Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-09 / 57. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1993. március 9., kedd

Látószög

Mentében jön a magyar?

Amikor mentében bejött életembe az első „echte ungarische”, őszintén megvallva, még meglehetősen gyanútlanul fogadtam a találkozást. Később azonban elmúlt naívságom. A szilaj honleány mellett ugyanis honfiúk is akadnak már mind többen. Művész és államférfi egyaránt vitézkedik a kamerák előtt, amit leginkább láthatok. Ha pedig szűkösebb lehetőségeimből többre is tellenék, minden bizonnyal sokkal nagyobb számban csodálhatnám őket. Hiszen a politikai hitvallás divatot teremt. Legalábbis újjá változtatja az elfelejtett módit. A régit.

Nem érzékelem még kellően, hogy mekkora a sikere a ruhaváltásnak, s főleg milyen lesz később. Annyi viszont máris bizonyos, hogy aligha csak fővárosunkban terjed a pesti divat. A minap már vidéki lapban is olvastam olyan hirdetést, amelyben „díszmagyar ruhát, jó állapotút” vásárolna valaki a helybéliek közül.

Hallottam korábban, hogy e kisváros környékén egy iparművész szinte már sorozatban készíti a történelmi darabokat külföldön dolgozó diplomatáinknak. Hazai célú megrendelésekről azonban az illető eddig még nem beszélt. Lehet, hogy aki hirdetett, most kifejezetten ilyen igények kielégítésére gondol, készül, nem kis üzletet sejtve vállalkozásában. Mintának szeretné az eredeti öltönyt a nagyobb, netán végeláthatatlan sorozathoz. Vagy csak — ne vessük el mindjárt sulykot! — magának akar egyet szerezni, hogy legalább a jelesebb eseményeken, napokon abban pompázhasson, parádézhasson, mint egykoron annyian. Természetesen a saját elődei is, akik voltak, vagy akiket csak úgy kitalált, de mindenképpen elhitethet sokakkal.

Kétségkívül nem elég pusztán hivatkozni a nagymúltú családfára, előszedni a ládafiából, vagy kölcsönkérni, netán ellopni a kutyabőrt, ruhával is meggyőzően kell demonstrálni a származást. Amilyen előny volt néhány évtizede, de még pár esztendeje is dicsekedni a 6 osztállyal, meg a cselédsorssal, annyit jelent ma, olyan hatásos hangsúlyozni a századokig visszanyúló gyökereket. Emlegetni az ük- és dédszülőket akár akkor is, ha éppenséggel a nagyapákról, nagyanyákról, meg a mamáról, papáról már alig, vagy semmit sem tud az utód. Esetleg jobb, ha kihagyja őket a felsorolásból. S ugyanilyen hatásos a milyen helyett inkább a melyikről beszélni, ha az iskola is szóba kerül. Nem különben a vallást sem csak úgy, általában emlegetni. Amikhez a régi ruha a pont az „i” betűn.

Egyszóval: divat a régi. Pontosabban, a régebbi. Az „át- kos” régi előtti. S persze, abból sem egészen minden. A mondás például, amit szintén nem mostanában találtak ki, s nem is az utóbbi négy évtizedben: aligha jut a múltat látványosabban idézők, őrzők eszébe, bizonyára kevésbé népszerű köreikben. Hiszen azt tartja, hogy: nem a ruha teszi az embert. Vagyis: önmagában sem a zsinóros mente, sem pedig a jóval egyszerűbb, durva hosszú szárú bő parasztgatya nem lehet mércéje a magyarnak.

Kinél-kinél többre van szükség ehhez! A látványos mell- döngetésnél, cifrálkodásnál, itthon és külföldön is megnye- rőbb, ha az ember inkább mai, mint régi, különösebb har- sányság nélkül „csupán” tisztességei teszi a dolgát ezért az országért, népért.

S már jöttében ezen van — nem csak mentében.

Gyóni Gyula

Nekiszaladt a késnek, vagy szúrtam is...?

,A családi perpatvarba nem szólnak bele

99

99J

Arca borostás, mutatóujján félre nem ismerhető okkerfoltot rajzolt a cigaretta. Nem először találkozunk. Egy évvel ezelőtt keresett meg, akkor a feleségével együtt. Leült a szobámban, és nagyon higgadtan, határozottan azt mondta:

— Megölöm a fiamat, ha nem segít.

