Heves Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
1993-04-27 / 97. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. április 27., kedd Dorka az Ózból Dimanopulu Afrodite Törékenyen finom jelenség volt... Napjainkban, amikor nem csekély propagandával küzd az egészségügy a dohányzás ellen, akkor lépten-nyomon óriási plakáton hirdetik dohánygyáraink a készítményeiket, mit sem törődve azzal a veszéllyel, amit a dohányzás az emberi szervezet számára jelent... Ilyen helyzet közepette, méltán érdeklődésre tarthat számot, hogy a XVIII. században a dohányosokat, akkoriban a pipásokat megadóztatták. Érdemes felidézni e távoli múlt emlékeit, amint azokat a megsárgult íratok átböngészése során feljegyeztem. ...1736 január 1-én Heves vármegye az alábbi parancsolatot adta ki: „Az Nemes Vármegye sok ízben Lett Határozata mellett megtilalmaztatottt Pipázást, az melyre egyedül csak a Negédes pajkosság és az ifjúság között a társaság szoktatott reá, és nem ritkaság..., hogy hol egy helyben, hol másban történő Pipázás által való tűz esetbűi mennyi jó gazdákat kódulásra az rossz cseléd ejt... Hogy penig ezen nemes és üdvös- séges Végzés láb alá ne tapodt- tassanak, s azok által következendő Szerencsétlenségek is üdéjében eleibe állhassunk, Úgy az hajlandó Ifjúságunk is az ki még ekkoráig reá nem szokott, az szokottrossz Társaságban magát reá ne szoktassa, s azok is, akik már reá Szoktak, istállókban és Uttc- zákon ne Pipázzanak. A végett Szükségesnek találtatott lenni, hogy az Helységek Bírói és Nótáriusai, valamint magok Becsüle- tit való szorgos és kutató összeírását mentői nagyobb Szerénységgel Véghez vigyék. Parancsoljuk, hogy Pipásoknak összi- rásábul hogy sem Gazdát, sem Szolgát, sem Esküttet, sem közrendet ki ne hadgyanak, azt tut- tokra adgyuk...” Eger püspöki város sem maradhatott ki a pipások megadóztatásából. 1754. július 24-én Herner Ferenc főbíró urat magához rendelte a püspöki prefektus, s közölte véle a püspök úr prancsolatját ily képen: „Ennek utánna valaki ollyan találtatik is, légyen ámbár Kicsoda, az ki az Utczán dohányozna, azonnal is Lyukba tétessék, mely Kegyes Földesúri Parancsolat Fertály Mesterek által egész Városban Publikáltassék.” (A lukybatétel áristomba zárást jelentett!) Láthatóan nem csökkent a vármegyeszékhely pipásainak száma, mivel 1757 karácsony havában újabb parancsolatot hirMegújuló gazdasági szakemberképzés A Perfekt megyénkben is... A piacgazdaság a gazdasági szakemberképzés megújulását igényli. Az új számviteli törvény alkalmazásához igyekszik segítséget nyújtani a Perfekt Pénzügyi Szakoktató és Kiadó Vállalat Heves megyei Kirendeltsége is. Miután a pénzügyminiszter április 9-én rendeletileg szabályozta az iskolarendszeren kívüli szakemberképzés kereteit, — a képesítés és a minősítés rendjét — ennek szellemében igyekeznek tevékenykedni. Mint Kántor Imre kirendeltségvezető elmondta, megteremtették a képzéshez szükséges technikai és szaktanári hátteret Egerben. Egy helyen tartják az előadásokat, a konzultációkat, a vizsgáztatást és a tanulmányokhoz szükséges könyvek árusítását. Az új szakképesítést nyújtó tanfolyamokat az idén szeptembertől indítják pénzügyi ügyintéző-, szakügyintéző-, tanácsadó, továbbá képesített könyvelő, számviteli szakügyintéző, mérlegképes könyvelő és okleveles könyvvizsgáló területen. A résztvevők adó, illeték, vám, biztosítási, értékpapírforgalmazási, költségvetési, pénzintézeti, vállalkozói