttem itt 12 éves koromig. Ekkor azonban darabokra tört minden, mert szüleimtől megtudtam, hogy ők csak nevelnek, de nem vagyok vér a vérükből, nem vagyok zsidó, mint hittem, csak egy eldobott, megtagadott kölyök. S ekkor, talajt vesztve, gyökértele- nül elindultam megkeresni önmagam. Motorra ültem, versenyző lettem, nyolcszor voltam magyar bajnok. Ázt hittem, most már mindig így lesz, és jó lesz... Aztán jött az 1951-es év, s szüléimét Gyöngy ösúö/aszra telepítették, mint osztályellenséget. S ezért 1954-ig nem engedték, hogy képviseljem hazámat a nyugati versenyeken. — A száguldás már nem megy olyan könnyen. Mondhatnám, „az idő elrepült, az ember eltörpült” — de nem mondhatom, mert egykori 30 éves önmagam nem alkuszik, itt van velem, kísért hétköznapi harcaimban. És mi ez ahhoz képest, amikor az ÁVÓ egységeitől visszafoglaltuk a Mech wait téri Statisztika épületét, majd megszerveztem a MÚK-ot, a mai napig nem hiszem, hogy veszítettünk... Itt a beszélgetésben hosszú szünet következik. Csend és csend, majd dolgozószobájába megy, s videokazettát tesz a lejátszójába, egy fekete-fehér filmet. Döbbent figyelem 50 percen át. Szinte szó nélkül kísérjük a képsorokat, melyek a szétlőtt fővárosba visznek vissza bennünket. A időutazásban arcizma sem rebben az egykori forradalmárnak, pedig lánctalpasok járják gőgös táncukat. — Családomat új ruhát öltött ÁVÓ-s legények éjjel-nappal zaklatták, politikai aktivitásom miatt. Évek múltán tudtam csak őket Amerikába menekíteni. A viszontlátás gyönyörű pillanatában már láttam a tragédiát: romlatlan feleségem helyett egy roncsot kaptam vissza, aki az italba menekült... Nem könnyű az újrakezdés, mikor senkije és semmije nincs az embernek. Olyan munkát végeztettek velem az egyik New York-i gyárban, amellyel rabszolgákat szoktak megalázni. Nem adtam fel, dacosan csináltam tovább, hiába röhögött ki a tulaj. Ebben a gyárban több fekete volt, mint fehér. Gyűlöltek, mert a kisebbséghez tartoztam. Végül ökölharcban kellett megvédenem az igazamat egy néger óriással szemben. Szegény, nem sejthette, hogy Papp Lacinál tanultam a bunyót. — A legsötétebb Bronxból jártam haza éjszakánként gyalog. Sokszor sírtam kicsit, de tudtam volna erősebben is. „ Meg akarom mutatni mégis, hogy talpon maradok” — ismételgettem szüntelen. Esztergályos szakmát tanultam, majd a connecticut-i Bridgeporte gyetemének gépész- mérnöki szakára jártam, diplomával a kezemben egy amerikai csomagolócég osztályvezetője lettem. Az itt töltött néhány év jó gyakorlat volt ahhoz, hogy 1974- ben gyárat alapítsak, saját tervezésű csomagológépek gyártására. S itt, Sarasotában hatvan- egynéhány éves koromra elértem azt, ami kárpótol odüssze- uszi utamért. Most már futja időmből Magyarország keserveinek orvoslására is. Sziki Károly