Hiába beszélgettünk akkor sokáig, láttam, amikor kimegy, cseppet sem nyugodt. A kibeszé- lés itt nem segít, nem neki kellene pszichológus vagy újságíró, hanem a fiának, vagy mindkettőjüknek együtt.

Most megint itt van. Ül újra velem szemben, már segítséget se nagyon akar, sorolja csak, ami történt, a hangja nem erősödik fel, a hanglejtése monoton, akárha imádkozna.

„A feleségem kórházban volt, december elején vitték be, öt hétre. Nem bírta már a szíve szegénykémnek. Én akkor már a nővéremnél aludtam, nem tudtunk tovább a fiunkkal egy házban megmaradni. Pedig azt a házat ketten az asszonnyal fizettük ki, a fiunknak semmi köze hozzá.

Bementem a kórházba, alig vagyok ott tíz perce, jön a nővérem. Ott, a kórteremben csak any- nyit mondott, hogy jöttek a betonkeverőért a vevők. Nem

akarta felizgatni a feleségemet. Mikor kiértünk a folyosóra, akkor közölte csak velem, hogy baj van, a gyerek eladta a betonkeverőt. Elindultam rögtön a házhoz, és láttam, hogy az ablakon félre van húzva a pokróc — mert már az üveget is kitörte, úgyhogy pokrócot feszített ki —, és látom a fiamat, ahogy indul kifelé. Mit mondjak, elővettem a bicskát. Tudja, egyszer már úgy kellett kicsavarnom a kezéből a kést, nem sejtettem, hogy most támad-e vagy nem.

Nekiszaladt a késnek, vagy szúrtam is? Már nem tudom. A penge a combjába ment. Ahogy megtörtént, azonnal mentem a rendőrségre. — Kérem, én megszúrtam a fiamat — mondtam odabent. Felvették a jegyzőkönyvet, de kiengedtek. Mentem be egyből, a kórházba, ott mondták, hogy nincs nagy baj. Három nap múlva ki is engedték a gyereket.”

Itt egy kicsit megáll a mesélés- ben, néz rám.

— Mondja, mikor beszélgetett utoljára a fiával? — kérdezem.

— Nem tudom. Mikor beszéljek vele? — kérdez vissza. — Mindig részeg. Reggel, este, délben, nem találom sose józannak. Amúgy meg minek mondjak neki bármit? Most jött ki két hónapja az alkoholelvonóról. Nem segít rajta senki, beviszik, ott tartják egy hónapig, aztán kiengedik. Könyörögtem a doktornak, hogy tartsa bent, de nem volt rá hajlandó. A rendőrségen is jártam, többször feljelentettem a gyereket lopásért, mert mindenünket eltüntette. Eladta a kocsit, a lakásból a tévét, mindent, amit meg tudott mozdítani. De a rendőrök azt mondták, hogy ők a családi perpatvarba nem szólhatnak bele. Az eljárást pedig megszüntették, mert nem volt bizonyítható, hogy a fiam adta el a cuccokat.

— Mi maradt a házukból?

— Semmi. Egy disznóól. Lapáttal takarít héba-hóba, akkor is csak a csikkeket szólja ki. Egyszer felkerekedtem egy ismerőssel, elhoztam, amit mozdítani bírtunk. Krumplit, befőttet, zöldséget. Meg a hűtőt. Ma már az se lenne. Nincs más megoldás, meg kell öljem, hogy végre békében élhessek öregkoromra.

Elcsuklik a hangja, a szeme bepárásodik.

— Hatvan évig dolgoztam, hogy aztán ez legyen. Megkapott mindent, kocsit, zsebpénzt, szakmát a kezébe. Mindjárt negyven éves lesz, meg lehet nézni a munkakönyvét. Mint egy regény, úgy tele van. Az enyémben

egyetlen bejegyzés van, mert egy munkahelyen húztam végig. Ki mellé áll a jog, mondja, ki mellé?

A kérdést feltettem dr. Dé- kány László ügyvédnek, aki a következőt válaszolta:

— Amennyiben a panaszos tulajdonában van a ház, úgy rendelkezésére állnak bizonyos eszközök. A nagykorúvá vált gyermek csak szívességi alapon lakik a szüleinél, s azok kérhetik, hogy költözzön el, különösen akkor, ha önálló keresettel rendelkezik.

— Esetünkben egy felnőtt férfiről van szó, aki egyébként nem dolgozik.