szakon szerezhetnek képesítést. Mindezt a május közepén megjelenő tanfolyami tájékoztatóban részletesen ismertetik az érdeklődőknek. Azt is megtudtuk, hogy az említett pénzügyminiszteri rendelet életbelépése előtt beindított képzéseket és az ezekkel összefüggő vizsgákat nem érinti. így az okleveles' könyvvizsgálói, az adótanácsadói, a mérlegképes könyvelői, a felsőfokú költségvetési és a képesített könyvelői tanfolyamokon a vizsgákat legkésőbb 1995 december 31-ig le kell tenniük az érintetteknek. Ettől eltérnek az adótanácsadói vizsgák, amelyeknek határideje 1994 december 31. A jelenlegi és a jövőben induló tanfolyamokról és képesítésekről a Perfekt egri Grónay utca 3. szám alatt levő megyei kirendeltségén adnak bővebb fel világítást. detett ki a városi magisztrátus, imigyen: „Minthogy a pipázás annyira el hatalmazódott, hogy majd közel 10-12 Esztendő Gyermekek is ahoz megszokván, jövendőben rossz szokásokká válnának; ezért rendeltetett, hogy minden Pipások ennek után 12 krajcárt fizessenek, azaz egy nyári napszámot, mely a Városi Utak reparációjára forditta- ssék...” Sarud püspöki falut sem kerülte el a pipázás megadóztatása. A püspökföldesúrhoz fordultak tehát adójuk mérséklésére, imigyen: „A Pipás vagy Dohányos emberek részérül azon kérjük Excellentiádat /azaz Erdődy Gábort/, hogy 25 kéve Nád légyen elég egy embertűi, mivelhogy ér- tyük, más helységekben is annyit adatnak. Akik penig öreg emberek, vagy nyavalyások, orvosság helyett hadd élhessenek véle ingyen”. 1761-62-es adóévből imigyen fest Eger város pipásainak a száma, annak megjegyzésével, hogy egy-egy dohányos ember évente 12-12 krajcár pipaadót tartozik fizetni a város kasszájába. Az I. fertályban 9, a II. fertályban 100, a III. fertályban 111, a hatvani hóstyán 67, a Szent János hósAz „Óz, a nagy varázsló” — Frank L. Baum amerikai drámaíró mesejátéka — a színlap szerint is gyermekek és felnőttek számára íródott. Talán azért is, mert ha valaki, akkor egy vérbeli drámaíró és meseszerző tudja a leginkább, hogy a mesékre a felnőtteknek olykor nagyobb szükségük van, mint a gyermekeknek. Csak az a fura az egész dologban, hogy a mesét a gyerekek jobban értik, mint a felnőttek. Meg merem kockáztatni, hogy a drámákat is hamarabb elfogadják, mint az önzésükben mit sem értő és érteni mit sem akaró felnőttek. Mindez teljesen mellesleg jutott eszembe, amikor megnéztem az egri Gárdonyi Géza Színházban az „Ózt”. Gyakorló nagypapa lévén, videóról hetenként legalább egyszer látnom kell ezt az örökzöld mesét, azzal a tálalással, ahogyan az író nyomán az amerikai filmesek elképzelték, és amit technikai századunkban hozzáadhattak egy ilyen alkotáshoz. Mert ugyebár a színház soksok művészeti ág közös-kölcsönös játékrendszere. Ezt a magyar változatot formálták-átdolgoz- ták többen, Éry-Kovács András is szerencsésen nyúlt hozzá, még azt is megtette, hogy zenét, koreográfiát, díszletet, jelmezt a gondos szakember lelkesedésével ötvözött egységgé. Már csak az hiányzott az elgondolásból, kire osszák ki a két fontos szerepet és a harmadikat: Dorkát, a kislányt, Totót, a kiskutyát és harmadjára a gonosz boszorkányt. Mindhárom a helyére és jó helyre került. Dorka jelmezét Dimanopulu Afrodite öltötte fel. Ez a madár- csontú fiatal színésznő, csipetnyi hanggal, de nagy-nagy fegyelemmel, a üieséhez illően, teljes átéléssel