Heves Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-24 / 69. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. március 24., szerda Eger — London — Kuvait Äz egymástól távol eső három település között alig lehet bármi­féle kapcsolatot találni, kivéve egy ember, egy kiváló tudós és tanár, Fehérvári Géza személyét és életútját. Egerben született, Londonban vált az iszlám művé­szet és kultúra jeles szakértőjévé, és egy év óta ő a Magyar Köztár­saság nagykövete Kuvaitban. Hosszú, küzdelmes és olykor ve­szélyes pálya, amelyet csak türe­lemmel, kitartással, a tudomá­nyos ambíció hevesen, folytono­san izzó belső tüzével és a magas- rendű értelem, öröklött képesség birtokában lehetett csak végig­küzdeni. Az egri Maklári-hóstyáról in­dult kisdiák a reáliskolában ne­velkedett, majd a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen dip­lomázott. Érdeklődésének fóku­szában az arab nyelv, művészet és irodalom volt, de az 1950-es években mindezt nem lehetett a helyszínen, külföldön tanulmá­nyozni. A forradalom nyitotta csak meg előtte a határt, s így ju­tott el Bécsbe, majd Londonba. Itt írta meg doktori disszertáció­ját, amellyel kiérdemelte azt, hogy felvegyék a londoni egye­tem tanárainak testületébe, ahol 1961-től nyugdíjba vonulásáig a Keleti és Afrikai Tanulmányok Intézetének professzora. Az ok­tatás nemcsak azt az örömet hoz­ta meg számára, hogy tudását át­adhatta a fiataloknak, hanem azt az alkalmat is, hogy a hallgatók révén megismerhette az arab, a mohamedán vallást követő em­bert, akik később közvetlen kap­csolatot jelenthettek az iszlám társadalom felé. Fehérvári Géza, bár élvezte a tanítást, sohasem távolodott el eredeti szándékaitól, a tudomá­nyos kutatástól és feldolgozás­tól. Mint vérbeli muzeológus, a tárgyak vizsgálatával és elemzé­sével kezdte. Barátságot kötött a Londonban élő Unger Ödönnel, akinek tulajdonában van a világ legnagyobb iszlám magángyűjte­ménye és ennek egy-egy darabját vagy leletegyüttesét dolgozta fel, publikálta. Köztük elsőnek emlí­tendő az Iszlám fémművesség (Islamic Metalwork) című köny­ve, amit egykori professzora, Czeglédy Károly „mestermű”- nek értékelt, és a külföldi szakér­tők nagy elismeréssel üdvözöl­tek. Az iszlám művészet keretein belül fokozott figyelmet fordított a kerámiára és ennek készítés- módjára, három kontinens anya­gának ismeretében. Életművé­nek tekinthető a nemrég magya­rul, hazánkban megjelent össze­foglaló műve, Az iszlám művé­szet története 570 oldalon, 249 színes és 232 fekete-fehér fény­képpel. Ez a monumentális munka a téma kézikönyvének számít, Belső-Ázsiától, Irántól Spanyolországig, Keleten Isz­tambulig, időben pedig az ókor­tól a középkor végéig fogja át ezt a több millió népre kiterjedő mű­vészetet és annak történetét. A terepen, a különböző hely­színeken végzett régészeti kuta­tás a másik nagy terrénuma Fe­hérvári Géza életművének. A szubtropikus éghajlat, a sivatagi körülmények, a lakott helyektől távol első régészeti lelőhelyek ci­vilizálatlan környéke erősen igénybe veszi az európai klímá­hoz szokott kutatót. Nem szólva arról, hogy néha nagy mélysé­gekbe kellett lehatolni, ahol elér­hette a történetileg, művészeti­leg értékes leleteket. Mesélte, hogy egy alkalommal egy öt-hat méter mély árokba zuhant, és csak szerencséjének köszönheti, hogy ezt ép bőrrel megúszta. A nagy elődök, mint Körösi Cso­rna Sándor, Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Germánus Gyula, Stein Aurél és mások nyomdokain haladva végzett ásatásokat Afganisztánban, Lí­biában, Iránban, Egyiptomban és Palesztinában. Csaknem min­denütt vele volt