— Aki önhibájából lett munkanélkülivé, elvileg keresőképesnek számít. Visszatérve az ügyre: a panaszosnak joga van kitiltani a házból a fiát, amennyiben ő a tulajdonos. Itt nem számít, hogy a fia egyébként potenciális örököse lenne a háznak — a várható örökséget itt nem lehet figyelembe venni.

— Mi van akkor, ha a fiú a kitiltás ellenére sem hagyja el a házat, s tovább zaklatja a szülőket?

— Birtokháborítást követ el, s bíróság elé lehet vinni az ügyet.

— A pereskedés pedig évekig elhúzódhat.

— Igen.

Doros Judit

Kincstári tulajdoni többség?

Az erdők sorsa

Nem élhet önálló életet a születendő erdőtörvény, mert csak a föld-, a vadászati és a természet- védelmi törvényekhez kapcsolódva, azokkal összehangolva működhet hatékonyan — hangsúlyozta Schmotzer András, az Országos Erdészeti Egyesület elnöke. Hozzátette: az erdőtörvény tervezete tárcaegyeztetés alatt áll, s reméli, hogy a szakmabeliek is véleményezhetik, mert eddig egyetlen erdész sem látta a dokumentumot. Az elnök kifejtette: az egyszerre gazdasági, életfeltételi cs környezetvédelmi tényezőnek tekintendő erdőgazdálkodásban meg kell hagyni a kincstári tulajdon többségi arányát, elő kell készíteni az újabb

nagy telepítési programot és az erdészeti szakembereknek nem állami erdőterületek egységes szakmai kezelését is elkeli vállalniuk.

Ez utóbbiról Steiner József, a miskolci erdőfelügyelőség igazgatója úgy vélte: az eltérő érdekek miatt kevés helyen képesek létrehozni új erdőkezelői szervezeteket, pedig erre a meglévő jogi keretek között is számos lehetőség kínálkozik. A mezőgazda- sági átalakulás, a kárpótlás folyamata nyomán nem maradnak gazdátlan, gondozatlan erdők, ha — átmeneti megoldásként — például az egyesülési törvény alapján hoznak létre társulatokat.

Egyéni módszere: a kreativitás

A nyelvtanulás egyéni bajnoka

Először nagyképűnek és na- gyotmondónak képzeltem. Az nem létezik, amit állít: huszonegy nyelvből tett már nyelvvizsgát. A veszprémi Gál Ottó édesanyjával érkezik Egerbe. Kiderül, az idős hölgy épp olyan lelkes, mint fia, s mindketten megszállottái a nyelveknek. Felváltva és egymás szavába vágva magyaráznak, míg rá kell jönnöm, van abban igazság, amit állítanak. A tények legalábbis ezt bizonyítják.

— Mint a legtöbb középiskolás, én sem rajongtam a nyelvtanulásért — mondja a harmincas éveiben járó, megtermett fiatalember. Angolból épp az elégséges szintet ütöttem meg. Igaz, akkoriban jobban érdekelt a zongora, a zenélés. Olyannyira, hogy mihelyt tehettem Szakcsi Lakatos Béla invitálására meg sem álltam Norvégiáig. Ott zenéltem csaknem hét évig. Bejártam azóta a világot, mint muzsikus.

— S hogy jött mindehhez a nyelvtanulás?

— Már a középiskolában fogadtak mellém egy tanárt, aki ráébresztett, milyen logikus összefüggések vannak a nyelvben, s milyen fontos a grammatika. Az igazi lendületet mégis az adta, amikor „élesben” kellett kommunikálni. Rájöttem, ha nem tudom magam megértetni, akkor nem boldogulok. Az első nyolc nyelv megtanulása után mind több rutint szereztem, s lassan — sok gyötrelem árán — kialakult az egyéni módszerem.

— Nem lehet, hogy Ön egyszerűen csak nyelvzseni?

— Én nem hiszek a nyelvtehetségben. Többé-kevésbé mindenkinek hasonló esélye van. A módszer a döntő! Higgye el, húszévesen tettem az első nyelvvizsgámat. Ezt csak azért mondom, mert sokan esküsznek rá, hogy gyerekkorban lehet igazán megtanulni egy nyelvet. Szó

sincs róla! Sokan jöttek már hozzám, hogy tanítsam meg a gyereküket, óvodásokat, nagyobbakat. Én azt mondom varjanak még, míg a gyerek átlátja a magyar nyelv szabályait, összefüggéseit.