merült bele a szövegbe, a játékba. Vitte előre magát és az eseményt, szorgalmasan lépte a lépnivalókat, énekelt önfeledten, érzékeltetve a mesevilágnak azt a naív báját, amiért gyerek és felnőtt egyaránt beül a nézőtérre. tyán 79, a cifra hóstyán 15, végül pedig a felnémeti hóstyán 30 egri tartozott Pipaadót fizetni. így tehát az Úr 1761-62. évében Eger városában 411 pipást írtak össze akik után egy esztendőre 49 forint 32 krajcár folyt be a város pénztárába, mely összeget az utcák, utak jókarban tartására fordítottak... De nehogy azt higgye bárki is, hogy ez csak a XVIII. század „találmánya” volt. Közel sem! 1828. április 19-én Hevesé s Kül- ső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék határozatban tilalmazták „a nyílt utczán és egyéb veszélyes helyeken az ártalmas dohányzást.” Az alispán úr külön levélben kérte fel az érseki jogakadémia igazgatóját, hogy „a Nemes Tanulóifjúságot tájékoztassa eme nagy fontosságú rendeletről...” Ez utóbbira azért is volt nagy szükség, mivel a mai Ifjúsági Házban tartott színházi előadásokat nagyszámmal látogató jogásznövendékek előadás közben javában pöfékeltek, fújták a füstöt, nem kis veszélynek téve ki Spetz uram színház- termét. Ilyes dolgok hallatán szoktak a régi jó öregek felsóhajtani: óh idők, óh erkölcsök...! Sugár István Egykoron az antivilágban — úgy hatvan-hetven évvel ezelőtt, amikor még nagy tekintélye volt a színháznak, a színésznek, s nagy gázsikat kaptak — némelyik nem cserélt volna egy-egy satnyább miniszterrel sem. Villákban laktak, a sajtó szellőztette művészetüket, magánéletüket. A sztárok között külön rangja lehetett a naíváknak. Ez a jelölés a szakmában valami üdvöskefélét is hordozott magában, a legjobbakat feltételezve a fiatal, tehetséges, szép és kellemes, bájos és rajongásra született alakzatról. Butuska szövegeket írtak nekik, mármint a naíváknak, csak azért, hogy minél érintetlenebbeknek, minél hamvasabbaknak tűnhessenek fel a közönség előtt. A naí- va adta-adhatta az ártatlant, a szüzet, a szerelem mennyei csillogását, mert ezt kívánta a kor ízlése. Jó volt ezekről a naívákról olvasni, látni a fényképüket, mert tágranyílt szemükből a gyermeki lélek pillogott vissza ránk, hogy a lélek a fontos, és hogy csak a test, a testi kívánságok, a testi gyötrelmek, a bűnök testi vonzatai tehetik tönkre az illúziót, amiért a színház, jelesül a művészet megszületett. Ezt a régi kislány-karaktert láttam, mertem felfedezni Dimanopulu Afroditéban. Valóban törékenyen finom jelenség volt, nem olyan hajszolt, mint a Shakes- peare-darabban, a „Tévedésekben”, ahol törékeny orgánumával szinte észrevétlenné halványodott a nagy forgatagban. Most, itt az „Ózban” igazán a helyén volt és maradt, még akkor is, amikor, a játék végére a fáradtságtól oldódott a fegyelme. A szöveg baja, a mese hitet érdemlő bölcsessége elragadta őt, és bár Csonka Anikó kiskutya-alakítása, vagy Simon Mari vonzóan elegáns boszorkány megtestesítése egészen jól hatottak mellette is, azért a zenét is, a mozgást is értő Dorka — nagy csillogó szemeivel és vibráló törékenységével úgy marad meg bennnünk, mint egy pillanat, amikor a szerep és a szerepet vállalaló nő egyénisége maradéktalanul fedték egymást. Talán nem is tudja, vagy szerep- osztáskor bizonyára nem is tudhatta, mekkora ajándékot raktak elébe a rendező meg a színház, amikor kikeresték neki ezt a lehetőséget, no