felesége, Gonda Irén is, aki nemcsak az ásatás ne­héz körülményei között, hanem az anyagrendezés, a feldolgozás munkájában is segítségére volt. Eddig hat önálló tudományos műve — könyve — és mintegy 70 tanulmánya jelent meg a világ különböző szakfolyóirataiban. Bár érdeklődési köre három kontinensre is kiterjedt, Fehér­vári Géza sohasem szűnt meg eg­ri lenni. A magyar haza és a szü­lőváros szeretete mindig vonzot­ta, hazajött mindig, ha körülmé­nyei engedték. Kivételt képez az 1960-as évtized, amikor nem ka­pott vízumot a látogatásra, de erélyes fellépésére ez a tilalom végül megszűnt. Tudományos kapcsolatait a magyar intézmé­nyekkel mindig fenntartotta, sőt egy ízben értékes iszlám művé­szeti tárgyakat ajándékozott az Iparművészeti Múzeumnak. Éger városa iránt érzett vonzal­mának egy tudományos tanul­mányával is adózott. 1969-ben közzétette az Egri Múzeum Év­könyvében magyarul az Egri fe- tihnáme című dolgozatát, amelyben III. Mehmed szultán 1596-os magyarországi hadjára­tát, és abban az egri vár ostromát, a mezőkeresztesi csatát írta meg a szultán kíséretének, egyik jeles tagja, Talikizáde. Ezzel a közlés­sel hozzájárult Fehérvári G. az egri vár történetének ismereté­hez olyan forrásból, mint az isz­tambuli Topkapi Szeráj Múzeum egy addig ismeretlen és nehezen olvasható gyűjteményi tárgya. A bevezető sorokban említet­tem, hogy a mi földink, bará­tunk, Fehérvári Géza a múlt év­ben milyen magas kitüntető megbízatást kapott. Meghatot- tan olvastam, hogy az egri szár­mazású, világszerte ismert tudóst államférfinak kijáró reprezentá­cióval fogadták Kuvaitban. Megbízólevelének átadására az emír három hatalmas gépkocsit küldött érte, amin ő és a követség három munkatársa hajtott a pa­lotába, a rendőri biztosítás autói és motoijai között. A felsorako­zott zenekar a magyar Himnuszt játszotta, majd az új nagykövet ellépett a díszszázad előtt. A megbízólevél átadása után be­mutatta munkatársait is az emír- nek, természetesen arabul, amit teljes teqedelmében közölt a ku­vaiti televízió (ezt sajnos, a ma­gyar tv nem vette át). Ezután me­leg napok következtek, mint tudjuk, de hamarosan véget is ér­tek. A magyar nagykövetség mű­ködési köre Kuvait mellett kiter­jed még Bahrejnre, Katarra és Ománra, azaz az Arab-öböl menti kisebb emirátusokra is. A feladat tehát összetett, kényes és többirányú. Reméljük, ezeknek a követelményeknek eleget tud majd tenni, és ehhez jó egészsé­get, szerencsét, békés életet kívá­nunk neki. Bakó Ferenc Gyöngyösön, az egyedülállók klubjában Az emberek kapaszkodnak egymásba Hallani már hallottam róla, hogy van Gyöngyösön, a Mátra Művelődési Központ keretében egy egyedülállók, függetlenek klubja, amiről sok mindent el­képzeltem, de hogy mi a valóság, arról fogalmam sem volt. Először akkor lepődtem meg, amikor a terembe beléptem. Nem hittem volna, hogy ennyien lesznek. Nők, férfiak, idősebbek és fiatalok ülték körül a hosszú asztalt. A bútorokon terítő, rajta tányér, bögre, kiskanál. A készü­lődés azt jelezte, hogy teázni fog­nak. A süteményeket Illés István- né, Zsuzsika pakolta ki a doboz­ból. Itt mindenkit keresztnéven szólítanak. A magázás sem divat. Zsuzsika tartotta a névnapját, egy kicsit megkésve ugyan, de a betegség... Klárika, Tóth Istvánná tájé­koztatott arról, mi is ez a csopor­tosulás. — Hangsúlyozni szoktam, hogy ez nem társkeresők klubja, hanem társalgási klub. Ide csak valóban egyedülállók járhatnak. A személyi igazolványból ellen­őrizzük, hogy valóban az-e. A létszámunk meghaladja pillanat­nyilag az ötvenet. De voltunk már hetvennél is többen. A lét­szám állandóan