— Most már igazán kíváncsivá tett. Miben áll az Ön csodamódszere?

— Nem csoda, teljesen természetes meggondolásból indultam ki. A nyelvtanárok, akik az egyetemen végeznek, többnyire azért nem mindig hatékonyak, mert ők magas szinten ismerik a nyelvet, és élvezik, hogy tudják. Bejönnek az órára, s elkezdenek folyékonyan beszélni, mondjuk németül, vagy oroszul. A szerencsétlen tanuló tiszteli a a tanárát és csak néz: „Úristen, mikor fogok én idáig eljutni? Soha!” — s már el is ment a kedve az egésztől. Hallotta a mondást? Alkoholistát, csak alkoholista tud igazán gyógyítani. Na, szerintem, ez

így van a nyelvtanulásnál is: nyelvtanulót csak egy másik nyelvtanuló tud okítani. Az ugyanis ismeri a problémát, amivel a társa is szemben áll. Behatolni egy nyelv mélyébe, és alkalmazni azt, beszélni, beszélni, beszélni. Az én szisztémám a folytonos hangos gyakorlásra épül. Először a szavakat kell megtanulni, aztán a nyelvtani szabályokat, s aztán jöhetnek az összefüggő szövegek.

— Ez szépen hangzik. Csak ebből egy magyarul gondolkodó, idegen nyelven zagyvaságokat beszélő ember lesz a végeredmény. Hogyan tanítja meg pl. a németben a germanizmuso- kat?

— Nem feledkeztem meg erről a problémáról. Még a legelején. Nemcsak szavakat, hanem kész kifejezéseket, szólásokat is bevettem a tananyagba. Az elvem az, hogy egy kb. ezer szavas aktív alapszókinccsel szinte minGál Ottó a nyelvvizsga-bizonyítványokkal

den nyelven mindent el lehet mondani.

— S miként határozta meg ezt az alapszókincset?

— Nevetni fog. Az életből, meg a tévéből, rádióból. Figyeltem, hogy melyik szót, kifejezést használjak leggyakrabban az emberek a magyarban. Mikor ez megvolt, megkerestem a megfelelőket. Számtalan cédulát, „lepedőt” teleírtam.

— Huszonegy nyelvet említett...

— Húszból közép-, egyből felsőfokúm van. Előbb a germán nyelvek jöttek: az angol, német, holland, svéd, norvég, dán. Utána a latinok: a francia, olasz, spanyol, román, s én idesorolom az eszperantót is, majd a szlávok az orosz, bolgár, lengyel, szerbhor- vát, cseh es szlovák, s legutóbb a török, finn és a görög hódított meg.

— Valamennyi nyelvet az említett módszerrel tanulta ?

— Én kreatív módszernek nevezem ezt. S mivel barátaim, orvosok, taxisok kértek rá, megpróbáltam a nyelvtanítást is. Csakhamar rájöttünk, jobb, ha ezzel a módszerrel ki-ki egyénileg, halad, ideje, kedve, képesséf

e szerint, én csak a konzultáció- at vállalom. Sokan sikerrel alkalmazták. Vannak középiskolás „tanítványaim” akik két hónap alatt megtanultak angolul. Egy Egeresembe való srác, a veszprémi egyetemista, Viszo- csánszky Mihály másfél esztendő alatt már a harmadik nyelvnél tart. Három nyelven van átadásra kész anyagom: németből, angolból és olaszból.

Gál Ottó módszerének lelkes híve az édesanyja is, Gál Károly- né, akic orosz-német szakos tanárként évtizedeket töltött el. Pénteken délelőtt tíz órától az MMK-ban a „nyelvtanulás egyéni bajnokától” az érdeklődők többet is hallhatnak.

(jámbor)

Hogyan van ma romantika?

Egy kiállítás pillanatai

Egy kiállítás a megnyitóval veszi a kezdetét, legalább is a közönség számára. Ami persze nem mindig „nagy”. De most az volt. A Senátor-ház gazdái az elegáns „tálalással”, Szilágyi Tibor színművész, a megnyitó el- mondója, a szöveggel es nem utolsósorban Kádár János Miklós, a Munkácsy-dtjas festő-grafikus az alkotásaival mágnesként vonzották ide azokat, akik ma a város mozgásában lévő elitjét szeretnék alkotni. Volt itt hivatalos személy, fontos ember, újgazdag, hölgy is, aki „teához öltözött”, felsorakoztak a megszokottan mindig is jelenlévő arcok, akik járják az ilyen alkalmakat, mert lopni lehet kicsikét a nyilvánosság fényéből; helyi művész is megjelent, aki okkal- ok nélkül dünnyög, hogy csak a pestieket emelik itt is magasba, holott...