meg, azt, hogy ezt ő játszhassa el. Farkas András Hazai kultúra Kis hazánkban nemrégiben meglehetősen nagy vitához vezetett egyik vallási felekezetűnk főpapjának félreérthetetlen kijelentése, miszerint voltaképpen ők teremtettek minden okosat körülöttünk. Nélkülük a ’’gatyás ” többség — így fogalmazott valahogy — nem sokra jutott volna. Aligha véletlen, hogy szavaira felzúdult az ország, számosán a sajtó útján is véleményt formáltak a túlzó, sértő megnyilatkozással kapcsolatban. Elítélték az oktalan gőgöt, a fennhéjázó szavakat még a magas rangú egyházi személyiség hit- sorsosai közül is többen. A kérdés megítélésében visszafogottabb, józanabb volt mindenki, aki csak másnak, idevalósinak is érzi magát. Szándékosan kerülöm a szót, hogy: magyar. Hiszen, ha voltaképpen ősidők óta „szittya” is e föld, amelyen élünk, ahová sorsunk szerencséltetett vagy éppen kárhoztatott, régtől megosztjuk örömünket és bánatunkat, hétköznapjainkat, ünnepeinket kisebbségben élő honfitársainkkal. Közös a munkánk, minden lényegesebb eredményünkben kinek-ki- nek ott a keze. Valamennyiünké a siker és a kudarc is, amiben részünk volt, van, vagy lesz. Egyikünket és másikunkat is köti valami ehhez, vagy ahhoz. Pontosabban mindenhez többé-kevésbé. Ilyenformán nem csupán az ominózus minősítésnek nincs, nem lehet helye, hanem az a később — a napokban sugárzott — külföldi tévériport, vagy vetített film is okkal borzolja a magyarországi ember kedélyét. Az idézett alkotás ugyanis mintha a templomos méltóság gondolatsorához csatlakozna. Balkáni hasonlóságokat emlegetve népünk kultúrájában, egész sor olyan emlékünkkel foglalkozik, ami állítása szerint valójában csak szerintünk magyar. Hisz — citálja — ezt is, azt is a határainkon túliak teremtették. A tévét nézve valósággal összeszorul a jámbor néző szíve, mert néhány perc alatt kiderül, hogy több, mint ezer évig alig csinált valamit itt a honi ember. Talán nem is hazája e haza, csupán befogadott, megtűrt lakója — bérlője vagy albérlője — másnak. Hiába tanulta, hitte eddig az ellenkezőjét. Fogalmam sincs, hogy mire való a szívbemarkoló, hamis eszmefuttatás az egyházfitól, meg a filmtől, s az egyik vagy a másik miért hiszi nagyobbnak magát attól — ha rálép valakire. Mert igazából erről van szó. Nemcsak a két esetben, hanem még egyebekkor is, újra meg újra. Egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hogy Magyarországon azért olyanok is történtek, születtek a lepergett századokban, amik igenis az itteniek együttes erőfeszítéseivel öregbítik hírünket a nagyvilágban napjainkig. Van hazai kultúra, voltak, lesznek nagy alakjai, kimagasló óriásai is lakosságunknak e tájon. Maradt utánuk érték jócskán, s születik még bizonyosan. S anélkül, hogy bárki is a mellét döngetné, harsogná, hogy magyar, ilyen vagy olyan a vallása. Aki egészségesen gondolkodik, tárgyilagosan közelít az említett témákhoz, higgadtan mérlegel, mielőtt büszkélkedik azzal, amivel lehet. Nem aprózza tovább amúgy is kis népünket, nem élezi, szítja az ellentéteket Európa nemzetei között. Tiszteli még az ellenségét is, amennyire megérdemli, akit pedig társának, barátjának, testvérének vall, annek a kezét fogja, a keblére szorítja. Kimondva és kimondatlanul is egynek érzi magát vele, legyen közöttük hitbéli eltérés, országhatár, különbözzék bőrük, hajuk színe. Jó lenne hinni, hogy egyszer — ha ma meg is feledkezünk erről sokszor