változik. Meg­történt, hogy itt jöttek rá néhá- nyan, ők tulajdonképpen egy­más közelében laknak. Attól kezdve otthon tartják összejöve­teleiket, átjárnak egymáshoz. — Ezek szerint kialakulnak itt barátságok is? — Sőt! Már két házasság is történt. Van már egy „klubgye­rekünk” is, aki nagyon aranyos, és egy másik kisbaba is útban van azoknál, akik itt ismerkedtek ösz- sze. — Maga miért csinálja azt, amit csinál? — Én ezt nagyon szeretem csinálni. Amikor megtudtam, hogy van egy ilyen klub Gyön­gyösön, azt mondtam, szívesen elvállalnám a vezetését. A ház igazgatónője, Bárány iné Szilágyi Erzsiké akkor már keresett vala­kit maga helyett a klub élére. Sok volt a teendője. Nagyon meg­örült nekem. — Maga egy egyszemélyes szociális intézmény? — Hát azért nem... — A pénzért csinálja? — Tudja, mennyi volt a tiszte­letdíjam eleinte? Száz forint ha­vonta. Beadtam a közös kasszá­ba. — Tehát ekkora szíve van? — Mindig is szerettem embe­rek között lenni, ügyeikkel fog­lalkozni, törődni velük. — Elnézést: gyóntatószéke is van? — Bizony, megtörténik, hogy egyik-másik klubtag el akarja mondani búját-baját, de úgy, hogy mások ne hallják. Ilyenkor behúzódunk valamelyik sarok­ba. Mások viszont a többiek előtt is szívesen beszélnek. — Úgy tudom, más városok­kal is kapcsolatban vannak. így igaz? — Március 27-én ide várjuk az egri és a mezőkövesdi klubot. Vacsorát is rendezünk. A mátrai ÉDOSZ-üdülőben készül a me­nü, amit az ottani szakács, a klu­bunk tagja, Morvái Istvánnásüt- főz. Onnan hozzák le autóval az ételt. Az ÉDOSZ-üdülő egyéb­ként is támogat bennünket. — Miből élnek? — A tagsági díjból, valamit kapunk a pályázatok útján is: öt­tízezer forintot. A teremért itt nem kell fizetnünk, ez is segítség. A vendégeket Sebők Lajos sa­ját termésű borával kínálják. A bécsi szelet után Rákóczi-túrós következik, mert annak mindig nagy sikere volt eddig. De ha már ilyen „komoly” ösz- szejövetelt szerveztek, nem ma­rad el a tánc sem. A zenét Mátra Gusztáv és barátai szolgáltatják. Ember, láss csodát: üyen is van ebben a mai, kissé zűrös vilá­gunkban. G. Molnár Ferenc Otthon az öregeknek Hatvani kezdeményezés, gyors eredménnyel A magot elvetették, s most várjuk, hogy kihajtson, gyümöl­csözzön. A hatvani Szent Erzsé­bet Otthon Alapítványáról van szó, amely 30-35 időskorú em­bernek, illetve házaspárnak jut­tatna családi otthont a Mártírok útja 3. alatti ingatlan megvásár­lása, továbbá a szomszédos ön- kormányzati tulajdonú telkek igénybevétele révén. Miként Ko­vács Sándor, a városüzemeltetési iroda vezetőhelyettese tájékoz­tatta lapunkat: az ügy jó meder­ben halad. Az alapítvány által előterjesztett beépítési tervet ugyanis az önkormányzat jóvá­hagyta, s következő lépésként már folyamatban van a konkrét építési engedélyek kiadása is. Mint megtudtuk, olyan külön- bejáratú garzonotthonokat épí­tenek majd a kijelölt területen, amelyekhez — a lakások kiegé­szítéseként — központi iroda, ét­kező, továbbá szociális helyiség is kapcsolódik, hogy ilyenfor­mán minden szempontból töké­letes ellátáshoz juthassanak az ide települő idősek. Remélhető­leg az alapos előkészítést, illetve a munka megkezdését most már semmi sem akadályozza meg, az alapítvány biztosítani tudja a vál­lalkozás anyagi hátterét is, ilyen­formán akar a jövő esztendőben már birtokba vehetik a létesít­ményt az arra leginkább jogo­sultnak ítéltek. V ______________________________________________ A tél meséje z egri Uránia moziban, a francia filmhét keretében mutat­ták be Eric Rohmer fenti című alkotását. Központi alakja egy nő—vagy „a” nő, ha ügy tetszik —, s eb­ben a választásban világosim