A színész mondta a magáét, derűsen hordva fel valós és valótlan fodrokat egy arckép köré, „aki” a festőről akart szólni. Á harsány kacagást is kiváltó szöveg, a színészbarát külön-játéka, amolyan felvezető-kikiáltói mutatvány hatását célozta meg, valahogy így: idefigyeljenek, emberek, ez itt a barátom, aki nemcsak azt tudja, amit én elmondok róla, hanem sokkal többet és sokkal másat.

Bizony. És közben, a telt szájjal nevetett derű közben a falon lógtak azok a bizonyos képek. És ott még csak véletlenül se mutatkozott egy kummányi öröm se. Csk a szel fújta a festményeken a fákat, mint a gyenge nádszálakat hajlította egy-irányra, mert koronként az a rettenetes, hogy a szél mindig egy oldalról fúj, és aki rossz helyre teszi le magát, azt megehetei a fene. Ezekben az ábrázolt tájakban a napfényt nem hagyják ideérkezni a felhők, mert azok szemtelenül mindig is az Ég meg a Föld közé tolakszanak, mint a piacon a tolvajok az eladó meg a vásárló közé. Az egyik „romantikában” kőrakás, inkább halom, összerakott-rótt kis sziget fedezhető fel és az ormótlan sziklaszerűség mögül kilátszik egy fej, ahogy a homlokát odatartja az arcátlan viharzásnak.

Ám akadnak itt portrék is; mintha a múlt századokból sza- lajtották volna ide őket. Puhatornyos kalapot is hordanak, gúnyát, mintha bujdosó kurucok ivadékai lennének. De mindnek fehérre meszelt az arca. A homloka is ugyanolyanra gyalult, egy ránc sehol, talán a szeme körül a szarkalábak mutogatnák, hány éves is ez az ipse. Ez az ágról szakadt. Ez a szerencsétlen! Vagy azok a nagyságák ott, akik egy törzsből, ketten kinőve, két nyakkal, két fejjel, és rezzenéstelen tekintettel árulják magukat: hogy vennék már észre őket, hiszen ők az igazán kedves ismeretlenek az időből és a mindennapokból. Ahogy szemezek velük, a semmit el nem áruló ábrá- zatukkal, a „lélek tükrével”, le- hántom róluk a „romantika” jelmezét, a ruhájukat igyekszem eltakarni és csak a szemüket látni, kitanulni, hogyan is köszön visz- sza nekem ez a letűnt világot idéA bemutatott képek egyike

(Fotó: Szántó György) ző stílus és tartalom. Mert, hogy a kettő elválaszthatatlan — mondogatom magamnak. Aztán arra ébredek, hogy ez a kitűnő művész bejátssza nekem az elvonat- koztatót, becsomagolja nekem, a mai embernek a gondolatait, a látását, körüldísziti a mai embert, az ittenit, az üreslelkűt, a szomorúsággal küszködőt, a megcsapatatottat, a kiuzsorázot- tat, akinek a szeméből könnyek nem csurognak. Mert már annyira szegény és száraz, hogy ezek a belsőből táplálkozó csatornái is kiapadtak —, csak a kiszáradt bánatot fújdogálja ki a szeméből a szél. Miközben árva, otthontalan és olyan magányos, mint az őszi lomb; olyan barna is itt minden, mint az erősödő hóesés előtt.

Minderről a színész-barát és a művész-barát nem beszélhettett.

Akkor ki nevetett volna? Akkor esetleg megakadt volna, négyszögletűvé vált volna a pezsgő pukkanó gömbje és nem csurgóit volna le a garaton. Pedig a falakról ez a téma szólt, szerényen, szívhez szólóan. Talán más napokon a Senátorházba behúzódó fiatal szerelmes-párok an- dalognak el majd ezen a sok-sok szomorúságon, e kor tragédiáján: ha van két lopott kézsimoga- tás között erre idejük. A szerelmesek ugyanis fogékonyabbak az ilyesmire. Még a legtüzesebb pillanataikban is. Később pedig ilyesmire is fognak emlékezni.

Farkas András