és sokan — valahára így lesz. Vagy majdnem így, de semmiképpen sem egészen másképpen. S elfelejtjük majd idővel mindazt, ami most még néha talán akaratlanul is fájdalmat okoz, ha országunkat tetszésünk ellenére valahol szóba hozzák. Gyóni Gyu|a „Óh idők, óh erkölcsök...” Amikor a dohányosokat megadóztatták A betegséget csak orvos állapíthatja meg Míg külföldön polgárjogot nyertek a gyógyszer nélkül gy ógyítók, addig nálunk mind hevesebb kirohanások érik a természetes gyógymódok alkalmazóit. Az ellenzők és a támogatók két nagy tábora újabb és újabb érvekkel próbálja bizonyítani saját igazát. A „betiltok” a beteggel petróleumot itató sarlatánt, míg a támogatók sok-sok gyógyult beteg példáját emlegetik. Polgárjogot nyer-e nálunk a tő. És éppen ezt a joghézagot ki természet-gyógyászat? A sokakat érintő kérdésre a közeljövőben rendelettel válaszol az illetékes tárca. Erről kérdeztük a Népjóléti Minisztérium természet- gyógyászati szakmai kollégiumának vezetőjét, dr. Tamasi Józsefet. — Véleményünk szerint a természetgyógyászat az egészségügy része. Elsősorban az egészségmegőrzésében, a helyes életmód, életvitel kialakításában és kiegészítő gyógymódként a krónikus betegek rehabilitációjában számítunk a természetgyógyászokra. — Eszerint a természetgyógyászok nem készíthetnek diagnózist? — Betegséget továbbra is változatlanul csak diplomás orvos diagnosztizálhat. A megfelelő kivizsgálás után az orvos határozza meg a szükséges terápiát, ő írja fel a gyógyszert is. Ha a beteg mindezt kevesnek találja, felkeresheti — de már nem a társadalombiztosítás terhére, hanem saját költségére — a természetgyógyászt, akivel megbeszélheti: milyen kiegészítő kezeléssel lehetne állapotán javítani, felépülését gyorsítani. — Ki lehet természetgyógyász? Az eddigi gyakorlat tarthatatlan... — Az önkormányzatok egyetlen dokumentum, az erkölcsi bizonyítvány birtokában korlátlanul adnak vállalkozói igazolványt például a talpmassziro- zóknak, utána pedig már senki sem ellenőrzi, valóban csak refle- xológiával foglalkozik-e az illehasználva kerültek az álgyógyítás közelébe valójában szakképzetlen, hozzá nem értő, ám nagyon ügyes emberek. Ők azok, akik kellő haszon reményében az orvostudomány által halálosnak minősített kór gyógyítására is vállalkoznak. A természet sok mindenre képes, bizonyított például, hogy megfelelő diétával és életmóddal bizonyos rákos betegeket sikerült meggyógyítani. Elég csak a korábban oőrrákban szenvedő magyar származású Beata Bisofot említeni. Ez a kemény asszony nem csinált mást, „csak” változtatott addigi életmódján: diétázott. Kitartása, hite mellett a szerencse is mellé szegődött. Azóta tíz esztendő telt el, most a hazai daganatos betegeknek adja át tapasztalatait... — Milyen változásokat tartalmaz a most készülő rendelet? — A természetgyógyászok működését érettségihez és valamilyen szintű képesítéshez — tanfolyam elvégzéséhez — kívánjuk kötni. Egyben pontosan meghatározzuk, hogy a gyógyítás melyik területével foglalkozhatnak, így könnyebb lesz felelősségre vonni azokat, akik az előírtaktól eltérően — például az orvost felülbírálva — új diagnózist állítanak fel, lebeszélik a beteget a sugárkezelésről. A célunk nem a természetgyógyászat betiltása, sokkal inkább az elvégezhető feladatok pontos behatárolása. Terveink szerint változatlanul lehet majd gyakorolni például a talpmasszázst, a különböző vízkúrákat.