látszik a rendező szándéka: itt az érzel­mek, a kimondhatatlanok és a csalfán megfogalmazhatók kapják az igazi főszerepet. Látszólag arról szól a történet, hogy egy szerelmes nő egy nevetséges kis hiba miatt — rosszul adja meg a címet — elveszti a férfit, akit tökéletesen szeret. Ezt a tévedést azonban csak a film kö­zepén tudjuk meg mi, nézők, addig találgathatunk, miért nincs együtt a két ember. Az újbóli találkozásig a not kísérjük el, az ő sikertelen kapcsolatait követjük nyomon, egészen addig a felismerésig, hogy nem lehet megalkudni a rosszabbak azért, mert a jót időlegesen nél­külözni kényszerülünk. (Legalábbis Rohmer a végkifejletben — a he- piendben — erre szavaz). Ez azonban csak a kerete valaminek, az érzelmek nem egy vonalon — a várakozás és a sóvárgás mezsgyéjén — tűnnek fel, hanem a ki­mondott és a kimondatlan megfogalmazásokban. Sokszor tűnik eset­legesnek egy-egy mondat, olyannak is, amit a hétköznapokban nem használunk. Hogy az egész mégsem hamis, azt annak köszönhetjük, hogy világosan látjuk a nő tipródását, a nőiségéből eredő nyugalom utáni vágy, és az egyszer meglelt szerelem mindent elsöprő élménye között. Már-már beadja a derekát, vállalja a stabil hátteret, érzékeny­ségét mégsem simíthatja rá a hétköznapi durva felületekre. „Nincs jó és rossz választás...” — mondja Felice, es amíg ez a mondat elhangzik, számos más összefüggésben is felmerül a „választás” szó. Attól a köz­helytől indulunk el, hogy dönteni bizony muszáj, és a döntés adott esetben nem steril — bárhova tesszük a voksot, fájdalmaink, rossz ér­zéseink lesznek. A döntő mondat: nincs jó és rossz választás. A meg­világosodás pillanatában ugyanis nem kell mérlegelnünk, és nem ér­zünk szorongást — ez az, amit Felice, ha nem is mértani pontossággal, de elmond nekünk ezzel az öt szóval. A megérzés, a hit, a szeretet — mind olyan motívumok, amelyek szintén végig jelen vannak a filmben, olyan kísérőkkel, mint Pascal vagy Platon moralitása, és a lélekvándorlás. De ha a valóban lényeges részre összpontosítunk — noha ezeket sem feledhetjük — mégiscsak a boldogságkeresés marad a mérlegen. Meg kell értenünk, hogy ez nem egy tiszta, logikusan eltervezhető folyamat. A megvilágosodás áldott pillanatáig jo néhány kanyart vesz az életünk, időnként teljesen ösz- szezavarodunk, kapkodva keressük a békét, embereket rántunk ma­gunk mellé és taszítunk el, de a tökéletes békességet, a harmóniát vé­gül minden erőszak nélkül, a „nincs más választásom, így vagyok tel­jes...” tudatállapotában élhetjük meg. Az sem véletlen, hogy a nő ne­ve magyarul „boldogság”-ot jelent. Ennyi utalás mellett talán nem nehéz az aktuális megvilágosodásunkat — gyönyörű közhelyünket — is leírni: szóval, hogy boldogságra születtünk, még ha a sorsunk oly­kor másfelé is visz bennünket. Doros Judit igazi ^ziiiiiaz nem vaiauii mézes-mázos maszlaggal, ál-lírai szépelgéssel nyakon öntött szen­velgés, hanem él, elevenen léleg­zik — talán ez volt az egyik leg­fontosabb mondandója a zsűri­nek a március 20-i megyei szín­játszó-minősítő versenyen. Az évek óta megtartott, s mi több, egyre emelkedő színvonalú He­ves megyei diákszínjátszás sereg­szemléjén alig akadt oda nem illő választás. A valódi színházcsiná- lás igénye hozta létre az előadá­sokat, más esetben, ahol keve­sebb volt az idő, az elszánás vagy a művészi tapasztalat, a produk­ció közösségformáló, nevelő sze­repét lehetett és kellett is értékelni. A tizenegy jelentkező közül végül is kilenc csoport jött el. Voltak olyanok, akik inkább nem vállalták félkész előadással a közönség előtti megmérette­tést. Ez a fajta felelősség a talál­kozók rangját és nívóját is dicsé­ri. Ám azt a gondot is jelzi, hogy manapság sem könnyű diákszín­házat csinálni: sok munkával (igaz, sok örömmel is) jár, s min­denképpen nagy terhet ró a szín­pad vezetőjére, aki többnyire — pedagógusként — a tanítási órá­kon túl pluszmunkában, s inkább erkölcsi, mint anyagi fizetségért foglalkozik a színészi képességű, tehetséges gyerekekkel. Az értékelés szempontja — körülmények ide vagy oda — mégis elsősorban a minőség le­het. Színházi értelemben vett mi­nőséget hozott létre a két arany­oklevelet szerzett csapat: az Atellana és a Lila Gépjármű. Mindkét társulat vezetője félig- meddig professzionális szakem­bernek számít. Geiják István több mint egy évtizede vezet Egerben mozgásszínházat. Az eltelt tizenhárom év alatt a pan­tomimtől eljutottak a többféle mozgásművészetet alkalmazó táncszínházig. Geiják az úgyne­vezett kontakttánc művelője. Produkcióik színpadilag is meg­szerkesztettek, hatásosak. A most bemutatott két etűd vizuá­lisan is tudatosan átgondolt. Az egyik, az újabb, melynek az Egy fotóművész emlékére címet adta (s talán ennyi szubjektivizmus megengedhető: nemrégiben el­hunytkolléganőnk, Tóth Gizella személyiségét idézi), képszerű­ségében is megjelenítő erejű. A másik kiemelkedő teljesítménye az egri találkozónak a Lila Gép­jármű Színpad Az ember tragé­diája előadása a Gárdonyi Géza Színház színészének, Fehér Ist­vánnak a rendezésében. Szuve­rén alkotásról van szó, s egy ma­gát kereső alkotó ember önmeg­valósítási lehetőségéről is. Meg­érdemelten kapta meg a hatvani Ködlámpa Színpad áltál alapí­tott rendezői dijat. Fehér társula­tot épített, dramatizált, sok ötlet­tel rendezett, színészeket nevelt, és végül egy remekmű segítségé­vel véleményt mondott. Más kérdés, hogy a darab (s végső so­ron az élet létkérdéseiről vallott) felfogása kissé patetikus, s a da­rab befejezése „túlemelt”. Ez azonban megfelel a játszók élet­kori sajátosságainak (nevelő ha­tású?), elfogadható, vitatható az előadás hossza — nyolcvan perc —, de úgy gondolom, ez csak egy nyolcórás fesztiválon fárasztó, önmagában megállja a helyét. Nyilvánvaló, hogy szeretnék mi­nél többször előadni. A vállalko­zás meg is érdemelné! Ez a szín­ház tényleg eleven, pergő, élettel teli. A találkozó ezüstérmesei az igazi értelemben vett diákszín­házak, ahol társulatépítés, diá- kos könnyedség, játék, tehetség- gondozás együtt van. A szükség hozta, hogy a Dobósokk Déry- Presser-Adamis Képzelt riport egy popfesztiválról előadásában a szereplők néha „élő” play backban énekeltek. Az előadás­nak mégis helye és értéke van, még akkor is, ha nem történik több, mint „pusztán” egy jó mű aktuális színrevitele tehetséges diákokkal. A hatvani bajzás Suli­színház La Fontaine-mesére ké­szített stílusgyakorlatai a szer- kesztettség, játékosság, diákos­ság, kreativitás iskolapéldái. Más szempontból volt pergő és élve­zetes az ugyancsak hatvani Hobo Sapiens felig szerkesztett, félig dramatikus műsora József Atti­la, vagy épp Jim Morisson szöve­geire. Mindhárom előadás aktu­alitása miatt is a találkozó legem­lékezetesebb perceit szerezte. A találkozó a Megyei Művelő­A SZEG-színpad ezüstérmes „Csongor és Tünde” előadásából (Fotó: Gál Gábor) kával sem volt kiugró gond az Egri Színműhely technikusainak és berendezéseinek köszönhetően. Nincs baj mindaddig, míg a diákszmjátszás ennyi örömet okoz játszóknak és közönség­nek, még ha az oktatásban amúgy van is számos probléma és bizonytalanság. Jámbor Ildikó Az igazi színház eleven, lélegzik, s ha kell, felkavar...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents